Meleg lesz szombaton, mondták a TV-ben. Igen az M1-en is, meg az RTL-en is.

De kérdés kinek lesz melege. Mindenkinek, legalábbis ami az időjárási előrejelzésekből kitűnik. Addigra elvonul a hidegfront, de a napocskán kívül más is fel fogja melegíteni a szíveket és a lelkeket, hogy a testekről ne is beszéljünk.

Az elmúlt hetek eseményei, nyilatkozatai (politikai, jogi, közéleti értelemben egyaránt) éppen eléggé felpaprikázták azokat is, akiket egyébként hidegen hagyna a melegek felvonulása. Ha valahol, akkor itt most igazán nincs helye a szójátékoknak, de pont erről szóltak a szólamok, hogy ezt az eseményt most minek nevezzék. Bárhogy is csűrjük, csavarjuk, akkor is Pride lesz. Már pedig – igen valószínű, hogy – lesz.

Bárhogy is csűrjük csavarjuk, elfogadjuk vagy tiltakozunk, lassan így is, úgyis az életünk részévé válik.

Ha meghallod a lehetőséget, hogy találkozhatsz egy emberszabású robottal, két dolgot tehetsz. „Meneküljön, ki merre lát”, vagy „na ki, ha én nem”, gyerünk csak, fussunk össze! Én az utóbbit választottam. Főleg, hogy csak „Ő” futott.

Ma már elkerülhetetlen, szinte csak az nem fut vele össze, aki nem akar. Az igaz, hogy legtöbben még csak virtuális környezetben találkoznak vele. Ha máshol nem a képernyőn keresztül. (Itt a blogon is igénybe vettem már a segítségét, képkészítés formájában.) Nyilván a robot önmagában egy ember alkotta szerkezet. De mivel már felvértezték az „önfejlesztő” funkcióval, gyakorlatilag határtalan jövőképpel rendelkezik.

A „közhivatalokban” az (esetleges) vezetőségváltás után is dolgozni kell.

Jó-jó, nem csak a „hivatalokban” máshol sem biztos, hogy elhozza nekünk a Tisza a kolbászból épített kerítést. Akkor mégis hogyan tovább?

Ez a bejegyzés lehet, hogy még egy kicsit korai. De az előző írásomban megígértem, hogy foglalkozom egy kicsit azoknak a „lélektanával”, akik a különféle közszolgálati hivatalokban dolgoznak. Ők ugyanis a felettük (is) uralkodó rendszer ötleteit igyekeznek a mi nyelvünkre lefordítani. Tulajdonképpen köszönettel tartozunk nekik, hiszen pl. az én „problémáimat” is megoldották. Jó-jó, ez a dolguk, ezért kapják a fizetésüket – mondhatnánk. Igen, ez így van. De én mégis kalapot emelnék a türelmükért és a segítségüket. A legtöbben ugyanis hiányos ismeretekkel, és nem is feltétlenül a leghiggadtabb állapotban jutunk el a színük elé. Nekik pedig ebből tulajdonképpen semmit nem szabad észre venniük. Na, de mi lesz velük egy „esetleges” kormányváltás után?

Egy héten belül már a második ember bukik meg (előttem) az „influenzájával”! – ahogy egy tanult követőm mondaná.

Komolyan „kezdem” sajnálni az egyik legaktívabb, vagy legalábbis a „leginkább a kirakatban levő” harcost a médiaszereplései miatt. Azért csak „kezdem”, mert lehet, hogy ő ezt így élvezi.

„Szerencsétlen” Böde Danit már belezavarták egy szerepbe. Azért nem bántom, (nagyon) mert ez nem az Ő terepe. Inkább azok szégyelljék magukat, akik erre „rákényszerítették”, még ha esetleg meg is fizették. Szentkirályi Alexandra megítélése már egy kicsit más kalap alá esik. Hiszen olyan körökben mozog, ahol a kommunikáció alap… kellene, hogy legyen. Az persze, hogy a forgatókönyvet ki teszi alá, megint csak nem egyértelmű. (Illetve dehogynem.) Maradjunk csak a hölgynél, pontosabban általánosítanék, a hölgyeknél.

