Volt idő, amikor nagyon sokan el tudták olvasni ezt a címet. Aztán jött egy folyamat, amikor egyre kevesebben. (Sőt akik el tudták volna, azok is titkolták.) Manapság megint egyre többen vannak, akik megoldják. Ki ezért, ki azért.

Megint nosztalgiázni fogok, de csak egy kicsit. Ezt is összekötöm valami aktuális töltettel, hogy mindenkit megérintsen. Nagyon sok esemény maradt már el az idén, egyetlen, „főgonoszként” nyilvántartott dolog miatt. Sportrendezvények, kulturális események, kirándulások, családi ünnepek. Mit ad Isten, éppen mai napon egy olyan „társadalmi” rendezvény is áldozatául esett a kórnak, amit még akkor is szerettünk, amikor kötelező volt. Csak kicsit másképp.

Csörgött már? Bekapcsolt? Jaj, de rossz felkelni! Na, még egy kicsit! Bevetted? Megittad? Na, akkor azért fáj. Igyál még egyet! Klasszikus reggeli mondatok ugye?

Az is „természetes”, hogy a végén mindenki a pálinkára gondol! De hát hol vannak már azok a szék idők, amikor még munkanapokon is a rövidekkel kezdtünk. Sőt, a rövid munkanapokon is a felessel. Így két lehetőség maradt. Aki töményebben vagy erősebben szereti annak a fekete (jobb esetben a szőke asszony után). Aki könnyedebbre veszi, annak a tea, ha a közelben van a mellékhelyiség, akkor sok tejjel és fahéjjal bármelyik megteszi.

Egyre jobban várjuk a végét, vannak már célok is arra az esetre ha… De még nem dobtam azt az elvet, hogy élj a mának, a holnap még messze van!

Ezekben a mondatokban sokféle hasonlóság merül fel azokkal a gondolatokkal, amelyeket ismert emberek fogalmaztak meg. Én viszont annak örülök, hogy józan paraszti ésszel is lehet így élni. Nem kell ahhoz bugyit tologatni vagy 23-ad ragú show műsorokban szerepelni, hogy értelmes mondatokra találjunk. Sokkal fontosabb, hogy azokon a helyeken ahol vagyunk, jól érezzük magunkat. Ha meg mégsem, akkor (szó szerint) a szűkös lehetőségeket kihasználva kell menekülést keresni. Még az is benne van a pakliban, hogy ebben megleljük „A” kedvencet.

Végre úgy beszélhetünk egy rosszindulatú „jelenségről”, hogy már kifelé (is) látunk belőle. Így éppen ideje elgondolkodni arról, mi legyen az első dolog, ha tényleg vége lesz ennek az egésznek.

A különféle kommunikációs csatornák hitelessége továbbra is megkérdőjelezhető, de végre pozitív dolgokat is mondanak. Az ember meg olyan „gyarló”, hogy az ilyeneket könnyebben elhiszi. Na, de félre jövendőmondókkal, maradjunk csak a mi kis saját világunknál. Vegyük fel az alapállást, és induljunk ki ebből!

Már közvetlen ismerőseim előtt is megosztó személyiség lettem. Abban a tekintetben mindenképpen, hogy túl sokat foglakozom az anyagcsere-folyamatok lezárására kijelölt helyiség fontosságát, illetve annak használatát illetően. Pedig gondoljunk csak bele. Ennél többször már csak levegőt veszünk naponta.

Szerintem nincs ok az ijedtségre, hiszen a két folyamatot az „anya- és apatermészet” igen jó elhatárolta egymástól. A légcserét – jobbik esetben – olyan szerveinkkel végezzük, amelyek igen közel állnak egymáshoz. Míg a szilárd anyagok bevételi és kiadási oldalát a lehető legtávolabbi részen találjuk az anatómiai vizsgálatok során.

Azt hittem „besz@... behu...”, de úgy szó szerint! Azért ne gondold, hogy (mindig) ilyen közönséges vagyok, csak haladjunk tovább… Az igaz, hogy tegnap is sikerült (egy kicsit) belelépni az emberi „kutyagumiba” de akkor sem ok nélkül, Most viszont, szinte szó szerint a témához érkeztünk!

