Ezen a felületen is többször tettem már utalást arra, hogy nem vagyok a közhelyek rajongója. Persze ez nem jelenti azt, hogy soha nem alkalmazom. Ugyanis ha valaki időnként nem használja az unalomig ismételt „összefüggéseket”, a külső szemlélő még azt hiheti, hogy az illető nem is ismeri. Ennek cáfolatára született ez az írássorozat. Persze a száraz ténynek közlése ugyancsak közhelyes lenne, ezért igyekszem egy kis csavart vinni az ügybe.

Amikor egy ilyen szégyenteljes vereség után találkozik valaki a fenti címmel, nem nagyon tud másra gondolni mint a 8-1-re. Na, én nem szeretnék sokadik résztvevőként beszállni abba a versenybe, hogy a különféle blogokban hogyan ócsárolják az írók (még inkább a kommentelők) a „nemzeti” 11-et. Pedig a meccs előtt még bennem is motoszkált a gondolat, hogy beszálljak e abba az ideológiai csatározásba, hogy kinek, és miért jut a fejébe az a magyar-holland, ami 1985-ben a Népstadionban 0:1-el végződött.

Nem, ez a cikk nem az önfényezésről szól, arról az előző írásomban éppen eleget olvashattatok. Persze az önmegvalósítás itt is helyet kap, ezúttal azonban „hivatalos” formában. Az ARC kiállítás minden évben megújul. (Már amikor megtartják…) Profik és amatőrök tartanak görbe tükröt mindenki, sőt időnként inkább saját maguk elé. Ami a látványos részét illeti a dolognak, azok a bemutatott képek, illetve a rövid írások sorozata. Ami kevésbé „szembetűnő”, de lehet, hogy még inkább sokatmondó, az a gondolathullám, amit az alkotások váltanak ki az emberekből.

Első ránézésre akár valamiféle nyerőszámoknak is nézhetnénk a címbeli felsorolást. Igaz lehet ez a megközelítés azért is, mert hárman vannak, és ez utóbbi már önmagában is bűvös. Főleg így péntek 13-án, ami ma már többeknek szerencsés, mint szerencsétlen. Az én nézőpontom természetesen egészen más, no és nem is igazán a szerencsén alapul. Ha csak az a része nem, hogy szerencsés ember az, aki foglalkozhat a hobbijával, nevezetesen a (blog)-írással. Az, hogy ebben az olvasók is partnerek – hiszen egyre többen megtalálnak – valóban pozitív. Márpedig erről van szó, hiszen a 2013-as Goldenblog verseny „ego” kategóriájában ismét sikerült előrelépni. Sőt, az idén ehhez még különösebb kampányt sem kellett folytatni.

Az ősz ismételt eljöveteléről szóló költői klasszikust most kihagynám… Annál is inkább mert a levélhullással összefüggésbe hozható soraim, – a tavalyihoz hasonlóan – most sem az erdő szépségeire fognak emlékeztetni. Sőt a Júliának szóló leveleket is félre kell, hogy tegyük, legalábbis egy időre. Ha már a levelezésnél tartunk, hagy emlékeztessem az olvasókat a tavaly októberben született írásomra. Na, jó! Azt én se gondoltam volna, hogy az agymenésem hatására meg fognak változni a „párt” kommunikációs módszerei. De azon, hogy szűk egy éven belül a közvetlen környezetemben is „mosolyra” okot adó esemény tanúja leszek, én is elgondolkodtam.

Ahhoz, hogy a szavakat hangokká formáljuk, csak ki kell „őket” mondani. Persze a dolog nem biztos, hogy ilyen egyszerű, ha ezekkel a szavakkal – tudat alatt – más hangokat kell életre kelteni. Éppen ezért jelenthet igazi kihívást, ha a szavakat nem mondhatjuk ki, sőt ha azt a feladatot kapjuk, hogy írjuk le. A betűk pedig sorozatával pedig olyan hatást kell az olvasókban kelteni, hogy a látottak valódi hangként jelenjenek meg a tudatukban. Erre a feladatra alapozta pályázati kiírását az Aranymosás Kiadó.

