Forddal nyaralok
Értelmetlennek tűnő hablatyolás hallatszott a hangszórókból, csak annyi volt számomra világos, hogy franciául beszél az illető. De hogy valami értelme is lehetett a mondandójának, az abból derült ki, hogy mindenki a biztonsági övét keresve kezdett el mozgolódni. Követtük a példájukat, hiszen az ablakon kinézve már mi is láttuk, ahogy kirajzolódnak a Marseille-t övező tengerpart körvonalai.
A repülőtér fogadóépületében viszonylag gyorsan megtaláltuk az autókölcsönző pultját. Csodálkozva néztük, hogy csak az általunk keresett cég irodájánál volt alkalmazott. Kedvesen mosolygott, de az gyorsan kiderült, hogy lesznek nyelvi nehézségeink. A kisasszony (a domborulatai felett elhelyezett felirat szerint Sophie – na, rossz az, aki rosszra gondol) ugyan jól beszélt németül, de én kevésbé. A franciában viszont csak addig jutottunk hogy bon jour. Mivel azonban konkrét céllal érkeztünk, és ez nem a kisasszony megismerése volt, a közös irányvonal gyorsan meghozta az eredményt. Rutinosan elénk tette az előre megrendelt autó kulcsait és a papírokat, majd különlegesen szép műkörmeivel a pontozott vonalra mutatott. Én a megszokott tollam után nyúltam, de ő volt a gyorsabb így nem kellett csatáznunk az összekoccanó íróeszközökkel. Csak amikor felemeltem a kulcsokat, és megFORDítottam a kulcstartót, akkor láttam, hogy egy FORD indítási eszköztárát tartom a kezemben. Bizonyára Sophie-nak is feltűnt az értetlenségem, mert szinte azonnal szabadkozni kezdett. Elnézést kért, amiért Franciaországban nem egy francia autó jutott nekem.
- Nem gond, – mosolyogtam vissza, mi csak egy hobbyautót kértünk, különösebb típusmegjelölés nélkül.
Persze Bea, a barátnőm, nem hagyhatta szó nélkül a történetet, és már az autóban ülve nagyot csapott a térdére, miközben felkiáltva kommentálta az esetet.
- Mit kell ezen csodálkozni? Bolondok ezek a franciák, csigát meg kagylót esznek. Ezek után már azon se lepődnék meg, ha szándékosan adtak volna a nemzeti hovatartozásukat szimbolizáló autó helyett egy rivális márkát.
Beindítottam az autót, és rögtön éreztük a légkondicionáló segítségével hűtve beáramló levegőt. Ösztönösen megsimogattuk egymás libabőrössé váló felkarját. Jól esett végre egymáshoz bújni az elmúlt napok rohanása után. Csak három napot töltöttünk Párizsban, igaz a szervezett programok miatt élményekben gazdagodva, de a hőségtől meg a fáradtságtól folyamatosan elbódulva alig jutott időnk egymásra.
- Milyen autó ez? – kérdezte Bea.
- Ez egy Ford, egy Kuga, feleltem határozottan.
- Kinek a húga?
- Nem a húga, Te pupák, hanem Kuga – kontráztam gyorsan, de éreztem, hogy nem voltam valami meggyőző.
Mindketten tudtuk, hogy most kezdődik meg az igazi nyaralás. Amikor bekapcsoltam a navigációt, és megnéztem az utolsó célpontot, a legnagyobb megdöbbenésemre az általunk előre lefoglalt panzió címét dobta fel a szerkezet. Ezután már csak hab volt a tortán, hogy magyarul szólalt meg. Na, ekkor egy kicsit átértékeltük a puhatestűek zabálójaként aposztrofált népséget. Meglepően kevesen voltak az utakon. Rákanyarodva a tengerparti panziókat összekötő aszfaltcsíkra, azért láthattuk, hogy nem egy halott városba érkeztünk. Bekanyarodva szálláshelyünk udvarára rögtön találtunk szabad parkolóhelyet. Kikászálódtunk az autóból, de addigra már mögöttünk állt egy középkorú férfi, és szélesen mosolygott. Tudtuk, hogy illene üdvözölni, de az általunk ismert kevés nyelvből is nehezen tudtunk választani egy hatásos belépő szöveget. Tanácstalanságunkat látva, határozottan csak annyit mondott:
- Sziasztok!