Újabb tragédia-„sorozatra” ébredt a világ. Egyezerre zúdulnak ránk a „természeti”, és a „mesterségesen” generált vészhelyzetek.

Még mindig nem vagyunk képesek felfogni, hogy a világ legtöbb „problémáját” nem a természet okozza. Pontosabban mégis. Az emberi természet.

Nem, én sem vagyok olyan helyzetben, hogy szójátékokkal rukkoljak elő. De az engedtessék már meg, hogy a „kisember” szemével lássam, ezáltal láttassam a világot. Azzal, hogy nézem a TV-t, olvasom a híreket – úgy, mint sokan mások – legalább megpróbálom követni az eseményeket. Arra még csak kísérletet sem teszek, hogy meg is értsem. Hiszen a legtöbben azt sem értjük, hogy a szomszéd utcában, városban, MEGYÉBEN, országban mi történik, nemhogy egy másik földrészen vagy távoli régióban. A leginkább bosszantó, hogy a káoszt okozóknak épp az a legfontosabb, hogy ne is értse senki más, rajtuk kívül. Bármennyire is furán hangzik, egy konkrét helyzetet – még ha nagyon távoli is – talán akkor érez át az ember, ha van valamilyen személyes kötődése, „élménye”. Igen, olyan igazi, emberi.

Digitális állampolgárságom első két „komoly” története következik.

Amikor elindult a „Digitális Állampolgárság Program”, kapott hideget, meleget. Meg persze azóta is. De úgy gondoltam, hogy ha egyszer én is „DÁP”-os leszek, személyes élményeim is adódnak. Most jöjjön az első ilyen „csokor”.

Ha már közélet, legyen közszolgálati a tartalom!

Tulajdonképpen gyorsan csatlakoztam a „kör”-höz, ugyanis elég lusta ember vagyok. Jó-jó, rögtön itt egy látszólagos ellentmondás, de a lustasághoz szinte automatikusan kapcsolódik a „kényelmesség” is. Ugye ott van a kezedben az alkalmazás, miért tennél akár csak egyetlen felesleges lépést is, ha nem muszáj. Aki ismeri ezt az általam szerkesztett „környezetet” azért számíthat arra, hogy nem itt fogok megágyazni a kormánypropagandának. Nem bizony, én nem ülök fel annak, amivel „szegény” Böde Danit behálózták. Bár lassan nekem is fodrászhoz kell mennem, majd igyekszem, hogy ő is csak a szakmai rész erejéig foglalkozzon a fejemmel. Ráadásul csak a külsejével, mert a belsejébe még én se nagyon látok bele időnként.

Mert ugye mindig a nyitva tartás van kiírva, de valójában bezárásról beszélünk.

Még mindig sokan vicceskednek azon, hogy ha 1-2 napig nem lesz „bóóóóót”, akkor megáll az élet. Szombaton még „vóóóóóóót”, így nekünk is kijutott a vásárlásból.

Őszintén örülök, hogy nem halt még ki az emberiség, bár időnként én is leírom, hogy megértünk a „pusztulásra”. (Csak már ugye ilyet nem lehet… másnak a halálát kívánni… stb.) De örüljünk, az életnek, főleg ha valódi emberi történetbe botlunk. Régen volt már itt a felületen „boltos” írás. Meg is kérdezték, hogy én talán nem járok oda? Valóban ritkán. Ugye, ha a családban valaki munkaügyben is ott tölti a fél életét, akkor én mit is keresnék ott… De időnként, a közös bevásárlások közepette én is átélhetem azt az „élményt”, ami valaki(k)nek a napi rutinja. Viszont érdemben keveset szólok hozzá, így csak „szállítok”, figyelek, és legnagyobb „örömötökre” írok róla.

Sajnos vagy hál’ Istennek véget ért az NB1-es szezon. A „szakmázás” is kb. olyan színvonalú, mint a magyar foci. De van miről beszélni, Vagy erről, vagy másról.