Egy korábbi bejegyzésemben már tettem utalást a páros történetírás varázslatos világára, a SUKIZÁS-ra. Eljött az ideje, hogy bemutassak valami igazán kézzel foghatót ebben a műfajban. Sőt! Mint a címből is látható, a téma véresen komoly. Persze gyorsan egy félreértési lehetőséget is szeretnék eloszlatni. Vámpíros történet helyett igazi hús-vér emberekről lesz szó, egy más módon izgalmas, vagy inkább izgató témában. Az erotika lesz a főszereplő. Annyit érdemes még tudni, hogy az elképzelt helyzetekben kitalált karakterek rejtőznek. De ha valaki beleéli magát az egyes szám első személyben olvasott történetekbe, a hatás garantáltan maradandó lesz!

Mivel egy védett oldal tartalmának megismeréséről van szó, tudni kell, hogy egy esetleges felhasználás illetve továbbterjesztés esetén az alábbi gombra kattintva bújnak elő ennek feltételei!

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 3.0 Unported Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.

Figyelem! Az bejegyzés további részei erotikus jeleneteket tartalmaznak, ezért megtekintésük csak felnőtt olvasóknak ajánlott!

Tudom, a cím „kicsit” blikkfangos feltűnő, már-már szenzációhajhász, de ugyanúgy, mint a benne elrejtett szó jelentése, egyfajta nagyzási hóbortot tükröz. Na, nem az enyémet, hanem azokét, akik ilyesfajta szemlélettel akarják megváltani a világot. De még mielőtt valaki azt gondolná, hogy én is valamiféle világuralomra törekednék, netán másokat buzdítanék erre, az nagyon téved.

Ha visszaolvassátok az elmúlt napok néhány írását, láthatjátok, hogy igencsak megszaporodtak a párkapcsolatokkal, erotikával kapcsolatos művek. Még mielőtt valaki messzemenő következtetéseket vonna le ebből, megnyugtatom. A személyemet illetően nincs különösebb változás, bár ha lenne, azt sem valószínű, hogy innen tudnátok meg. Az alábbi írás nem titkoltan egy fiú-lány párkapcsolati problémákkal foglalkozó tematikus weboldal számára készült, – külső ráhatásra – egy lány szemszögéből láttatva a világ egy kis szegletét. De egyszer csak az oldalból kifogyott a spiritusz. Talán éppen ezért, mert már túl sok volt a gagyi meg a mondvacsinált- illetve kitalált történet… Már-már összeesküvés-elméleteket véltem felfedezni, hogy ebben a műfajban is van olyan, hogy kínai (tajvani, honkongi). De ha ehhez már eleve ehhez így állunk hozzá, akkor nem érhet bennünket csalódás. Miért őriztem meg akkor mégis az utókornak? Talán azért, mert ott is EMBEREK élnek – már akik még elférnek. Pedig Kínában is dugnak, járnak Tescóba (ha ott nem is így nevezik. Na, jó óvszert régebben nem annyira vettek, mert akkor nem lennének ennyien. De háááát akkoriban még nem voltak ilyen „divatosak” a nemi betegségek sem, így ez se „ritkította” őket. A történet szempontjából meg édes mindegy, hogy van e benne konkrétan szex, és hogy az welcome, webcam, vagy búcsú…

Egyesek szerint már lerágott csont. Elnézve azonban az élénk híráradatot, még mindig igen sokan vannak, akik tudnának mit lehúzni róla. Szó szerint is, meg elméletben is. Az irigyek száma is egyre szaporodik, ami legfőképpen a fikázók számának emelkedésével mérhető. Kétségtelen, hogy Szepesi Niki neve korábban nem vésődött bele annyira a köztudatba, hiszen Szántó Dávid nem kiálthatta teli torokból, hogy olimpiai bajnok. Sőt, azzal se lövök nagyon mellé, hogy elsősorban azok kurvázzák le „szegényt”, akiknek nem volt meg. De a legundorítóbb annak az álszentsége volt, aki a TV nyilvánossága előtt sajnálkozott, hogy neki meg igen…

Nyár van. Itt az ideje, hogy meleg legyen. Volt egy hét kánikula, aztán egy hét enyhülés. De a hét vége felé újabb felmelegedés jött. Így is van ez rendjén. Vagy, ahogy szoktam volt mondani, így is „normális”. De persze nem vagyunk egyformák. Vannak, akiknek még ez is kevés. További melegségre vágynak. Vagyunk ezzel is néhányan. Mielőtt a többes szám első személy félreértésre adna okot, itt ki is szállnék a történetből, hiszen innentől kezdve elég sok elágazás lehetséges. Én pedig inkább a gyökereknél maradnék.

