Van az a fény, ami nem kell, hogy a reflektor energiájával hasson!

Lassan megtanulunk ezzel az átvett szokásvilággal is élni. Kicsit lassan esett le nekem is, hogy miért „kell” ez nekünk, de hiába, lehet, hogy én még nem a fény gyermeke vagyok. De a töklámpás adott nekem is egy kis világosságot.

Elég gyakran emlegetem a világ kitágulását. (Most nem a világegyetem fizikájára gondolok, hanem próbálok a földön maradni.) De ha körbenézünk, a bolygónk is elég nagy, és igen sok ember lakja. A folyamatos kalandozás egyre inkább a részünkké válik. Jó, nem mindenkinek, de egyre többeknek. Így adódik a helyzet, hogy megtapasztaljuk egymás kultúráját. (Meglátjuk, elfogadjuk, tudomásul vesszük, megtanuljuk, megszeretjük… vagy nem.) Nyilván ha valaki tartós kapcsolatot szeretne kialakítani egy másik emberrel, – még ha az „csak” munkakapcsolat is – tudomásul kell venni annak életritmusát.

Orbán Viktor egy kicsit megfázott. Nem rá, (még legalábbis) hanem meg. De még ezt sem sikerült „normálisan” tisztázni. Sőt!

Ebben a bejegyzésben az lesz a kihívás (számomra) hogy a sok gyógyszer reklám megidézése miatt ne tűnjön fizetett hirdetésnek. Íme, a recept.

Eltelt már néhány nap a „zalaegerszegi” beszéd óta. Remélem, jobban van a kormányfő. Ezt őszintén kívántam az aktuális bejegyzésem végén. Miért beteg volt? – tehetik fel a kérdést. Igen, láthatta mindenki a közvetítésben. De nem volt beteg! Ezt meg ki mondta? „A” Havasi Bertalan: „A miniszterelnöknek kutya baja.” Ja, akkor az biztos úgy volt! Ezzel meg is érkeztünk az aktuális témánkhoz.

Éppen a fentebb linkelt bejegyzésben írtam arról, hogy amit ország-világ lát, hall, azt nem lehet elferdíteni, megmagyarázni. DE!

Mindig is voltak melegek, meg lesznek is. Mindig is együtt „kellett” velük élni, legfeljebb más volt a megítélésük. De tegyünk különbséget a melegség, és a meleg propaganda között!

A világ „kitárulásával”, az internet elterjedésével a szólásszabadság „kissé” túlértelmezett (vagy túlméretezett, mindenki döntse el…) elengedésével bárki eldöntheti, hogy mennyire sikeres ennek a „csoportnak” a megítélése, elfogadása a kommunikációs csatornák hatására. Főleg, hogy mindennek van egy másik oldala.

Magyar vagyok, fehér bőrű, férfi, heteroszexuális, párkapcsolatban élő, „hivatalos” vallást nem gyakorló, de nem is ateista. A „zasszony” hasonló „jó” tulajdonságokkal rendelkezik, azzal az aprónak nem igazán mondható különbséggel, hogy ő meg „gyárilag” nő. Ezek az ismérvek két embernek fontosak. Neki, meg nekem. Oké, a gyerekek is elismerően csettintenek a tények kapcsán. Végül is a kialakulásukat elég jelentősen befolyásolták ezek a tényezők. Legalábbis egy részük. Bár, hogy melyik „jellemző” határozta meg ez utóbbiakat, azt manapság nem túl nagy divat felemlegetni. Ami persze nem feltétlenül baj, hiszen nem volt különösebben cél ennek az oldalnak a kidomborítása.

Csupa fiatalok, akarom mondani örökifjak, akik „bejutottak” az ünnepi beszéd színhelyére október 23.-án.

