Akik a főtéri tornyos épületek „rendezvényeit” nem látogatják rendszeresen, csak mások elmondásaiból ismerik az ott történeteket. No de a „kívülállók” is megjelennek időnként a templomokban, pl. családi rendezvényeken: esküvő vagy keresztelő. Most az utóbbiról lesz szó.

A tegnapi kikapcsolódás után váltsunk komolyabb témára, ahogy ígértem. Első olvasatra még a fejbéli helyesírás ellenőrző rendszer is aláhúzza a címet. De az élet a bugyuta szójátékok között is produkál hétköznapi eseteket. Egy büszke nagymama mesélte el, hogy a családban micsoda örömteli eseményre készülnek. De a pap azt mondta, hogy nem tartja meg a szertartást, csak akkor, ha sokan lesznek, főleg gyerekek. A kérdés máris adott. De nem írom le, vérmérséklettől és világlátástól függően mindenki tegye fel magának.

A korábbi feladványok sem mindig csak egy-egy fotóról szóltak. Többen meg is kérdezték, hogyan illik ez bele egy írássorozatba. Nekik is igazuk van, meg azoknak is, akik az olvasásban is szeretnek egy kis szünetet tartani.

Kitettél egy fotót „oszt jó van!” Sokaknak ennyiből áll egy fotóblog, pedig annak is meg van a varázsa. Na persze nem mindegy, hogy honnan ”lövik” azt a képet, és milyen céllal. De egy magamfajta közéleti bejegyzés gyűjtemény gazdájának is jól esik egy kicsit kikapcsolódni. De nekem se mindegy hová pillantok. Ezért tárok elétek olyan képeket időnként, amelyeken nekem is megakadt a szemem valamiért.

Ritka az ilyen alkalom, de most én is abba helyzetbe kerültem, hogy nincs szabad hétvégém. Ez még inkább serkentett arra, hogy félrenézzek, és ezzel is egy kicsit enyhítsek a nyomáson. Még akkor is, ha az alábbi kép összefüggésbe hozható a munkával. Csak persze más a látószög. Na meg némi igazolás annak, aki azt mondja, hogy erről nincs mit írni. Dehogy nincs, csak legyen aki elolvassa!

Minden nyaralás véget ér egyszer, mint ahogyan az erről szóló beszámoló-sorozat is. De természetesen nem lehet lezárni leleményesség, illetve tanulság nélkül.

Horvátországban nincs nyomor. Hogyan is lehetne a luxusjachtok világában. Ja, de most a tömegnyomorra gondoltam. (Bocs a jelen idődér néha, de még mindig ott szeretnék lenni, pedig már egy hete itthon vagyok.) Rossz látni, hogy itt is sok étterem zárva van. A nyitottak is kisebb létszámú személyzettel üzemelnek. De ügyesek, így nem kell túl sokat várni a kiszolgálásra. Még szerencse, hogy én és kutyabarátom egyedi elbírálásban részesülünk. Gazdáinknál mindig van friss víz, ami ebben a melegben létfontosságú. Az embervacsora két főre – 2-3 sörrel és egy üdítővel – kb. 20.000,- Ft itthoni pénzben. A nekünk csurranó, csöppenő dolgokról majd később.

Az első részben az utazás előkészületeit mutattam be, és néhány hasznos tanáccsal láttalak el benneteket. A második rész gyakorlatilag a nyaralás érdemi részéről szól, és természetesen rólam!

Könnyű szívvel állíthatom, hogy én vagyok a világ legjobb kiskutyája. persze lehet mondani, hogy az ego kitárulkozása is Sanyitól jön, most úgy sem merne tiltakozni. Az utazás mindig nagy felelősséggel jár, hát még az utaztatás. Így alakul ki a kölcsönhatás. De hogy mi nagy hatással vagyunk egymásra, az tuti. Én úgy hallottam ki a beszélgetésekből, hogy egy magamfajta kutya szállítása sok problémával jár. Erősen gondolkodtam, hogy igyekezzek erre rácáfolni, vagy inkább csak kutyául viselkedni. Döntsetek ti, hogy milyen módon jött ki belőlem az állat. Jöjjenek a tények!

Gyertek velem (képzeletben) az Adriára! Félreértés ne essék, én valóban megjártam. De az én szemszögemből nézve egyelőre kevesen gondolhatnátok, hogy miképpen. Higgyétek el kutya-jó volt!

