Igaz, most nincs pályaválasztási időszak. Hivatalosan, amolyan „továbbtanulásosdi” módon valóban nincs, de másról sem hallunk mostanában, mint a munkahelyteremtésről. Persze a szó már önmagában álszenteskedő, hiszen csak azokat a munkahelyeket kell teremteni, ahol nem kell dolgozni. A teremtők meg majd megmutatják, hogy miként is kell azt a tevékenységet végezni, amihez nekik halvány fingjuk sincs. Hoppá! Máris egy kis trágárság, vagy annak határmezsgyéje. (Legalábbis a helyesírás-ellenőrző szerint „durva, obszcén vagy bántó szó”.) Na, nem kell megijedni, lesz még lejjebb is, de haladjunk csak szépen sorjában. Szedte vette, teremtette, ha már a Teremtő nem teremtett – elég munkahelyet.

Álszent dolog lenne úgy fogalmazni, hogy a blog küllemének átalakulása az én érdemem. Még akkor is, ha egy EGO kategóriába sorolt írásfolyamról beszélünk. Nos, az arculat megváltozása elsősorban felület üzemeltetőjének a blog.hu-nak köszönhető. Természetesen én kattintottam erre a lehetőségre, de ez gyakorlatilag csak egy technikai okokra visszavezethető változás. Nem volt nekem a régivel sem bajom, de a megújulásnak köszönhetően most az irományok között található egy ajánló a régi írásokból. Természetesen ezt már én állítottam össze a kedvenceimből, illetve azokból, amelyek mások számára is fontosak, érdekesek lehetnek. A tartalomért ugyanis továbbra is én vagyok a felelős.

Drága „ismerős”-eim a „legkedveltebb közösségi portálon! Soha el nem múló szeretettel gondolok azokra, akik ez ügyben is megtaláltak. Mondom ezt akkor is, ha kettős érzelmek dúlnak bennem. Azért majd igyekszem visszafogottan megfogalmazni mindezeket, hiszen mégiscsak egy kulturális folyamatba sikerült belecsöppennem.

Mielőtt a téma valódi felmerülésének okára rátérnék, következzen egy kis felsorolás. (Addig is van idő, hogy előítéletek fogalmazódjanak meg, vagy akár egyesek le is higgadjanak.) Cigánypecsenye, cigányzene, cigánykerék, cigánykártya, cigányút, cigányhal. Csak néhány szó a Magyar Értelmező Kéziszótár 1975-ös kiadásából. Ezt azért tartottam fontosnak kiemelni, hogy nem egy XXI. századi nyelvújító, rasszista agyszüleményeit vettem elő. Mindezekkel azért bátorkodtam előhozakodni, mert egyes politikusok már magának a „cigány” szónak a létjogosultságát, illetve a nyilvánosság előtt való használatát is megkérdőjelezik.

Azon a poénsoron már rég túl vagyunk, hogy Magyarország abban a „szerencsés” helyzetben van, hogy önmagával határos. Azóta kiderült, ez egyáltalán nem olyan vicces. Pontosabban eddig is tudtuk, de ez rajtunk kívül senkit sem érdekel. Persze most visszamehetnénk a történelemben egészen Árpád apánkig, vagy még egy „picit” korábbra, hogy megkeressük, hogy ki, mit, mikor és hogyan kúrt el. Nem Gyurcsány apánkat akarom én ezzel felmenteni, bár Ő is egy azon kurafiak közül, akik mellé ütöttek a cintányérnak. A szomorú ezeknél az akcióknál, hogy sokkal nagyobbat szólnak, mintha eltalálták volna.

Ez egy rövid írás lesz. Utalva arra, hogy az élet is rövid. Bár egyesek csak most fogják megkurtítani – a sajátjukat. Elsősorban olyanok, akik most azt kiabálják: Halleluja! Ők azok, akiknek már mindegy. Most még ugyan nem értik, félek, hogy már nem is fog tudatosulni bennük. Nem lesz rá idejük, hogy elemezzék.

