Az ember általában nem szereti a korlátokat. A szabadságvágy mindenkiben tombol, és ezt igyekszik az írásbeli kommunikációban is megvalósítani. Ennek látszólag ellentmond a 100 szavas játékban felállított határszám. Persze, ez utóbbi mondatban benne is van a válasz, maga a „játék” szó. Játszani pedig mindenki szeret. Legalábbis remélem a karácsonyi emlékek még sokakban élnek. Még akkor is, ha felnőttes játékokat űzött gyerekzsivaj közepette. Mivel továbbra sem kenyerem a scifi vagy a fantasy világa, az ezekre való – kissé erőltetett – utalás mellett, maradok inkább az iróniánál.

Az ötletgazda ezúttal is az aranymosás:

Feladat: „Írj egy kb. 100 szavas szöveget amiben egy (vagy több) újévi fogadalomról esik szó egy scifi vagy fantasy világban.”

Akit bővebben érdekel ez a kikapcsolódási forma, vagy inkább a múltba tekintene, az kattintsa végig a linkeket, hiszen a sokszor 100 szónak már történelme van a blogon.

A TV-ben gyakorlatilag már csak sportot (meg néha stand up-ot – nem keverendő) nézek, mégis ritkán írok a fociról. Akkor sem igazán pozitív a megközelítés, de erről szerintem nem én tehetek. Jó, kijutottunk az EB-re, ennek mindenki örüljön! (Hurrá-hurrá!!!) Szerencsére ennek semmi köze a magyar bajnoksághoz, de most azon is mosolyodjunk el, hogy vége ennek a szánalmas bohóckodásnak. „Szerencsére” nem sokat láttunk belőle.

Nagy felelőtlenség lenne kijelenteni, hogy nagyon közel állok az irodalomhoz. Ez természetesen nem büszkeség, bár nem is balítélet. Ez egy állapot, ami akár változhat is. Az persze nem véletlen, hogy ezen a felületen ritkán találkozhattok az irodalom klasszikus elemeivel. Ez ugyanis nem erről szól. De, hogy van valamiféle kapcsolódási pont, az azért innen is megközelíthető. Játszani ugyanis nagyon szeretek, és mivel ezt szavakkal is lehet, gyakran meg is teszem. Az Aranymosás irodalmi magazin 100 szavas játéka már többször megihletett. Igaz, nem mindig voltam „nyerő”, de a kezdetek sikeresek voltak, és ez mindig bizakodással tölt el. (Kép: innen)

Volt már egy írásom egy "másik", Rió-ra való hangolódás jegyében, bár egy kicsit más összefüggésben. Igaz, csak egy „karikatúrának” szántam, de levették a „Magyarország szeretlek” facebook oldaláról. Hogy a ’karika’ nem jött be vagy a ’túra’, sosem fogjuk megtudni. Pedig az a cikk a fociról szólt, ami ugyebár „nemzeti” ügy kis hazánkban. A valóság viszont az, hogy bármennyire istenítjük az „aranylábú gyerekek”-et, nekem még mindig az az (ide) rímelő befejezés jut a fejembe, hogy „mi a f...sz van veletek”. Na, de legyünk bizakodóak, vagy ahogy mondani szoktam, a pozitív gondolkodás jegyében járjunk el.

Egy pici csalódást „kell” okoznom azoknak, akik összesen csak egy mondatot vártak ebben a bejegyzésben. Valóban csak egy kétsorosnak indult, de egy kicsit muszáj volt felöltöztetni.

A cikk a Munkahelyi terror blog segítségével ért el még nagyobb nyilvánosságot!

Aki a TV-ben a sporton kívül már mást sem néz, az se menekülhet el a reklámhadjáratok elől. Annyit nem lehet pisilni a szünetekben, amennyiszer erre már maguk a műsorvezetők is felhívják a figyelmet. Így óhatatlanul belefutunk azokba a tablettákba, amelyekkel hangsúlyozzák, hogy sávosnak kikiáltott életünk mely szakaszában milyen színű „segédanyagot” kell magunkba tömködni. Az én adalékom most az 50 felettieknek szól. Azzal az óriási különbséggel, hogy nem lehet ráfogni a placebo-hatást, mert valós tartalom van mögötte.