Ha egyéniségeket keresünk az idényben, nagyon mélyreható elemzéseket kell végezni. Igen, a béka popsija alá is be kell nézni. De egy embert mindenképpen ki kell emelni. Böde Dani gólkirálysága bármennyire is megsüvegelendő, sajnos ez sem pozitív módon árazza be azt, aminek sokak számára egyébként sincs értéke.

Mindennél van lejjebb! Ha egy focista beszáll a „politikába”! Még akkor is, ha ez látszólag nem direkt (párt)állásfoglalás. A kirakatemberségnek igenis megvan az a „monDANIvalója”, ki, mibe áll bele. Még jó, hogy azt nem mondatják ki vele, hogy hova kell tenni az „X”-et.

Dani! A jó Isten áldjon meg hiányzott ez neked?

Ezúttal csak egyetlen bekezdés szól a „köz”- életnek. Az utolsó! A többi úgy tűnhet, – a résztvevőkön kívülieknek – csak „maszlag”. Vagy nem…

Az év elején megosztottam mindenkivel egy tervet. Bár nem voltam az esemény szervezője, csak lelkes követője. Igen, idén lesz a 40 éves érettségi találkozónk. Ééééés bejött! Igen, mai „modern” világunkban, egy néhány hónappal későbbre tervezett esemény! Ez már önmagában pozitívum, tehát: taps!

Az 1985-ös év végén, a sikeres érettségi vizsga után 33 bátor fiatal vágott neki a nagybetűs ÉLET-nek, hogy a valóságban is bebizonyítsa, érettek a feladatra. Jah, mint a jogosítvány az autóhoz. Ha megvan a papír, másnapra, Te vagy az utak királya. Háááát az életben való „császársághoz” is el kell telni e néhány esztendőnek. A francba, már 40 év telt el, de még egyikőnk se tagja az „uralkodó” osztálynak? Természetesen ahány ember, annyi élet, de mindenkinek sikerült legalább egy fél lábbal a földön maradni. Van „normális" munkánk, ami még egy ilyen szűk merítés esetén sem éppen „hagyományos”.

Lassan összeáll a kép. Pont most alakult a HK, pont most jelentették be a nyugdíjasok „támogatására” való törekvés legújabb fejezetét.

Amikor márciusban megszületett az idei első „igazi” visszhangot kiváltó tervezet a nyugdíjasok támogatására, már annak is nagy hatása volt. De az embert mindig érik új ingerek, mint ahogy a kormányban is dúl az ötletparádé. Na, de kinek jut a nagy pénz, és kinek az apró?

Távol álljon tőlem, hogy bántsam a nyugdíjasokat. Annál is inkább, mert a mai napon én is egy évvel közelebb kerültem hozzájuk. Félreértés ne essék, és nem vagyok olyan naiv, hogy már most a munkaidőn túli „juttatásban” gondolkodjak. Pedig elvileg már 10 éven belül az „álomhatár”. Már ha… Sőt, a jövő évi választások után bárki is kerül hatalomra, biztos vagyon benne, hogy nem ez lesz az első megoldandó kérdés. (Ezt csak azért tartottam fontosnak megjegyezni, nehogy idő előtt megjelenjen állandó „szakértőm” és elővegye a „Magyar Péter kártyát”.)

A „gyorsfotónak” van egyfajta varázsa. Rögtön kész, tényszerű, nem kell megmagyarázni. Igyekszem is… „nem túl” hosszan.

Kérdeztem a szomszédomat: Lőhetünk e egy „szelfit”? Háááát nem volt őszinte a mosolya!

Sok furcsaság megesett már ezen a felületen. Pl. egy kutya is „írt” itt bejegyzést. Most pedig egy autó hallatja a … dudáját egy rövid, de erős mondat erejéig:

Kikérem magamnak ezt a megaláztatást, hogy politikai célokra használjanak fel!

Autós körökben is vannak szitokszavak, amelyek egyes gyártók körül csoportosulnak. Ilyenek pl. a bajor autógyár termékei. Pedig az ő tulajdonosaik között is vannak „normálisak”. Főleg ha nem csak annyira szűkítjük le a kontrollcsoportot, hogy a körforgalomból kifelé menet, használják e az irányjelzőt. Azt a márkát a hagyományok tették naggyá, mint ahogy a róluk szóló „pletykák” sem fiatalok már. Utóbbiakat ugyan nem a felhasználók, hanem épp irigyeik tették ismertté.