Időnként megemlítem a koromat, de mindig büszkeséggel (legalábbis egyelőre.) De azt azért gyakran hozzáteszem, hogy nekem már nem tudnak (sok) újat mutatni. Viszont ma megint egy nagy dobás az, ami átírta a gondolatvilágomat. Régebben is foglalkoztam időnként a kereskedelmi egységek furcsa termékeivel. Ha van kedved, nosztalgiázz velem egy kicsit a melltartó-tartó, az alternatív karácsonyfa, a pisztoly a szeretet jegyében, vagy az ehető papír-euro világában!

Ma már minden „valamire” való rádióadó úgy kezdi a műsorát, hogy elmondják a nap mottóját. Nevezik ezt napindítónak, bölcsességnek, bibliai idézetnek, vagy miegymásnak. Na, ilyenkor vonulok el a kicsi helyiségbe, hogy ha nem is jól, de legalább megkönnyebbülve induljon a reggel.

Ki az, aki mindenkire egyformán ható útravalót adhat ilyen korai időpontban? Ugyebár más-más szemmel nézzük a világot. Na, nem feltétlenül a növénytermesztésre gondolok, hiszen a narancsligetek és a szegfűvel teli üvegházak is egyedi gondozást igényelnek, nem elég a szemellenzőt felvenni.

Ha egy cikk olyan címet kap, hogy a „nap fotója”, szinte bizonyított, hogy automatikus kattintás-generátorként szolgál. Nekem is ez volt az első gondolatom, hogy ezzel próbáljam bevonzani a tekinteteket. De aztán a nyugodt alvásra szavaztam. Pedig éppen ezt használják ki főleg a bulvár oldalak is. Felvállalva azt, hogy mérhetetlen mennyiségű szidalmaknak teszik ki magukat, – akár a cikk szerzőjét, akár a fotóst illetően is – ha netán csalódást okoznak.

Természetesen mindenkinek igaza van! Annak is, aki azt gondolta, hogy: de tényleg! No meg annak is, aki úgy gondolja, hogy a lőtéri kutyát sem érdekli. Nem vagyunk egyformák, éppen ezért ebben a helyzetben sincs „igazság”. De talán egy egyszerű példán is sikerült érzékeltetni, hogy hogy miképpen próbálnak befolyásolni bennünket a mindennapok „meghatározó” média szolgáltatói.

Hihetetlen, hogy milyen emlékek bukkannak elő a fejemből. Arra persze nem emlékszem, hogy tegnap mit ebédeltem. Ez már vég? Vagy pont az lényeg, hogy nem érzem a végzet közeledtét?

Remélem, sokan vannak, akik felismerik „hamvas lánykorom” leginkább meghatározó együttesének, a szombathelyi gyökerekkel bíró LORD–nak az egyik slágerét. A youtube videó neked is segít!

Bújócska az élet,
játsszunk, hogy mindig láthass!
Tudod azt, hol élek,
így könnyen rám találhatsz!

Fenemód furcsa, hogy a nyúlhoz kapcsolható ünnepet egy a szárnyasok által meghonosított „szokás”-al kell felvezetni. Cserébe: lehet, hogy kevesebb lesz a részeg disznó!

Az, hogy mennyire hangzik még hitelesen Győrfi Pál vagy Müller Cecília szájából az otthonmaradásra való felszólítás, már én sem tudom. Nehéz ilyet kijelenteni, de ami tény az tény: A közszolgálati rádió lazább verzióját (Petőfi) sem lehet 1-1 óránál tovább hallgatni, mert az ember beleőrül a sablonok szajkózásába. Aki megértette, hogy maradjon a „se@@én” annak már nem kell állandóan hangoztatni. Akinél meg még mindig nem tudatosodott, annál ezután sem fog, bármennyire is vonzó az ágya, a „lakótársa” a plüss nyuszija, vagy akármije a négy fal között.

Április első keddje e "jeles" ünnep. Ki más fogná meg ezt a témát, mint egy megrögzötten (és bevallottan) munkamániás. De aki azt várná, hogy a főnökömet kezdem kutyázni, az óriásit téved. (Annál is inkább, mert megkapja ő azt face- to face – szemtől szemben.)

A munka, sokak számára az a fogalom, ami az elvi megközelítés ellenére kézzel fogható. Ebben sok igazság rejlik, nem véletlen, hogy magam is sokszor utalok vissza ennek tisztázására miatt egy korábbi bejegyzésemre. (Dolgozzunk gyárban!) De egy ilyen „fontos” nap kapcsán nyilván nem erről van szó elsősorban.