Soha ne mondja az ember, hogy soha… Ez a közhelygyűjteményembe is nyugodtan beleférne, de most szándékosan nem akarom kifordítani a történetet. Konkrétan azt fogom leírni, amit gondolok. Magáról erről a „félig” emberősről, meg a hozzá hasonló állatságokról is.

Akik olvasták a 2014-es óévbúcsúztatót, meglehetősen éles kritikával illettek. Na nem az iromány mondanivalósával, stílusával vagy valóságtartamával voltak elégedetlenek. Kérdezték azonban, hogy – a folyton a pozitív gondolkodásomat hangoztatva – miért nem előre tekintek. A tavalyi kínrím után itt egy még kín(os)abb! Az észrevételeket átgondolva ez inkább előremutató, de ki vállalná fel, hogy a jövőbe lát…(Még az kéne, hogy megégessenek…!)

Az álmoskönyvek (na meg az újságíró iskolák alapelvei) szerint sem tesz jót, ha a címben kérdőjelet használunk. De kérem! – itt nem a bulvársajtót akarjuk felülmúlni, hanem mindennapi kenyerünkről van szó, szinte szó szerint. Jó-jó mondhatnánk, a munkahelyünkre sem mehetünk be kérdőjelekkel, de legalábbis nem mindennap.

A képrejtvény-sorozat 3. feladványa ugyancsak eltér az előbbiektől. Olyannyira, hogy nincsenek eltitkolt részletek, rögtön megmutatom a kép egészét. Mi lenne ebben a talány? Nos az, hogy hol készült a kép. Jó, persze, egy hálószobában, – látszólag – de azért ennyire ne egyszerűsítsük le a problémát. Arra sem kérdezek rá, hogy kiében, mert azért a bulvártól továbbra is igyekszem elhatárolódni.

Egy dologban biztosan szerencséje van ennek a kicsi Magyarországnak. Nálunk tízmillió (hol több, hol kevesebb, de ebbe itt még nem menjünk bele) fociszurkoló, – ebben az is benne van, hogy játékos, edző és legfőképpen bíró, – tízmillió kitűnő sofőr, – a kerékpárostól a pilótáig, sőt legalább ennyi miniszterelnök (jelölt) van. Úgy gondolom, hogy ekkora merítést nem is érdemes elemezni, ezt bízzuk rá az angol „tudósokra” aki úgyis mindent megállapítanak. De kérdés, hogy szükség van e arra, hogy mindenkinek mindenről legyen véleménye, ráadásul olyan, amiről azt hiszi, csak az az egyféle megközelítés létezik, ami az ő fejéből pattant ki. Aligha.

Kicsit sajnálom az olvasóimat, főleg azokat, akiknek ebben a szomorkás időben nem maradt jobb szórakozásuk, mint egy egyébként pozitívan gondolkodó ember kesergését olvasni, egy olyan témában, amihez mindenki jobban ért, mint én. De legalább adom alájuk a lovat, hogy ebben is igazuk legyen. Még az elmúlt év decemberében nyíltan szurkoltam azért, hogy Dárdai Pali (vagy ahogy akkor is fogalmaztam, Dárdai Pál) maradjon a Hertánál. Ez akkor csak félig jött be, és ugyebár a „folyamat” még mindig nem zárult le. Pali az óta is két beteg lovon ül, és tényleg a csak a jó érzés mondatja velem, hogy legalább az egyik meggyógyuljon. Ja, és persze a mi Palink pont azon maradjon rajta. A véleményem persze mit sem változott Dárdai ügyben, ugyanis bebizonyosodott, hogy Németországban sem fenékig tejfel az élet. Akarom mondani a foci. Vagy legalábbis óvatosan kell nyalakodni akkor is, amikor valami ízléses falat fel van kenve valahova, amiről első látásra nem tűnik fel, hogy az „alépítmény” keserű is lehet. Mondjuk csak ki szó szerint, a sz@rból ott sem lehet várat építeni.

A technika nem csak a képi bemutatást „tréfálta” meg, a végzet elérte a gépemet is. Szerencsére a megfejtés (közreadása) csak részemről késett egy kicsit. Az első jó válasz ugyanis gyakorlatilag még engem is megelőzött, hiszen annyira korán én sem szoktam felkelni, mint ahogy elküldték.