Fordulj világ! Tele a …! Na, meg sok minden. De, hogy manapság egy nadrág legyen a gazdagság fokmérője, aligha gondolta volna pár évvel ezelőtt bárki is.

A szakadt nadrág? Az persze más. Hiszen a szegény gyerekek már Móra Ferenc korában is abban jártak. Ha mással nem, azzal biztosan „meg lehetett bélyegezni” őket.

Persze minden változik a korral. Az még hagyján, hogy időnként átértékelünk bizonyos dolgokat, de hogy divatirányzatot is teremtettek vele az tényleg „ott van”. Az „arcoskönyv-esemény” (a szakadt farmer világnapján) meg már a mai kor „természetes” velejárója. De, hogy „Mészárosné” 1.000.000,- Ft-os nadrágja még erre is rá tud tenni egy lapáttal a celebvilág híreire, az már tényleg a „non + ultra”.

Játszani mindenki szeret, de reméljük még távoli az éhezők viadala.

Olvasni? Mai modern világunkban? Értő olvasás? Megfontoltan, lassan? Ugyan már, amikor a néhány másodperces Reels-videóba is bele akarunk pörgetni… Most arra biztatnék mindenkit, hogy ezen sorokat is gyorsan fussa át. Ki tudja meddig lesz még látható.

Na, jó, azért nem akarok még én is ijesztgetni. Minek, amikor vannak erre „hivatásosok” is. Ja, hogy nincsenek elegen… Mi az már ők is fogynak? Mármint nem kilóra, hanem darabra. Nem, nem, csak háááát nekik fizetni is kell. Értem én, hogy párthűség meg ilyesmi, (te jó ég honnak ugranak elő ilyen ’80-as-’90-es évekbeli kifejezések) de ezért azt mindenki látja, hogy a kormány közeli boltokban is fizetni kell. Mégsem elég, hogy a pénztáros fülébe súgják a „varázsszót”. Jó, most a kiválasztottak majd kapnak 1-2 kívánságkosarat, de ez azért higgyétek el, hogy a jelentéktelen kisebbség. Ennél kevesebben már csak azok lesznek, akik nyernek. Mááááár ha mernek.

Mindig nagy visszhangja van annak, amikor a mérkőzés végén, hirtelen felindulásból nyilatkozik valaki, és mond valami „cifrát”.

Persze az sem mellékes, hogy később ki, és miképpen reagál ezekre, netán újabb veretes gondolatok szabadulnak (f)el. Az idei kupadöntő után is elhangzottak az „örökké valóságnak” szánt mondatok is.

Általánosságban mindig mindenki beleavatkozik mindenki dolgába, legfeljebb időnként látványosabb szakaszba érkezik 1-1 folyamat.

Biztosak lehetünk benne, hogy a választások közeledtével egyre intenzívebben esnek egymásnak a felek, hiszen „megígérték”. Nem lehetetlenítik el, nem akadályozzák törvénytelen eszközökkel, stb. mondták…, de ugye tudjuk, hogy szokott ez lenni. De azt legalább elismerték, hogy durva kampány lesz. Ééééés, lesz miből!

Másodszor távozik az élvonalból a kecskeméti csapat. Tessenek eldönteni, hogy a 2015-ös vagy a mostani a dicstelenebb „lelépés”.

Igyekszem nem (nagyon) úgy csinálni, mint valamiféle jól sikerült táncdalfesztivál zsűrije, ahol mindig „nehéz helyzetben” vannak. Persze, hogy dilemma: az emberből a szurkolói „ÉN”, vagy a józan paraszti ész jöjjön elő. Nyilván más a meccshangulat, és más az utána néhány órával későbbi higgadt(abb) értékelés. Igaz, nekem nem dugnak mikrofont az orrom alá a „lihegőben”. (Bár ismerősim azt is tudják, ha nekem mikrofont adnak a kezembe, az este ott „elveszett”.)