Egy kéz sokféleképpen lendülhet előre. Ebben az összefüggésben sajnos leginkább az akciófilmekre gondolunk először. Az indulatok egyik látványos kifejezője is lehet, különösen ökölbe szorított ujjakkal. Ha valamiféle eszközzel társítjuk a mozdulatsort, akkor is a pusztítást, a rombolást vonzza magával. Megjelenik az emberi testből kibuggyanó vér, jelezve, hogy itt az emberi élet véget is ér.

Magam sem gondoltam volna, hogy több mit öt éves internetes munkálkodásom után, éppen egy teljesen hétköznapi történettel sikerül egy országosan ismert elektronikus újság címlapján megjelennem. (Köszi, index.hu.) Ez viszont megerősített abban a hitben, hogy a blogolás sem ”csak” a szenzációhajhászásról szól, hanem a hétköznapi életet is meg lehet „énekelni”.

A közhelyes sorozatom legújabb fejezete ezúttal nem kifordítása a hétköznapi „igazságoknak”, hanem egyfajta folytatás-keresés egy olyan történethez, amibe az események kialakulásakor még kevesen gondoltak bele. A történések következményeit megvizsgálva ugyanis a saját fejeket is lehet törni a tányérok után.

Egymás között beszélgetve sokszor utalunk arra, hogy nem vagyunk tökéletesek. Persze azért közben mindig a másik félre gondolunk, hogy nem egészen 100-as. De a napi életben ez a szám nem mindig a tökéleteset jelöli, lehet ez például csomagolási egység is. A papír zsebkendő „nagyobb” kiszerelése például olyannyira beépült a tudatunkba, hogy automatikusan úgy küldjük le a gyereket a boltba, hogy hozzál már egy 100-as "pézsé"-t. Különösen nagy hasznát vesszük ennek ilyenkor a nagy allergiaszezon kezdetén, de említést tettem már szükségességét a régebbi mozis élménybeszámolók egyikében is.

Kissé óvatosan kezdtem neki ennek a bejegyzésnek. Annál is inkább, nehogy hamarabb vonják le azt a következtetést, amit sugallni szándékoztam. Az „X” mint betű, illetve a hozzá kapcsolódó képzelettársítások ugyanis alaposan átalakultak az utóbbi években.

Nem szereted, de bevállalod, mert szívből adják…

Sokféle témát boncolgattam már ezeken a hasábokon, de a gasztronómia eddig valahogy kimaradt. Na, most se gondolja senki, hogy (annyira) megrészegített volna az újévi pezsgő, de most valahogy megérintett a dolog. Természetesen továbbra sem kívánok versenybe szállni a „hivatásosokkal”. Csupán a közvetlen események közvetett hatásait kívánom írásba foglalni. Ennek következményeit meg már ismeritek, ami a szívemen az a számon – vagy az ujjaimban, – az innen elinduló gondolatok pedig előbb-utóbb a Ti képernyőtökön landolnak.

Manapság a nagy internetes világban annyiféle jókívánságot töltenek fel „jó ismerőseink”, hogy igen nehéz választani, mit osszunk meg a hozzánk közel állókkal. A legnehezebb a személyes üzenet kiválasztása, hiszen ahány emberi kapcsolat, annyiféle „kínrím” illik hozzá. Ha valaki nem talál magának megfelelőt, legegyszerűbb, ha „lusta-pózba” helyezkedik, (hanyatt vágva magát várja a beteljesülést) de jobb esetben aktív közreműködéssel maga is tesz azért, hogy sikere legyen. Magyarul, szabadjára engedi a gondolatait, és ír valami igazán szívhez szólót. Ha ez nem jön össze, még mindig nem kell elkeseredni, csak találni kell valakit, aki segít ebben. Álljon itt egy intő példa, hogy mi van akkor, ha más fogalmazza meg a gondolataitokat. Természetesen szabadon felhasználható – a forrás megjelölésével. Persze a szabály továbbra is mérvadó! Nem mindegy, kinek és mit!