Az első feladvány sejtelmessége után lépjünk ki az árnyékvilágból! Annál is inkább, mert éppen itt az ideje egy kis kirándulásnak a téli álom és a tavaszi fáradtság után. A kirándulást tessenek szó szerint érteni. Például azért, hogy a mellékelt kép szerinti ellentmondásba ütközhessenek! Természetesen a játék csalafintasága abban rejlik, hogy a helyszínnek semmi köze a felirathoz. Ha csak az nem, hogy tényleg egy halászcsárda található rajta. Igen ám, de hol? Legyen ez a második feladvány! Ha néhány nap múlva kitágul a kép, akkor persze joggal csap a homlokára az ember, hogy bizony „láttam már valahol”. Az épület tetején levő feliratot éppen le is takarhattam volna, de hátha a „reklámzabálók” köréből érkezik a helyes megfejtés.

A halál, a tragédia, a légi katasztrófa fogalmak önmagukban is sokkolnak. Összekapcsolva őket még inkább elgondolkodásra adnak okot. Sajnos az elmúlt időszak híreiben hallhattuk éppen elégszer. Nincs is szükség, hogy különféle jelzőkkel tovább fokozzam azt a mérhetetlen fájdalmat, amit a hozzátartozók most megélnek. Az őszinte részvét mellet különös tiszteletet érdemelnek azok, akik hiteles módon igyekeznek kideríteni a szerencsétlenség hátterét.

Mindenkinek nagyon köszönöm a különféle fórumokon eljuttatott ötletét! Azon persze nem csodálkozom, hogy nyilvánosan csak nagyon kevesen merték elénk tárni az első gondolatukat. Na, a piszkosabbik fajtára nem is biztos, hogy kíváncsi vagyok. Most megkönyörülök rajtatok, már csak azért is, mert nem szeretnék holnap a kíváncsiságtól kifurdalt oldalú emberrel találkozni. Ugyan ki próbálkozna akkor a következő feladvánnyal. Bár a foltozás után sok mindenre képes lehet az ember.

Lassan már ferde szemmel néznek azokra, akik a televízió (h)őskorára merészelnek emlékezni. Én sem szeretem a vaskalapos módon megközelítő nosztalgiákat, de a szeretetre méltó pillanatok azért jó érzéssel töltenek el. Itt sem megyünk vissza egészen a kezdetekig, de azért még nem kell leírni, hogy melyik TV-társaság, vagy melyik csatorna tűzte műsorára a „Lehet egy kérdéssel több?” című vetélkedő sorozatot. Egri János műsorában gyakran mutattak olyan fényképeket, amelyeken bizonyos tárgyakat kiragadtak a környezetükből. Pedig csak annyi csalafintaság volt a dologban, hogy túl közelről fényképezték őket.

Emlékeznek még „A só” című mesére? Ebben az öreg király behisztizik azon, hogy a legkisebbik lánya „csak” annyira szereti őt, mint ember a sót. Apró dologról beszélünk, ha csak egy szemcséjét vesszük alapul. De ha ezek a szemek összeállnak, megmutatják, hogy mennyire fontos dologról van szó, és a nagy tömeg, mindig egy kicsit más megvilágításba helyezi a dolgokat.

Első ránézésre megint olyanba ütöm az orrom, amihez nem értek. Pedig a dolog csak látszólag politika. Valójában gasztronómia a kultúrák és az ételek összefüggései, dietetika táplálkozás-egészségtan, kulinária az életnek az ételalapú megközelítése pozitív módon, de hogy nem a józan ész diadala az tuti. Pedig már majdnem kezdtem megvédeni az egyre nagyobb számú ellenzéktől, „dicső” kormányunkat. Annyit bírálták ugyanis őket az utóbbi időben, hogy meggondolatlanul, hatástanulmányok és előzetes szakmai konzultációk nélkül hoztak fontos döntéseket. Internetadó, autópályadíj… nem is írom tovább, szerintem nem is olvasnák tovább, még úgy sem, hogy egyiket eltörölte a népharag.

