Az embereket kutyába sem vesszük
Elég a háborúskodásból, a politizálásból! Jöjjön végre a „cukiskodás!” – vagy mégsem?
Tele vannak a közösségi oldalak hírfolyamai a „kis” kedvencekkel. De a hírportálok nyitófelületei is vetekednek az állatkertek „kirakatával”. Hiszen kutyával/macskával, gyerekkel és mellekkel – hogy csak a csúcsokat emlegessem, és ne a mélységeket – mindent el lehet adni, és a címlapokra lehet kerülni. „Ennél édesebbet ma nem látsz!” – írják. Olyan, mintha megfordult volna az értékrendünk.
Akinek gyorsan teleszalad a hócipője az „állatvilággal”, mielőbb pörgessen lejjebb, hátha közelebb kerül a valósághoz. Az élet írta mesékben ugyanis nem mindig a jó győzedelmeskedik. Bár, ha belegondolunk, hogy La Fontaine a modernkori Nostradamus is megelőzte a korát…
Még mielőtt valaki álszenteskedéssel vádolna, igen nekem is vannak kedvenc jószágaim. Bár az élethelyzetemből adódóan nem tekinthetem őket sajátomnak. Én vagyok annyira felelős állatbarát, hogy ha nem tudok nekik megfelelő életkörülményeket biztosítani, akkor nem kínzom őket. Így beérem a „mostoha kutya” lehetőségével, vagy az időnként rám bízott „vigyázz már rá egy kicsit!” pozícióval. Persze ilyenkor nekem is jár az ellátás!
Na, de fordítsuk komolyra a szót! Hiszen a házi kedvencek megfelelő pozícióba helyezése tényleg fontos… lenne. Csak az utóbbi időben, mintha ezek (vagy ők?) sokkal magasabb polcra kerülnének, mint a gazdáik, illetve a többi ember. Elsősorban a kutyák, macskák, de egyre „előkelőbbek” a menyétek, borzok, hogy a többi egzotikus állatról ne is beszéljünk. Persze a kétlábúakba vetett bizalom időnként tényleg lankadni látszik. A csalódási faktorok egyre inkább kiverik a biztosítékot, de aligha a szőrgombócok kell, hogy jelentsék a megoldást a sima bőrűekkel szemben.
Az állatbőrbe bújtatott szeretet elhomályosítja a valóságot.
Én értem, hogy egy kemény nap után jól esik odabújni egy „lélekdonorhoz”, aki legalább annyit megtesz, hogy nem szól vissza. De éppen az „emberi” érzések, a kommunikáció hiánya, vagy éppen nem megfelelősége öli meg a valódi kapcsolatokat. Amikor az emberek mindenen átgázoló önteltsége, karriervágya, „pénzéhsége” határozza meg a mindennapjainkat, valóban az a megoldás, hogy a képletes „elállatiasodásra”, a valódi jószágokra leszünk utalva egyfajta védőszentként? Ja, persze, Isten bárányai vagyunk. (Végül is a békemenet is egy hétvégi program.)
Szidjuk a TOP 100-as milliárdosokat, közben magunk is arra törekszünk, hogy a tizedesvesszőt egyre inkább a jobb oldalra szorítsuk, miközben a baloldalon sorakozzanak a nullák. Persze akkor már mindegy, hogy milyen szám áll a sor elején. Igen, állatok az „embörök” – ahogy felénk mondják – mint már korábban is leírtam. De ami a legfurcsább, hogy ezen csak mi magunk változtathatunk, a kis kedvenceink nélkül. Akár úgyis, hogy megfelelő helyre tesszük az „X”-et. De ebben sem lehetünk egyéniségek, mert a „szomszédot” is meg kell győzni, hogy menjen, mert ha nem, akkor csak a helyzetet konzerváljuk. Amiről tudjuk, ha nincs előrelépés, az egy ugrás hátra. (Jaj, a konzervek egy része is állatokból készül, mindaddig, amíg „lelkes” állatvédők meg nem akadályozzák ezt is!)
A világot „uraló” elnök egyik nap megkegyelmez a pulykának, aztán a szárnyas másnap azért mégiscsak bekerül a sütőbe. De ami a legborzasztóbb, hogy a „főni” harmadnap meg embereket küld a „vágóhídra”. Ugye, hogy az ilyeneknek joggal jár a „kutyapuki”, és akkor még nagyon finoman fogalmaztam. Persze egy olyan világban, ahol már a tankokat is tigrisnek nevezik, a századot „Pumának”, döntse el mindenki, hogy ez mennyire állatbarát megközelítés. Bármennyire is nem szeretjük, a „kutyás/cicás” hírek között ott sorakoznak a háborús, vagy ezzel összefüggésbe hozható bejegyzések. Ugye nem kell mondanom, hogy a jelképesen a harcra „ösztönző” cikkek az irányok, meg azok hozzák a nagyobb „durranást” – a végén a valóságban is. Még akkor is, ha már ott tartunk, hogy akár robotkutyákat is bevethetnek. De ha valóban EMBER-ek vagyunk, akkor az igazi konfliktus elkerülése kell, hogy legyen a cél. Hiszen a háborúban nincsenek győztesek, csak nyertesek.
A harcmezőkön EMBEREK állnak EMBEREKKEL szemben.
Családanyák és apák, akiknek nem lehet céljuk a puskacső másik felén lévő „hasonszőrűek”-től elvenni azt, ami mindnyájuknak a legértékesebb. A parancsnoki állásokból ez még talán látszik. De ott, ahol a konfliktusokat gerjesztik, – és a mi a „legfontosabb” – ahol a pénz számolják, ott már nem!
Kép: Saját – bár kaptam
Üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával.