Na, én meg annyira belefeledkeztem a munkába, majdnem elfelejtettem „megünnepelni”.

Éljen május, elseje, éljen a párt! Oké, de melyik? „Mikor melyik” – mondja a „klasszikus”. Na, jó ne feledjük, hogy ez mindig az „állampárt” kiváltsága volt, hogy így dicsőítsük. Így volt ez a szociknál, meg most is. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy akkor nem úgy kellett mondani, hogy „éjjen”, hanem kihangsúlyoztuk, ahogy írjuk. „ÉLJEN!”

Most már „szabad” tudni, hogy akkor is volt több szervezet, (most nem a szakszervezetre gondolok) csak nem volt szabad „reklámozni”. Most se (nagyon) illik, viszont van egy dolog, amiért tudomásul kell venni, hogy „van máááááásik”, hogy egy újabb klasszikust idézzek. Ez azért fontos, mert egy alig több, mint egy éves pártra rá lehet fogni a már nem is annyira „legnagyobb”, – ezért mondjuk úgy „központi” – párt, elmúlt minimum három évnyi „hiányosságait”. Persze ez leginkább csak nekünk hiányzik, de azért jó tudni, hogy legalább náluk megvan. Mégis csak jó „srácok” vigyáznak rá. Befektetik pl. ingatlanba. Jó nagyba. Ez legalább értékálló.

A világ egy része most elcsendesedik. Mások viszont éppen ezt kihasználva igyekszenek a hangjukat hallatni. Azt, hogy milyen értelemben, tessenek eldönteni.

Mint a vallásgyakorlástól „tisztes távolságot” tartó embert, nagyon is földi gondolatokat juttatott „eszembe” Krisztus földi helytartójának távozása. Tudom, csúnya dolog, de ez ugrott be elsőnek: Mikor jelennek meg azok az írások a neten, hogy magyar lesz a következő pápa? Hááát – nem meglepő módon – nem kellett sokáig várni… El lehet ezen polemizálni, hogy mennyire hitbéliség, hazafiság, de szerintem „csak” magyaros. Mert, hogy valódi hívő számára ez nem lehet kérdés, de hogy nem elsődleges az tuti.

Ugye-ugye, hogy az első két szó után automatikusan a harmadik ugrik be? Persze csak egy bizonyos kor után. Igen, ez is egy jel, hogy kilépj a mókuskerékből.

Időnként mindenkinél elszakad a cérna, és ilyenkor rosszul van. Nem feltétlenül orvosi értelemben. Na, ekkor jön az, hogy „csehül érzi magát”. De ez nem feltétlenül kell, hogy rosszat jelentsen. Mondhatni, kutya harapást szőrével! Tessék csak felülni egy repülőre, és egy óra alatt megérkezhetsz Prágába.

Na, jó, az elszakadás mindig nehéz, különösen, hogy még itt is folyton megidézem a közhelyeket. Persze csakis kiforgatva, nehogy már pont ez legyen „normális”. A reptéri parkolóból felnéztünk az égre, hogy majd merre fogunk menni. Hát nem pont útban volt ez a tábla!

Húsvétkor csak a harangok mentek Rómába, hogy elköszönjenek a Pápától!

Gyermekeim a „nyúlban” Itt az ideje, hogy kilépjetek a szürkeségből a fényre!

Mielőtt átadnánk magunkat az ájtatoskodásnak és a szenteknek, felhívnám a figyelmet egy dologra. Mi még itt vagyunk a Földön, (meg remélem a földön is,) tehát az itteni életünkkel is van még dolgunk. Jó lenne ezeket (is) rendbe tenni.

Ezt a bejegyzést nagyon is időben elkezdtem írni. Már egy hete. Mondjuk úgy, hogy, mint minden „rendes” ember, megkezdtem a böjti felkészülést. Ezen alkalomból megjegyezném, hogy „kevesen” mondhatják el, hogy kétszer is van születésnapjuk egy évben, ráadásul az egész világ ünnepli mindkét alkalmat.