Ha most valaki 18-as karikával ellátott írást vár, annak csalódást kell, hogy okozzak. Legalábbis első körben. De, hogy az ilyesfajta dolgok iránt érdeklődőknek se hagyják abba az olvasást, (meg ne veszítsek el egyetlen olvasót sem) lesz „arra” való utalás is, – ha másként nem – egy link formájában biztosan. Az írásban többször felvetődhet majd a szex és az erotika fogalmainak keveredése. De, hogy ez ne szüljön ellentmondásokat, hagy idézzem vissza a Szerető szívek című antológia bevezetőjében említetteket: „Az erotika a szex lírai formája.”

Gyakran a képembe tolják, hogy sokat beszélek (és akkor az írás még szóba sem került). Bevallom, van benne némi igazság. Így azonban még inkább érthető, hogy mekkora kihívás elé állítottam magam. Az Aranymosás Kiadó ugyanis olyan történeket várt pályázóitól, amelyben maximum 100 szóval kellet leírni egy gyermekkori traumát. Ráadásul E/1-ben, (egyes szám első személyben) de egy ismert karakter (pl. film-, regény- vagy mesehős) bőrébe bújva. Hogyan lehet ebből mégis – a sokat emlegetett módon – pozitívan kijönni? Bizakodással! Így a siker, még ha „csak” erkölcsi elismerés formájában is, de nem maradt el. Nos, akkor fogmosás kipipálva, pizsit fel, és jöjjön az esti mese!

A 40. életévet sokan, sokféleképpen megélték már! Sőt, ezen a fórumon is szóltam róla egy mozi élmény kapcsán. Nyilvánvaló, hogy a mostani bejegyzés sem mentes a személyes hangvételtől. Persze élőben mégiscsak más a megközelítés, mint a filmes összefüggések kapcsán. Ilyenkor az érintett összehívja a barátait, ismerőseit, kollégáit a világból, de legalábbis Európából. S ha valamikor, akkor igazán kitesz magáért. Na jó, ez számunkra természetes, hiszen nem véletlenül hangoztatjuk, hogy ISMERJÜK! Előkészül, játékot szervez, főz, aggódik és a végen természetesen minden – jól – sikerül! Így a köszön(t)és ezekért is jár, na meg persze sok minden másért.

Jöjjön maga a köszöntő, amiért ez a bejegyzés egyáltalán megszületett. Az eseményhez hűen természetesen két nyelven. (Ezúton is köszönet a fordítónak!) A bulvártól való – szokásos – távolságtartás miatt nevek nélkül.

Általában igyekszem kerülni a bulvárt. Főleg fogyasztásban (így emészteni sem kell), sőt a „kiadásokat” is lehet mérsékelni. De egy korábbi pályázat kihozta belőlem az „állatot”. Persze az ember sokféle marhaságot írogat. Aztán vagy megjelenteti, (beküldi egy pályázatra, vagy legalább a saját oldalán publikálja) vagy nem. De ha annyira gáz, hogy még egy eldugott helyen sem meri feltenni a netre, akkor is megmarad a gépében. Nem törli ki, mert legalább így érzi, hogy a munkája megmarad, ha másnak nem, hát az enyészetnek. Ha valaki majd az emlékiratai kötött kutat, legalább nem sajnálkozik, hanem egy jót röhög rajta.

Akik már régebb óta olvassák az itteni „agymenéseimet”, tudhatják, hogy ennek a blognak van egy társoldala, pontosabban kettő is. Egyik a „Lépcsőház”, a másik az „Eszperente-mellesleg”. Az első gyakorlatilag az őshazája a mostaninak, a második viszont, sokáig arra várt, hogy valami, vagy valaki igazából lelket öntsön beléje. Ha minden igaz, akkor most megtört a jég. Ha nem is egyfajta isteni sugallat, hanem – ami talán még életszerűbb – egy lelkes olvasó hatására. Azzal, hogy többek számára is érdekesnek tűnjön a dolog, megpróbálom felturbózni az egyébként is speciális irányvonalat.

Igaz, a mostani hétvégén nem jött össze a mozizás, de van mivel kárpótolni az olvasókat, sőt a lelkes mozi rajongókat is! Az M1 ma este (is) műsorára tűzte a Némó nyomában című mesét. Ebben a „kissé” sajátos környezetben bepillanthatunk egy 2003-as rádióadás forgatókönyvébe. Akkor lehetőségem volt – vendégként – az azóta megszűnt Juventus Kecskemét stúdiójában, néhány mozis adást szerkeszteni. Számomra tehát a mostani alkalom több szempontból nosztalgikus! A szövegen csak minimális változtatásokat hajtottam végre, inkább kihúztam, ami már esetleg nem aktuális! Vigyázat, hosszú lesz! De már megszokhattuk, hogy a neten nincsenek korlátok. Akit érdekel, elolvas akár három (gépelt) oldalt is, akit meg nem, az egyet sem. Pedig érdemes a végére járni, mert nem „csak” egy egyszerű filmajánlóról van szó.

Manapság egyre inkább „divat” hogy mindent több oldalról megvizsgálunk. Sajnos nem feltétlenül mindig jó értelemben. A következő versben is van némi ellentmondás annak megítélésében, hogy kinek is szól valójában. Lépjünk is túl ezen, és közelítsük meg a dolgot pozitívan, pl. a siker oldaláról. Az alábbi „szerzeményemet” egy netes pályázatra alkottam. A POÉTA PORTÁL felhívására született egy vers a delfinről, olvassátok szeretettel, és döntsetek szívetek szerint. A zsűri a 8. helyre rangsorolta.

A halász és a delfin

Samu aki heringhalász,

ma is messze evezett.

Ki tudhatná nála jobban,

delfint látni élvezet.

 

Nem hatnak már rá a halak,

valami mást keresett.

Nem tudta még ugyan, hogy mit,

úgy érezte elveszett.

 

A farsang már sokakat sokféleképpen megihletett. A közelmúltban lehetőségem volt egy „civil szerveződésű” mulatságon részt venni. Úgy éreztem, hogy átlépve a klasszikus formákat, az egész „beszédet” egy új köntösbe burkolom, így egy kissé sajátos formában mondtam el a pohárköszöntőt.

Azt mondják a média „nagy tanítói”, hogy egy beszélgetésben nem szabad olyan kérdéseket feltenni, amire egyszavas válaszokat lehet adni, mert akkor az interjú halálra van ítélve. Persze ez nem egy beszélgetés, hanem egy regény. Akkor hogyan jövök én egy olyan példával elő, ami nem kapcsolódik ehhez? Először is elismerem, – és gyakran hangoztatom is – hogy minden példa rossz. Másodszor viszont az író „rosszalkodik” azzal, hogy egyszerűen kiszól a könyvből! „Te mit tettél volna kedves olvasó?” (sic!) Akkor ez most egy interaktív kiadás? – kérdezhetnénk, talán joggal. Annyiban mindenképpen, hogy ez a fajta tálalás sokkal inkább gondolkodásra késztet bennünket. Hajlamosak vagyunk ugyanis a műveket általában utólag értékelni. De a szerző most rávezet bennünket arra, hogy neki abban a pillanatban kellett döntenie, és ezt legyünk szívesek megérteni. Olyan ez, mint a bíró helyzete a fociban. Neki sincs ismétlés, nincs idő megvárni a meccs végét egy adott ítélet miatt. (Fúj, már megint egy rossz hasonlat!)

Ha rajtam múlt volna, még egy kérdőjelet is tettem volna a végére. Mert azért, ne hagyjuk már annyiban! A negyvenedik életévet megélni nem nagy dolog, mondják, akik túl vannak rajta. S milyen igazuk van! Átlépni a „bűvös” dátumot? Nos, ez sem okoz komolyabb erőfeszítést, legalábbis fizikailag. A természet megoldja. Úgy, mint a többit, egyik napról a másikra. Lelkileg egy kicsit már más a szitu, persze azért vagyunk mi emberek ennyire különbözőek, hogy mindenki másképp élje meg. Lehet óriási bulit csapni, de az is egy „jó” megoldás, ha a tortára néhány évvel kevesebbet írunk. (Az már szinte általános jelenség, hogy a gyertyák darabszámával nem sokkoljuk magunkat, meg a közvéleményt.) Majd a 100. után. Az lesz csak az igazi látványosság!