Bevallom, kivételesen némi álszentséggel utalok vissza a legutóbbi írásomra, amiben nem kevés iróniával szóltam arról a tényről, hogy nem rajongok a „mindig van valaminek a napja” című jelenségre. Hirtelen hamarjában ugyanis egy újabb olyan dátumhoz érkeztünk, amelynek „káros” következményeit az egész világ egyszerre kénytelen megélni. De az alkoholizmus intézményesített világnapját már valóban nem egyszerű megkerülni. Vannak azonban olyanok, akik még ezt is meg tudják koronázni. Remélem, ismét sokakat ajándékozott meg néhány nappal ezelőtt a „meglepetés-vendég” olyan eszközökkel, amelyekkel már nem csak a szomszéd utcában lakó haverral tudják tartani a kapcsolatot. Az időzónáknak hála ugyanis így már nincs akadálya, hogy azokkal a távolba szakadt ismerősökkel is együtt igyunk – ráadásul óránként – akikkel egyébként nem tehetnénk.

Ami az idei karácsonyra való készülődés közben a leginkább feltűnő volt, nem biztos, hogy első megközelítésben szívderítő. Pedig ha csak egy kicsit is belegondolunk, nagyon is közel áll a valósághoz. Persze a fények villogása, a bevásárlóközpontok forgataga, az ajándékok özöne sok mindent elhomályosít. Még akkor is, ha látszólag fényárban úszik minden. Ma már mindennek „napja” van. A dohányzásnak, az állatoknak, a fáknak, sőt még a zászlónak is lett majdnem… (Ez utóbbi éppen egy olyan ember fejében született meg, … Na, ezt nem fejezem be, mert még felbosszantom magam a szeretet ünnepe előtt.)

Ha az ember rákattan egy témára, még a véletlen is melléáll, hogy több helyzetkomikum is ihletet adjon. Ilyen volt a nyári kánikula, vagy akár az ügynöki tevékenység sajátos „fordulata” is. De hogy a hasonló eseményeknek még „keményebb” változata is létezik, erre példa az alábbi, valóban pikáns történet.

Az adventi készülődés kapcsán a bevásárlóközpontok különösen sok örömöt hozhatnak az ünnepre való hangolódás közben. Idén még biztosan, hiszen már nincs idő bezárni őket. Ilyenkor megszűnik a válságérzet, beérik a rezsicsökkentés hatása, magyarul: megnyílnak a pénztárcák. De, hogy ne kelljen senkiében sem nyúlkálni, hagy osszak meg mindenkivel, egy akár emberinek is mondható történetet.

Szinte napra pontosan három hónappal ezelőtt – a Magyarország - Észak-Írország 1:2 után – ennyit posztoltam a Facebook-ra: „Aludtam rá, és megvilágosodtam… Magyarország kétszer annyi gólt kapott, mint Észak-Írország. Magyarország jobban teljesít!” Na, gondoltam a történet ennyit is ért, kár lett volna egy komplett blog-posztot szánni rá. Azóta nagyot változott a világ.

Magánügy, mondhatnánk, ami igaz is. Ezt általában nem is hozzák nyilvánosságra az emberek. Jelen fórumon persze senki nem is kíváncsi arra, amire az internetes felületek nagy százaléka egyáltalán létrejött, vagy legalábbis utal rá. Sőt, a recept-élményeiket is csak azok osztják meg általában, akik a teafőzésnél már egy fokkal előrébb járnak. De még jó, hogy azt legalább nem elektromos habverővel keverik be. Vagy mégis? Remélem azért nem!

Átlagos napnak indult ez is, talán a szokottnál egy kicsit nagyobb nyugalommal. Vége a munkának, indul a két hetes szabadság. Így a hosszas lustálkodás után már igencsak felemelkedett a nap, mire elindultunk bevásárolni a hétvégére.

Tudom, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha most valamiféle politikai fejtegetésekbe kezdenék, kihasználva a kampánycsend adta lehetőségeket. De továbbra is távol álljon tőlem az efféle megközelítés, különösen úgy, hogy ebben a káoszban is azok szavazatában bíznak a „hozzáértők”, akiknek halvány gőze sincs arról, hogy mi folyik ebben az országban valójában. De azért a Lúdas Matyi szemléletig sem kell visszagondolni a történetben, mert nem lesz itt semmiféle verekedés. Csupán egy kis színes összefoglalónak szánom a történeteket. Ebből aztán mindenki olyan összeesküvés-elméletet gyárt magának amilyet szeretne. Három rövid szösszenet következik az elmúlt évekből, aminek egyetlen közös szála Szlovákia, különösebb háttérgondolat nélkül.