Enyhén szólva furcsa párhuzam jutott az eszembe, de lehet, csak azért, mert az embernek időnként a szükségletei megFORDítják a fontossági sorrendet. (Az futott át az agyamon, hogy utoljára akkor könnyebbültem meg ennyire, amikor a párizsi repülőtéren végre eljutottam abba a pici helyiségbe. Sőt a fülke ajtaja is nyitva volt! Persze ez is csak akkor tudatosult bennem, amikor Bea elmesélte, hogy milyen körülményesen jutott be a bilin ülő kislánnyal fémjelzett területre.)
Ezzel meg is oldódott a tegeződés/magázódás dilemmája is. Már az első mondatok után éreztük, hogy anyanyelvünk nem közös, bár Ádámot és Évát emlegetve elismerte, hogy mindannyian egy családból származunk. A következő percekben azonban további rejtélyekre is fény derült. A bárba belépve, a pultnál egy feltűnően csinos hölgy kérdezés nélkül elénk tette az üdvözlőitalt. Persze gyorsan hozzátette, hogy aki a „welcome drink” kifejezést megemlíti, annak a nyaka köré is önt egyet, csak úgy grátisz. Ebből a mondatból az is kiderült, hogy származását tekintve ő valóban a Kárpát-medence szülötte. Naná, hogy ismerős volt neki a navigációval elkövetett turpisság is. Férjére nézett – aki néhány perccel előtte az egyszemélyes fogadóbizottságot képviselte – és elégedetten bólintottak, hogy jól sikerült a bemutatkozásuk. Elkezdte sorolni a ház napirendjét, kiemelve a közelgő vacsora idejét, de ránk nézve saját magát szakította félbe. Érezte, hogy – egymásra pillantva – csak magunkkal vagyunk elfoglalva. Felkísért minket az emeletre, széles mosollyal kitárta, majd cinkos kacsintással becsukta az ajtót. A „jó éjszakát”-ot már csak tompán hallottuk.
Először csak a kíváncsiságunkat szerettük volna kielégíteni azzal, ahogy bepillantottunk a fürdőszobába. De a látványtól minden olyan érzékünk beindult, ami az örömszerzéshez kellett. Az óriási méretű sarokkád feltöltve vízzel, fél méteres habbal a tetején. Szerencsére nem volt rajtunk sok ruhadarab, így nagyon hamar átéreztük először a víz, majd egymás kezének lágy, simogató érintését. Most értettük meg igazán, hogy az egy hónappal ezelőtti lottósorsoláson miért nem volt szabad búslakodni azon, hogy nem találtunk el egy számot. Négyet viszont igen! Az elmúlt napok felpörgetett tempója után szinte megnyugvás volt elnyújtózni egymás karjaiban, és ölében. Egyikünknek sem hiányzott a gyors beteljesülés, bármennyire is kívántuk azt már a repülőút nyugodtabb pillanataiban. Ennek ellenére ziháltan suttogtuk egymás fülébe a nevezetes számsort, ami iderepített bennünket.
De ekkor váratlan dolog történt. Egy kemény (könyök)csontot éreztem a bordáim között, erre nem lehetett nem felébredni...
- FORDulj már a másik oldaladra – szólt oda a Bea – úgy nem horkolsz annyira!
De akkor már nem tudtam újra elaludni. Valami piszkálta a fülemet. Ösztönösen odakaptam, mert azt hittem egy légy közelít a hallójárataim felé. De amikor visszafelé húztam a kezem, a két ujjam közé beakadt egy papírdarab.
- Te jó ég – gondoltam magamban – az oldalszurka után már csak levelezik velem a párom?
De még ennél is rosszabb dolog történt. Egy fel nem adott lottószelvényt húztam elő a párna alól. De azért az is kiderült, hogy mennyire szeret a drágám. Tájékoztatott, hogy a szomszéd utcában levő trafikban még 10 percig befizethetem a szelvényeimet. Sőt a fürdőszobából még kikiáltott, hogy legalább egy fürdőnadrágot vegyek fel.