A szürkület az őszi esték jellemzője, még akkor is, ha ezt évszaktól függetlenül egy napon belül is emlegetjük. De ennek visszafelé is működni kell. Ébresztő, lépjünk ki a fényre!

Létezik olyan, hogy az esélytelenek nyugalmával… igen, nem csak a sportban. Legyintettek is sokan, amikor a Kétfarkú Kutyapárt bejelentette a szürkeség-rendezvényt. De a kétkedők azóta mindkét kezüket (meg a hangjukat) is felemelték, és a reakciójukra inkább a kapálózás a jellemző!

Érdemes áldozni a kultúrára. Néha csak egy pillanatot, néha két órát. Mindezek feldolgozására utána még: amennyit csak lehet.

A francot ebbe a blogírásba! – de tényleg. Soha annyi „lájk”-ot nem kapott még egyetlen írásom sem, mint a Lovas Rozival közös fotónk. (Pedig „csak” egy pillanat volt, én meg mindig elbíbelődök 1-2 órát az írással.) Báááár az elismerés valószínűleg nem elsősorban nekem szólt. Azt azért tegyük hozzá, hogy ott kellett lenni mindkettőnknek. Ahogy szokták volt mondani, jókor, jó helyen.

Gyorsan idehozok egy másik szállóigét: Az élet nem egy habos torta, hogy csak úgy beletenyereljünk. (Hanem egy sz@r és mi vagyunk a verebek, akik csipegetnek belőle.) Ééééés, akkor meg is érkeztünk. Hova is? Az életbe, a színházba, a darabba, azaz mindezekhez egyszerre, ahol a „Lányok, fiúk” összehozzák az embereket. Még mielőtt a nyelvezetbe is belekötne valaki… ő bizonyára nem ezen a bolygón él. Mint ahogy a blog-környezetben, (különösen a kommentfalakon) úgy a mindennapi életünknek is hozzátartozója 1-2 „B+”. Sajnos, tehetnénk hozzá. De ha valaki mindezt a színházban tapasztalja, tegyen maga elé egy tükröt is, ha számára nem eléggé színház az egész világ.

Elment, nem tartóztatták (le). Se fel, sőt egyetlen hibája az volt, hogy rossz helyre állt!

Igen, a helyes megfejtés, az izraeli miniszterelnök. Most azoknak fogok csalódást okozni, (főleg az „egyik” oldalon) akik azt várják, hogy „kormányoldali” kutyázásba kezdjek, ők meg majd jól megvédik magukat. Nos, mindenkit megnyugtatok, elefántról lesz szó. No, meg egy levélről, amit vagy megírt valaki, vagy nem.

Végre bele lehet harapni a zöldhagymába, és közben olyan gondolatok jönnek elő, hogy magam is meglepődök.

Néha elég csak rápillantani a reggeliző asztalra, máris előjön egy kis múltidézés. Ami természetesen a mai történésekkel kapcsolatban is felvet néhány dolgot. Ezért (is) érdemes az idősebbeket tisztelettel emlegetni. Főleg, ha megélték a múltat, de még most is köztünk járnak. Így maguk is képesek velünk együtt átélni a jelen „szépségeit”.

Ilyen magas szinten, ilyen „káderek” bevonásával (illetve kivonásával) még soha nem ment az egymásra mutogatás a FIDESZ berkeiben. Mondjuk az is igaz, hogy ennyire még sosem szőtte át a félelem az „állampárt” háza táját.

Ismét egy lehetőség arra, hogy elmondhassam, én még az előző évszázad, sőt évezred gyermeke vagyok. De mivel túléltem ezeket az évfordulókat, büszkén jelenthetem, hogy köszönöm szépen, jól vagyok. Ezzel együtt azt is látom, hallom, tapasztalom, hogy mi folyik ebben a kis hazában, ami a sok-sok évszázados, vesztes szereplés miatt mindig csak összement. Nyilván a további zsugorodás azért nem egy reális elképzelés, de valljuk be, nem is nagyon lenne hova… Na, azért nem kell megijedni, hogy ez egy „bezzeg a mi időnkben” típusú írás lesz. Nagyon is mai, sőt még magyaros is.