Ha valakinek problémái vannak, segítséget kér. Még akkor is, ha „büntiben” van.

Írhattam volna azt is, hogy sz@rban, csak akkor azt is hihetnék, hogy valami bajom van a Kétfarkú Kutyapárttal, pedig általában jó kapcsolatot ápolunk. Sőt van nekem is plátói „szerelmem” is a fajtájukból, de most tegyük félre az érzelmeket. Annál is inkább, mert pénzről van szó, azt meg mégiscsak jobban szereti az ember. Ja, hogy a kutyákat is…

Történt ugyanis, hogy megbüntették a Kétfarkú Kutyapártot, mert bizonyos pénzzel nem tudtak elszámolni. Ez pedig mindenképpen „problémás”. Ezzel nem is lenne baj, hiszen ha valaki „bebűnözik”, akkor azt el kell számoltatni. Csak háááááát megint az a fránya kettős mérce.

Időnként felmerül a kérdés, most ismét aktuális. Két déli szomszédunknál is bevezették a hétvégi vásárlási lehetőségek korlátozását, ha részlegesen is. Szerbiában és Horvátországban.

Az időszerűséget azonban egészen más is indokolhatja, mint a szenzációhajhászás. Néhány éve nálunk ugyan keményebben is bevezették, majd a megszüntetése után még többször is volt róla szó, hogy majd megint…

Régebben volt a falu központját jelző háromszög. Templom, kocsma, vegyesbolt. Ezt hétvégén csak azért nem volt szerencsés emlegetni, mert vasárnap nem volt nyitva a bolt. (Most a ’70-es-’80-as évekről beszélek.) Tehát bementél a templomba a vasárnapi misére, „megbeszéltétek” a teendőket a mindenhatóval, és a feloldozás után átmentél a kocsmába, Mivel Te nem ihattál a miseborból az előbb, itt rendbe tehetted a folyadékháztartásodat. Ezek hatására aztán olyanokat tehettél, amit egy hét múlva majd ismét megbeszélhetsz a teremtővel. Most a hangsúly egy kicsit áttevődött a bevásárlóközpontokra, – ha úgy teszik a „teCSó, lidli ósön” Bermuda háromszögbe. (Még szlogennek se lenne utolsó, ha bennünket nem negatívan érintene: „ITT biztosan eltűnik a pénze!”) Egy dolog azonban itt se változott. Belépsz valamelyik multiba, eltátod a szádat, és azt mondod: ÚR-Isten! – miután megláttad az árakat.

„Hálás” téma, a közlekedés, de csak a „látványos események” gyakorisága miatt. A jelenség sajnos tragikus, és ez szó szerint értendő.

A halálos balesetek mindig előtérbe hozzák az önkéntes szakértőket, akiknek a száma a fotel-bírókkal (esetleg partjelzőkkel) vetekszik. Főleg úgy, hogy a halmazelméletben használatos metszet területe sokkal nagyobb, mint az önálló csoportoké összesen.

Nem sokkolnám újra az olvasókat azzal, hogy felidézzem a közelmúlt „kiemelt” baleseteit. Annál is inkább, hiszen a végeláthatatlan mennyiségű média-felület még mindig tud új szálat nyitni ezekkel kapcsolatban. Így nem véletlen, hogy én inkább visszafelé szeretnék mutogatni térben és időben is.

Bár Korda Gyuri bácsi megtanította, hogyan kell ezt a félmondatot világgá kiáltani, a jelen helyzetben legyünk egy kicsit visszafogottabbak. Mégis csak más lapokkal játszunk.

Kártyás nép a magyar. Megtanultuk a plasztik verzió használatát is. De azért itt sem mindegy, hogy ki „tetszeleg” az osztó szerepkörében.

Levetkőzve az álszentség álarcát – mellyel egyébként sem szokott problémám lenni – ismét érzékeny témához nyúlok. Ennek csupán az a „veszélye”, hogy leginkább azok veszik magukra, akikre tartozik. Bár ez a poszt éppen arra is alkalmas, hogy másra mutogassunk.

Orbánunk és kormányunk feltalálta a spanyolviaszt! – mondanám, ha közhelyes akarnék lenni. De foghatnám „jópofira” is a dolgot, az iróniáról nem is beszélve. De nem vagyok én olyan, főleg az utóbbi kapcsán!

A sok másodlagos dolog helyett hagy durrantsak inkább a közepébe. Hát ki a jó Isten hozta elő ezeket az állapotokat, hogy mindenféle látszatintézkedéseket kelljen tenni? Csakis amiatt, hogy azt lássa a jó magyar lakosság, hogy most bizony az ő érdekükben történnek a dolgok.

Kedves barátaim a múltból, a jelenben és az Úrban.

Ne kapkodjatok, annyira, ezt az „egyperces” gondolkodást már régen „feltaláltam”! Csak akkor ez nem jutott el ilyen gyorsan hozzátok. Persze az én mutatóm, már akkor másként járt. (Neeeeem, nem a lábam között Te!) Én már próbáltam akkor is a fejemmel gondolkodni. Igaz, nem akartam annyira a kirakatban lenni, (e sorok írójához hasonlóan…) mint manapság szokás. Ma meg már úgy vannak egyesek a tartalomgyártással, mint az egyszeri háziasszony a konyhában. Mit össze gürizik a vasárnapi ebéd előállításával, aztán meg pár perc alatt túl vagytok az egészen.

Sándor, Sándor, mit csináltál már megint! Természetesen saját magammal példálózva, hiszen mások nevével nem viccelődünk. Ezt a megszólítást persze csak akkor alkalmazzák az ismerőseim, amikor valamiért orrolnak rám.

De ugyan mit követtem el? Éééén? –  csak TV-t néztem, és nem is tagadom, nekem van… Sőt még egy „perverziót” elárulok, bár lehet, hogy már itt is volt róla szó. Az „ébresztőórám” a televízió, és az ATV csatornájára állítva indul el. Utóbbi azért fontos, mert a „Start” reggeli vendége Csintalan Sándor volt, aki visszatérni látszik a politikába. Ha csütörtök reggel lemaradt volna róla, most pénteken itt is szembesülhet vele.

Csak a „véletlen” szülte, hogy a tanév vége összecseng a valóság egy aktuális szeletével.

Az persze nem véletlen, sőt már évek óta hagyomány, hogy a diákok a jó bizonyítványért okos telefont kapnak ajándékba. Ez így rendben is van, (vagy mégsem?) de a nyaralás után ezt az eszközt be kell illeszteni az (iskolai) életükbe is. Nehogy már pont a gyerekek maradjanak ki a jóból, főleg, hogy a pedagógusokat már „jól” megjutalmaztam. Igen ám, de ehhez a készülékhez is, – mint minden máshoz – használati utasítás jár. (Na nem arra a kis könyvecskére gondoltam, ami a kezelési lehetőségeket rejti, hanem az „etikai kódex”-re, amire még többen legyintenek, mint a papír, vagy mostanában elektronikus kiadásra.)

A tanév vége általában a tanárokról szól. Pedagógusnap, évzáró, érettségi, javítóvizsgák, osztályozó-értekezlet. Na, ez a „évad” egy kicsit másképp alakult. Az egész év róluk szólt, igaz, egy kicsit más összefüggésben.

A történet persze nem most kezdődött, már az előző szemeszter végén beindult a mém-gyártás nagyjaink „hivatalos” ajándékairól, a pedagógusnap alkalmából. Idén, mintha nem történtek volna ennyire látványos dolgok, de még nincs vége mindennek.

A lépésszámláló természetesen kiakadna, ha ekkora távolságot tennénk meg ilyen rövid idő alatt. De az „elméleti” utazások már csak ilyenek. Igaz, a képzelet időnként valósággá válik.

(Remélem) mindenkinek a gyerekkorából rémlik egy-egy nagy meseíró. Benedek Elek, Janikovszky Éva, vagy hogy egy külföldi Klasszikust is megemlítsek, Jean de La Fontaine. Persze nem véletlen, hogy utóbbit, mint az „állatvilág” nagy szakértőjét felhoztam. Bő fél éve írtam arról, hogy ő a „modernkori” Nostradamus. Természetesen neki is van magyar „követője”. Mégpedig maga Lázár Ervin. Aki a sok-sok mese közé lehet, hogy nem is véletlenül rejtette el életének egyik „főművét”: A fehér tigris-t.

A Kecskeméti TE vezetőedzőjének nincs „pro licensze”. Van viszont valami olyasmije, amit sokan szeretnének magunknak. Egy CSAPATA.

A többi edzőnek ugyan van papírja, viszont az idény végén hiányozni fog nekik valami földöntúli érzés, ami Szabó Istvánnak – így vagy úgy, de – meglesz. Mert, hogy lesz olyan szavazás, ahol az év edzőjének választják, az tuti!

Ki ne lovagolná meg azt a helyzetet, amelyben a szülővárosának focicsapata dobogón végez az NB1-ben. Az érem „színe” még ugyan kérdéses, de egyre nagyobb az esély az ezüstre. Így nem véletlenül ragadtam meg én is az alkalmat, már korábban is, hogy a nekem juttatott médiatorta egy piciny szeletét lilára fessem.

Manapság nagy „divat” a médiában egy cifra „tolvajozással” kezdeni a napot. Van is rá ok bőven. Kinek-kinek a maga területén. Pl. a kertjében!

Kicsit vagy nagyot lopni, tulajdonképpen csak nézőpont kérdése. Kinek milyen az értékítélete. De a lopás, az lopás. (Kövesse ezt el akár ember, akár állat.) Milyen lélek kell ahhoz, hogy valaki eljusson idáig? Ha már virágról van szó, talán a mimózát emlegetjük legtöbbször. De, hogy a cselekmény elkövetésekor nem egy színes növény járt az illető fejében az biztos. Báááááár, kevés ismertebb közhely van annál, mint hogy: „aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet”.

Kijött egy jogszabály (változás) arról, hogyan ítélik meg a gyorshajtást. Mi hogyan éljük meg ezt?

Mindenek előtt tisztázzunk valamit. Azok közé tartozom, akik nagyon elítélik, ha valaki folyamatosan szidja a rendőröket akkor, amikor ellenőrzik a közlekedőket. Kérem, azért (is) vannak, hogy szondáztassanak, igazoltassanak, ellenőrizzenek, sőt ha szükséges bírságoljanak. Nem kell takarózni azzal, ha elzárt helyen állnak, megbújva traffipaxoznak vagy drónoznak. Nem kell szabálytalankodni, és nincs veled bajuk.

Legújabb kori magyar szó 2023-ból. Mert, hogy minden változik. A nyelvünk is, mint ahogy mi is.

Velünk együtt változnak a gyermekeink, hiszen belőlünk lettek. Belőlük meg tanárok lesznek – bár egyre kevesebben – így persze, hogy a pedagógusokat is megérintette a változás szele. De miért is lenne másként? Új ismeretanyagok születnek, ezeket is fel kell dolgozni, át kell adni. Emellett persze nem szabad a múltat sem feledni. Beleértve a történelmet is. Ami elvileg nem változik, csak … de! Maguk a megtörtént események ugyan nem, de újabb ismeretanyagok feltűnésével, no meg egy „kis” ideológiai segítséggel „átértékelődnek”.

Kevesen lehetnek ebben az országban, akik ne hallottak volna a magyar vízilabda valamelyik legendás korszakáról. Szerencsések lehetünk, hiszen minden korosztálynak jutott belőle. Még akkor is, ha kisebb-nagyobb hatásszüneteknek is tanúi lehettünk. Nem filmkritika, hanem a produkció hatása a „kisemberre” – spoiler nélkül.

A valóságról az egyik legnagyobb bátorság (1.0) filmet készíteni, hiszen egy adott történelmi pillanatot vagy korszakot is mindenki másképp él meg vagy lát. Attól függően, hogy melyik oldalon ül. Sőt itt még az is benne van a pakliban, hogy mennyire lesz nedves. Tevékenyen vesz részt a játékban, és attól vizes, vagy a parton izzad, és ezért áttetsző a ruhája. „Esetleg” ő maga a szövetségi kapitány, így kisebb nagyobb időeltolódással már csak a fürdésre emlékszik és a közeg már utólag nehezen kettéválasztható.

Akár egy település megítélése is múlhat egy ilyen „látványosságon”. Még akkor is, ha egyes közreműködők „igyekeznek” egységes képet kialakítani.

Ki ne lenne büszke saját lakóhelyére, környezetére, annak különlegességeire, nevezetességeire. Aztán vannak, akik ezeket pont lesz@rják. Egyesek elviekben, a galambok meg szó szerint.

Csak nekem tűnik így? Vagy „vénségemre” a házsártosságomat itt igyekszem kiterjeszteni? Akár merre járok az országban, (sőt a világban) egyre többször ragad meg a szemem, – rosszabb esetben a cipőm – néhány nagyobb folton, melynek okozóját a fejünk felett kell keresni.

Egy hosszú hétvége akár kulináris élményt is hozhat. Természetesen a blog „filozófiájával” összefüggésben, ezt is egy „kifordított” példával szemléltetném. Nem görbe tükröt, csak egy íves tányért tartottam magam elé.

Az alábbi képet akár rejtvénynek is feladhatnám, de megkímélek mindenkit attól, hogy még egyszer rá kelljen néznie. Így a „megfejtés” egy kicsit lejjebb olvasható.

Nincs olyan ember a Földön, akiben ne fogalmazódna meg valamilyen gondolat, ha Isten földi helytartója a hazájába látogat. (Legfeljebb nem írja le.)

Kétségtelenül a legismertebb ember a világon. Még azok számára is, akik a „másik” oldalhoz tartoznak. De itt az általánosságok megfogalmazását (már, ami mindenkire vonatkozik) le is zárhatjuk. Hiszen bármiféle további gondolatmenetbe kezdünk a személyével kapcsolatban, rögtön több szekértábor közösségébe botlunk. Ez még annyira nem lenne baj, ha ezek a társaságok nem ugranának egymás torkának bármiféle véleménykülönbség esetén. De háááát, „emberek” vagyunk, ez így természetes – sajnos.

Sokadik felvonás, de valahogy mindig ugyanaz a címszereplő bújik elő a függöny mögül.

Ha nem kedvelném ennyire Dárdai Pált, akkor azt mondanám, hogy a Herta BSC néha színházinak tűnő világában, egy újabb „bohózatnak” vagyunk a szemtanúi. De ezzel a kinevezéssel a tulajdonosok is elismerik, nem egy ripacs állt a szolgálatukba. Csak azt nem értem, hogy akkor miért nem kap valós segítséget.

Felszállt a lila köd! Így az látható alatta, hogy a hosszú ideig fekete bárányként emlegetett helyi focicsapaton a fehér is uralkodó színné változott.

Mindenfajta helyi kötődés (ha szeretném az idegen szavakat, azt mondanám: lokálpatriotizmus) arra sarkallja az embert, hogy büszke legyen a hazájára, vagy közvetlen szülőföldjére, városára. Még olyan esetben is, ha személyesen nem sok köze van a sikerhez. Így vagyok ezzel én is Kecskeméten.

Nem csoda, hogy megkeveredik az ember. Már azt sem tudjuk, mikor van másnap, még józanul sem.

Oda jutottunk a Húsvéttal, hogy már ide is alkalmazható a „klasszikus” 2x2 néha 5 esete.

Vala, a ’70-es, amikor a „nyúlünnep” valóban kétnapos volt. Hiszen még szombaton is dolgoztunk. (Pontosabban én még általános iskolába jártam.) Ma már szinte ott tartunk, hogy ötnapossá vált. Ha valaki jobban „odatesz” hétfőn, – hiszen „hivatalosan” akkor van az ivászat – akkor biz’a még kedden is az ágyat nyomja. Ez az úgynevezett másnapos időszámítás. Ha csütörtökön meló után „felszabadul”, akkor nagypénteken már ájultan ébred, már ha egyáltalán fel tud kelni. Innentől kezdve pedig ismét átértékelődik az első vagy második nap fogalma. Sőt! Ehhez még Istenhívőnek sem kell lenni, de (politikai) ateistának sem.

A pofonba sosem jó beleszaladni. Főleg nem a fájdalom miatt. De az sem mellékes, ha nem fizikailag érinti meg az embert.

Húsvétkor az az általános „elmélet”, hogy nyúlról, Jézusról, locsolásról meg tojásról beszélünk. A felsoroltak különféle „mátrixa” pedig színesíti az ünnepet. De a legkevésbé sem beszélünk a szamócáról, vagy kinek-kinek kedve szerint a földi eperről.

A pofozkodással egyébkén is vigyázni kell. Egyrészt mert nem szabad, de nem is illő. Eperszezonban viszont arra is ügyelni kell, nehogy a mozdulat elindításakor egy szem gyümölcs a tenyerünkben maradjon. A találat helye ez esetben ugyanis nem csak a véraláfutástól lesz piros, hanem a levétől is. Arról nem is beszélve, hogy a mai napi árfolyamon 184,- Ft-ba kerül egy db. Hogy jött ki a matek? A bő fél kilóban 14 szemet számláltunk meg. Ez így 2.570,- Ft volt.

Egyre többekből tör elő a felismerés, hogy az április elsejei tréfálkozás mekkora egy marhaság. Főleg, ha még hozzáteszem a részemről sokszor ismételt kétségbe vonását annak, hogy kell e, hogy mindennek legyen „napja”. Vagy szerintetek pont abból lenne sértődés, ha ez a „réteg” kimaradna az „ünnepeltek” közül?

Jó-jó, nem kell elfelejteni, hogy hosszú korszak „védjegye” volt a „bolondok napja”. Arról nem is beszélve, hogy „újszülöttnek minden vicc új”. De belenőni egy hagyományba, ennek kezelését, és – most már remélhetőleg – elmúlását is meg lehet szokni. Mi erre a „válasz”, vagyis az új trend? Arról írni április másodikán, hogy most már nincs ilyen… Könyörgöm, ezzel előrébb vagyunk?!

Az elektromos autózás egy csendes műfaj, annál zajosabb a körülötte körvonalazódó „háttérbázis”.

Újabb szakértőkkel gazdagodott az ország. Úgy 9,5 millióval. Végül is, ha már ekkora akkumulátor nagyhatalommá válunk, (lassan) akkor a „megfelelő” létszámú szakember gárdának is rendelkezésre kell állni.

Mindenki büszke lehet magára. Olyan ez, mint a diploma halmozás. Doktoráltunk már pl. játékvezetésből. Magyarország a 10 millió (na, jó, 9,5) szövetségi kapitány, miniszterelnök, Covid-szakértő, meg a bánatos "jóisten" tudja, hogy minek még a hazája. (Többek között ezért is tartunk itt, ahol.) Ezt már csak a „valódi” politikusok tudják überelni.

Az önállóság nagy erény. Az önmegvalósítás, önkéntelenül is ez irányba tereli az embert. Már egy jó ideje ezt is lehet tárgyiasítani.

Annyi mindent leírtak már az élelmiszer-kereskedelmi láncokról. Persze, hogy bennünket is érint. Enni mindenkinek kell, így aligha bírjuk ki, hogy bizonyos időközönként benézzünk oda, hogy mi rejlik a nagy fényreklámok, és az ismert céglogók mögött. Jó, jó, van akinek megoldják, hogy ne kelljen személyes jelenlétével megtisztelni az adott intézményt. De valahogy neki is elárulják, hogy aznap éppen mi lett drágább vagy olcsóbb. Mondjuk, az utóbbiakról ritkábban esik szó.

Előbb utóbb minden betérőnek el kell jutni a kasszasorig, bármennyi is legyen az annyi. Mert enni kell, így fizetni is. Igen ám, de hogyan, kinél, milyen módon? Nem is lennénk magyarok, ha nem csinálnánk ebből is olyan mértékű vitát, ami már-már a jó ízlés határát súrolja. Pedig – a felszínen legalábbis – ez aztán tényleg szimpátia kérdése. Kinek tetszik, kinek nem. Jobb kellemesebb, komfortosabb, modernebb. Vagy… bonyolultabb, nem felhasználóbarát, körülményes, vagy éppen csak nem köszön.