Tudom, volt már BÚÉK-os írásom, és bevallom nekem is gyorsan teleszalad a …-m a „bújékolással”, de ez még úgy kikívánkozott, amikor a hétfői ebéd közben szóba került, hogy mi van a tányéron.

A nagy zabálások időszakát megélve kissé álszentnek tűnhet az éhezőkkel foglalkozni. De aki látta az első részt, (netán az itteni beszámolót is olvasta) az tudja, hogy nem kell közvetlen összefüggést keresni karácsonyi szokásaink, és a film(ek) között. Arról nem beszélve, hogy az év közbeni elfoglaltságokat összegezve nem csak két embernek jutott a fejébe, hogy ilyenkor menjenek moziba. Bevallom, – még akkor is, ha többnek tűnik, mint egyszerű tájékozatlanság – hogy akkor még én sem tudtam, hogy trilógiáról van szó. Azt meg már sokszor hangoztattam, hogy ez a felület nem a filmesztéták továbbképzéséről szól.

Van olyan téma, amelyet éppen az tart életben, hogy: „úgy sem mered megírni”. Pedig teljesen hétköznapi dologról beszélünk, legfeljebb mégsem tesszük ki az ablakba, mint télapókor a csizmánkat. De, ha már az öreget emlegettem, akkor gyorsan összefüggést találhatunk egy másik szakállas eljövetelével is. Mi a „hasonlóság” a karácsony és a menstruáció között? – tehetnénk fel a kérdést, hiszen a legkézenfekvőbb dolgokból születnek a Jáksó-féle sületlenségek a Heti hetesben.

Az előző – közlekedéssel kapcsolatos – írásomban, még ha némi belemagyarázással is, a kerékpárosnak volt igaza. A mostani szituációt is túlélte a kétkerekű gazdája, de hogy ez kinek vagy minek köszönhető, nehéz lenne eldönteni földi viszonyok között. Persze senki se ezen meditáljon a karácsonyfa alatt. Nekem mindenesetre van annyi időm, hogy közzé tegyem a történetet, amíg megfő a halászlé.

Nem, nem, ezúttal nem a (köz)helycsere sorozat folytatódik, hiszen Róma „örök”-sége után nem is lenne célszerű valami hasonló témába belefutni. Akkor miféle folytonosságot hirdet ez a hungarikum?

Az oké, hogy nem vagyok már egy „könyv-szűz”, hiszen a SzeretŐ szívek című erotikus antológia kapcsán már sikerült szerelmi kapcsolatba lépni egy kötettel. De ha az ember bárhol „megjelenik”, mindig új erőre kap, és melegség tölti el a szívét. Ja, hogy a pálinkának is van egyfajta lélekmelegítő hatása? Akkor ez az egész „árukapcsolás” talán nem is a véletlen műve.

Közhelyes témákat vesézgetve az a „jó”, hogy az unalomig ismételt mondások mellett egyes szavakat is bátran lehet többször hangoztatni. A klasszikus pl. a klasszikusok klasszikusa. Rómát emlegetve ugyebár nem is kell nagyon megindítani a fantáziát, máris tódulnak az emlékek, még azoknak is, akik még sosem jártak ott. Sajnos én is ezek közé tartozom, de „ami késik…”. De ezt a klasszikus mondatot remélem sikerül majd egy újabb bejegyzésben befejezni.

Az első részben meglehetősen bizonytalan közeget választottam kiindulásként. Így mostanra épp ideje, hogy szilárd talajt éreztessek az olvasókkal a lábaik alatt. Térjünk tehát vissza a szárazföldre. Annál is inkább, mert itt minden sokkal egyszerűbbnek tűnik.

Ezen a felületen is többször tettem már utalást arra, hogy nem vagyok a közhelyek rajongója. Persze ez nem jelenti azt, hogy soha nem alkalmazom. Ugyanis ha valaki időnként nem használja az unalomig ismételt „összefüggéseket”, a külső szemlélő még azt hiheti, hogy az illető nem is ismeri. Ennek cáfolatára született ez az írássorozat. Persze a száraz ténynek közlése ugyancsak közhelyes lenne, ezért igyekszem egy kis csavart vinni az ügybe.

Amikor egy ilyen szégyenteljes vereség után találkozik valaki a fenti címmel, nem nagyon tud másra gondolni mint a 8-1-re. Na, én nem szeretnék sokadik résztvevőként beszállni abba a versenybe, hogy a különféle blogokban hogyan ócsárolják az írók (még inkább a kommentelők) a „nemzeti” 11-et. Pedig a meccs előtt még bennem is motoszkált a gondolat, hogy beszálljak e abba az ideológiai csatározásba, hogy kinek, és miért jut a fejébe az a magyar-holland, ami 1985-ben a Népstadionban 0:1-el végződött.

Nem, ez a cikk nem az önfényezésről szól, arról az előző írásomban éppen eleget olvashattatok. Persze az önmegvalósítás itt is helyet kap, ezúttal azonban „hivatalos” formában. Az ARC kiállítás minden évben megújul. (Már amikor megtartják…) Profik és amatőrök tartanak görbe tükröt mindenki, sőt időnként inkább saját maguk elé. Ami a látványos részét illeti a dolognak, azok a bemutatott képek, illetve a rövid írások sorozata. Ami kevésbé „szembetűnő”, de lehet, hogy még inkább sokatmondó, az a gondolathullám, amit az alkotások váltanak ki az emberekből.

Első ránézésre akár valamiféle nyerőszámoknak is nézhetnénk a címbeli felsorolást. Igaz lehet ez a megközelítés azért is, mert hárman vannak, és ez utóbbi már önmagában is bűvös. Főleg így péntek 13-án, ami ma már többeknek szerencsés, mint szerencsétlen. Az én nézőpontom természetesen egészen más, no és nem is igazán a szerencsén alapul. Ha csak az a része nem, hogy szerencsés ember az, aki foglalkozhat a hobbijával, nevezetesen a (blog)-írással. Az, hogy ebben az olvasók is partnerek – hiszen egyre többen megtalálnak – valóban pozitív. Márpedig erről van szó, hiszen a 2013-as Goldenblog verseny „ego” kategóriájában ismét sikerült előrelépni. Sőt, az idén ehhez még különösebb kampányt sem kellett folytatni.

Az ősz ismételt eljöveteléről szóló költői klasszikust most kihagynám… Annál is inkább mert a levélhullással összefüggésbe hozható soraim, – a tavalyihoz hasonlóan – most sem az erdő szépségeire fognak emlékeztetni. Sőt a Júliának szóló leveleket is félre kell, hogy tegyük, legalábbis egy időre. Ha már a levelezésnél tartunk, hagy emlékeztessem az olvasókat a tavaly októberben született írásomra. Na, jó! Azt én se gondoltam volna, hogy az agymenésem hatására meg fognak változni a „párt” kommunikációs módszerei. De azon, hogy szűk egy éven belül a közvetlen környezetemben is „mosolyra” okot adó esemény tanúja leszek, én is elgondolkodtam.

Ahhoz, hogy a szavakat hangokká formáljuk, csak ki kell „őket” mondani. Persze a dolog nem biztos, hogy ilyen egyszerű, ha ezekkel a szavakkal – tudat alatt – más hangokat kell életre kelteni. Éppen ezért jelenthet igazi kihívást, ha a szavakat nem mondhatjuk ki, sőt ha azt a feladatot kapjuk, hogy írjuk le. A betűk pedig sorozatával pedig olyan hatást kell az olvasókban kelteni, hogy a látottak valódi hangként jelenjenek meg a tudatukban. Erre a feladatra alapozta pályázati kiírását az Aranymosás Kiadó.