Egyszerű embernek tartom magam, de azért nem hülyének. Nem úgy, mint azok, akik az utóbbiként kezelnek négy éven, illetve annak többszörösén keresztül folyamatosan. Most meg komolyságra biztatnak.

Néha vannak ilyen őszinteségi rohamaim. Pontosabban a mostani inkább olyan kinyilatkoztatási fóbia féle, ami időnként ugyancsak elkap. Butítanak bennünket folyamatosan, pont azért, hogy abban a néhány percben is csak azt tegyük, amire ők gondolnak.

Ráadásul most egy kicsit büszkeség is eltölt. Kell is a szívmelengetés ebben az őszi tavaszban, még a második pálinka után is. Hozzám közelállók azért tudják, hogy agymenéseimet a közélet jegyében osztom meg. Ez a felület pedig lehetőséget ad, hogy ne kelljen mindenkinek a részletekbe menően elmagyarázni, hogy mit gondolok erről, vagy arról. Most éppen a választásokkal kapcsolatban kérdeztek.

Fura ez persze, hogy így kell hitelesíteni magam, de én nem vagyok politikus, így nincsenek más eszközeim. Ehhez persze az kell, hogy a fentebb említett két dolog – mármint az őszinteség és a kinyilatkoztatás – párhuzamban álljanak egymással. Mondhatnák ez is egy marhaság, mert a párhuzamosok csak a végtelenben találkoznak, ez a két dolog meg kéz a kézben kellene, hogy járjon.

Egyre kevesebben emlékeznek a Megyei Tanács korszakra. (Pontosabban még sokan emlékeznek – a koruknál fogva – de az új beszállók már azt sem tudják mi volt az.) Persze akadnak még nagy túlélők. Ugye, hogy annak a korszaknak is vannak szép emlékei. Személyesen is meggyőződhettem erről, hiszen ott kezdtem a pályafutásomat. De ebben nem ez az érdekes… Hanem az, hogy szakmai alapon kerültem oda! Természetesen nem a párt- vagy a politikai ügyosztályra. Ja, az akkor egy és ugyanaz volt. (Vagy most is hasonló a leosztás csak az intézmények változtak.) Most a „jól értesültek” mondhatnák, hogy persze, mert apád is ott dolgozott. Ez persze igaz! (Mármint hogy az ősöm is abban az épületben koptatta az íróasztalt.) De mivel a művelődésügy és a közlekedési szakma már akkor sem jártak kéz a kézben, csak utólag derült ki, hogy az akkori főnökömmel tényleg ismerték egymást.

Szóval itt van ez a választási dolog ápr. 03-án vasárnap, amely „dicső politikusaink” szerint mindennél fontosabb. (Mint ahogy minden voksolásnál elmondják, hiszen nekik valóban az.) Legfeljebb máshova teszik a hangsúlyt.

A legtöbb ember valami, vagy valaki ellen szavaz. Vannak akik meggyőződésből. Hogy mivel győzték meg őket? (Na, ez megint egy szép téma lenne.) A krumpliszsáktól kezdve a különféle dobozokon és zacskókon át végtelen lenne a felsorolás, de ezt mindenki már kívülről fújja. A sor végén vannak, akik tényleg értenek is a politikához, hiszen ők vannak a legkevesebben. De hagy emeljem ki én is azt a csoportot, akiket a legtöbben emlegetnek a médiában. Ők az úgynevezett „bizonytalanok”. Közülük is azokat, akik biztosan elmennek, csak még azt nem tudják, kire „ikszeljenek”. Mi lehet a motiváció az utolsó (előtti) pillanatban? Hááát kérem bármi, éppen ezért nem is lehet őket emiatt „megközvéleménykutatni!” (Ne adj Isten, napi kétszeri telefonhívás, amelyen egy közeli ismerősöm a közösségi oldalon fakadt ki!) Képzeljük el azt, hogy felbukik valaki egy rosszul kivitelezett járdában, amiért azonnal szidni kezdik az adott település elöljáróját. (Mondjuk nem is ok nélkül.) De ekkor lép a képbe egy tényleg jó szándékú járókelő, aki felsegíti. Na, az a nem mindegy, hogy az illető narancssárga kabátban, piros kalapban vagy zöld sálban van, esetleg kék kitűzőt visel. Ugyanis rögtön megfordul a világ. Azonnal van oka valaki/valami mellett szavaz. De szavazz!

Hagyjuk ezt az „elszámoltatósdit” is jó! Ne felejtsük el, hogy a „narancsliget” lakóinak 12 éve volt arra, hogy körbebástyázzák magukat a saját kényük-kedvük és nem mellesleg többségük által „gyártott” jogszabályokkal. Egyesek ezt úgy fogalmazzák meg, hogy törvényesítették a lopást. Én az ilyen kijelentésekhez nem vagyok elég bátor. Na, meg „kisemberként” nem is lehet kellő információm. Persze süket és vak nem vagyok, így a 12 év alatt a számomra legütősebb kijelentés – mely szerint egy bizonyos pénz elvesztette közpénz jellegét, – azért mindent vitt. Ráadásul ezt még a tűz közeliek se tudták letagadni. Azt meg pláne nem, hogy elég közel ült a láng, aki ezt mondta. (Persze lehet, hogy azért mondta, mert megégette magát.) De az is lehet, hogy kutyaharapást szőrével alapon, azóta is oszthatja a pénzt, akarom mondani az észt.

Az is nagyon „hiteles”, hogy most is éppen keleti „barátainkkal” takarózik mindenki. Jó, ezalatt most csak az emlegetést értem, de tudjuk, hogy mire gondolok. Nem tudjuk? Csak az én szerény fél évszázados földi pályafutásom alatt többször megfordult a „szeret-nemszeret” összefüggés. Úgyis, hogy összenőttek a szomszédjaink, úgyis, hogy válófélben voltak, aztán szét is mentek. Magyarul úgy is voltak meg nem is a felek, hogy senki nem ment sehova… (Csak a vonalakat húzogatták a térképen, meg az ujjaikat táncoltatták az atomtáskában rejlő piros gomb felett.)

Kedves polgártársaim! Nem kell mindenképpen lemenni kutyába azzal, ha elmennek szavazni. De ha már így is, úgyis megfizettük ennek költségeit, legalább győződjünk meg arról személyesen, hogy megrendezték az eseményt. Aztán hétfőtől megint minden rajtunk múlik. Mert az, hogy most is van munkahelyem, az elmúlt évtizedekben is elsősorban rajtam múlott. Nem pedig azon, hogy éppen melyik növényi szimbólum égisze alatt kellet élni.

Kép: A fejszelep blog facebook oldala!

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával