Eddig sem panaszkodhattunk, hogy a kínaiak nincsenek velünk a mindennapjainkban. De valljuk be, van az a terület, ahol megszínesítik az életünket. (Akarom mondani az ételünket.) Persze ez is ízlések és pofonok kérdése – főleg a konyhában.

Miért éppen most lepődnénk meg, amikor a vakcinájukkal szó szerint a vérünkig hatolnának belénk? Na, de hogy a gyomrunkig is eljussanak ahhoz több csillag „szerencsés” együttállása is szükséges. Már pedig, ha azt szeretnénk, hogy ne nézzünk ferde szemmel a tányérunkba, egy dolgot mindenképpen érdemes figyelembe venni. Azt, hogy otthon nem kerül kutya vagy macska a tányérba, csak azok tudhatják biztosan, akik őstermelőtől veszik az alapanyagot, és saját maguk állítják össze a menüt a konyhájukban.

Mindannyian többféle hatás alatt élünk, ezek határozzák meg a mindennapjainkat. Ha egy könyv történetei közel állnak a valósághoz, az mindenképpen érdekes.

Sokaknak adatott meg, hogy a téli ünnepkör egy hosszabb szabadsággal párosult. Az is igaz, hogy sajnos ezt elég sokan kényszerből élték meg. Egyesek „csak” a vírus miatt szorultak kötött pályára, és visszatérhettek, de olyanok is akadnak szép számmal, aki még mindig tartósan kénytelenek otthon maradni.

Egyes embereknek hosszú idő óta rémálma, hogy megfigyelik őket vagy rajta vannak ilyen-olyan listákon. A digitális világ térhódításával ezek a „dokumentumok” egyre inkább „kézzel foghatók.”

A „halvérűek” megközelítésében „adathalászat”. A villámló bottal járók megközelítésében „adatvadászat”. Mi, hétköznapi emberek, pedig magunk vagyunk a „zsákmány”. Mindegy honnan nézzük, az ember bármennyire is magába gubózik, mindig van egy kiskapu. Ezen keresztül az illetékesek, – vagy éppen az illetéktelenek akarva-akaratlanul, de – bepillantást nyerhetnek a mi kis elzárt világunkba.

Ha az előző évre gondolsz, akkor azért. Ha a következőre, akkor azért. Ha volt, akkor azért. Ha van, akkor azért. Ha lesz, akkor azért. Volt? Van? Lesz?

Ilyenkor az év elején mindenki értékel – ha csak hallgatólagosan is – hogy milyen volt az előző. Megfogalmaz terveket a jövőre nézve. De lehet e egyetlen szóval jellemezni bármiféle időszakot? Persze, ha valaki beszáll egy ilyen polemizálásba, neki is le kell írni legalább egy szót: MUNKA. De mit is várhatna az ember egy ilyen munkamániástól?

Mindannyian szeretünk fürdeni. Vagy mégse annyira? Nézőpont kérdése. Sőt, a közeg sem teljesen mindegy. Vízben, közéletben, politikában. Azt hiszem, a népszerűség oltárán sokan feláldoznák magukat.

Mindenki igyekszik felhívni magára a figyelmet, pont azért, hogy az (el)ismertség fényárjában fürödve minél inkább a figyelem középpontjába kerüljön. Van, aki a bájait mutogatja, akad aki „hülye” blogbejegyzéseket ír, és van aki emiatt különféle összegekkel dobálózik. A Momentum elég lassan jutott el eddig az ismertségig, de ez nem jelenti, hogy ez a néhány százalék már valódi elismertséget jelentene. Na de mi ennek az ára? Kifejezhető pénzben? Egyáltalán kit és milyen módon lehet motiválni egy bizonyos összeggel?

A technika fejlődik, amihez nem kevés szellemi tőke (is) kell. Az viszont nem teljesen „normális”, hogy a munkát megkönnyítő segítőeszközök „okosodásával” párhuzamosan az embereknek el kell butulni.

Abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy a jól megérdemelt pihenő után 2021. januárjában visszatérhettem dolgozni. Így az első idei bejegyzés alkalmával a felület olvasóinak is Boldog Új Évet Kívánok! A boldogság persze nem teljes, pontosabban csak részben lehet az. Jó újra írni, remélem olvasni is! A kevésbé „szerencsés”, hogy a nem kevés iróniával, továbbra is van mire rávilágítani.

Különös kapocs fűz a termelő vállalatokhoz. Nyilván nem véletlenül, hiszen magam is ilyen helyen dolgozom. Természetes, hogy az ezzel kapcsolatos írásoknak is van egyfajta alapja. De, hogy a valódi termékeket előállító cégeknél – egyelőre – továbbra is szükség van az emberekre, aligha megkérdőjelezhető. Na, de mi az érdeke a multiknak? Meddig kell nekik az ember? Szabad e nekik a kreativitásban teret adni? Másfelől is meg lehet közelíteni! Elvárható e, hogy valaki gondolkodjon?

Link a forrásmegjelölésnél: a robot, mint büfés

Naná, hogy valami könnyedségre vágyunk az év utolsó napján. De akkor az újévi jókívánságokat nem is gondoljuk komolyan? Legalábbis olyan szimbólumokkal hozzuk összefüggésbe ezeket, amelyekkel nem a saját tetteinkben, hanem a szerencsében bízunk.

Az év végi ünnepség-sorozatot valaki nagyon ügyesen összerakta. Van benne gyermekien meseszerű a télapó világával. A szent karácsony a maga meghittségével és komolyságával. A végére meg egy kis lazulás „hülyeséggel” és feszültség levezetéssel. Január elseje meg mindezek kipihenésére – már aki egyáltalán emlékszik rá. (Ebből kifolyólag nem mindenkinek elég egy nap.)

Két dolog miatt osztják meg az emberek a neten a fájukat. Egyik, hogy képletesen együtt lehetnek a nem is feltétlenül távol levő szeretteikkel. A másik a polgárpukkasztás, hogy nekem ilyen van! Az idén ezek a határok elmosódnak.

Ha a karácsony az egyik legbensőségesebb ünnep, miért van szükség ekkora kereskedelmi, illetve médiafelhajtásra? Persze minden oldalnak meg vannak a maga érvei. De tudunk magunkban ünnepelni? Muszáj lesz, vagy legalábbis törekedni kell a kisebb „népsűrűségre”.

A közösségi média világában általánossá vált a mindenkit egy csokorba foglaló köszöntés. (Ennek összes előnyével és hátrányával.) A lustaságot pl. elég nehéz bármelyikbe is besorolni. A negatívumok között viszont van egy nagyon érzékeny pont.

Talán nem késő még a szenteste előtt egy nappal – az írás megjelenésekor – felhívni a figyelmet egy nagyon gyakran elfelejtett jelenségre. A fa alatt úgyis gyakori az elérzékenyülés. Kár lenne a szomorúságot fokozni egy olyan dologgal, ami „egyszerű” figyelmességgel elkerülhető.

Mindenki hangoztatja, hogy a karácsony nem a pénzről szól! – pedig dehogynem. Ha nem is közvetlenül, de nem kell hosszas beszélgetésekbe elegyedni, hogy elő ne kerülnének az anyagiak.

Sokféle bejelentést vártak az emberek karácsony előtt. A 13. havi fizetéstől kezdve a kijárási korlátozások módosításán át, a COVID-19 elleni vakcina engedélyezéséig. Remélem az elsőt már mindenki megkapta az írás megjelenése óta.  A másodikról is vannak már hírek – ráadásul eléggé vegyes érzelmek fogadták – hogy a szenteste hossza közelíthet a „normálishoz”. De, hogy keretbe zárjam a bevezetést, mégiscsak a pénztárcába kell nyúlni! – legalábbis annak, aki akarja.

Minden hitvallás saját magaddal kezdődik. Hiszel e magadban, az elképzeléseidet meg tudod e valósítani? Ne mástól várd a csodát, ha magadban sem bízol! Hogyan tudnád elhinni a mások által elmondottakat, ha abban sem hiszel, amit Te magad csinálsz?

Most sem váltam egy modern kori Coelho-vá, még akkor se, ha a sok ész-osztás mellet bárki azt gondolná, hogy majd én mondom meg a tutit. Van erre épp elég önjelölt, elsősorban politikusi jelmezbe bújva. De nagyon remélem, hogy az adventi időszakban mindenkinek van lehetősége a külsőségeket háttérbe szorítani.

Van egy állat, egy „hagyományos”, ami az egész ünnepkört meghatározza. A rénszarvas egy olyan mítosszá vált, amit még az energiaital „anti-reklám”-ja sem tudott háttérbe szorítani.

Különös jelentősége van idén a „szegedi szarvasnak”. Még akkor is, ha a jelző egy kicsit elcsépeltnek tűnik. Talán túlzás a Dóm ismertségével összehasonlítani, hiszen a „fényes állat” személyesebb élményeket hoz elő a városiakból. Utóbbi ugyanis csak ideiglenes „lakója” a Dugonics térnek. Mégis minden télen úgy várják eljövetelét, mint a messiásét.

Az emberek annyiféle szakmát űznek, olyan sokféle tevékenységet végeznek, hogy sokszor már azt sem tudják, hogy ez most éppen a munkájuk, vagy már maga a kikapcsolódás. Bár inkább az a szerencsésebb helyzet, ha valakinél a kettő találkozik.

Sokan nem láthatják közvetlenül a szeretteiket idén karácsonykor. Íme, egy kitűnő lehetőség, hogyan lehettek, lehetünk mégis együtt. Úgyis mindenki a képernyőkre vagy más elektronikus felületekre tapadva tölti az ünnepnapokat, sőt a hétköznapokat is.

A tavalyi karácsonyi beharangozót leginkább magamnak sajátítottam ki. Az idén ez másképp lesz, hiszen annyi kreatívval találkoztam a környezetemben, hogy „muszáj” róluk is mesélni. Na jó, megpróbálok egy kicsit a háttérbe húzódni.

Sokszor vetődött már fel a kérdés a családunkban arról, hogy honnan jött a kreatív vonal. Ennek alapján ugyanis egyre több rokonunkról derül ki, hogy máshoz is ért, mint amire a munkája alapján lehetne következtetni. Megoldás ugyan nem született, de nem is ez a fontos.

A munkánkat felelősségteljesen, nagy odaadással végezzük! – saját magunk szerint. A munkaidőt igyekszünk maximálisan kihasználni, hasznosan eltölteni – szerintünk. Az is „természetes”, hogy ezt a munkaadók egészen másképp látják. De eddig csak a munkaidő „hivatalos” keretében eltöltött időre utaltam. Na de mi történik, amikor „kicsengetnek”, vagy már „kicsekkoltunk”?

A mai „elemzés” a szokásoknak megfelelően az angol tudósok kihagyásával történt. Sajnos, be kell látnunk, hogy ebben a témában sem ültethetünk mindenki mellé egy professzort, hogy „hitelesen” elemezze a tevékenységet. E nélkül is láthatjuk magunkon és másokon, (most az ÉS-en van a hangsúly) hogy ki, és miképpen esik át a ló másik oldalára.

Lassan megérkezik a „piros pozsgás pókhasú, púposra pakolt puttonnyal”, és az ajándékozási időszak első fejezeteként – elvileg – összegyűlik a család. Most azonban olyanok kerültek a legtávolabb egymástól, akik a legfontosabbak. Őket az élet a „legszigorúbban” rendelte (volna) egymás mellé.

Az ilyenkor háttérbe szorított kellemetlen szag ihlette lábbelik megtelnek finomságokkal, természetesen gondosan becsomagolva. Kettősség ez a javából! – mint az élet. Sajnos az öröm nem lehet mindenütt teljes. Mit tehet az a család, ahol egyetlen „fiókájuk” valamelyik távoli országban rekedt? Kilóra ugyan nem lehet mérni, – mint a narancsot – de még nagyobb lehet a bánata annak az édesanyának (meg persze az apukának is) akinek három gyermeke is van, de ilyenkor egyikük csizmája sem ürül ki a másnap reggeli örömködés után. A triumvirátus elhelyezkedése három különböző országban még akkor is elgondolkodtató, ha az egyik Magyarország, de annak az egyik távolabbi városa.

2018. decemberében enyhe volt a tél Brüsszelben. Egy lelkes baráti társaság (3 fiú, 3 lány) vidáman indult el egy adventi sörözésre a belga fővárosba. Nem azért, hogy megállítsuk, hiszen megvárt bennünket magától is. Vásárral, télapóval.

Nem gondoltam volna, hogy most fogom szóba hoznia a két évvel ezelőtti kirándulásunkat. De biztos, hogy ez az időszak erről szól? Mert annyit beszélünk mostanság erről a kellemes „kis” városról. Advent, felkészülés, várakozás valami nagy eseményre. Na, ez most bekövetkezett. Sőt, még fel sem állítottuk a … fát.

Mindenkinek van egy „forgatókönyve”, hogy miképpen készül a karácsonyra. A sokat emlegetett keresztény gondolkodás is ezt sugallja. De nem kell ehhez feltétlenül vallásosnak lenni, a világi embereknek is szól ez az ünnep. Erre mi is gondolunk, még akkor is, ha a megközelítésre egy kis árnyék borul. Bár ez jelen esetben egy nagy sötét lepel.

Van az az „élethelyzet” amikor két olyan lehetőség közül kell választanod, amelyben nem tudsz egyről a kettőre jutni. De a hétköznapokban minden döntést felelősséggel kell meghozni. Szerencsére akadnak játékos felvetések is.

Ebben az ismételten egyre jobban beszűkülő (beszűkített) világban több dolgot is tehetünk. Vagy begubózunk, és filmeket nézünk egy elképzelt valóságról, vagy próbálunk nyitottak maradni. Ha mással nem egy könnyed kikapcsolódással tartjuk formában a szellemi frissességünket. Csak a pihent ember fejében fogalmazódik meg a felvetés: ha szuperképességről lenne szó, Te mit kérnél: gondolatolvasás vagy láthatatlanság?

Óhatatlan az időnkénti számvetés. Ha nem is mindig nyíltan vagy látványosan, de mégiscsak „normális”, hogy magunkba nézzünk. A mások értékelése úgyis mindig könnyebb. Próbáljuk meg időnként kívülről látni magunkat!

Nem korai ez egy kicsit? Igaz, nem feltétlenül baj az, ha egy kihívás provokatív. Ez is egy feladat a Bloggerképző részéről, oldd meg: 2020-ban tanultam. Talán úgy leszek tárgyilagos, – és ez akár az első tanulság is lehet – hogy az értékelést csak három tárgykörbe építem: koronavírus, foci, blogolás. Az első kettőt nem kell különösebben magyarázni. A végére meg hagy legyen egy kis személyeskedés, hiszen mégiscsak önértékelésről van szó.

A történelem során számtalan jelkép született már. Egyesek konkrétan egy népcsoportot vagy eszmét szimbolizáltak. Szinte beleborzongunk, ha egy sárga csillagot vagy egy horogkeresztet látunk. De vannak olyan tárgyak zenék, amelyek teljesen hétköznapiak, mégis korszakokat, jelenségeket juttatnak eszünkbe.

Óhatatlan, hogy az emberek mindenre hasonlatokat keresnek, így talán könnyebb magyarázatot találni még az elérhetetlen dolgokra is. Így aztán csokorba gyűlnek azok a fogalmak, amelyek meghatároznak valami számukra is fontosat. A pozitív szavakat nem véletlenül hozom fel mindig példának. Ezek legalább segítenek kilábalni a negatív hullámokból. A „szitokszavakat” nem is szeretném összerakni, egyesével mégis könnyebb őket legyőzni. Talán van abban valami sorsszerűség, ha a koronavírussal kapcsolatos blogger-kihívás napján kell orvoshoz menni. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Sokan megütköznek azon, hogy a karácsonyi előkészületek egyes üzletláncokban esetenként már októberben megkezdődnek. Az idei év sok mindenben volt speciális. Van az a „terület”, ahol az adventre hangolódás már a tavasszal beindult.

Valószínűleg nem én vagyok az első, aki a címbéli szópárt ilyen összefüggésben használja. Ennyi idő elteltével már maga „karantén” szó sem egy társaságbarát kifejezés. De ha jobban belegondolunk a gyermekáldással összefüggésbe hozva, nagyon is időszerű.

Egyre több embernek van lehetősége, hogy megnézze ezt a mini sorozatot. Vigyázat, nem azért, hogy megtudják az igazságot! Hanem azért, hogy legalább lássák és átérezzék miről is van szó. Csernobil 1986. április 26.

Akik ezen a felületen filmes élményeket olvasnak, tudják, hogy itt nem filmkritikákkal találkoznak. Ezek élmények, észrevételek és elsősorban háttérgondolatok. Nem szeretem a példálózásokat, hiszen minden egyes helyzet más és más. De vannak olyan párhuzamok, amelyek elgondolkodtatóak.

Tudjuk, hogy a magyarok mindenre találnak megoldást. De azt is, hogy mindenre keresnek kifogást, vagy legalábbis lehetőséget a kivételek megerősítésére. Minden másra ott a Mas…card!

Hogy a fentiek miatt éppen miért szeretnek vagy éppen „utálnak*” Bennünket Európában, az éppen az adott helyzettől függ. De a kivételek megalkotása miatt nem is kell különösebben elhagyni az otthonunkat az tuti. Ja, és most nem is lehet! Pontosabban nem is lehetne, de akkor ugye nem született volna meg ez az írás. Bár ez sem egészen igaz, a miért pedig kiderül a továbbiakból.

A technika fejlődésével mindenütt igyekeznek lépést tartani. Különösen fontos ez a közlekedésben. A járművek darabszámának növekedését, és az őket „kiszolgáló személyzet” sokasodásának biztonságát a szemmel és füllel érzékelhető kütyük (is) segítik – már ha hagyjuk.

A focinál csak egy dologban van több „szakértő” hazánkban, ez pedig a közlekedés. De míg a labdakergetést leginkább csak a lelátóról illetve a fotelből „elemzik” a legtöbben, az utóbbinak szinte mindenki a résztvevője is.

Fociról írni olyan szempontból mindenképpen érdemes, hogy ezzel kapcsolatban a legtöbb embernek van valamiféle véleménye. Ha más nem az, hogy nem érdekli. De ha egy név sokszor elhangzik, még olyanoknak is belemászik a fülébe, akiknek szelektív a hallása.

Azért persze kár lenne a billentyűzetet koptatni, hogy még egyet rúgjak ebbe a sportba, kapott már e nélkül is eleget. Meg nyilván fog is. (Még ha alapvetően a labda rúgása lenne is a cél – nem pedig a játék lábbal való pofozása.) Ha már ennyi szó esik róla, kell hogy történjen valami pozitív dolog is.

Minden tisztelem Attenborough-nak. Pontosabban Sir David Attenborough-nak. Gyakorlatilag gyerekkorom óta a TV képernyőjére tapadtam, akárhányszor csak ízelítőt adtak a munkásságából. Rengeteget adott a világnak, sokakat térített jó útra, mégis úgy érzem: mindez KEVÉS.

Nem is titkolom, a cikk ötletét egy nemrégiben megjelent blogbejegyzés adta. Kommentnek szántam, de mivel teljesen más oldalról közelítettem meg a dolgot, így önálló útra indítottam a gondolataimat. Az ötletadó természetesen azonos, az „Egy élet a bolygónkon” című film, amelyre bevallom, félek olyan szavakat használni, hogy „főműve” vagy „életútja” lenne az alkotónak. A címbéli megközelítést inkább negatív értelemben vesszük elő, de mondanom sem kell, hogy ez így szóba sem jöhet.