Engem legalább nem lehet elfogultsággal vádolni, hogy megérintettek volna „miniszterelnökötök” szavai: "Több Balaton, kevesebb Adria!" Én ugyanis – egy bizonyos határig – jobban tudok alkalmazkodni mindenhez, mint a gazdáim. De miért lennék hiteles bárki számára? Nos, miután megunják a velem való foglalkozást, engem is leültetnek a TV elé, így közvetlenül tárul fel a propaganda. Legalább a megszólalók nem mondhatják, hogy a kutyát sem érdekli. Az én négy lábamra meg a két tasla fülemre ugyanúgy hatnak a különféle ingerek. Sőt, egyesek még jobban!

Újabb „világnaphoz érkezünk” augusztus 12-én. A balkezeseket „ünnepeljük”! Félreértés ne essék, nincs nekem semmi bajom velük. Csak a szokásos „anti-világnap” érzés. Na, meg persze az irónia, hiszen egyeseknek kettő is van belőle.

Hogy is bántanék én bárkit is! Még a balkezeseket sem, hiszen (általában) ők nem tehetnek róla. Pedig elég sokan vannak, sőt köztük többen is, akik büszkék erre. Ezzel sincs is különösebb probléma. Főleg akkor, amikor a jobb kezesek is egyfajta „nagydolognak” könyvelnek el olyan dolgokat, amit a „másik” oldaliak sikeresebben tudnak megoldani. (Most a snooker VB-n is látunk kifejezetten olyan megoldásokat, amikor a bal kéz a jobb.)

Egy kicsit lassan jutottak el oda a „hivatásos” tartalomgyártók, hogy a bloggerek sorsával is foglalkozzanak. Valahol érthető ez, hiszen egy lap fő irányvonalát, arculatát (még ha elektronikus is) elsősorban ők határozzák meg. De van úgy, hogy a „kiegészítők” felnőnek a feladathoz.

Nem véletlen, hogy a közelmúltban én is kiemelten foglalkoztam a bloggerek sorsával. Különös tekintettel azokra, akik az index blogketrecébe vannak „zárva”. Nyilván ennek önmagában nem sok köze volt ahhoz, hogy a „ketrec” üzemeltetésével közvetlenül foglalkozók is léptek. Ők közelebb vannak a tűzhöz és egy fokkal biztatóbbnak látják a jövőt, ezért szólaltak meg. Ebbe a bejegyzésbe kezdtem írni én is egy kommentet, de ezen annyira fellelkesültem, hogy úgy gondoltam, hosszabban is kifejteném a témát. Ezért született ez a bejegyzés.

Látszólag egyszerű kérdések, érdeklődőek, „igazi” párbeszéd indítók. De valóban olyan téma, amivel bárkit, bármikor letámadhatunk? Aligha. Van az a tárgykör, amellyel bármilyen közel is állunk valakihez, igencsak nagy zűrzavart lehet kelteni.

Update!

Ezt nem tudom megmagyarázni, de tényleg tudat alatti… csak így leírva furcsán alliterál: Most van „a tudatosan gyermektelenek” világnapja is. Honnan tudom? Háááát megírta az „zinternett”: Szabadnem

Néhány héttel ezelőtt – egy a közösségi médiában megjeleníthető tartalmakról szóló beszélgetés kapcsán – nagyon érdekes vonalra terelődött a beszélgetés. (Mintegy „mellékvágányként”.)

A forint világnapjára való emlékezés önmagában már csak a történelmi visszatekintések kapcsán érdekes. A „kisember” számára nem sokat mond. De ami a hétköznapi gondolatok kapcsán megfogalmazódik bennünk… nos, ez az, aminek jelentősége lehet.

Kevés olyan dolog van – mondhatni világszerte – amiről mindenki beszél. Ha kell, ha nem, ha van, ha nincs. A pénz! Szerény kis hazánkban ez forintban jelentkezik. Igaz a gazdasági környezetben egyre inkább csak a nemzetközi valuták forognak. Euróban és dollárban is olyan összegek röpködnek, amelyeket a hazai fizetőeszközben látott „nullák” ismeretében sem értenek sokan. Hogyan is jutna el a tudatukig, hogy miféle összefüggés van a különféle pénzek egymáshoz való viszonya között? De miért is nincs még nálunk Euró?

Vagyunk egy páran, akiknek a vasárnapi csirke (tyúk, kakas) leves szent és sérthetetlen. Alig várjuk, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk vele. Különösen, ha meglepetést is tartalmaz.

Távol álljon tőlem, hogy belekontárkodjak a gasztro-bloggerek húsos fazekába. Tisztában vagyok vele, hogy az egy külön világ. De bizonyára sokan ismeritek a Sport TV-ből a Heti Helyzet című műsort. A sportról szól ugyan, de egy kicsit más megközelítésben. Na így vagyok én a konyhai élményekkel. (Már amikor nem én főzök.)

Ha egy autón egyszerre működik az összes „index” az nem azt jelenti, hogy egyszerre akar fordulni minden irányba, hanem hogy bajban van. (Néhány – hagy ne soroljam milyen – példától eltekintve.) Ha egy országosan ismert lapnál ekkora megmozdulás történik, – mint az INDEX-nél – annak bizonyára oka van!

Néhány héttel ezelőtt jómagam is írtam egy bejegyzést, mint aggódó „amatőr” blogger. Nyilvánvalóan nem vártam közvetlen reakciót a szerkesztőségtől. De jól esett a velem hasonló cipőben járóktól olyan visszhangokat hallani, hogy számukra sem érdektelen a helyzet.

Lassan 8 milliárdan leszünk a Földön, mire végére érek ennek az írásnak, illetve a Ti az olvasásnak. Már néhány évtizeddel ezelőtt a 2-3 milliárdnál is fogtuk a fejünket, hogy ez mekkora szám, de valljuk be akkor sem tudtuk hova tenni a nagyságrendet.

Olyan gyorsan megy az idő, hogy majdnem megfeledkeztem egy „fontos” világnapról ebben a hónapban. „Bakker” – és akkor milyen finoman fogalmaztam. Legalábbis abban a tekintetben, amikor kötőszóként használjuk az örömszerzés egyik klasszikus formáját. Az utódlás „hagyományos” módjának felemlegetéséről nem is beszélve. Pedig, hányszor mondjuk ezt nap mint nap. Tulajdonképpen a népesedéspolitika egy részét simán megoldanánk, ha minden egyes felhívást szó szerint venne valaki. Persze csak a – számunkra – „civilizált” régiókban.

A klasszikus – 1960-tól az 1989-es év végéig terjedő – időszakhoz képest nem sokat változott a világ. Bizonyos szempontból legalábbis…

Igaz, akkor elég volt annyi is, hogy nagyon ne helyezkedjen senki szembe az aktuális hatalommal. Maradjon csendben, végezze a dolgát – még ha az látszattevékenység is. Mára egy kicsit megváltozott a környezet. Szerencsésebb, ha egy kicsit jobban dörgölőzik az ember bizonyos körökhöz, bár nem feltétlenül kézzel-lábbal.

Nincs itt semmi látnivaló, tessék szépen továbbhaladni! – összegezhetnénk az első hivatalos (bírósági) reakciót, amit a „kaleta gábor” nevével „fémjelzett” ügyben kell „elviselnünk”. De valóban az első fokú tárgyalás ítélete, valamint az emiatt felkorbácsolt indulatok a leginkább meghatározóak ebben a témában?

Olyannyira felháborít maga a jelenség, hogy még az idegenszó-ellenességemet is feláldoztam miatta. Tudom ezzel nem tudtam kiemelkedően érzékeltetni a helyzet komolyságát, de a számmisztika vagy a statisztika oldaláról sem lehet a témát megközelíteni. Tipikusan olyan történet, amiből egy is sok. Pontosabban egy áldozat is rengeteg, mint ahogy egy elkövető is. Sajnos csak az ismert esetek száma is elképesztő adathalmazt generál. Hiába mondja Vujity Tvrtko nap mint nap a TV-ben, hogy egy kép 27,90-et ér, vagy legalábbis valami ilyesmit. Ezek csak számok, amelyeket nem lehet levetíteni a közvetlen érintettség esetére. Ugyanis minden gyerek valakié.

Szakmai találkozókat szervezni teljesen „normális” dolog. Miért ne lenne természetes ez a blogger-világban is? Mondják, hogy elvannak a kis zárt világukban. De bárhogy is nézzük, ők is egyfajta közösség.

A közelmúltban egy elég nagy visszhangot kiváltó cikket írtam a bloggerek tevékenységéről, a sajtóban elfoglalt helyéről. Most segítek egy kicsit megértetni magunkat. Külső szemlélők számára a bloggereknek még jót is tett a karantén-korszak. Úgyis be vannak zárva, csak a fotelből osztják az észt, most meg még házhoz is jött nekik a téma. – mondják az utca emberei. De miért van ez a kirekesztő világkép az emberekben? Hiszen a „népi internet legjavának” írói nap, mint nap eléjük hozzák a világ „kis- és nagy dolgait”, (időnként szó szerint) ráadásul sokkal emberközelibb tálalásban, mit a „hivatásos” hírhozók. Mondhatni a nép szava jelenik meg írásaikban! Nem tévesztendő össze a NÉPSZAVA újsággal, mert ez általánosan politikai hovatartozást jelenthetne. Erről pedig itt szó sem lehet!

Július harmadikán – a zacskómentes világnapon – automatikusan a nylonokra, tasakokra vagy egyéb csomagolóanyagokra, illetve más műanyagipari termékekre gondolunk, amelyek „nyíltan beburkolják” a hétköznapjainkat. Pedig „akad” itt más is, bár ritkán kerül a látószögünkbe – szerencsére.

A „szerencse” persze nem éppen hálás megfogalmazás, hiszen a „nyeremény” nem abban van, hogy nem beszélünk róla, hanem, hogy nem túl gyakori jelenség. De aki már átélte a helyzet komolyságát, annak egy örökkévalóság. Függetlenül attól, hogy milyen módon vesztette el valaki a zacsiját, biztosak lehetünk benne, hogy maradandó és igen fájdalmas „élménye” lehetett a férfinak. (Remélem a „gendersemlegesség” jegyében nem ér majd támadás, hogy így nevén neveztem a „célközönséget”.)

Áremelésekkel nap mint nap szembesülünk, ebben – talán már – semmi meglepő nincs. Jó-jó időnként csökkentések is vannak, de ezek vagy ideiglenesek, vagy (ál-)akció jellegűek. Van azonban egy olyan burkolt „formátum”, amivel időnként nehezen tudunk mit kezdeni.

Nincs az a pasi, akit valamilyen formában ne lehetne a hasán keresztül megközelíteni. Még ha a sör-dolgot ki is vesszük, mert az ugye mindent visz. De ott van az anyós levese, a nyíregyházi nagymama lekvárja, meg háááát ugye az asszony sütije, ami a vasárnapi ebédet követő szundikálás után különösen jól esik. Így gyakorlatilag el is érkeztünk a címlapfotónkhoz. Mert mondjon bárki bármit, az édesítésnél mindig bejön a képbe a cukornak valamilyen formája. (Igaz, már most érzem a gasztroangyalok és bloggerek késpengéjének hidegségét a torkomon.) Mielőtt azonban a bio-, vagy a „valami-mentes” esetleg öko-megközelítés csapdájába esnénk, vizsgáljuk meg a tasakon levő mennyiséget.

Most egy könyvajánló magazint teszek a kirakatba, persze nem minden hátsó szándék nélkül. Akik hátulról kezdik az olvasást, – mint nagyanyáink "anno" a Szabad Földet – egy kis meglepetésben részesülnek. Annyit súgok, hogy még az én gondolatvilágomba is belelátnak.

Na, de mit jelent az, hogy egy könyvajánlót is „ajánlani” kell? Valójában a magazin – melynek kiadója az e-könyvbolt – azért több, mint egy könyvgyűjtő pont. Inkább egy kis irodalmi műhely, ahol amatőrökkel, kezdőkkel, és már kiforrott kortárs írókkal is lehet találkozni. Mindemellett pályázatok és már érdekességek is az elektronikus lapokra kerülnek.

Az INDEX címlapja sokak számára kiindulópont. Ezzel kelnek, fekszenek. De miféle emberek gyűlnek itt össze! Írók, olvasók, hirdetők. No meg persze blogot írók, köztük bloggerek és lelkes amatőrök, akik itt engedik ki a gőzt.

Na de mi lesz velünk, akik a népi internet legjavát „szolgáltatjuk”? Velünk „hasonszőrűekkel”, akik úgy csinálnak mint a hivatásos „poszt(t)olók”. Vagy éppen „szőrtelenek”, akik látszólagos álcájuk mögé bújva megpróbálják egy kicsit más arcukat a világ felé fordítani, a szürke hétköznapok napszámosaiként.

Ha valaminek „világnapja” van, az sokszor egyfajta ismertség, elismertség, esetleg nagyság szimbolikus ünnepe. Persze ennek ellentéte is igaz. Az elnyomás, az ismeretlenség, netán a kisebbségre való utalás is lehet „emlékezetes”. Ezúttal szó szerint is, hiszen június 21. a nemzetközi kerti törpe nap.

Ezeknek a „jószágoknak” is van egyfajta kultusza. Bár, ez nem egészen egységes, mondhatni inkább, hogy kiszámíthatatlan vagy szakaszosan visszatérő. Ha nem is annyira intelligensen, mint egyes vírusok. (Amelyek ugye vagy akkor jönnek, amikor szabad, vagy akkor, amikor mondják nekik.)

Június 13. a magyar feltalálók napja! Legyünk büszkék egy olyan emberre, aki ugyan nem alkotott új tárgyat, de ebben az esetben az újraértelmezés többet jelentett. Nem kellett hozzá más „csak” valami alternatív felhasználási megoldás. Vasalódeszka 3.0. Vagy csak 2.5? Döntsék el Önök!

Néhány éve már nagyon óvatos vagyok abban a tekintetben, ha egy vasalással kapcsolatos hírt látok neten. A bulvárhírekben nálam járatosabbak bizonyára képben vannak, hogy miért. Bizonyos B. Krisztián annak idején úgy gondolta, hogy patyolat tiszta fehér ingeit úgyis szükségtelen vasalni. A számára – és nyilvánvalóan sajátos értékrenddel bíró hölgykoszorújának szemével nézve – tökéletes testére két számmal kisebb inget húzva úgyis felesleges a ruhaneműit ennek háztartási eszköznek a felső lapján egy forró tárggyal simogatni. Valószínűleg ezért helyezte előtérbe anno a „legnemesebb” testrészét. Végül is bejött. Reméljük nem a „hétköznapi” háziasszonyok kárára, akiknek csak a klasszikus élvezetek jutottak a vasalódeszka használatát illetően.

Aligha kétséges, hogy címlapra kerülni az ismertség (vagy legalábbis az ismertté válás) egyik fokmérője, a média valamely felületének megtöltése. Talán éppen ezért, ki ne szeretné, hogy a kezdőoldalra kerüljön. Ennek az írásnak is (egyik) célja. De ez önmagában csak a feltűnési viszketegség beteljesülése lenne.

Kétségtelen, hogy a Tankcsapda zenekar az egyik legismertebb és (nem mellesleg) napjaink egyik leginkább elismert hazai rock csapata. Ezt azzal lehetne még fokozni, hogy a jók mindig jókor vannak jó helyen. Hogy erről ők maguk mennyire tehetnek, vagy csupán a véletlenek szerencsés egybe eséséről beszélünk, az már más lapra tartozik.

A sajtószabadságot sokan összetévesztik azzal, hogy a sajtóban mindent szabad. Egyre inkább „elfogadott” nézet ez, különösen Május 3-án, a sajtószabadság világnapján.

Remélem, többeknek inkább az anyák napja a fontosabb!

A blog-felületeken különösen érzékeny ez a téma, hiszen ezen portálok (sajnos) már egyértelműen a ló másik oldalát képviselik. Ezért gyorsan tisztázzunk 1-2 dolgot. Sajtótermékek e a blogok? Ez a megfogalmazás elég nehezen vált elfogadhatóvá. Ha nem is önállóan, de kétségtelenül a sajtótermékek részei, szerintem merjük kitenni az egyenlőségjelet!

Volt idő, amikor nagyon sokan el tudták olvasni ezt a címet. Aztán jött egy folyamat, amikor egyre kevesebben. (Sőt akik el tudták volna, azok is titkolták.) Manapság megint egyre többen vannak, akik megoldják. Ki ezért, ki azért.

Megint nosztalgiázni fogok, de csak egy kicsit. Ezt is összekötöm valami aktuális töltettel, hogy mindenkit megérintsen. Nagyon sok esemény maradt már el az idén, egyetlen, „főgonoszként” nyilvántartott dolog miatt. Sportrendezvények, kulturális események, kirándulások, családi ünnepek. Mit ad Isten, éppen mai napon egy olyan „társadalmi” rendezvény is áldozatául esett a kórnak, amit még akkor is szerettünk, amikor kötelező volt. Csak kicsit másképp.

Csörgött már? Bekapcsolt? Jaj, de rossz felkelni! Na, még egy kicsit! Bevetted? Megittad? Na, akkor azért fáj. Igyál még egyet! Klasszikus reggeli mondatok ugye?

Az is „természetes”, hogy a végén mindenki a pálinkára gondol! De hát hol vannak már azok a szék idők, amikor még munkanapokon is a rövidekkel kezdtünk. Sőt, a rövid munkanapokon is a felessel. Így két lehetőség maradt. Aki töményebben vagy erősebben szereti annak a fekete (jobb esetben a szőke asszony után). Aki könnyedebbre veszi, annak a tea, ha a közelben van a mellékhelyiség, akkor sok tejjel és fahéjjal bármelyik megteszi.