Mi sem jellemzi jobban (vagy inkább látványosabban) a világ fejlődését, mint a legkülönfélébb területeken megjelenő, egyre feltűnőbb (és reméljük hasznosabb) digitalizáció. Azt azonban senki sem gondolta, hogy ezt az oktatásban – a lényegi részt tekintve – egyik napról a másikra vezessék be. Ennek sikerességéről még korai lenne beszélni, de a szükségessége – ebben a helyzetben – aligha kérdőjelezhető meg.

Kedves gyerekek! – kezdte mondandóját a legtöbb oktatási intézmény tanító nénije, tanár bácsija néhány héttel ezelőtt még élőben. Aztán megváltozott a világ, és megszakadt egy kapcsolat, ami különösen a kis iskolásokat viselheti meg leginkább. Megkezdődött a „tantermen kívüli digitális munkarend”. Egyfajta kontakt ugyan tényleg véget ért, de elkezdődött egy másfajta kommunikáció, amelyet az újdonság varázsa miatt még korai lenne értékelni. (Legalábbis pedagógiai szempontból.) Számtalan más hozadék van ugyanis, amelyek egyelőre a háttérben húzódnak meg, de a hatásuk máris érzékelhető. Ki van otthon a gyerekkel, ki segít neki a tanulásban? Különösen a kezdő tanoncoknál ez egyáltalán nem mellékes.

Van az ember életében az a pillanat, amikor már készíthet számvetést a Föld nevű bolygón eltöltött tapasztalatai alapján. Utóbbit nem is kell feltétlenül években számszerűsíteni. Egyszerűen csak úgy érzed, most már érdemes visszatekinteni. Az lett belőled, aki lenni szerettél volna?

Lehet kedvelni, vagy nem szeretni Geszti Pétert, de kevesen vannak, akiknek egy ilyen bevezető után nem ugranak be klasszikussá vált szavai:

„Az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok”!

Természetesen nem kell azonosulni a gondolatsorral, inkább felhívom a figyelmet egy sokkal gyakorlatiasabb „problémára”. A felnőttek a kisgyerekkel való találkozásaik során gyakran teszik fel a kérdést: mi leszel, ha nagy leszel?

Soha nem látott lehetőséget kaptak a 65 év felettiek. Kijelölt – csak a számukra fenntartott – idősávban mehetnek vásárolni. Nincsenek fenntartó tényezők, viháncoló gyerekek, „csitri 50-esek” nem gátolják őket a szabad mozgásukban. De!!!

Az más kérdés, hogy fizikailag milyen módon közelíthetik meg a „KÖZÉRT” – már ha valaki még ismeri ezt a szót. A lakást ugyanis nem ajánlott elhagyni, de a boltban 9-12-ig benn tartózkodhatnak. Magyarul egy rendelet hivatalosan is bevezette a „hopponálás” (Harry Potter nyomán) intézményét. A dicső paragrafus alkotó ugyanis nem vette figyelembe „szüleink” utazási és vásárlási szokásait! Kérdem én: Hát nem tudják, hogy „szépanyáink-apáink” mindig reggel mennek a „bóóóóót”-ba? A csúcsforgalom idején a kisiskolásokkal vívnak az első felszállás jogáért. A fizika „első számú törvénye”, hogy a 7-es busz eleje hamarabb ér a piacra, mint a hátulja!!! Most, az iskolaszünet idején pont ki lehetett volna használni azt a helyzetet, hogy az idősek is élhessenek az első vásárlás jogával. (Ha már egyesek az első éjszakai bevetésről lekéstek annak idején.)

Ki ne emlegette volna már a „KEDVES”-ét a háta mögött. Tipikus emberi szokás, hogy kibeszéljük a „másikat” ha éppen nincs jelen. Munkahelyen, kocsmában, vagy akár baráti környezetben mindig beugrik egy-egy olyan sztori, amit azonnal meg kell osztanunk valakivel.

Alapjában véve nincs is ezzel semmi gond, hiszen minden ilyen élménybeszámoló az életünk egyik fontos, de legalábbis érdekes eseményébe enged bepillantást. Bármennyire is furcsa, most nem magára a pletykára szeretnék rágyúrni. Kiemelem inkább magát a főszereplőt. Van e jelentősége annak, hogy miként emlegetjük a „párunkat”? Maga a szóhasználat utal e a kapcsolatunkra?

Már kisiskolás korunkban megtanultuk, hogy a bolygónkon milyen alapelemek határozzák meg a sorsunkat. A víz, a tűz, a föld és a szél. Szüleinknek tulajdonképpen egyszerű dolguk volt, mert egy „laza” nyári vihar után csak ki kellet terelni bennünket a szabadba – de ezt most kerülni kell! Egy rövid környezettanulmány, meg némi szirénázás okának megismerése kapcsán mindenben képbe kerültünk.

Mára egy „kicsit” megváltozott a helyzet, hiszen a „modernkori” lurkóknak csak be kell kapcsolni a tévét, és „A bolygó kapitánya” című rajzfilmsorozat „segít” megérteni az összefüggéseket vagy éppen az ellentmondásokat. Igaz így senki nem lesz nedves, meg az ujját sem égeti meg, de ezek megismerését meghagyjuk az élet tapasztalatszerzési szakaszának. De, hogy pont a víz világnapjának idejére esik az egyik legfontosabb tanulság megerősítésének szükségessége, az mi sem gondoltuk igazán.

Távolról sem vicces az a helyzet, amelyet most átélünk „néhányan” – úgy pár milliárdan. De tegye fel mindenki (először) magának a kérdést! Akarok e búskomorságban, magamba fordulva élni minimum hetekig, de lehet, hogy hónapokig? Lehet e azzal egységet teremteni, hogy mindenkinek lefelé görbül a szája?

Nem hiszem. A világ fájdalmának összefoglalása ugyan lehet a megoldáskeresés egy apró pici részlete. De a vírus és „hozadékai” felett csak úgy győzedelmeskedhetünk, ha pozitívan gondolkodunk!

Már a „klasszikus” időpontnak kikiáltott rendszerváltás óta is évtizedek teltek el. Hát még 1848. március idusa közepe óta. Így egyre nehezebb dolga van „nagyjainknak” hogy valami újdonsággal rukkoljanak elő a beszédeikben. Idén az élet „segített” ebben. Sajnos egy új környezetben „kellett” előadást tartaniuk. Rossznyelvek azt mondhatják: legalább nem kellett őket élőben látni.

Különös (lelki) világuk van a bloggereknek, mint minden olyan csoportnak, amelyre egy „kicsit” ferde szemmel néznek a „kívül állók”. De kik ezek az „alakok”? Elmélyülten és bezárkózottan ülnek egy elsötétített szobában, és közben a világ nyílt dolgairól osztják az észt? Hogyan tehetik ezt meg, ráadásul (többnyire) ismeretlenül?

Két tűz közé kerültem. Egyrészt a témához bizonyos szempontból közelálló emberként, másrészt józan paraszti ésszel gondolkodó honpolgárként. A cikkben szereplő fotót is először szakmai oldalakon láttam, és azonnal kettős érzések fogalmazódtak meg bennem. Egyrészt az elektromos meghajtás egyre nagyobb térnyerése a közlekedésben. Másrészt viszont az utánfutó nem egy olyan „jószág”, hogy csak úgy odakötjük, „oszt jó’ van”.

A tavalyi írásom a nőnappal kapcsolatban egyesek szerint arról szólt, hogy egy „kissé” alulértékelem ezt az „ünnepet”. Bármennyire is furcsa (kimondani), nekik van igazuk. Mások szerint nem voltam elég konkrét, ezért a szokásommal ellentétben most egy kicsit személyesebb hangot ütök meg. Még mindig jobb, mintha egy nőt, mert ez ugye meg se forduljon senki fejében. Úgy ahogy férfit sem! Így már majdnem a témánál vagyunk.

Ez is a szeretetről szól, legalábbis annak egy speciális változatáról. Ezért nem „illik” túlzóan negatív véleményt megfogalmazni, hiszen van, akinek ez a szíve csücske. (Van, akinek meg a párna csücske, na de nem vagyunk egyformák.)

Tudjátok, ki volt az, akinek először tele lett a t…e (Téli cipőjE) Takács Bálinttal? Az én korosztályom, természetesen kórusban…: a Móka Mikinek. Na, nekem meg a Móka Mikivel. Nem most, akkor, amikor még ők voltak a „celebek”. Persze ez utóbbi fogalmat még nem ismertük. Klasszikus értelemben nem is voltak azok, hiszen mai szóhasználattal élve, ők még tettek valamit, mert „értéket közvetítettek”.Pedig csak a kor „megmondóemberei” voltak, csakhogy akkor ugyebár nem volt más. (Ja, hogy volt más, mondjuk a Hofi, de ő a felnőtteknek mondta, és nem úgy.)

Köszöntök mindenkit szeretettel és tisztelettel, így virtuálisan! A világhálón nem is lehet másképpen, hiszen fizikai érintkezés hiányában ez a legkevesebb (és nem mellesleg a legtöbb) amit megtehetek. Tudom, ez így „kissé” furán hangzik, hiszen nem szoktak így kezdeni egy irományt. Ha ennek nem is, de a köszönéseknek, köszöntéseknek élőben zajló formátumai most az udvariasságon és a tiszteleten is túlmutatnak.

Végigfutott a világon a koronavírushoz köthető influenza híre, és ezt egyre nagyobb lendülettel követi maga a betegség is. Ha van hátránya ennek a mérhetetlen mennyiségű információ halmaznak, ami – az influenzán kívül – eláraszt bennünket, akkor most ez is felmerül. Kinek higgyünk, melyek a hivatalos hírforrások, összeköthetők e a propagandával? Nem utolsó sorban szabad e ezzel mémeskedni, vicceskedni? Most nem is erre keresem a választ, nekem van egy másfajta polémiám.

Update!

Megérkezett az "elnézést kérünk", sőt megjelölték a forrást! Köszi: HIROS.HU

Plágium-ügybe keveredtem. Tévedés ne essék, nem én „loptam”, egy általam készített, és a saját blogomon megjelent képet vettek „kölcsön”. Sokan talán legyintenek erre, mint ahogy azok is, akiknél szóvá tettem a facebook bejegyzésükben. Végül is „igazuk van”, hiszen ezt így „szokás” nálunk – mármint az internetes világban. Tény, hogy a klasszikus újságírás tankönyveiben, a különféle műfaji (ill. megjelenési) formákban még nem tűnt fel a blog intézménye. A vezércikk, a széljegyzet, a tárca stb. mind ismert fogalmak. Ezek mellé nőtte ki magát az on-line véleményezhetőséggel teret nyert fórum. Lehet, hogy ennek kevésbé vésettek kőbe a szabályai. De aki hivatalból foglalkozik újságírással, illő lenne a saját háza tájának szokásait „átvenni”.

Az alapprobléma csak egy helyi hír, hiszen minden városnak meg vannak a közlekedési „sajátosságai”. Igaz, ezt is egy blogbejegyzésben tártam a nyilvánosság elé, hiszen ez az én felületem, így saját szerény eszközömet használtam azért, hogy a környezetemben sokakat érintő jelenséget közhírré tettem. A statisztikák igazoltak is, hiszen sokan olvasták, és ilyen-olyan eszközökkel jelezték, hogy mennyi igazság van abban, amit felvetettem.

Ha a kultúra – azon belül is az irodalom – irányában elkötelezett oldal a diktatúrával kapcsolatosan hirdet pályázatot, az több, mint elgondolkodtató. Különösen most, amikor a 2019-es évet úgy „kellett” zárni, hogy a művészeti élet leginkább – szó szerint is a színpadon levő – képviselői meglehetősen erőteljesen szólaltak meg a kormány nem feltétlenül népszerű intézkedései kapcsán. A párhuzam természetesen nem feltétlenül teljes, de azt tudjuk, hogy a világ sem fekete vagy fehér. De először induljunk egy kicsit messzebbről.

Azt már megszokhatták a követőim, hogy rendszeresen beszámolok azon pályázati „eredményeimről” amelyekkel összefüggésbe hozom magamat. Függetlenül a „sikerességtől” jelentkezem, hogy legalább tudjanak rólam, ha ritkán is találkozunk személyesen. Ez a mostani alkalom is ilyen. Sőt a 100 szavas pályázatokból láthatjátok, hogy – ha a kötöttségek miatt ugyan – de „röviden” is meg tudom fogalmazni a mondókámat. Furcsa az évet a „diktatúra” jegyében kezdeni, hiszen a pezsgők (és sajnálatos módon a petárdák) durrogása után általában pozitív gondolatokat „kell” megfogalmazni. Na mindegy, ez volt a feladat, ezzel kellett megbirkózni. Az „Aranymosás” most azt találta ki, hogy írjunk 100 szóban a diktatúráról. Annyi csavart tettek még a dologba, hogy kulcsként bele kell szőni az „újévi fogadalom” megközelítést. Nekem ezt sikerült kihozni belőle: