Az év vége közeledtével, a különféle cégek megtartják az évzáró vacsorákat.

Korábban az volt a „hagyomány”, hogy a céges záró bulikon semmiben nem ismertek határokat. Korlátlan étel- és italfogyasztás, sőt még a „félreQrás” is „megengedett” volt. Én, mint „bizonyos” hagyományok tisztelője most mégsem egy múltidézést szeretnék elétek tenni. Mai „modern” világunknak ugyanis lett egy új eleme, az ülésrend. Ez persze régebben is volt, csak változtak a szempontok.

Hóból is megárt a sok(k)! Meg persze a kevés is, elég, ha csak a közlekedésre gondolunk. Ki is lehetne hitelesebb a hó helyzet megoldására, mint maga a télapó.

Tavaly, a jeles naphoz kapcsolódó írás egy kicsit komolyra sikeredett. Mondhatnám, hogy alkalmazkodott a helyzet súlyához, de ez mégiscsak egy vidám ünnep – kellene, hogy legyen. Aztán, hogy hóval vagy „halihóval”, az sok mindentől függ.

A Mikulás kultusz elsősorban a gyermeki fejlődés egyik záloga. Mégis szerencsésnek tartom azokat a felnőtteket, akik valamilyen módon tovább tudják ezt a dolgot vinni egészen az örökifjak koráig. Nyilvánvalóan más módon, de a gyökerek valahol megmaradnak.

Az iskoláról nem véletlenül mondják, hogy életünk végéig elkísér. Már akit…

Ritkán foglalkozom közvetlen (párt)politikai kérdésekkel. Ennek egyetlen oka, hogy nem értek hozzá. A kellő mértékű elmélyüléshez túl kevés információval rendelkezem.

Az előző mondatom „magyarra fordításával” a törzsolvasók már többször találkoztak. Én azon többséghez tartozom, akik nem értenek a politikához. Viszont azon kisebbséghez, akik ezt be is merik vallani. Viszont a „dolog” hatásai engem is érintenek. A (helyzeti előnyömből adódóan) itt tankolok, itt járok orvoshoz – szerencsére ritkán – és itt vásárolok. (Bocs, hogy) itt élek.

Ha valaki megint valami nyelvtani csalafintaságra számítana, csak nézzen a címlapfotóra!

Kreatív ember a magyar – mondják – és ez az internetes mémek végeláthatatlan sorában is megmutatkozik. Itt azonban nincs semmiféle trükk vagy valaminek a kifigurázása. Ez a mezítelen, vagy ha úgy tetszik mákos valóság.

Van (volt) egy olyan intézmény az országban, amit mindenki ismer(t). Ha esett, ha fújt, akkor Országos Meteorológiai Szolgálat.

Ha két ember találkozik, óhatatlan, hogy az első témák egyike az időjárás. Legyen az randevú vagy családi beszélgetés. Sőt, egy üzleti tárgyalásra való érkezéskor is gyakran szóba kerül, ha másért nem, a téli útviszonyok miatti késés okán biztosan.

Újabb plakátháború kezdődik, annak minden „előnyével” és hátrányával. Van persze csavar a dologban. Számomra csak a véletlenszerűség vagy a szándékosság a kérdés.

Abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy már nem kell idebiggyesztenem az ominózus kép-párt, hiszen mindenki ismeri a történetet. Nincs szükség egy sokadik kézen átment fotóra. (Ha már élőben nem találkoztam vele.) Helyette itt az enyém, ami ugye nem disznóláb, és legalább tiszta. (Jaj, rossz az, aki rosszra gondol.)

Ja-ja, olyanok vagyunk, mit a „jó asszony”, de azért a sodrófát rendelkezési állományba helyezzük, úgy karnyújtásnyira!

Mindenek előtt óriási gratula a csapatnak, a „MESTERNEK”, a stábnak, és valóban mindenkinek, aki csak egy kicsit is hozzá tett ehhez a SIKER-hez. Ott vagyunk a 2024-es foci EB-n, ráadásul a startnál sem a külső „C” vágányról indulunk.

Végre világgá kürtölhetem… a világ legnagyobb közhelyét: – a focit gólra játsszák!

Na, nem mintha eddig ezt nem tudtátok volna, de olyan jó ezt mondani, amikor a magyar válogatottat is ez lőtte ki a 2024-es EB-re. Kétségtelen, a nemzeti 11-nek három „meccslabdája” volt, ebből a másodikat kihasználtuk! „Csak” annyi volt a feltétel, hogy – minimum – annyit rúgjunk, mint a bolgárok. Hallelúja, mindenki boldog. Aki viszont nem „vevő” a más jellegű őszinte kinyilatkoztatásokra, az görgessen lefelé az utolsó bekezdésre.

Volt már olyan bejegyzés, amikor én magam küldtem el az olvasót… az első bekezdés után az utolsóra. Na, ez is ilyen! Nem véletlenül. Ugyanis a felhőtlen örömködés utáni kijózanodás általában közelebb áll a valósághoz. Amikor ugyanis a másnapos bódultság után felébred az érintett, elég gyakran teszi fel a kérdést. Ugye nem vette fel senki videóra az előző napi történéseket? Pedig ez gyakran megesik. A Magyar Labdarúgó Válogatott Bulgária elleni meccsét már nem lesz könnyű kitörölni az emlékezetből, meg a háttértárakból. Arról nem is beszélve, hogy nehéz lesz szembe mennem egy egész ország véleményével, de ezért leírom.

Biztosan Te is tagja vagy valamelyik közösségi oldalnak. Még az is lehet, hogy ezt az írást ott találtad meg. Nem? Na, majd legközelebb!

Kivételesen igyekszem nagyon óvatosan fogalmazni. Nem gyakran fordul elő, de most muszáj. Na, nem azért, mert a „cenzné” ezt sugallja, mert egyébként elég gyakran megtenné. (Pontosabban meg is teszi, csak én legalább itt nem kell, hogy hallgassak rá.) Ezen a „szent” helyen, a „látszólagos szólásszabadság” hasábjain, hagy éljem ki magam egy kicsit. Már csak azért is, hogy ne máshol jöjjön elő. Tudjátok, ez egyfajta fejszelep. (Ahogy a blog „arckönyves” felületének mottója is mondja:)

Fejszelep blog: „A közélet hatása a közérzetre! Ha felül jön ki a gőz, azt levezeti a fejszelep. Ha alul, az gáz!”

Na, de mire ez a nagy „visszafogottság”? Maga a téma nem annyira lenne érzékeny, de túl sok olyan ismerősömet érinti, akik közel állnak hozzám. Így távol álljon tőlem megbántani őket. (Elnézést persze nem kérek – a szokásomhoz „híven” – inkább vállalom a következményeket.) Szóval…

Kutya, macska, háború, Pi@, pin@. (Jaj, lehet, hogy nem azt a betűt kellett volna kimaszkolni.) Bárhogy is legyen, ezek a címszavak mindenképpen címlapért kiáltanak. Miért is ne, már a cím is jelzi, hogy 18-as tartartalomról van szó. Jaaaaa, hogy nem úgy, az mindegy. Meg van a reklámértéke. Végül is egy múzeumnak önmagában nem igazán lenne. Fúúúú, még politikus is van benne. Na, akkor hallelúja!

Mikortól ismerkedjen meg ez ember (fia-lánya) a „felnőtt” tartalmakkal? Ezen belül is melyik válfajával… Első blikkre természetesen a „nagy klasszikus” a pornó ugrik be, de most mindent elhomályosít a World Press Photo kiállítás. De már lassan ez is ködbe vész a körülötte kialakult politikai botrány miatt. Ami persze „mindenkinek jó”. A kormányoldalnak azért, mert hirdethetik a megtisztulást. Az ellenzéknek meg megint egy olyan hír, amelyben bebizonyosodik, hogy egy újabb „törzsgárdatag”-nak jött meg az esze, hogy kiábránduljon a hatalomból. Aki helyett „természetesen” nem kérdés, hogy jön egy „másik fontos ember”, hiszen egy ilyen szimbolikus intézmény vezetői posztja, ezáltal egy „zsíros állás”, egyáltalán nem mellékes.

A salátatörvényeket általában nem, de egyes kiemelt figyelmet érdemlő jogszabályokat mindig elnevez a köznyelv valamiről. Igaz, ez még csak tervezet, így lehet, hogy a „névpályázat” még várat magára.

Ez a „desszert” nyilván nem ütötte meg az ingerküszöböt – nagyon helyesen. Próbálták ugyan egyes sajtótermékek felhívni rá a figyelmet, – de úgy gondolom – ez nem igazán sikerült. Lehet, hogy a konkrét termékre irányított „hadjárat” nagyon reklám ízűre sikerült, ezért a visszafogottság.

Minden rendes hónapnap vannak sajátosságai, nehéz is lenne emiatt bármelyiket is külön kiemelni. A november azonban olyan, amely elsősorban a megvonások miatt híres (vagy inkább hírhedt).

Sokan polemizálnak azon, hogy mi jöhet a light-cola, az alkoholmenetes sör és a guminő után. Hááááát tessék!  A 11. hónap is benne van a hivatalos naptárban, így évről évre meg kell vele küzdeni. Természetesen a megfelelő „komolysággal.”

Már a nyitás is erős, arról nem is beszélve, hogy vallási szerepe miatt máris megosztó. Igen, azért „mentes”, mert azon szentek ünnepe, akiknek nincs „kijelölt” időszakuk. Az első vita tárgya máris adott, hogy miért megosztó a vallás. Egyrészt mert egy álszent világot élünk. A „vizet prédikál és bort iszik” szólásunk utalásunk nem véletlen köthető a főtereken álló kúpolás épületekhez. Mint ahogy az sem, hogy a hétköznapi életbe átvitt mondanivalója sokkal egyszerűbb. Az ember nem aszerint él, ahogy azt kifelé mutatja. (Pontosabban mutatni szeretné kifelé, csakhogy a hétköznapi reakciói nagyon gyorsan elárulják a hátteret.) De ugye ezt tagadni, még inkább megerősítik a zárójelben megfogalmazott gondolatot. Másrészt, ha valaki komolyan vallásos, annak egyik legfontosabb tényezője (szerintem) hogy higgyen magában, és ezt erősítse azzal a „bibliai” kultúrával, amibe a saját hitét ágyazza. Ez pedig nem állhat „egyenes ágon” azzal párhuzamban, hogy másokat is erről akarjon meggyőzni.

„Háló”-zat építés tökből, avagy megesznek bennünket a beáramló hagyományok.

Egyre többen „békélnek” meg a külföldről beszivárgó „szokásokkal”. (Halloween, Valentin nap, hálaadás.) Hiszen a világ színesedésével, a népek „vándorlásával” az egyes ünnepek is átlépik a határokat. Ezeket lehet tudomásul venni, átértelmezni, de mindenféleképpen együtt kell velük élni. (Nyilván egy-egy szélsőséget figyelmen kívül hagyva.)

Az első reakció, persze hogy mindenki számára valamiféle promóciót sejtet. Főleg úgy, hogy az idegen szavakat kergető „író” is megfeledkezett magáról…

Pedig… az egyetlen olyan „gyülekezet” amelynek nincs szüksége reklámra, hiszen mindenki ismeri őket. Csak ezzel nem annyira „illik” dicsekedni. Naná, a nyíltság, az igazságérzet mindig is fájó pontja az emberiségnek, főleg, ha a saját dolgaival kell szembenézni. A másé persze egészen „különlegesen” hat… Ott ugyebár a szálkát is, a sajátjukban meg gerendát se…

„Szerencsére” csak a biztosítékot „verte” ki az eset sokak szemében. De remélem sok minden másra is rávilágított!

Az igazságkeresés mindig is az emberek szívügye volt, persze leginkább úgy, hogy mint minden szentnek, a keze inkább maga felé hajlott. Ez még önmagában azért nem ok arra, hogy a nemi szervek rögtön előkerüljenek. Persze ez a „fegyver” nem is a konfliktusok kezelésére szolgál. Na jó, van az a pillanat, pl. a békítő „szerepkörben” De ezt ritkán alkalmazzák pult feletti szituációban.

A veszprémi „tavaszba” a Miniszterelnökkel együtt besunnyogott a forradalmi hangulat.

Sajnos lemaradtam a „vezérünk” beszédének élőben hallgatásáról, mert éppen úton voltam. Azért igyekeztem pótolni a hiányosságokat a különféle portálokról. Volt persze olyan link, amelynek megnyitásakor egy kicsit „remegett” a kezem, de háááát ugye a pártatlanság. Ami ugye nem azonos a „párttalansággal”, pedig az lenne csak a jó világ. De ne essünk bele az „álomgyárba”, annál is inkább, mert vége a lustálkodásnak.

Mindenkinek megvan a saját „ellenállása”. Még az időjárásnak is. Van aki dacból, van aki lustaságból, de direkt nem azt csinálja, amit mások. Az is lehet, hogy egyszerűen csak „jobb” dolga akadt, pl. a családdal.

A mi erkélyünk egyébként is egy kiváltságos helyszín, hiszen a világ nagy változásainak színhelyévé is vált. Ebben a kis „mikró közösségben” éppen le tudtuk képezni a közelünkben zajló eseményeket.

A történelmi megemlékezésekkel, (értsd: szimpátia tüntetésekkel, és egymásra mutogatással) egyébként is ellentmondásos a viszonyom. Igaz, nem vagyok egy történelem rajongó, azért igyekszem tudomásul venni, hogy egy adott napon mire „kell” gondolni. Hallottam részletet Nagy Imre rádióban elhangzott beszédéből, tudom, hogy éppen milyen irányban masíroztak az „aktuális orosz/szovjet csapatok”. Viszont azt is megéltem már párszor, hogy ezeket az eseményeket „hivatalos” szinten is többféleképpen értelmezték. Itthon is és külföldön is. Hogy a legújabb példánál maradjunk, az orosz tankönyvekben tűnt fel most egy „régi-új” megközelítés. Bár most hazai szinten elég egyértelmű a tiltakozás, én ezt is óvatosan kezelném. A fene tudja ugyanis, hogy OV és Putyin „elvtársak” éppen miről beszélgettek. Szivárogtak (vigyázat ebben a linkben más szivárog, és az sem lélekemelő) ugyan ki mindenféle információk, de Kína azért elég messze van ahhoz, hogy egyes dolgok „átértelmeződjenek” vagy egyes „szakértők” szájában megforgatva más gondolatok jöjjenek át.

Mindenki tudja, mire gondolok. Pontosabban, először talán az ugrik be, ami saját magának kellemes lehet, és csak utána jöhet a képbe a „kiszivárogtatott” nyugdíj korhatár tervezete.

Akik már közelebb vannak a bűvös számhoz, (mármint életkorban) azért remélem, emlékeznek még az első 18 plusszos élményükre is ebben a „változó” világban. Meghallva az „ötletet”, ugyancsak egy erotikus tartalommal megtöltött kötőszó futhatott át az agyukon: „B…átok” + …-t! Már csak azért is, hogy nekik is legyen valamiféle „kellemes” élményük. Hogy a kifejezés után miféle „élőlény” kapjon elsőbbséget, azt mindenkinek a fantáziájára bízom.

Amikóóó az embörök a zakciókat figyelik, mások mögvöszik az egész bóóótot a fejük fölül.

Én szöröncsés embör vagyok. Akármerre mögyök itt az Alföldön, mindig otthon vagyok. Itt az eccerű embörök között is tuggyák, hogy kétlaki életöt élök. Ëggyik városba dóóógozok, a másikba mög lakok. Így bárhova is mögyök, mindig hazafelé tartok. Az Óóóósön mellett van a munkahelyem, a Tecsó mellett mög lakok. Ez ugyan két másik hejön van, így néha azt së tudom, hun vagyok.

A kiemelt címszót nem kell különösebben megmagyarázni. Legalábbis a legtöbb embernek, sajnos, vagy éppen hála az égnek.

Minthogy az első számú jelentésnek általában rossz érzetű következményei vannak, „bátran” használhatjuk olyan események utóhatásainak leírására, amelyekhez nem feltétlenül fűződnek kellemes emlékek. De emlékszik még valaki a nyárra októberben?

Szerencsére a nyaralás utáni hazatérés általában nem jár fizikai fájdalommal. De, hogy a lelki megrázkódtatások után is mekkorák a kihívások, arról biztosan mindenkinek vannak emlékei. De ugye nem az utóbbiak miatt megyünk nyaralni, hosszú hétvégézni, vagy egyszerűen csak kirándulni. Inkább behozok egy másik megközelítést, vagy inkább egy-két kérdést. Nektek mennyi időre szól a feltöltődés? Meddig tudtok erőt meríteni a munkából való távollét adta élményekből? Kell e még néhány óra, néhány nap, hogy „kipihenjétek” a szabadságot, vagy rögtön bele tudtok vágni a munkába?

Az etika egy olyan fogalom, amely szinte sugározza a becsületességet, a szabályszerűséget, mégis olyan ridegen, távolságtartóan hangzik.

Annyi „spoilerezés” engedtessék meg, hogy lesz „hivatalos” fogalommagyarázat, igaz nem a címbéli szóösszetételben.

Magát az „etikus” jelzőt használjuk emberekre, eljárásokra, de szinte mindig csak rossz értelemben jön elő. Pontosabban akkor vesszük a szánkra, amikor valami nekünk nem tetsző folyamatba látunk bele, vagy részeseivé válunk. Persze az ember általában úgy van vele, hogy ő maga mindig ilyen, csak mások az etikátlanok. Sokszor viszont észre sem vesszük, hogy maga a kiváltó folyamat már sokkal korábban elkezdődött. Ha még a politika is benne van a „pakliban”, akkor meg szinte garantált az egyet nem értés. Már pedig a politika mindig, mindenben benne van… Ahogy az INDEX is, meg sokan mások is beszámoltak róla, néhány napja.

Szép szóösszetétel, csak a kisember számára még mindig elég misztikusan hangzik: az ökológiai lábnyom fogalma.

Jobban járunk, ha kicsiben gondolkodunk. Milyen „bélyegeket” hagyunk mi magunk után, ha valami emlékezetes útra indulunk? Milyen jeleket „kell odatenni?” Nem elég az emlékeinket maguknak megőrizni? Miért kell erről „mindenkinek” tudni?

Először is joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi a fenének kell ezt leírni? (Már ha éppen egy ilyen nyaralás utáni eszmefuttatást „kell” olvasni.) Ez is káros lehet, hiszen a „digitális hulladék” nem csak az elmét szennyezi, hanem ezek a gondolatok is megmaradnak a világ szerverein. Amelyek ugyancsak környezetkárosító anyagból készülnek. Ráadásul egyre nagyobb számban…

A segítségnyújtás „intézménye” alapvető emberi dolog… kellene, hogy legyen. Függetlenül attól, hogy milyen környezetbe helyezzük.

Minden kornak megvannak a maga sajátos ideológiái. Ahogy léteznek olyan tevékenységek is, amelyek átívelnek bármilyen idősávot, hiszen kortalanok. Utóbbiakat aztán fel lehet öltöztetni akár politikai, akár gazdasági jelmezbe. Így mindenki a sajátjának tudhatja őket. A mai élménybeszámolóban arra (is) láthatunk példát, hogy a jó ügy legyőzhet távolságokat, nyelvi korlátokat, sőt még a bőrszínt is.

Én, 50 felett, „nagyjainkkal” ellentétben vállalom a múltamat, mint ahogy a jelenemet is. Voltam úttörő, ezt a maiak már úgy sem mondhatják el. Mint ahogyan az avatásommal egy időben a húgom nyakába is én kötöttem fel a kisdobos nyakkendőt. Ettől még nem lettem se jobb, se rosszabb ember. Pontosabban nem ettől lettem...

Sajnos vannak, akiknek már most sok, hogy van egy világhírű futballistánk. Nekik üzenném: Hahó, van egy világhírű futballistánk!

Erről álmodoztunk évtizedek óta, ezt vártuk a magyar foci felemelkedésétől. Erre készültünk gyerekkorunk óta, ezt emlegettük, mióta világ a világ.

Már úgy értem, hogy az én világom. Hiszen elmúltam 50, nem láttam Puskást focizni a Real Madridban. Pedig a kor csodája volt, mindenki erről beszélt. Talán akkor még nem volt annyira gáz a magyar labdarúgást emlegetni. Természetesen én is tisztelettel adózom az akkori nagyok emléke előtt, de ebben a mondatban benne is volt a lényeg. „EMLÉK”! Hiába járok szerte a világban, ha meghallják, hogy magyar vagyok, felemlegetik a nevét, én is csak elmosolyodom. Na, ezek sem tudnak semmi mást mondani kis hazánkról, ami jó lenne. „Öcsi” bácsi már nem rúg több gólt, a nevével fémjelezve nem fogunk kedvezőbb „kalapba” kerülni semmilyen kupasorsolásnál.

Nagyon sokféle szempontból színes világban élünk. Mondom ezt akkor is, amikor a sokszínűséget többféleképpen lehet értelmezni.

Ebből fakadóan teszik is ezt elég gyakran, leginkább szélsőségesen. (Itt most nem a költőkre gondolok.) Pl. a padok esetén egy festőművész a színhőmérsékletre, míg egy „aktivista” ezt is más összefüggésbe helyezi, és emberre vetíti ki.

Ez az írás az átlagosnál is hosszabb lesz. Még az is lehet, hogy – egy kedves barátom szerint – a lényeg nehezen kihámozható. Így csak azok kezdjenek bele, akik le tudnak menni alfába, kellően pihentek, vagy nagyon jól ismernek engem. (Vagy legalábbis azt hiszik.) Mégsem az a tipikus, hétvégi, ágyba bújós olvasmány. Amikor közel két hete elköszöntem, finoman próbáltam jelezni, hogy a visszatérésem témája akár többeket is érzékenyen érinthet.