Karácsony táján igencsak sokat foglalkozunk azokkal, akik valamiféle lelki okokra (is) visszavezethető betegségben szenvednek. A hétköznapok valóságában azonban sokkal több olyan emberrel találkozhatunk, akiknek pszichológusra vagy pszichiáterre van szüksége ahhoz, hogy „normális” életet éljen. Az alábbiakban egy pályázatra készült írásom olvasható. A történet ugyan mind szereplőiben, mind cselekményében kitalációra alapul, a dologban „sajnos az a szép”, hogy akár igaz is lehetne.

Az írásnak van egy különlegessége, mégpedig maga a megjelenés formája. Akik egy kicsit is ismerik a cset világát, persze nem csodálkoznak. De akik nem kóstoltak még bele ebbe a (csak fizikailag egyszerűnek tűnő) közegbe, ne akarjanak ennyiből ítéletet mondani erre a „jelenségre”. Olvassák el inkább a hozzá kapcsolódó mini sorozatomat. De mindenekelőtt lássuk a történetet!

A média bűvöletében

Az itt megjelenő írásokat gyakran toldom meg – szóban – azzal, hogy ez csak egyfajta agymosás a zűrös hétköznapokban. A cél is elsősorban az, hogy az enyémet tisztítsam meg. Na de nem tenném közzé, ha nem tudnám, hogy másokat is érdekel(het), még ha nem is merik bevallani.

Lassan közeleg az év vége, és ilyenkor az a „trendi” hogy összefoglalókat írjon az EMBER. Na, azért tőlem távol álljanak az ilyen dolgok, ezt a kiváltságot meghagyom a politikusoknak. Mert, ahogy a klasszikus Parabola című műsor egyik rovata is ezt tükrözte: „a politikus is volt ember”!

Kortársaim, meg az idősebbek közül talán még néhányan, emlékeznek egy focimeccsre, amit 1981.október 31-én játszottunk a norvégok ellen. A VB selejtezőt 4-1-re megnyertük a Népstadionban, amit akkor még hivatalosan (is) így hívtak. Futott a szekér, a rákövetkező évben ki is jutottunk a spanyolországi VB-re. Az akkori sikeredzőt – Mészöly Kálmánt – szárnyai alá vette a média. Igaz, az őt bemutató riportfilm nem éppen azt a hatás váltotta ki az átlag magyar állampolgárból, mint azt egyesek szerették volna. De akkor talán még ez is belefért…

Ha valaki egy internetes pályázat közelébe kerül, sok minden jut az eszébe a fejébe. Sajnos elsőként az, hogy mennyire vegye komolyan! Szerencsére vannak még olyan felhívások, amelyekre érdemes odafigyelni. Kis csapatunkkal nekünk is sikerült „belefutni” egy ilyenbe. Persze a varázsszó sok mindent meghatározott: „Aranyanyu”.

Innentől kezdve már csak reménykedhettünk, hogy valóban egy nívós, hiteles és a címéhez méltóan bensőséges, igazi szívhez szóló történetcsokorba futunk bele. Azt hiszem, hogy korunk megszokott (sablonos) felhívásai között most valódi értékre bukkantunk. A Nők Lapja Cafe idén is meghirdette a Richter az Aranyanyu díj odaítéléséről szóló pályázatát. Orvosnőkre, pedagógusokra, egészségügyi szakdolgozókra lehetett szavazni. A hölgyek közötti kapocs, a világ egyik legerősebb köteléke, hogy mindannyian édesanyák.

A több száz beküldött anyag ellenére abban reménykedtünk, hogy a mi történetünk is nagyobb nyilvánosságot kap azzal, hogy a döntő szavazáson is részt vehetünk. Nos, ez utóbbi nem sikerült, de mindenképpen szeretnénk, ha „mesénk” főhőse minél több ember számára lenne ismert és elismert. Úgy is mint orvos, úgy is mint édesanya. Íme, a történet, amelyre elég furcsa azt a kifejezést használni, hogy pályamű: