Kicsit úgy érzem magam, mint kisiskolás koromban, amikor a levélírást tanultam. (Fiatalabb olvasók, most néznek bambán, pedig a ’70-es években még volt ilyen…) Ismert vagy leginkább ismeretlen embereknek kellett levelet írni, (tollal papírra) hogy megtanuljuk a formaságokat. A hasonlóság a történetben, hogy azt a levelet sem olvasta a címzett, legfeljebb a tanító néni. Hogyan is kerülnék én akár csak virtuális kapcsolatba az elnökkel…? Szóval ez is olyan pusztába kiáltott szó. Aztán vagy lesz olyan, aki olvassa, vagy nem. Legfeljebb majd kiszivárog, ahogy manapság oly „divatos” szóval mondani szokás.

Ha valaki bármilyen módon kinyilatkoztatásra vetemedik a Való Világ legújabb (de akár valamelyik régebbi) szériájával kapcsolatban, automatikusan rásütik, hogy: gyökér. Pedig a véleménynyilvánítás szabadsága őt is megilleti. Gonoszság lenne alapból leminősíteni valakit, aki egyáltalán felemlegeti ezt a „népnevelő” műsort? Az első mondat után talán még nem, de minden további szó már-már azt a hatást keltheti, hogy az illetőt érdekli a dolog. Olyan szempontból biztosan, hogy mi elől kell menekülni. Hiszen józan ésszel arra kell gondolni, hogy még a munkahelyeken is tartanak balesetvédelmi oktatást a veszélyes helyzetek elkerülése érdekében. Egy ilyen műsor pedig vastagon ebbe a kategóriába tartozik.

Ebben a fene-nagy focilázban (na jó, maradjunk a hőemelkedésnél) ugyan kiben ne fogalmazódott volna meg, hogy Magyarország a 10.000.000 játékvezető országa. No, meg persze a tízmillió miniszterelnök, szövetségi kapitány, kitűnő sofőr, és megannyi más mesterség szakavatott képviselőjének otthona. Persze ezzel a nagy ”megmondóemberkedéssel”, és a hozzá kapcsolódó cseppet sem kisebb egoval ki is vívtuk a fél világ utálatát nemtetszését.

Ismét bevállaltam egy 100 szavas kihívást. A feladatot itt olvashatjátok: Aranymosás

Az én megoldásomat meg itt: csak, hogy ne kelljen keresni:

Egy izzadságcsepp gördült le a háziasszony homlokán, de a szemgödrén átfutva inkább könnyként hatott. Talán utoljára látta egy asztalnál a családot.
- Az Úrnak is köszönjük meg! – szólt Ábel a friss-diplomás teológus.
- Tibike! – az oviban is így turkálod, aztán a végén mindet betolod?
- Csak én érzem, hogy sós vagy már nem kívánom? – szisszent fel a cserfes Julcsi.
- Apátok meg csak morog, hogy meleg.
- Én nem magyarázkodom, csak szedek még egyszer – biccentett Ferkó, örök kritikusként.
Anya mégis boldog, bár egy falat se ment le a torkán.
- Legalább elmosogathatok – mélyedt magába, majd kifordult a konyhába. Ott észrevétlenül szipoghatott.

Öri bari, öri hari. Valahogy így kezdődtek és végződtek a „nagy” barátságok óvodás és kisiskolás korunkban. Sokaknak vannak még kellemes emlékeik ebből a korszakból még úgy is, hogy az akkori szereplők már szó szerint szerteröppentek a nagyvilágban. (Vigyázat a dőlt betűk még akár szoros összefüggésbe is kerülhetnek a „döntsd a tőkét, ne siránkozz” idézettel.) Pedig az akkori kötődéseket igyekeztünk nagyon komolyan venni, és igen nagy hatást gyakoroltak ránk. Mi változott azóta?

Kevés édesebb, (és igazán emberibb) dolog van annál amikor a gyermeki őszinteség egy kicsit átértékeli a hétköznapokat. Reggel Süveges Gergő (MTVA, Magyar rádió) szösszenetébe futottam bele a közösségi oldalán. A másik két történet „saját” gyűjtés.

Várom a szeptembert! Már ez a mondat önmagában sokakban megütközést kelt, hiszen első körben mindenki az iskolakezdésre gondol. Nem, nem. Én sem kezdtem álszenteskedésbe miután befejeztem az iskolai tanulmányokat. (Még így 30 évvel az utolsó évzáróm után sem.) Sokakkal együtt én is az ARC-ért szorítok. Hogy az idén miért fokozottabb a vágyakozás? 2018-ban még él a remény, ugyanis 2011-ben már jó előre tudtuk, hogy elmarad. Az ország hangulati (görbe) tükrének felállítása mindig is fokozott várakozással töltötte el azokat, akiknek nem állt módjukban (nem tudták, nem merték) megfogalmazni, hogy is néz ki valójában az az ország, amelyben élünk. Az idén ugyanis a „mű”-alkotások mellett a kiállítás helyszíne is ismeretlen a külső szemlélők számára. A már megjelent pályázati anyagok címei sokat sejtetőek, de hogy hol láthatjuk ezeket, még nagyon homályos. Az időpont miatt már a célegyenesben kellene lenni, de a vonalvezetés egyelőre igencsak kesze-kusza.

Klasszikus lenéző megszólítás, ezt irodalmi tanulmányainkból (is) tudjuk. Erre még azok is emlékeznek, akik, akik sosem szerettek verseket magolni. Toldi akkor is belénk rögződött, amikor más felelt. De maga a fogalom mindig megmaradt, még akkor is, ha már mindennek és mindenkinek van „modernebb” megnevezése. Alapból természetesen a kapához és a kaszához kötődött, de a modern technika felhasználásával mégis csak azon dolgoznak az „illetékesek”, hogy megtermeljék nekünk a napi betevőt. Egyszerű embereknek gondoltuk mindig is őket, pedig a növények és állatok lelki világának ismerete legalább annyira fontos, mint a technológia újdonságainak, a pénzügyi világ szabályzóinak vagy a számítástechnika fejlődésének megismerése. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbbjük még ennek követésére is képes.

Sokféle értelemben hallottuk már, hogy valamit megszerezni sokkal könnyebb, mint megtartani azt. Persze hogy az egyik példa itt is rosszabb a másiknál, de a megfelelő mélységig leásva mindig valami elgondolkodtatóba ütközünk. (Így van ez a jogosítvánnyal, a slágerlista első helyével vagy a piacvezető pozícióval egyaránt.) Na, de most foci VB van, és az egyik legjobban várt újdonság a videóbíró intézményének a legszélesebb nyilvánosság előtt való bemutatkozása. Ezáltal egy megválasztott/kinevezett testület tekintélyének megteremtése, illetve annak megtartása.

Rossz az, aki rosszra gondol, hogy egy elcsépelt közhellyel kezdjem. Sőt, hogy egyiket a másikba öltsem, megint egy hangzatos „valaminek” a napja a mostani vasárnap. Az apáké. Miért lenne ez baj? Nem baj, dehogy! Pusztán pontosan annyi jelentőséggel bír, mint bármi másnak a napja. Arra ugyanis, hogy ily módon hívják fel valamire/valakire a figyelmet vajmi kevés lehet egy nap. Erre sajnos éppen elég bizonyíték a többi „fontos” dolog, mint pl. a föld, a virágok vagy éppen a szakadt farmerek világnapja. Még az is lehet, hogy ezt is egy nő találta ki, vagy legalábbis a háttérből súgva adta az ötletet.

Még nem kapta fel kellő lendülettel az internet világa a videóbíró segítségével meghozott első (már ami az idei VB-t illeti) 11-es jelentőségét, én azért rögtön ettem rá egy gesztenyepürét. Jó volt! Az ítélet is, meg a nyalánkság is!

Íratlan szabályok rögzítik, hogy a blogbejegyzésekben ne lehessen konkrét terméket, céget népszerűsíteni. Pedig lassan le kellene számolni ezzel a tabuval. Irdatlan mennyiségben tolják elénk a képernyőkön az egyre intimebb tartalmakat, különféle egészségmegőrzési praktikaként hirdetve. Napi szinten szüreteljük a hüvelygombát, aratjuk a hónajszőrt, és már a betétről sem a bank vagy a sörösüveg jut a fejünkbe. Sőt, még a kutyapukiból is megpróbálnak egyesek hasznot húzni, nehogy már éppen a konkrét munkáról ne lehessen beszélni.

Többen mérföldkőnek nevezik azt a pillanatot, mikor az együtt élő párok felvállalják, hogy egymás előtt is képesek szellenteni. Egyáltalán hogyan nevesítsék ezt a „folyamatot”? Emlékszem, kisiskolás korunkban azon versenyeztünk, hogy ki tudja elmondani a pukizást olyan szavakkal, amelyekben csak egyféle magánhangzó fordul elő. Alfarhang, hátvágánygáz, seggzene – esetleg szeggszeleplehellet, végbélszél, idilli fing, gyíksíp, orrontó gyomorrotty, böndőgőz, lyukszusz, ürgyűrűfütty. Valóban ekkora jelentősége lenne a folyamatnak? Mi a helyzet akkor, ha a házi kedvencünk kerül ilyen szorult, akarom mondani inkább felszabadult helyzetbe?

Régen mutattam már meg az arcomat. Utoljára 2014-ben. Jó-jó, tudom, akik naponta látják, már akár elegük is lehet belőlem. Talán azért, mert nem is tudják, hogy van másik is. Egyesek – úgy látatlanban – azt gondolhatják, hogy akkor ez a kétszínűségnek egyfajta megjelenési formája. Én hagy fogalmazzak úgy, – már csak a saját védelmemben is – hogy sokoldalúság. Bármelyik megközelítés ugrik most be, bátran odatartom a másik felét … Már csak azért is, mert bármi mást csinálok a civil életben, azt is vállalom, hiszen belőlem fakad. Jelen estben talán úgy szerencsésebb fogalmazni, hogy ez is belőlem jött ki. Még akkor is, ha nem foglalkozom tudatosan a politikával. Azért én is ebben a világban élek, így óhatatlan, hogy ne lenne rám hatással.

Nosztalgiával tér vissza a beszámoló, amely mozis élményeket oszt meg az olvasóval. Látnivalókat írásban. Elsőre ugyan képzavarnak tűnik, de aki korábban is olvasta a hasonszőrű irományokat meg fogja érteni a lényeget. Aki meg most találkozik először vele(m), Még az is lehet, hogy meg fog(ja) szeretni. Hogy az első szó a „nosztalgia” volt a bevezetőben? Igen, ugyanez vezetett a moziba (na meg a „másik felem”) csak akkor azt még nem tudtam.

Ha félretesszük az előítéleteket és a háttérgondolatokat, előbb-utóbb odáig jutunk, hogy képesek vagyunk a száraz (ami ez esetben vizes) tényeket leírni. Ez most azt jelenti, hogy nálunk rendezik a világ egyik legjelentősebb sporteseményét. Vizes VB 2017 – HAJRÁ! Persze ebből még nem lenne blogbejegyzés, hiszen ez mindenkit büszkeséggel tölthet el.

A blogon rendszeresen beszámolok egy számomra nagyon kedves játékról. Most csak a legutóbbi fordulót linkelem vissza, de a rendszeres olvasóim már tudhatják, miről van szó. (Persze ez alapján az újak is megtalálnak minden fontos információt.) A mostani kiírásnak – pontosabban az én szereplésemnek – van egy negatív kicsengése. Elszúrtam ugyanis a pályaművet, kihagytam belőle egy nagyon fontos szót. Mivel a kiírásban szerepel, hogy nincs javítási lehetőség, így buktam a projektet. Sebaj, a játék attól szép, hogy vesztesek is vannak, egy ilyen hiba bizony egyenes ágon kiesés. (Az ominózus nem szót külön színnel kiemeltem. Igen, a blogolás egy őszinte műfaj, így ez itt bőven belefér.)

Nem egyszer adtam már hangot különféle fórumokon annak, hogy mekkora tisztelője vagyok Dárdai Pálnak. Még akkor is vallom ezt, amikor valamelyik kutyaütő csapatából akar(t) harcképes (még akár nemzetinek is titulált) 11-et varázsolni. Azt hiszem, vagyunk ezzel így néhányan. Még akkor is képesek vagyunk egy hiteles, igaz magyar emberrel együtt érezni, amikor tudjuk, hogy időnként a lehetetlenre vállalkozik. Ilyenkor összefog egy ország (Sőt most éppen kettő, még akkor is, ha a németeknél csak egy része.) Akkor is így van ez, ha a (csak kívülről rózsaszín vagy püspöklila vagy magenta…) szolgáltató épp erre a hétre időzítette, hogy kiveszi az Eurosport II-t az egyik legnépszerűbb szolgáltatói csomagból. „Mindegy”, megoldottuk, láttuk.

Az ember általában nem szereti a korlátokat. A szabadságvágy mindenkiben tombol, és ezt igyekszik az írásbeli kommunikációban is megvalósítani. Ennek látszólag ellentmond a 100 szavas játékban felállított határszám. Persze, ez utóbbi mondatban benne is van a válasz, maga a „játék” szó. Játszani pedig mindenki szeret. Legalábbis remélem a karácsonyi emlékek még sokakban élnek. Még akkor is, ha felnőttes játékokat űzött gyerekzsivaj közepette. Mivel továbbra sem kenyerem a scifi vagy a fantasy világa, az ezekre való – kissé erőltetett – utalás mellett, maradok inkább az iróniánál.

Az ötletgazda ezúttal is az aranymosás:

Feladat: „Írj egy kb. 100 szavas szöveget amiben egy (vagy több) újévi fogadalomról esik szó egy scifi vagy fantasy világban.”

Akit bővebben érdekel ez a kikapcsolódási forma, vagy inkább a múltba tekintene, az kattintsa végig a linkeket, hiszen a sokszor 100 szónak már történelme van a blogon.

A TV-ben gyakorlatilag már csak sportot (meg néha stand up-ot – nem keverendő) nézek, mégis ritkán írok a fociról. Akkor sem igazán pozitív a megközelítés, de erről szerintem nem én tehetek. Jó, kijutottunk az EB-re, ennek mindenki örüljön! (Hurrá-hurrá!!!) Szerencsére ennek semmi köze a magyar bajnoksághoz, de most azon is mosolyodjunk el, hogy vége ennek a szánalmas bohóckodásnak. „Szerencsére” nem sokat láttunk belőle.

Nagy felelőtlenség lenne kijelenteni, hogy nagyon közel állok az irodalomhoz. Ez természetesen nem büszkeség, bár nem is balítélet. Ez egy állapot, ami akár változhat is. Az persze nem véletlen, hogy ezen a felületen ritkán találkozhattok az irodalom klasszikus elemeivel. Ez ugyanis nem erről szól. De, hogy van valamiféle kapcsolódási pont, az azért innen is megközelíthető. Játszani ugyanis nagyon szeretek, és mivel ezt szavakkal is lehet, gyakran meg is teszem. Az Aranymosás irodalmi magazin 100 szavas játéka már többször megihletett. Igaz, nem mindig voltam „nyerő”, de a kezdetek sikeresek voltak, és ez mindig bizakodással tölt el. (Kép: innen)

Volt már egy írásom egy "másik", Rió-ra való hangolódás jegyében, bár egy kicsit más összefüggésben. Igaz, csak egy „karikatúrának” szántam, de levették a „Magyarország szeretlek” facebook oldaláról. Hogy a ’karika’ nem jött be vagy a ’túra’, sosem fogjuk megtudni. Pedig az a cikk a fociról szólt, ami ugyebár „nemzeti” ügy kis hazánkban. A valóság viszont az, hogy bármennyire istenítjük az „aranylábú gyerekek”-et, nekem még mindig az az (ide) rímelő befejezés jut a fejembe, hogy „mi a f...sz van veletek”. Na, de legyünk bizakodóak, vagy ahogy mondani szoktam, a pozitív gondolkodás jegyében járjunk el.

Egy pici csalódást „kell” okoznom azoknak, akik összesen csak egy mondatot vártak ebben a bejegyzésben. Valóban csak egy kétsorosnak indult, de egy kicsit muszáj volt felöltöztetni.

A cikk a Munkahelyi terror blog segítségével ért el még nagyobb nyilvánosságot!

Aki a TV-ben a sporton kívül már mást sem néz, az se menekülhet el a reklámhadjáratok elől. Annyit nem lehet pisilni a szünetekben, amennyiszer erre már maguk a műsorvezetők is felhívják a figyelmet. Így óhatatlanul belefutunk azokba a tablettákba, amelyekkel hangsúlyozzák, hogy sávosnak kikiáltott életünk mely szakaszában milyen színű „segédanyagot” kell magunkba tömködni. Az én adalékom most az 50 felettieknek szól. Azzal az óriási különbséggel, hogy nem lehet ráfogni a placebo-hatást, mert valós tartalom van mögötte.

Soha ne mondja az ember, hogy soha… Ez a közhelygyűjteményembe is nyugodtan beleférne, de most szándékosan nem akarom kifordítani a történetet. Konkrétan azt fogom leírni, amit gondolok. Magáról erről a „félig” emberősről, meg a hozzá hasonló állatságokról is.

Akik olvasták a 2014-es óévbúcsúztatót, meglehetősen éles kritikával illettek. Na nem az iromány mondanivalósával, stílusával vagy valóságtartamával voltak elégedetlenek. Kérdezték azonban, hogy – a folyton a pozitív gondolkodásomat hangoztatva – miért nem előre tekintek. A tavalyi kínrím után itt egy még kín(os)abb! Az észrevételeket átgondolva ez inkább előremutató, de ki vállalná fel, hogy a jövőbe lát…(Még az kéne, hogy megégessenek…!)