Egy dologban biztosan szerencséje van ennek a kicsi Magyarországnak. Nálunk tízmillió (hol több, hol kevesebb, de ebbe itt még nem menjünk bele) fociszurkoló, – ebben az is benne van, hogy játékos, edző és legfőképpen bíró, – tízmillió kitűnő sofőr, – a kerékpárostól a pilótáig, sőt legalább ennyi miniszterelnök (jelölt) van. Úgy gondolom, hogy ekkora merítést nem is érdemes elemezni, ezt bízzuk rá az angol „tudósokra” aki úgyis mindent megállapítanak. De kérdés, hogy szükség van e arra, hogy mindenkinek mindenről legyen véleménye, ráadásul olyan, amiről azt hiszi, csak az az egyféle megközelítés létezik, ami az ő fejéből pattant ki. Aligha.

Kicsit sajnálom az olvasóimat, főleg azokat, akiknek ebben a szomorkás időben nem maradt jobb szórakozásuk, mint egy egyébként pozitívan gondolkodó ember kesergését olvasni, egy olyan témában, amihez mindenki jobban ért, mint én. De legalább adom alájuk a lovat, hogy ebben is igazuk legyen. Még az elmúlt év decemberében nyíltan szurkoltam azért, hogy Dárdai Pali (vagy ahogy akkor is fogalmaztam, Dárdai Pál) maradjon a Hertánál. Ez akkor csak félig jött be, és ugyebár a „folyamat” még mindig nem zárult le. Pali az óta is két beteg lovon ül, és tényleg a csak a jó érzés mondatja velem, hogy legalább az egyik meggyógyuljon. Ja, és persze a mi Palink pont azon maradjon rajta. A véleményem persze mit sem változott Dárdai ügyben, ugyanis bebizonyosodott, hogy Németországban sem fenékig tejfel az élet. Akarom mondani a foci. Vagy legalábbis óvatosan kell nyalakodni akkor is, amikor valami ízléses falat fel van kenve valahova, amiről első látásra nem tűnik fel, hogy az „alépítmény” keserű is lehet. Mondjuk csak ki szó szerint, a sz@rból ott sem lehet várat építeni.

A technika nem csak a képi bemutatást „tréfálta” meg, a végzet elérte a gépemet is. Szerencsére a megfejtés (közreadása) csak részemről késett egy kicsit. Az első jó válasz ugyanis gyakorlatilag még engem is megelőzött, hiszen annyira korán én sem szoktam felkelni, mint ahogy elküldték.

Az első feladvány sejtelmessége után lépjünk ki az árnyékvilágból! Annál is inkább, mert éppen itt az ideje egy kis kirándulásnak a téli álom és a tavaszi fáradtság után. A kirándulást tessenek szó szerint érteni. Például azért, hogy a mellékelt kép szerinti ellentmondásba ütközhessenek! Természetesen a játék csalafintasága abban rejlik, hogy a helyszínnek semmi köze a felirathoz. Ha csak az nem, hogy tényleg egy halászcsárda található rajta. Igen ám, de hol? Legyen ez a második feladvány! Ha néhány nap múlva kitágul a kép, akkor persze joggal csap a homlokára az ember, hogy bizony „láttam már valahol”. Az épület tetején levő feliratot éppen le is takarhattam volna, de hátha a „reklámzabálók” köréből érkezik a helyes megfejtés.

A halál, a tragédia, a légi katasztrófa fogalmak önmagukban is sokkolnak. Összekapcsolva őket még inkább elgondolkodásra adnak okot. Sajnos az elmúlt időszak híreiben hallhattuk éppen elégszer. Nincs is szükség, hogy különféle jelzőkkel tovább fokozzam azt a mérhetetlen fájdalmat, amit a hozzátartozók most megélnek. Az őszinte részvét mellet különös tiszteletet érdemelnek azok, akik hiteles módon igyekeznek kideríteni a szerencsétlenség hátterét.

Mindenkinek nagyon köszönöm a különféle fórumokon eljuttatott ötletét! Azon persze nem csodálkozom, hogy nyilvánosan csak nagyon kevesen merték elénk tárni az első gondolatukat. Na, a piszkosabbik fajtára nem is biztos, hogy kíváncsi vagyok. Most megkönyörülök rajtatok, már csak azért is, mert nem szeretnék holnap a kíváncsiságtól kifurdalt oldalú emberrel találkozni. Ugyan ki próbálkozna akkor a következő feladvánnyal. Bár a foltozás után sok mindenre képes lehet az ember.

Lassan már ferde szemmel néznek azokra, akik a televízió (h)őskorára merészelnek emlékezni. Én sem szeretem a vaskalapos módon megközelítő nosztalgiákat, de a szeretetre méltó pillanatok azért jó érzéssel töltenek el. Itt sem megyünk vissza egészen a kezdetekig, de azért még nem kell leírni, hogy melyik TV-társaság, vagy melyik csatorna tűzte műsorára a „Lehet egy kérdéssel több?” című vetélkedő sorozatot. Egri János műsorában gyakran mutattak olyan fényképeket, amelyeken bizonyos tárgyakat kiragadtak a környezetükből. Pedig csak annyi csalafintaság volt a dologban, hogy túl közelről fényképezték őket.

Emlékeznek még „A só” című mesére? Ebben az öreg király behisztizik azon, hogy a legkisebbik lánya „csak” annyira szereti őt, mint ember a sót. Apró dologról beszélünk, ha csak egy szemcséjét vesszük alapul. De ha ezek a szemek összeállnak, megmutatják, hogy mennyire fontos dologról van szó, és a nagy tömeg, mindig egy kicsit más megvilágításba helyezi a dolgokat.

Első ránézésre megint olyanba ütöm az orrom, amihez nem értek. Pedig a dolog csak látszólag politika. Valójában gasztronómia a kultúrák és az ételek összefüggései, dietetika táplálkozás-egészségtan, kulinária az életnek az ételalapú megközelítése pozitív módon, de hogy nem a józan ész diadala az tuti. Pedig már majdnem kezdtem megvédeni az egyre nagyobb számú ellenzéktől, „dicső” kormányunkat. Annyit bírálták ugyanis őket az utóbbi időben, hogy meggondolatlanul, hatástanulmányok és előzetes szakmai konzultációk nélkül hoztak fontos döntéseket. Internetadó, autópályadíj… nem is írom tovább, szerintem nem is olvasnák tovább, még úgy sem, hogy egyiket eltörölte a népharag.

Bevallom, kivételesen némi álszentséggel utalok vissza a legutóbbi írásomra, amiben nem kevés iróniával szóltam arról a tényről, hogy nem rajongok a „mindig van valaminek a napja” című jelenségre. Hirtelen hamarjában ugyanis egy újabb olyan dátumhoz érkeztünk, amelynek „káros” következményeit az egész világ egyszerre kénytelen megélni. De az alkoholizmus intézményesített világnapját már valóban nem egyszerű megkerülni. Vannak azonban olyanok, akik még ezt is meg tudják koronázni. Remélem, ismét sokakat ajándékozott meg néhány nappal ezelőtt a „meglepetés-vendég” olyan eszközökkel, amelyekkel már nem csak a szomszéd utcában lakó haverral tudják tartani a kapcsolatot. Az időzónáknak hála ugyanis így már nincs akadálya, hogy azokkal a távolba szakadt ismerősökkel is együtt igyunk – ráadásul óránként – akikkel egyébként nem tehetnénk.

Ami az idei karácsonyra való készülődés közben a leginkább feltűnő volt, nem biztos, hogy első megközelítésben szívderítő. Pedig ha csak egy kicsit is belegondolunk, nagyon is közel áll a valósághoz. Persze a fények villogása, a bevásárlóközpontok forgataga, az ajándékok özöne sok mindent elhomályosít. Még akkor is, ha látszólag fényárban úszik minden. Ma már mindennek „napja” van. A dohányzásnak, az állatoknak, a fáknak, sőt még a zászlónak is lett majdnem… (Ez utóbbi éppen egy olyan ember fejében született meg, … Na, ezt nem fejezem be, mert még felbosszantom magam a szeretet ünnepe előtt.)

Ha az ember rákattan egy témára, még a véletlen is melléáll, hogy több helyzetkomikum is ihletet adjon. Ilyen volt a nyári kánikula, vagy akár az ügynöki tevékenység sajátos „fordulata” is. De hogy a hasonló eseményeknek még „keményebb” változata is létezik, erre példa az alábbi, valóban pikáns történet.

Az adventi készülődés kapcsán a bevásárlóközpontok különösen sok örömöt hozhatnak az ünnepre való hangolódás közben. Idén még biztosan, hiszen már nincs idő bezárni őket. Ilyenkor megszűnik a válságérzet, beérik a rezsicsökkentés hatása, magyarul: megnyílnak a pénztárcák. De, hogy ne kelljen senkiében sem nyúlkálni, hagy osszak meg mindenkivel, egy akár emberinek is mondható történetet.

Szinte napra pontosan három hónappal ezelőtt – a Magyarország - Észak-Írország 1:2 után – ennyit posztoltam a Facebook-ra: „Aludtam rá, és megvilágosodtam… Magyarország kétszer annyi gólt kapott, mint Észak-Írország. Magyarország jobban teljesít!” Na, gondoltam a történet ennyit is ért, kár lett volna egy komplett blog-posztot szánni rá. Azóta nagyot változott a világ.

Magánügy, mondhatnánk, ami igaz is. Ezt általában nem is hozzák nyilvánosságra az emberek. Jelen fórumon persze senki nem is kíváncsi arra, amire az internetes felületek nagy százaléka egyáltalán létrejött, vagy legalábbis utal rá. Sőt, a recept-élményeiket is csak azok osztják meg általában, akik a teafőzésnél már egy fokkal előrébb járnak. De még jó, hogy azt legalább nem elektromos habverővel keverik be. Vagy mégis? Remélem azért nem!

Átlagos napnak indult ez is, talán a szokottnál egy kicsit nagyobb nyugalommal. Vége a munkának, indul a két hetes szabadság. Így a hosszas lustálkodás után már igencsak felemelkedett a nap, mire elindultunk bevásárolni a hétvégére.

Tudom, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha most valamiféle politikai fejtegetésekbe kezdenék, kihasználva a kampánycsend adta lehetőségeket. De továbbra is távol álljon tőlem az efféle megközelítés, különösen úgy, hogy ebben a káoszban is azok szavazatában bíznak a „hozzáértők”, akiknek halvány gőze sincs arról, hogy mi folyik ebben az országban valójában. De azért a Lúdas Matyi szemléletig sem kell visszagondolni a történetben, mert nem lesz itt semmiféle verekedés. Csupán egy kis színes összefoglalónak szánom a történeteket. Ebből aztán mindenki olyan összeesküvés-elméletet gyárt magának amilyet szeretne. Három rövid szösszenet következik az elmúlt évekből, aminek egyetlen közös szála Szlovákia, különösebb háttérgondolat nélkül.

Igaz, most nincs pályaválasztási időszak. Hivatalosan, amolyan „továbbtanulásosdi” módon valóban nincs, de másról sem hallunk mostanában, mint a munkahelyteremtésről. Persze a szó már önmagában álszenteskedő, hiszen csak azokat a munkahelyeket kell teremteni, ahol nem kell dolgozni. A teremtők meg majd megmutatják, hogy miként is kell azt a tevékenységet végezni, amihez nekik halvány fingjuk sincs. Hoppá! Máris egy kis trágárság, vagy annak határmezsgyéje. (Legalábbis a helyesírás-ellenőrző szerint „durva, obszcén vagy bántó szó”.) Na, nem kell megijedni, lesz még lejjebb is, de haladjunk csak szépen sorjában. Szedte vette, teremtette, ha már a Teremtő nem teremtett – elég munkahelyet.

Álszent dolog lenne úgy fogalmazni, hogy a blog küllemének átalakulása az én érdemem. Még akkor is, ha egy EGO kategóriába sorolt írásfolyamról beszélünk. Nos, az arculat megváltozása elsősorban felület üzemeltetőjének a blog.hu-nak köszönhető. Természetesen én kattintottam erre a lehetőségre, de ez gyakorlatilag csak egy technikai okokra visszavezethető változás. Nem volt nekem a régivel sem bajom, de a megújulásnak köszönhetően most az irományok között található egy ajánló a régi írásokból. Természetesen ezt már én állítottam össze a kedvenceimből, illetve azokból, amelyek mások számára is fontosak, érdekesek lehetnek. A tartalomért ugyanis továbbra is én vagyok a felelős.

Drága „ismerős”-eim a „legkedveltebb közösségi portálon! Soha el nem múló szeretettel gondolok azokra, akik ez ügyben is megtaláltak. Mondom ezt akkor is, ha kettős érzelmek dúlnak bennem. Azért majd igyekszem visszafogottan megfogalmazni mindezeket, hiszen mégiscsak egy kulturális folyamatba sikerült belecsöppennem.

Mielőtt a téma valódi felmerülésének okára rátérnék, következzen egy kis felsorolás. (Addig is van idő, hogy előítéletek fogalmazódjanak meg, vagy akár egyesek le is higgadjanak.) Cigánypecsenye, cigányzene, cigánykerék, cigánykártya, cigányút, cigányhal. Csak néhány szó a Magyar Értelmező Kéziszótár 1975-ös kiadásából. Ezt azért tartottam fontosnak kiemelni, hogy nem egy XXI. századi nyelvújító, rasszista agyszüleményeit vettem elő. Mindezekkel azért bátorkodtam előhozakodni, mert egyes politikusok már magának a „cigány” szónak a létjogosultságát, illetve a nyilvánosság előtt való használatát is megkérdőjelezik.

Azon a poénsoron már rég túl vagyunk, hogy Magyarország abban a „szerencsés” helyzetben van, hogy önmagával határos. Azóta kiderült, ez egyáltalán nem olyan vicces. Pontosabban eddig is tudtuk, de ez rajtunk kívül senkit sem érdekel. Persze most visszamehetnénk a történelemben egészen Árpád apánkig, vagy még egy „picit” korábbra, hogy megkeressük, hogy ki, mit, mikor és hogyan kúrt el. Nem Gyurcsány apánkat akarom én ezzel felmenteni, bár Ő is egy azon kurafiak közül, akik mellé ütöttek a cintányérnak. A szomorú ezeknél az akcióknál, hogy sokkal nagyobbat szólnak, mintha eltalálták volna.

Ez egy rövid írás lesz. Utalva arra, hogy az élet is rövid. Bár egyesek csak most fogják megkurtítani – a sajátjukat. Elsősorban olyanok, akik most azt kiabálják: Halleluja! Ők azok, akiknek már mindegy. Most még ugyan nem értik, félek, hogy már nem is fog tudatosulni bennük. Nem lesz rá idejük, hogy elemezzék.

Egy kéz sokféleképpen lendülhet előre. Ebben az összefüggésben sajnos leginkább az akciófilmekre gondolunk először. Az indulatok egyik látványos kifejezője is lehet, különösen ökölbe szorított ujjakkal. Ha valamiféle eszközzel társítjuk a mozdulatsort, akkor is a pusztítást, a rombolást vonzza magával. Megjelenik az emberi testből kibuggyanó vér, jelezve, hogy itt az emberi élet véget is ér.

Magam sem gondoltam volna, hogy több mit öt éves internetes munkálkodásom után, éppen egy teljesen hétköznapi történettel sikerül egy országosan ismert elektronikus újság címlapján megjelennem. (Köszi, index.hu.) Ez viszont megerősített abban a hitben, hogy a blogolás sem ”csak” a szenzációhajhászásról szól, hanem a hétköznapi életet is meg lehet „énekelni”.

A közhelyes sorozatom legújabb fejezete ezúttal nem kifordítása a hétköznapi „igazságoknak”, hanem egyfajta folytatás-keresés egy olyan történethez, amibe az események kialakulásakor még kevesen gondoltak bele. A történések következményeit megvizsgálva ugyanis a saját fejeket is lehet törni a tányérok után.

Egymás között beszélgetve sokszor utalunk arra, hogy nem vagyunk tökéletesek. Persze azért közben mindig a másik félre gondolunk, hogy nem egészen 100-as. De a napi életben ez a szám nem mindig a tökéleteset jelöli, lehet ez például csomagolási egység is. A papír zsebkendő „nagyobb” kiszerelése például olyannyira beépült a tudatunkba, hogy automatikusan úgy küldjük le a gyereket a boltba, hogy hozzál már egy 100-as "pézsé"-t. Különösen nagy hasznát vesszük ennek ilyenkor a nagy allergiaszezon kezdetén, de említést tettem már szükségességét a régebbi mozis élménybeszámolók egyikében is.