Sándor, Sándor, mit csináltál már megint! Természetesen saját magammal példálózva, hiszen mások nevével nem viccelődünk. Ezt a megszólítást persze csak akkor alkalmazzák az ismerőseim, amikor valamiért orrolnak rám.

De ugyan mit követtem el? Éééén? –  csak TV-t néztem, és nem is tagadom, nekem van… Sőt még egy „perverziót” elárulok, bár lehet, hogy már itt is volt róla szó. Az „ébresztőórám” a televízió, és az ATV csatornájára állítva indul el. Utóbbi azért fontos, mert a „Start” reggeli vendége Csintalan Sándor volt, aki visszatérni látszik a politikába. Ha csütörtök reggel lemaradt volna róla, most pénteken itt is szembesülhet vele.

Csak a „véletlen” szülte, hogy a tanév vége összecseng a valóság egy aktuális szeletével.

Az persze nem véletlen, sőt már évek óta hagyomány, hogy a diákok a jó bizonyítványért okos telefont kapnak ajándékba. Ez így rendben is van, (vagy mégsem?) de a nyaralás után ezt az eszközt be kell illeszteni az (iskolai) életükbe is. Nehogy már pont a gyerekek maradjanak ki a jóból, főleg, hogy a pedagógusokat már „jól” megjutalmaztam. Igen ám, de ehhez a készülékhez is, – mint minden máshoz – használati utasítás jár. (Na nem arra a kis könyvecskére gondoltam, ami a kezelési lehetőségeket rejti, hanem az „etikai kódex”-re, amire még többen legyintenek, mint a papír, vagy mostanában elektronikus kiadásra.)

A tanév vége általában a tanárokról szól. Pedagógusnap, évzáró, érettségi, javítóvizsgák, osztályozó-értekezlet. Na, ez a „évad” egy kicsit másképp alakult. Az egész év róluk szólt, igaz, egy kicsit más összefüggésben.

A történet persze nem most kezdődött, már az előző szemeszter végén beindult a mém-gyártás nagyjaink „hivatalos” ajándékairól, a pedagógusnap alkalmából. Idén, mintha nem történtek volna ennyire látványos dolgok, de még nincs vége mindennek.

A lépésszámláló természetesen kiakadna, ha ekkora távolságot tennénk meg ilyen rövid idő alatt. De az „elméleti” utazások már csak ilyenek. Igaz, a képzelet időnként valósággá válik.

(Remélem) mindenkinek a gyerekkorából rémlik egy-egy nagy meseíró. Benedek Elek, Janikovszky Éva, vagy hogy egy külföldi Klasszikust is megemlítsek, Jean de La Fontaine. Persze nem véletlen, hogy utóbbit, mint az „állatvilág” nagy szakértőjét felhoztam. Bő fél éve írtam arról, hogy ő a „modernkori” Nostradamus. Természetesen neki is van magyar „követője”. Mégpedig maga Lázár Ervin. Aki a sok-sok mese közé lehet, hogy nem is véletlenül rejtette el életének egyik „főművét”: A fehér tigris-t.

A Kecskeméti TE vezetőedzőjének nincs „pro licensze”. Van viszont valami olyasmije, amit sokan szeretnének magunknak. Egy CSAPATA.

A többi edzőnek ugyan van papírja, viszont az idény végén hiányozni fog nekik valami földöntúli érzés, ami Szabó Istvánnak – így vagy úgy, de – meglesz. Mert, hogy lesz olyan szavazás, ahol az év edzőjének választják, az tuti!

Ki ne lovagolná meg azt a helyzetet, amelyben a szülővárosának focicsapata dobogón végez az NB1-ben. Az érem „színe” még ugyan kérdéses, de egyre nagyobb az esély az ezüstre. Így nem véletlenül ragadtam meg én is az alkalmat, már korábban is, hogy a nekem juttatott médiatorta egy piciny szeletét lilára fessem.

Manapság nagy „divat” a médiában egy cifra „tolvajozással” kezdeni a napot. Van is rá ok bőven. Kinek-kinek a maga területén. Pl. a kertjében!

Kicsit vagy nagyot lopni, tulajdonképpen csak nézőpont kérdése. Kinek milyen az értékítélete. De a lopás, az lopás. (Kövesse ezt el akár ember, akár állat.) Milyen lélek kell ahhoz, hogy valaki eljusson idáig? Ha már virágról van szó, talán a mimózát emlegetjük legtöbbször. De, hogy a cselekmény elkövetésekor nem egy színes növény járt az illető fejében az biztos. Báááááár, kevés ismertebb közhely van annál, mint hogy: „aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet”.

Kijött egy jogszabály (változás) arról, hogyan ítélik meg a gyorshajtást. Mi hogyan éljük meg ezt?

Mindenek előtt tisztázzunk valamit. Azok közé tartozom, akik nagyon elítélik, ha valaki folyamatosan szidja a rendőröket akkor, amikor ellenőrzik a közlekedőket. Kérem, azért (is) vannak, hogy szondáztassanak, igazoltassanak, ellenőrizzenek, sőt ha szükséges bírságoljanak. Nem kell takarózni azzal, ha elzárt helyen állnak, megbújva traffipaxoznak vagy drónoznak. Nem kell szabálytalankodni, és nincs veled bajuk.

Legújabb kori magyar szó 2023-ból. Mert, hogy minden változik. A nyelvünk is, mint ahogy mi is.

Velünk együtt változnak a gyermekeink, hiszen belőlünk lettek. Belőlük meg tanárok lesznek – bár egyre kevesebben – így persze, hogy a pedagógusokat is megérintette a változás szele. De miért is lenne másként? Új ismeretanyagok születnek, ezeket is fel kell dolgozni, át kell adni. Emellett persze nem szabad a múltat sem feledni. Beleértve a történelmet is. Ami elvileg nem változik, csak … de! Maguk a megtörtént események ugyan nem, de újabb ismeretanyagok feltűnésével, no meg egy „kis” ideológiai segítséggel „átértékelődnek”.

Kevesen lehetnek ebben az országban, akik ne hallottak volna a magyar vízilabda valamelyik legendás korszakáról. Szerencsések lehetünk, hiszen minden korosztálynak jutott belőle. Még akkor is, ha kisebb-nagyobb hatásszüneteknek is tanúi lehettünk. Nem filmkritika, hanem a produkció hatása a „kisemberre” – spoiler nélkül.

A valóságról az egyik legnagyobb bátorság (1.0) filmet készíteni, hiszen egy adott történelmi pillanatot vagy korszakot is mindenki másképp él meg vagy lát. Attól függően, hogy melyik oldalon ül. Sőt itt még az is benne van a pakliban, hogy mennyire lesz nedves. Tevékenyen vesz részt a játékban, és attól vizes, vagy a parton izzad, és ezért áttetsző a ruhája. „Esetleg” ő maga a szövetségi kapitány, így kisebb nagyobb időeltolódással már csak a fürdésre emlékszik és a közeg már utólag nehezen kettéválasztható.

Akár egy település megítélése is múlhat egy ilyen „látványosságon”. Még akkor is, ha egyes közreműködők „igyekeznek” egységes képet kialakítani.

Ki ne lenne büszke saját lakóhelyére, környezetére, annak különlegességeire, nevezetességeire. Aztán vannak, akik ezeket pont lesz@rják. Egyesek elviekben, a galambok meg szó szerint.

Csak nekem tűnik így? Vagy „vénségemre” a házsártosságomat itt igyekszem kiterjeszteni? Akár merre járok az országban, (sőt a világban) egyre többször ragad meg a szemem, – rosszabb esetben a cipőm – néhány nagyobb folton, melynek okozóját a fejünk felett kell keresni.

Egy hosszú hétvége akár kulináris élményt is hozhat. Természetesen a blog „filozófiájával” összefüggésben, ezt is egy „kifordított” példával szemléltetném. Nem görbe tükröt, csak egy íves tányért tartottam magam elé.

Az alábbi képet akár rejtvénynek is feladhatnám, de megkímélek mindenkit attól, hogy még egyszer rá kelljen néznie. Így a „megfejtés” egy kicsit lejjebb olvasható.

Nincs olyan ember a Földön, akiben ne fogalmazódna meg valamilyen gondolat, ha Isten földi helytartója a hazájába látogat. (Legfeljebb nem írja le.)

Kétségtelenül a legismertebb ember a világon. Még azok számára is, akik a „másik” oldalhoz tartoznak. De itt az általánosságok megfogalmazását (már, ami mindenkire vonatkozik) le is zárhatjuk. Hiszen bármiféle további gondolatmenetbe kezdünk a személyével kapcsolatban, rögtön több szekértábor közösségébe botlunk. Ez még annyira nem lenne baj, ha ezek a társaságok nem ugranának egymás torkának bármiféle véleménykülönbség esetén. De háááát, „emberek” vagyunk, ez így természetes – sajnos.

Sokadik felvonás, de valahogy mindig ugyanaz a címszereplő bújik elő a függöny mögül.

Ha nem kedvelném ennyire Dárdai Pált, akkor azt mondanám, hogy a Herta BSC néha színházinak tűnő világában, egy újabb „bohózatnak” vagyunk a szemtanúi. De ezzel a kinevezéssel a tulajdonosok is elismerik, nem egy ripacs állt a szolgálatukba. Csak azt nem értem, hogy akkor miért nem kap valós segítséget.

Felszállt a lila köd! Így az látható alatta, hogy a hosszú ideig fekete bárányként emlegetett helyi focicsapaton a fehér is uralkodó színné változott.

Mindenfajta helyi kötődés (ha szeretném az idegen szavakat, azt mondanám: lokálpatriotizmus) arra sarkallja az embert, hogy büszke legyen a hazájára, vagy közvetlen szülőföldjére, városára. Még olyan esetben is, ha személyesen nem sok köze van a sikerhez. Így vagyok ezzel én is Kecskeméten.

Nem csoda, hogy megkeveredik az ember. Már azt sem tudjuk, mikor van másnap, még józanul sem.

Oda jutottunk a Húsvéttal, hogy már ide is alkalmazható a „klasszikus” 2x2 néha 5 esete.

Vala, a ’70-es, amikor a „nyúlünnep” valóban kétnapos volt. Hiszen még szombaton is dolgoztunk. (Pontosabban én még általános iskolába jártam.) Ma már szinte ott tartunk, hogy ötnapossá vált. Ha valaki jobban „odatesz” hétfőn, – hiszen „hivatalosan” akkor van az ivászat – akkor biz’a még kedden is az ágyat nyomja. Ez az úgynevezett másnapos időszámítás. Ha csütörtökön meló után „felszabadul”, akkor nagypénteken már ájultan ébred, már ha egyáltalán fel tud kelni. Innentől kezdve pedig ismét átértékelődik az első vagy második nap fogalma. Sőt! Ehhez még Istenhívőnek sem kell lenni, de (politikai) ateistának sem.

A pofonba sosem jó beleszaladni. Főleg nem a fájdalom miatt. De az sem mellékes, ha nem fizikailag érinti meg az embert.

Húsvétkor az az általános „elmélet”, hogy nyúlról, Jézusról, locsolásról meg tojásról beszélünk. A felsoroltak különféle „mátrixa” pedig színesíti az ünnepet. De a legkevésbé sem beszélünk a szamócáról, vagy kinek-kinek kedve szerint a földi eperről.

A pofozkodással egyébkén is vigyázni kell. Egyrészt mert nem szabad, de nem is illő. Eperszezonban viszont arra is ügyelni kell, nehogy a mozdulat elindításakor egy szem gyümölcs a tenyerünkben maradjon. A találat helye ez esetben ugyanis nem csak a véraláfutástól lesz piros, hanem a levétől is. Arról nem is beszélve, hogy a mai napi árfolyamon 184,- Ft-ba kerül egy db. Hogy jött ki a matek? A bő fél kilóban 14 szemet számláltunk meg. Ez így 2.570,- Ft volt.

Egyre többekből tör elő a felismerés, hogy az április elsejei tréfálkozás mekkora egy marhaság. Főleg, ha még hozzáteszem a részemről sokszor ismételt kétségbe vonását annak, hogy kell e, hogy mindennek legyen „napja”. Vagy szerintetek pont abból lenne sértődés, ha ez a „réteg” kimaradna az „ünnepeltek” közül?

Jó-jó, nem kell elfelejteni, hogy hosszú korszak „védjegye” volt a „bolondok napja”. Arról nem is beszélve, hogy „újszülöttnek minden vicc új”. De belenőni egy hagyományba, ennek kezelését, és – most már remélhetőleg – elmúlását is meg lehet szokni. Mi erre a „válasz”, vagyis az új trend? Arról írni április másodikán, hogy most már nincs ilyen… Könyörgöm, ezzel előrébb vagyunk?!

Az elektromos autózás egy csendes műfaj, annál zajosabb a körülötte körvonalazódó „háttérbázis”.

Újabb szakértőkkel gazdagodott az ország. Úgy 9,5 millióval. Végül is, ha már ekkora akkumulátor nagyhatalommá válunk, (lassan) akkor a „megfelelő” létszámú szakember gárdának is rendelkezésre kell állni.

Mindenki büszke lehet magára. Olyan ez, mint a diploma halmozás. Doktoráltunk már pl. játékvezetésből. Magyarország a 10 millió (na, jó, 9,5) szövetségi kapitány, miniszterelnök, Covid-szakértő, meg a bánatos "jóisten" tudja, hogy minek még a hazája. (Többek között ezért is tartunk itt, ahol.) Ezt már csak a „valódi” politikusok tudják überelni.

Az önállóság nagy erény. Az önmegvalósítás, önkéntelenül is ez irányba tereli az embert. Már egy jó ideje ezt is lehet tárgyiasítani.

Annyi mindent leírtak már az élelmiszer-kereskedelmi láncokról. Persze, hogy bennünket is érint. Enni mindenkinek kell, így aligha bírjuk ki, hogy bizonyos időközönként benézzünk oda, hogy mi rejlik a nagy fényreklámok, és az ismert céglogók mögött. Jó, jó, van akinek megoldják, hogy ne kelljen személyes jelenlétével megtisztelni az adott intézményt. De valahogy neki is elárulják, hogy aznap éppen mi lett drágább vagy olcsóbb. Mondjuk, az utóbbiakról ritkábban esik szó.

Előbb utóbb minden betérőnek el kell jutni a kasszasorig, bármennyi is legyen az annyi. Mert enni kell, így fizetni is. Igen ám, de hogyan, kinél, milyen módon? Nem is lennénk magyarok, ha nem csinálnánk ebből is olyan mértékű vitát, ami már-már a jó ízlés határát súrolja. Pedig – a felszínen legalábbis – ez aztán tényleg szimpátia kérdése. Kinek tetszik, kinek nem. Jobb kellemesebb, komfortosabb, modernebb. Vagy… bonyolultabb, nem felhasználóbarát, körülményes, vagy éppen csak nem köszön.

Az ünnepek igazi mondanivalóját az utóbbi időben sok minden elhomályosította. Ennek ellenére volt, aki jól jött ki belőle.

Az idei március 15-én vidékre „költözött” a miniszterelnök. Ennek minden előnyével és hátrányával. Talán az előbbivel most egy kicsit jobb megvilágításba került.

Bevallom, – kissé galád módon – csak azért akartam megnézni Orbán Viktor kiskőrösi beszédét, hogy lássam, hányan hallgatják élőben. Nem titkolt szándék volt arra vonatkozóan, hogy összevessem a tavalyi, október 23-i eseményekkel. Rossz az, aki rosszra gondol, sőt kívántam, hogy „első emberünk” ezúttal egészséges legyen. Így is lett. Láthatóan jó kedélyűen lépett ki Petőfi Sándor szülőházából. Az átszellemülés annyira jól sikerült, hogy már szinte unalomba fulladt a nagy költő magasztalása ennyi időn keresztül.

A világon az egyik legismertebb „ember”, a legjobban védett egyén, az egyik legnagyobb táborral rendelkező személy. Ezért egyáltalán nem mindegy mit tesz, vagy mond.

Azért van, ami az utóbbi időben egy kicsit mintha veszni látszana. Nem feltétlenül a személyének szólóan, de hogy a „jelenség” hatással van erre is, az biztos. Az egyház tekintélye, hitelessége. Persze nem egyszerű általánosságokat megfogalmazni vele (vagy a házával) szemben, hiszen nem vállalhat kezességet mindenkiért, akik isszák a szavait. Bizony, minden nyájban van fekete bárány. (Na, nem kell mindenben a hazai párhuzamot keresni, ami legelésző jószágokat illeti.)

A legtöbben szeretnének gyereket. De, ha lehet, éppen akkor és úgy, amikor ők akarják.

Itt van a tavasz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Na, nem kell megijedni, nem bolondultam meg – teljesen. „Csak” nekem is volt egy olyan gondolatom, hogy benevezek valamiféle pályázatra a sok közül, amelyet a jubileumi Petőfi-év kapcsán kiírtak. „Mindenki nyugodjon le a pi….ba” – ahogy a klasszikus „facebook mém” mondaná, nem történik meg a verselés, csak a tőlem megszokott módon örülök más örömének, a gyermekáldásnak.

Aki dolgozik, fizetést kap, legalábbis ez a „normális”. De egyre szélesedik a különféle „kiegészítők" alkalmazása.

A múltkor már volt szó a „kisemberek” munkahelyi fizetéséről, igaz más összefüggésben. Most arról beszélünk, hogy a „boríték” mellé mi kerül még a „virtuális felhőbe.”

A munkavállalók egyik legnagyobb, de inkább úgy fogalmaznék, – ilyen ármozgások mellett – hogy a leggyakoribb kérdése. Mikor lesz fizetésemelés? Nyilván automatikus a következő „érdeklődés” is, hogy: MENNYI? Háááát, ahány cég, annyi szokás. Remélhetően most az azért közös bennük, hogy valamit muszáj letenni az asztalra. Igen ám, de a konkrét „forintális” juttatás mellett egyre „népszerűbbek” a különféle „cafeteria-szolgáltatások”. Lehet e ezzel kampányolni, mit szólnak ehhez a dolgozók?

Adjátok ide kp-ben bakker!

A barátság fizikailag is megjelenő formája legalább olyan sérülékeny, mint az érzelmi oldal. Éppen ezért egy esetleges hiba, sérülés vagy megszűnés is hasonló reakciókat válthat ki.

A címbéli téma emberközeliségéről szóló „örök” klasszikus, majd az írás végén olvasható. Persze számtalan formája ennek a „műfajnak” azért megjelenik itt-ott.

Amikor országok közötti barátságról beszélünk, még mindig első helyen szerepelnek az egykori „keleti blokk” államait összekötő szálak. Ezek ráadásul kézzel foghatóak, még ha pl. a 220 kilovoltos Béke villamos távvezetéket már akkor sem volt érdemes szó szerint tapogatni.

Mi a legfontosabb kérdés a fizetésnapon? Mennyit keres a „másik”!

Magyarok vagyunk, miért tennénk ebben a helyzetben mást, mint amit egyébként az életben szoktunk. Másokkal foglalkozunk. A másik munkájával, a másik munkaidejével, és természetesen a másik bérével.

Speciális év az idei. Akkora számokat láthatunk az inflációs statisztikákban, hogy azok a munkáltatók is kénytelenek fizetést emelni, amelyek már-már „meggyőzték” a dolgozóikat, hogy nem tudnak. Legalábbis remélem, hogy ha nem is sok, de azért valami csurran-cseppen mindenkinek. Bár a fizetések mindig is izgalmasak voltak a „másik” számára, akkor is, amikor csak a „normális” életünket éltük.