Félreértés ne essék, alapvetően semmi bajom ezzel a korosztállyal. Annál is inkább, mert „lassan” én is ide tartozom. De hogy csak őket lehetett látni a közvetítéseken…

Az olvasók tudják, hogy nem igazán foglalkozom közvetlenül az aktuálpolitikával. Ennek mélységeinek megértéséhez többet kellene hozzá kutatni, olvasni. „Sajnos” a napi munkám mellett erre nem igazán van idő. De azért a politika hatását én is ugyanúgy érzem. Bár magam nem látogatom naponta magát a „közértet”, szerencsére van olyan kapcsolatom az „intézménnyel”, aki nem csak vásárolni, hanem dolgozni is bejár ebbe a közegbe.

Mindig is létezett, de az internet népszerűségét kihasználva egyre több esetről tudunk.

Végre egy olyan téma, amelyben nagy az egyetértés. Mivel minimum két résztvevő van, a büntetőfékezésnél is mindig a „másik” a H… (hibás). Persze van még ilyen, – természetesen a foci, – de ezt most hagyjuk, mert az megint a paci túloldala. Onnan meg minden másképp látszik.

Abból is látszik, – mármint a jelentkezésem – hogy én sem fogom szó nélkül hagyni, ami napjainkban történik velük.

Egész életünk során mindannyian kapcsolatban vagyunk a pedagógusokkal. Ha nem is közvetlenül, de gyermekeinken, unokáinkon keresztül mindenképpen. Amíg kicsik a gyerekek, akkor azért fontosak, ha nagyobbak, akkor meg azért nem hagy bennünket hidegen a történet. (… és akkor nem a tél árnyoldalairól beszélek a hőmérséklettel kapcsolatban.) Főleg, hogy alig indult el a tanév, máris van miről beszélni.

Hadd kezdjem a „kormányzati” intézkedéssel, amelyeket a „renitensekkel” szemben hoztak. Utolsó figyelmeztetés, fegyelmi, elbocsátás. Erre „szeretnék” ugyanis reagálni. Nem konkrétan a büntetésre gondolok, hiszen ennek jogosságát (jogi hátterét) sokáig vizsgálni fogják.

Vannak, akiknek már természetes, hogy úgy váltanak országot, mint más a cipőket. Akkor most világpolgárok vagy hontalanok?

Az utóbbi évtizedben ismét nagyon sok szó esik arról, hogy mekkora is az 10 milliós magyarországi lakosság. Egyre kevesebb. Ennél már csak akkor vagyunk hangosabbak, ha azt is kiemeljük, hogy hányan mentek külföldre. (A miértről nem is beszélve!) Sőt lehet még fokozni: TARTÓSAN. Tehát hosszú távra terveztek, vagy „csak” dolgozni… Aztán alkalmazkodtak.

A mai történet egy érdekes, de egyre inkább megszokott élethelyzetet mutat be. Ráadásul külföldi szereplőkkel, de magyar szemmel.

A háború, amely minden „fejlett” korban velünk volt, van és lesz!

A média-megjelenés gyorsaságával versenyző felületek, igyekeztek rögtön az orosz-ukrán konfliktus kitörésekor bedobni a követ az állóvízbe. Jelesül, mi történne Magyarországon egy komolyabb háborús beavatkozás esetén? Ment a „polemizálás” a hadkötelezettség, a sorkatonai szolgálat és a többi hasonló fogalom értelmezése között. Egy a lényeg, mindenkit az érdekelt, hogy kinek kell bevonulni egy esetleges mozgósítás esetén.

„Elfogtunk egy levelet!”, – idézhetném KERN András klasszikusát. De itt egy kicsit nagyobb „papírokról” van szó, nehéz lenne egy borítékban elrejteni.

Mondhatni, az ARC-kiállítás az egyetlen olyan dolog, amikor a nagy plakátozásoknak értelme van. Az út mellett csak elvonja a figyelmet a forgalomról. A választások idején pedig az emberi elmét ferdíti el a valóságtól. Ide viszont célirányosan jönnek az látogatók. Ugye Te is eljössz!

Ebben a nagy rendszertelenségben amiben élünk, ezen blog-felület talán egyetlen olyan témája, amely minden évben visszatér. Ráadásul nagyságrendileg azonos időpontban. Most pl. egy olyan buborék formájában, amely remélem, sose durran ki, legfeljebb épp a megfelelő időpontban. De kiszúrja e valaki? Pl. olyan dolog, ami másoknak is bántja a szemét. Mert, hogy irritálja az biztos. (Az INDEX is azért írt róla.) Csak kérdés, hogy kiteszi e valaki a kirakatba, vagy akár az ARC- kiállítás képei közé. Azt mondanom se kell, hogy ezek a képek nem láthatók a tárlaton. Szerkesztőségünk viszont az idén is hozzájutott olyan „művekhez”, amelyek nem élték túl a zsűri ingerküszöbét.

Kiütöttük a világot! Nem egy meccsen, egy sorozatban. Bár ezek a tények, azért gondolkodjuk józanul!

Igen, én is néztem, én is ujjongtam, igaz, még itthon sem dobálóztam. És az sem véletlen, hogy a „tények” szót ennyiszer és ennyire hangsúlyoztam. Jah, és persze kalapemelés!

Az első sorok, mondatok kétségtelen, hogy a gratulációról kell, hogy szóljanak. Mert régen volt már olyan, hogy nem csak egy-egy meccs után, hanem mondjuk úgy, hogy „kissé rendszeresebben” álltunk fel a kanapéról örömittasan. (Mármint a végeredmény miatt!) De azért senki ne gondolja, hogy a magyar foci mostantól kezdve európai vagy akár világszinten meghatározó lenne. (Emiatt még várjunk néhány évet, hogy mindezt a tartóssága okán leszögezhessük.) A tényeken viszont ez nem változtat! Már csak azért sem, mert ennek a (kicsit lesajnált) sorozatnak, a mieink számára igenis volt tétje. (A szurkolók szemében mindenképpen.)

Ha nyaralásra „adjuk a fejünket” előbb utóbb megjelenik, és egyfajta zöldszemű szörnyként uralkodik felettünk. Igen, olyasmi, mint a féltékenység.

Nyaralni – többek között – azért megy az ember, hogy kikapcsolódjon az otthon világából. Hátrahagyja a mindennapi dolgokat, és feltöltődik olyan élményekkel, amelyek birtokában majd megerősödve térhet vissza. De akkor mi ez az érzés, ami a messzi távolban is a hatalmába kerít?

Egy dologban nem lankad az emberek fantáziája. A mém-gyártásban!

A kifordított világ befogadásához természetesen felvevőpiacnak is lenni kell. „Szerencsére” ebben sincs hiány. Annál is inkább, mert az emberek (egy része) már oly mértékben megcsömörlött a „közélettől”, hogy semmi mást nem hajlandók befogadni.

Lassan csak ez marad, hiszen „ingyen” van, nem úgy, mint a kaja meg a sör. (Persze ezt a „kutyák” is tudják, hogy ez a neve a piának, aztán kerül, amibe kerül.) Azt meg mindenki látta, (még az is, aki „nem néz” TV-t) hogy az internet „olcsóságáért” mennyien képesek kiállni, míg a gazdák és a pedagógusok mellett csak elvileg tüntet a fél ország. Azt már kevesebben vették észre, hogy a világháló díja nem feltétlenül a netadó, hanem valami más – burkolt vagy kevésbé fedett – formátumban azért beköltözött hozzánk. Azért az legyen csak megnyugtató, hogy a virtuális „valóságot” nem fogják elvenni az emberektől, hiszen akkor az „agymosásnak” is elzárnák az egyik legelterjedtebb csatornáját. Arra aztán, hogy a „szöveges mémgyártás” párhuzamai nem csak a végtelenben találkoznak, jöjjön egy ikonikus példa.

Mi ebből a tanulság? Hááááát ez a műfaj is igencsak „lesüllyedni” látszik a Parlament szintjére. Itt van például ez a róka. Nekem nagyon gyanús. Rögtön két "társaságba" is bekerült. Sőt, még majd kiderül, hogy valamelyiknek az elnöke. Ravasz! Még mondja valaki, hogy nincsenek véletlenek.

Látható tehát, hogy egykoron és ma is, a „mesék” a nép ajkán születnek, ezért nem is állnak olyan messze a valóságtól.

Kép: facebook

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával

Nem kell nekem a saját lapjaimat kitárni, hiszen mindenkinek ott a sajátja. Játsszon csak abból!

Bár én is megkaptam az „akciós” számlákat. A villanyt is meg a gázost is. De én nem panaszkodom, viszont sokan vannak, akiknek elég gáz. főleg az utóbbi. Hagy vigasztaljam meg őket. Van rosszabb is. Ugye, hogy ez is egy kommunikációs trükk? Mármint a tálalás.

Többen kérdezhetnék, hogy akkor én mit sírok itt. Félreértés ne essék, nem az összegek miatt nyafogok. (Főleg nem a sajátom okán.) A „dicső ország-vezetőink” ismét kommunikációs trükkökkel akarják bemutatni, hogy milyen jó is nekünk. De akik ezt hajbókolva, bólogatva el is hiszik, azoknak még nem elég rossz a helyzetük. Hiszen ha a saját számlájukat megemésztve nem érzik magukat rosszul, akkor nincs baj.

Apa kezdődik! – hangzik a lelkesedés, elsősorban a kisiskolások szájából. De az idén valahogy ez olyan keserédes. Főleg apa-anya oldaláról nézve.

Gondolom, sokan néznek tv-t, – még ha tagadják is – és nem csak az M1-et. De az idén mintha másképp hangoznának Petőfi Sándor unalomig ismételt sorai. (Ugye, hogy ezért is érdemes volt tanulni, hogy most idézhessem…)

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Az idén biztosan nem az iskolakezdés miatt van „szeretés”. Még azoknál a viccbéli szülőknél sem, aki a gyerek útnak indítása után vígan pacsiznak össze, hogy „végre vége” a szünidőnek. Na de most hova mennek? Iskolába, vagy csak valami gyermekmegőrzőbe. Mert, hogy ekkora pedagógushiány már régen volt. Hiszen lassan „darabra” sincsenek meg az oktatók. Így aztán érthető, hogy többen úgy gondolják, egyes döntéshozóknál, most tényleg „elmentek” otthonról.

Persze, hogy film. Meg strand, meg buli, meg fesztivál, ééééés egy kis érdekesség a „hegyen”.

Igazán nagy köszönet jár a barátainknak, akik általában megszervezik a nyaralásunkat. Persze nem (mindig) tehetnek róla, hogy időnként hiba csúszik az irányváltásokba. Arra viszont ők sem számíthattak, hogy a cannes-i utazásunkba a „Mennyország tourist” is besegített.

A hely már van annyira „menő”, hogy ne lehessen csupán egyetlen jellegzetességet kiemelni.

A Formula 1, és a kaszinók leginkább ikonikus városa, ahol nem meglepő az sem, ha 28 fok van árnyékban.

Ha már a Francia Riviérára utaztunk, természetes volt, hogy ez a kis „ékszerdoboz” sem maradhatott ki a sorból. Ki-ki persze vérmérséklete szerint kattant rá a nevezetességekre. De ahogy lenni szokott, az döntött, akinek a kormánykerék a kezében volt. (Legalábbis a sorrendiséget illetően.) Ahogy az autóversenyeken lenni szokott, benne van a pakliban, hogy az ember elnéz egy kanyarkombinációt. Nekem persze rögtön az elsőt sikerült! A Monaco tábla után az első körforgalom nem egy „standard turbó” volt. Így egy olyan útra sikerült befordulni, ahonnan nem volt visszaút! Szerencsére csak olyankor jött szembe valaki, amikor éppen elfértünk egymás mellett. „Sikerült” úgy végigmenni Monaco „felett” a hegyoldalban, hogy gyakorlatilag semmit nem láttunk a főbb jellegzetességek közül. Legalábbis elsőre. Azért ezután sok mindent sikerült bepótolni.

A történelem mindig is „kedvelte” az ellentmondásokat. Ezeknél jobban már csak a maiak miatt forgatjuk a fejünket.

A technika vívmányainak fejlődősével a távolságok lecsökkentek, a világ kitárult. Az, hogy ezzel a látásmódunk is megváltozott nem kétséges. Azonban, hogy ez a megvilágosodást vagy a beszűkülést hozta el, azt mindenki döntse el maga.

Tulajdonképpen ez az írás, akár a nyaralási sorozat része is lehetne. Valójában az is, hiszen a Francia Riviérára utazva muszáj egy kis pihenőt tenni, bármelyik helyen is ülsz az autóban. Főleg, ha akad egy lelkes kísérőd, akinek segítségével beiktathatsz egy szakmai napot a nyaralásba. A nap végén Ő is úgy gondolta, hogy a történelmi belvárosban nem lehet csalódni.

Minden országnak megvan a maga veszélyforrása. Mindemellett megdőlhet egy megbélyegzés is.

Nem, ez nem a medvés szójáték „átfordítása” vagy házasítása, mindkét „állat” önmagában is veszélyes. Arról nem is beszélve, hogy viszonylag kevés esélyük van a találkozásra. De mindenek előtt a másik félmondattal kell kezdenem a történetet. Ennek ugyanis nagy hatása van az elsőre.

A bevezető részben már tisztáztam, hogy idei úti célunk a Francia Riviéra volt, ahova kisebb-nagyobb kanyarokkal meg is érkeztünk. (Ezekről az irányváltásokról még lesz szó a későbbi részekben.) Viszont sikerült megszabadulni egy, – a franciákról alkotott – előítélettől. Hogy erre a saját esetemből kellet rájönni, talán nem is annyira fájó. Mármint a felismerés. Mert a fájás az valódi volt. Általánosan hallott jelenség volt ugyanis, hogy ezek a „csigaevők” nem szeretik a külföldieket. Továbbá nem beszélnek idegen nyelvet, és azt eleve elítélik, ha valaki nem franciául szól hozzájuk. Nos, ki kell jelentenem, hogy ez nem csak az üzleti életben, hanem a privát szférában is a múlt! Hogy jöttem rá erre?

Lassan szitokszóvá válik a „nyaralás” említése. Pedig idén is sokan mennek. Igaz vannak, akiknek sajnos nem sikerül. E kettősség jegyében szíveskedjetek olvasni!

Hőbörgés, álszenteskedés, „kígyó-béka” és természetesen a valós okok, ha valaki tényleg nem teheti meg, hogy nyaralni menjen. A nyár viszont idén is eljött, bár nem egyforma feltételekkel, de a kikapcsolódás mindenkinek jár. Szeretném leszögezni rögtön az elején, hogy bárkinek lehet véleménye erről, hiszen számtalan "szakértő” gyűlik össze ebben a témában is. Időnként a leginkább álszentek hangereje hallatszik a legmesszebbre. Itt kérnék minden jó ismerőst, szomszédot, hogy csapja már tarkón azt az „jóbarátját” aki valami „puccos” helyről posztolja azt, hogy milyen rossz sora is van neki…

Elhiszem. hogy egy évezredes hagyományokkal rendelkező „intézményben” nehéz bármiféle változást végigvinni. De előbb-utóbb el kell kezdeni!

Azt sokan tudják rólam, hogy vallási kérdésekben nem vagyok egy nagy szakértő, és akkor még finoman fogalmaztam. Na, nem mintha nem lenne hitem, de ebben elsősorban nem másoktól várom a segítséget. Vagy, hogy a „szakszavaknál” maradjak: a megváltást.

De én, mint földi halandó is azokból a forrásokból táplálkozom, mint a többiek, csak és nem tagadom le: TV, rádió, újság, net. (Persze magam is meglepődtem, hogy a saját írásomból mennyi párhuzam maradt még így 11 év távlatából is.) Így amikor már a harmadik napon hallom folyamatosan, hogy felmerült egy újabb Pápa megválasztásának lehetősége, akkor én is élénkebben reagálok a hírekre.

Nyár van, sokat lehet utazni, kirándulni, gyönyörködni a csodás erdeinkben. De meddig?

Számtalanszor utaltam már arra, hogy a „hivatásos irkászok” (az „f” szándékosan maradt le) mennyire irtóznak a sablonos szójátékok vagy az indokolatlanul sok közhely, vagy közmondás  alkalmazásától. Na, de amikor kormányoldalról szinte szó szerint érkezik egy ilyesfajta kinyilatkoztatás, akkor kinyílik a bicska az ember zsebében. Pontosabban megmozdul a fejsze a kezében, mert most ezutóbbiról van szó.

Sokan panaszkodnak, hogy kevés a pénzük – forintban. Ha EURO-juk lenne, db-ra még kevesebb lenne. De többet érne! Legalábbis az egyik napon biztosan. Másnap meg kevesebbet. De ki érti ezt?

„Valakik” biztosan. Sőt ők tudatosan „játszanak” ezekkel a számokkal. Akik „hivatásszerűen” művelik a műfajt, nagyobb esélyük van „nyerni”, mint a „kisembereknek” lottón.

Bár a Húsvét meglehetősen távolinak tűnik, az idei meg már régen feledésbe merült, hagy idézzek meg egy kis versikét. Bár, ahogy látjuk, még jövőre is aktuális lesz.

Zöld erdőben jártam,
két kiskomát láttam,
az egyik kacsintott,
ide a forintot!

Még kisiskolás koromban is többféle verssel készültem az azóta általam is „leminősített” locsolkodó túrára. Igen, fontos volt, a közeg, hogy kinek, mit és hogyan lehet előadni. Most mondhatnám, hogy ez (is) az „akkori” rendszer sajátossága volt. (’70-es évek). Most mondhatnám, hogy azóta minden megváltozott, de… igen is, meg nem is. Tulajdonképpen most már minden lehet mondani, csak nem mindegy, hogy hogyan.

Valaha jelképpé vált. Egy olyan eseményre emlékezve, amely alapján mindenki büszke a magyarságára. Mára a helyzet „kissé” megváltozott. Már az is erény, ha valahol nincs?

Szemfüles követők már láthatták a „képszöveget” (vagy „szövegképet”, ahogy tetszik) a blog facebook oldalán. A különféle hangulatjeleket küldők között megpróbáltam valamiféle összefüggést keresni. Háááát nem sikerült. Persze ez nem is lehet véletlen, hiszen az ember nehezen tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Olyan szempontból viszont „mindegy”, hogy így vagy úgy, de potyognak a könnyei.

Soha nem írták le még ennyiszer „legálisan” ezt a szót a médiában, mint ezen a héten. Lehet e így, illetve a tényszerűséget figyelembe véve, szabad e másképp ország-világ elé tárni a konkrétan kimondott szavakat?

Talán soha ekkora figyelem nem kísérte még a mentősök munkájának „utóhatását”, mint az elmúlt napokban. „Ó b@ssza meg!” – hagyta el ugyanis ez a kifejezés egy fiatal mentőtiszt száját, miközben elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy egy úr gyakorlatilag visszatárt az élők sorába. Egy szemtanúnak legalábbis az idézett összefüggés elhangzása volt a „legfontosabb” észrevétele az adott pillanatban. Pedig, ha tudta volna, hogy mennyi minden válthat ki hasonló indulatokat a közelmúltbéli történések során.

Emlékezetes nyarunk lesz az biztos. A héten meghozott intézkedésekkel együtt nem csak a nagy melegtől fő majd a fejünk.

Fekete hete volt a FIDESZ-nek, hiszen a héten két bástyájuk is ledőlt. Na, nem mintha különösebben megrengette volna őket, hiszen ők is tudják, hogy híveik vakon megbíznak bennük. Bár hivatalos statisztika nem készült, hogy ennyi rövidlátó ember lenne az országban. Azért távol álljon tőlem, hogy bárkit is megbántsak, (főleg a valóban látássérülteket). Hiszen egy mentsége biztos van a „2/3-nak” amellett, hogy mindig odateszik az „X”-et. Nincs más – hiteles – alternatíva!