Én még abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy élhettem az elmúlt évezredben, annak is többféle rendszerében. Nem a periódusos rendszerre gondolok, mert az azóta sem változott jelentősen. (Próbálkozások ugyan voltak, lásd Fluor Tomi esete, aki megpróbálta megszemélyesíteni a nevezett táblázat 9. elemét.) Anno még nem a kertészeti termékek voltak a meghatározók. Nem voltak virágzó narancsligetek, a szegfűt is csak a virágvázában tudtuk elképzelni. Manapság ezek a jelképek „kicsit” átértékelődtek, és semmilyen témát nem tudunk úgy megközelíteni, hogy az ne kötődne valamelyik növényhez. Ha már sikerült lerombolnunk az egykoron virágzó (vagy legalábbis meghatározó szerepet játszó) magyar mezőgazdaságot, legalább (politikai) szimbólumokkal utalhatnak arra az érintettek, hogy egykoron volt ez másképp is.
Miért ne lenne ez élő megközelítés a bevándorlás ter(ület)én. Sajnálatos, hogy épp a kezdetekre nem emlékezhet senki, olyan régen történt. 895-896. Most hagyjuk az elő és utójátékot, az egy másik műfajban fontos szerepet játszhat, de itt elhanyagolható. Maga az esemény, már annál inkább idevágó. Honfoglalás. Láthatjuk, hogy a megnevezés is olyan emberközelinek tünteti fel az eseményt. Hazát teremtettek őseink, mondhatni otthonra találtak. Pedig már a bejövetel sem lehetett egyszerű a nevében is időnként „szoros”-nak titulált Vereckei hágón keresztül. Annál is inkább, hiszen a lovaknak seggükkel „előre” kellett vágtatni. Hiszen a lovasok a hátrafelé nyilazás nevű (még nem olimpiai) sportágban jeleskedve másképp nem tudtak volna eredményesen küzdeni a békésen itt élő telepesekkel. (Vagy innen eredeztetjük a „fordítva ülünk a lovon” kifejezést, és akkor mindjárt más megközelítésben látjuk a előre/hátra irányt.) De azt akkor még lenyelettük Európával. A később ide-”látogatók” bejöveteli politikáját, illetve módszereiket aztán már mi is másképpen ítéltük meg. Az ekkor ugyan még nem annyira változatos magyar szavaknak mára már sikerült megfelelő szinonimákat találni. Így tanulhattuk meg, hogy a tatárok (erre) „jártak”, a törökök meg „dúltak”. Akkor még nem így fogalmaztuk meg, hogy ideiglenesen állomásoztak hazánkban, mert ezt a megnevezést egy újabb népcsoport számára tartogattuk. Sőt, csak utólag mertük hangosan is kimondani az ideiglenes szót, amikor már az egykor rettenthetetlennek hitt Szovjetunió is megszűnt létezni. Sőt a bő ezer éves tündöklésünk után mutatták meg nekünk az „európaiak”, hogy a vérrel és verejtékkel elfoglalt területeket a zöld asztal mellett is el lehet veszíteni.
A „fejlődés” azonban nem állhat meg. Sőt még a szavakkal való játék sem merült ki. Be is lehet „szivárogni”. Hogy ezt az „őslakosság” csökkenésével összefüggésben mennyire legalizálják az éppen kormányon lévő kertészeti vezetők, ezen már meg sem lepődünk. Kikre gondolok? Természetesen a világ legnagyobb – és leggyorsabban szaporodó – népére. Az alábbi legenda ugyan nem nálunk keletkezett, de mint már jeleztem, én még a múlt érában (is) szocializálódtam:
A Kreml őrségparancsnoka rémülten szalad be a pártvezérhez:
- Pártfőtitkár (egykoron Brezsnyev) elvtárs 2 ember eszik a Vörös téren.
- Jól van, menjen vissza, és mondja meg nekik, hogy jó étvágyat!
Egy óra múlva visszatér a parancsnok és így szól:
- Pártfőtitkár elvtárs 10 ember eszik a Vörös téren.
- Jól van, menjen vissza, és mondja meg nekik, hogy jó étvágyat!
Újabb óra múlva:
- Pártfőtitkár elvtárs 100 ember eszik a Vörös téren.
- Jól van, menjen vissza, és mondja meg nekik, hogy jó étvágyat!
Másnap reggel a főtiszt már tajtékzik:
- Pártfőtitkár elvtárs már 1000 ember eszik a Vörös téren.
- Jól van, menjen vissza, és mondja meg nekik, hogy jó étvágyat!
- De Pártfőtitkár elvtárs, pálcikával esznek.
Na hát minden így kezdődött. Először csak bepróbálkoztak, beszivárogtak, mi meg hagytuk, aztán támogattuk, tűrtük … most meg vakarózunk, hogy mit is tettünk valójában. És ez még csak a kezdet (volt). Hallottam nálunk olyan családról, ahol az egyik szülő kínai, a másik magyar. A gyerek az egyik szülővel csak magyarul, a másikkal csak kínaiul beszélhet. Közben a szülők egymással angolul kommunikálnak. Na, ebből hámozd ki pár év múlva, hogy a gyerek honnan származik. A gatyáját csak nem tolhatod le, hogy megnézd a fenekét, rá van e írva: „Made in” honnan is! Egy idő után meg már a szeme állása sem lesz olyan egyértelmű. Sőt a tied lesz felettébb gyanús, ha ferde szemmel nézel rá.
Bármennyire is szeretném, nem mehetek el a napi politikai események mellett… Barátkozunk a körülöttünk lévő őshonos és „keletkezett” országok népeivel, köztük a magyarsággal. Látványosan indult az a folyamat, amellyel – a kettős állampolgárság lehetőségét is meglebegtetve – közelebb hozhatjuk őket az anyaországhoz. Bááááár ez a nagy lendület mintha egy kissé alábbhagyott volna az utóbbi időben. Az Európában zajló folyamatoknak köszönhetően a papíron is magyarrá válás mintha vesztett volna a jelentőségéből. Pedig a határainkon kívül rekedteknek ez több mint puszta szimbólum. Tízezrével érkeznek a kérelmek Erdélyből, a Felvidékről, sőt Amerikából(!). A Vajdaságban élő magyarok számára pedig egyenesen köldökzsinórt jelenthet(ne) az itthoni személyi igazolvány. De a kérelmek elbírálása (papírok „elkallódása”, hiánypótlások szaporodása miatt) mintha vesztett volna jelentőségéből. Netán megijedtünk, hogy ők is bevándorolnának? Döntsük el végre, hogy mi akarjuk e? Köztük (még) vannak, akik igen!
További véleményeket olvashatsz a Bevándorlók – Mellettünk blogon!
Elkapott a nosztalgiahullám. Annál is inkább, mert a közelmúltban részt vettem egy családi napnak álcázott 
.jpg)
A blogolvasás ma már szinte napjaink részévé vált. Nincsenek ugyan reprezentatív mintavételen alapuló adataim, (ezeknek egyébként se hinnék) de a nagy számok törvénye alapján megállapítható, hogy a blogok nagy része (negatív irányban) kritikus, ironikus és cinikus. Eltekintve néhány kifejezetten semleges témától, mint a főzési kulisszatitkok, vagy az utazási élménybeszámolók. Persze a trollok ide is be-bekukkantanak, de (az irántuk való) érdeklődés hiányában gyorsan el is kopnak.