Soha nem jöhetett volna jobbkor a magyar bajnokság rajtja, mint a kissé hűvösebbre váltó időjárásba burkolt első augusztusi hétvégén. Kupacsapataink menetrendszerű bukása után végre hazaértünk. Az ismételten – és bizonyítottan – elherdált milliárdokra azonnal megtalálhattuk az igazolást. (Mármint, hogy mégse egészen így van ez.) Vezérünk „B” csapata ugyanis a fővárosban tett látogatása során legyőzte azt az Újpestet, amely éppen egy félidővel késte le az NB1 rajtját.

Egy apának a legnagyobb büszkesége a gyermeke. Nyilván jól esik vele tündökölni, de bármennyire is szeretné, nem lehet mindig kitenni a kirakatba. Pedig egy egész éjszaka munkája van benne – ami valójában csak néhány perc, de ekkor már ki emlékszik erre. Legfeljebb anya, ő még biztosan, főleg ha még arra is volt lehetősége, hogy az időt mérje. De lépjünk ezen túl, hiszen ahogy érkeznek az újabb „jövevények”, az apai érzés mindig megújul, erősödik. A harmadik után viszont kitörhet végre a férfiből a feltűnési viszketegség, és ezt igazán megmutathatja a kirakatban! Jöhet ugyanis az „igazi” szerelemgyerek. Négy kereke van, 7 ülése, és 5 ajtaja, amit – nem illik ugyan, de még – be is lehet csapni!

Tudom, tudom, vége van már az iskolának, megvolt a bizonyítványosztás, ballagás, kinek mi jelenti a tanév végét. A nyaralásba (meg a térdig érő Balatonba) fejest ugorva kinek jutna eszébe ez az intézmény. Pedig jövőre is lesz, – pontosabban már ősztől – a „problémát” meg nem lehet csak úgy elhessegetni. Meg lehet ezt élni munkahelyi „baleset”-ként, meg valami társadalmilag sokfelé elágaztatható ügyként is, csak egy picit kell tovább gondolni a történetet, mint ahogy első hallásra fel sem igazán tűnő jelenséget.

A címszóként, pontosabban kifejezésként ebben az összefüggésben nem tartalmazzák a lexikonok, de még a modernkori internetes felületek is csak utalásokat tesznek rájuk. Vannak már írások, amelyek tartalmazzák a létezésüket, de a hivatalos, vagy annak tűnő magyarázatok mindig egy kicsit túl vannak misztifikálva bonyolítva. De ne felejtsük, nekik is el kell(ene) menni szavazni.

Ritka az a pillanat, amikor egy írás melléklete készül el hamarabb, mint maga a fő-folyam. De az eredeti értekezés olyan hosszúra sikeredett, hogy ez csak egyfajta mellékvágány lett. De mint történet, önmagában is megállja a helyét.

A csillagászok örömünnepet ülnek, amikor névadó égitestjeik valamiféle együtt állásba rendeződnek. Olyankor mindig egyfajta tudományos ritkaság történik, amire már jó előre felkészülnek. A most következő hétvégére nekünk is több jelentős esemény jut, mégis minden az EP-választások körül forog. Mi pedig felkészülünk, mondhatni nagy várakozással tölt el bennünket. Olyasmi időszak ez, mint a karácsony előtti, aminek még szép neve is van: advent.

Idén is eljött a „nyúlünnep”, amúgy rendesen, tehát sosem akkor, mint az előző évben. Sőt, lassan már olyan hosszúra nyúlik mint a „tapsi” füle. De ne feledjük, ennek a jószágnak is van egy másik alkatrésze, ami pont az ellenkező végén található. Mivel a magyar politika is erősen keresztény alapokon „működik”, (legalább is ezt próbálnák belénk sulykolni) éppen itt az ideje hogy ilyenkor is fellángoljanak az indulatok. Szerencsére ma már hūlye tüntetéseken sem kell részt venni, hogy mindezeknek hangot is adjunk. Sőt gyermekeink fejébe is idejekorán illik  beverni a sok okosságot. Itt is a remek alkalom, hogy mindezt irodalmi köntösbe öltöztessük húsvéti versike formájában.

Sokan felkapják a fejüket, ha ilyesfajta párbeszédeket hallanak, mások meg lehorgasztják. De miért is? Talán szégyellik, hogy ilyesmit egyéltalán elolvasnak. Mások már azon is elborzadnak, hogy ezek a gondolatok megfordulnak egyesek fejében. Pedig – amint a mellékelt példák mutatják – elő is bújnak. Talán még egyet is értenek a „másik” oldallal, csak nem merik bevallani. Azt ugyanis leszögezhetjük, hogy nem mindig a többségnek van igaza.

Papírnagyhatalom vagyunk. Alapanyagunk ugyan ehhez sincs, mint a hogy sok minden máshoz, de majd mi megmutatjuk. Mi több, alkalmazzuk is. Ha másképpen nem, még mindig az „anyja neve, három példányban” szlogenből élünk… Sok, papír sok ügyintézés, hosszú folyamat, mert így látszik a fontosság. Sőt annyira jól állunk belőle, hogy még maga a miniszterelnök is rendszeresen levelez velünk. Természetesen papíralapon, postai kézbesítéssel, ahogy azt nagyanyáink korából megszoktuk. Így legalább elmondhatjuk, hogy kézzel fogható a kapcsolatunk a „nagyemberrel”.

Kifordított világban élünk. Hogy kit/mit hova soroljunk, azt már Geszti Péter óta tudjuk, hogy a minősítéssel óvatosan kell bánni. Hiszen hogy „ki a bolond és ki a ’normális’, a különbség néha minimális”! Sőt abban is egy egyre inkább biztosak lehetünk, hogy nem feltétlenül az a „jó” oldal, amelyen többség áll. Mi sem jobb bizonyíték erre, hogy a házasságok köttetésének és felbontásának aránya „tök mindegy” hogy 5-10%-al alatta vagy felette van az 50%-nak, az így is úgyis sz@r mutató. És nyilvánvalóan nem a mutatóval van a baj. Hiába repkednek többtízmilliós ígéretek, (pl. ennek lehetséges megoldására) kb. akkora hatása lehet ennek is, mint ahogy a mannát várjuk az égből. (De ne legyen igazam.)

A mai reggel is úgy indult, mint a többi átlagos hétvége. Lustálkodás, nyújtózkodás, macskamosdás, reggeli és kávé. (Tudom, most sokan utálnak rosszallásukat fejezik ki, mert nem sírom tele az internetet, hogy milyen sz@r nekem.) A feketét én gyorsan betolom, de tudom, vannak akik szürcsölgetik, hosszasan ízlelgetik, mondhatni élvezik. Nem vagyunk egyformák.

Kicsit úgy érzem magam, mint kisiskolás koromban, amikor a levélírást tanultam. (Fiatalabb olvasók, most néznek bambán, pedig a ’70-es években még volt ilyen…) Ismert vagy leginkább ismeretlen embereknek kellett levelet írni, (tollal papírra) hogy megtanuljuk a formaságokat. A hasonlóság a történetben, hogy azt a levelet sem olvasta a címzett, legfeljebb a tanító néni. Hogyan is kerülnék én akár csak virtuális kapcsolatba az elnökkel…? Szóval ez is olyan pusztába kiáltott szó. Aztán vagy lesz olyan, aki olvassa, vagy nem. Legfeljebb majd kiszivárog, ahogy manapság oly „divatos” szóval mondani szokás.

Ha valaki bármilyen módon kinyilatkoztatásra vetemedik a Való Világ legújabb (de akár valamelyik régebbi) szériájával kapcsolatban, automatikusan rásütik, hogy: gyökér. Pedig a véleménynyilvánítás szabadsága őt is megilleti. Gonoszság lenne alapból leminősíteni valakit, aki egyáltalán felemlegeti ezt a „népnevelő” műsort? Az első mondat után talán még nem, de minden további szó már-már azt a hatást keltheti, hogy az illetőt érdekli a dolog. Olyan szempontból biztosan, hogy mi elől kell menekülni. Hiszen józan ésszel arra kell gondolni, hogy még a munkahelyeken is tartanak balesetvédelmi oktatást a veszélyes helyzetek elkerülése érdekében. Egy ilyen műsor pedig vastagon ebbe a kategóriába tartozik.

Ebben a fene-nagy focilázban (na jó, maradjunk a hőemelkedésnél) ugyan kiben ne fogalmazódott volna meg, hogy Magyarország a 10.000.000 játékvezető országa. No, meg persze a tízmillió miniszterelnök, szövetségi kapitány, kitűnő sofőr, és megannyi más mesterség szakavatott képviselőjének otthona. Persze ezzel a nagy ”megmondóemberkedéssel”, és a hozzá kapcsolódó cseppet sem kisebb egoval ki is vívtuk a fél világ utálatát nemtetszését.

Ismét bevállaltam egy 100 szavas kihívást. A feladatot itt olvashatjátok: Aranymosás

Az én megoldásomat meg itt: csak, hogy ne kelljen keresni:

Egy izzadságcsepp gördült le a háziasszony homlokán, de a szemgödrén átfutva inkább könnyként hatott. Talán utoljára látta egy asztalnál a családot.
- Az Úrnak is köszönjük meg! – szólt Ábel a friss-diplomás teológus.
- Tibike! – az oviban is így turkálod, aztán a végén mindet betolod?
- Csak én érzem, hogy sós vagy már nem kívánom? – szisszent fel a cserfes Julcsi.
- Apátok meg csak morog, hogy meleg.
- Én nem magyarázkodom, csak szedek még egyszer – biccentett Ferkó, örök kritikusként.
Anya mégis boldog, bár egy falat se ment le a torkán.
- Legalább elmosogathatok – mélyedt magába, majd kifordult a konyhába. Ott észrevétlenül szipoghatott.

Öri bari, öri hari. Valahogy így kezdődtek és végződtek a „nagy” barátságok óvodás és kisiskolás korunkban. Sokaknak vannak még kellemes emlékeik ebből a korszakból még úgy is, hogy az akkori szereplők már szó szerint szerteröppentek a nagyvilágban. (Vigyázat a dőlt betűk még akár szoros összefüggésbe is kerülhetnek a „döntsd a tőkét, ne siránkozz” idézettel.) Pedig az akkori kötődéseket igyekeztünk nagyon komolyan venni, és igen nagy hatást gyakoroltak ránk. Mi változott azóta?

Kevés édesebb, (és igazán emberibb) dolog van annál amikor a gyermeki őszinteség egy kicsit átértékeli a hétköznapokat. Reggel Süveges Gergő (MTVA, Magyar rádió) szösszenetébe futottam bele a közösségi oldalán. A másik két történet „saját” gyűjtés.

Várom a szeptembert! Már ez a mondat önmagában sokakban megütközést kelt, hiszen első körben mindenki az iskolakezdésre gondol. Nem, nem. Én sem kezdtem álszenteskedésbe miután befejeztem az iskolai tanulmányokat. (Még így 30 évvel az utolsó évzáróm után sem.) Sokakkal együtt én is az ARC-ért szorítok. Hogy az idén miért fokozottabb a vágyakozás? 2018-ban még él a remény, ugyanis 2011-ben már jó előre tudtuk, hogy elmarad. Az ország hangulati (görbe) tükrének felállítása mindig is fokozott várakozással töltötte el azokat, akiknek nem állt módjukban (nem tudták, nem merték) megfogalmazni, hogy is néz ki valójában az az ország, amelyben élünk. Az idén ugyanis a „mű”-alkotások mellett a kiállítás helyszíne is ismeretlen a külső szemlélők számára. A már megjelent pályázati anyagok címei sokat sejtetőek, de hogy hol láthatjuk ezeket, még nagyon homályos. Az időpont miatt már a célegyenesben kellene lenni, de a vonalvezetés egyelőre igencsak kesze-kusza.

Klasszikus lenéző megszólítás, ezt irodalmi tanulmányainkból (is) tudjuk. Erre még azok is emlékeznek, akik, akik sosem szerettek verseket magolni. Toldi akkor is belénk rögződött, amikor más felelt. De maga a fogalom mindig megmaradt, még akkor is, ha már mindennek és mindenkinek van „modernebb” megnevezése. Alapból természetesen a kapához és a kaszához kötődött, de a modern technika felhasználásával mégis csak azon dolgoznak az „illetékesek”, hogy megtermeljék nekünk a napi betevőt. Egyszerű embereknek gondoltuk mindig is őket, pedig a növények és állatok lelki világának ismerete legalább annyira fontos, mint a technológia újdonságainak, a pénzügyi világ szabályzóinak vagy a számítástechnika fejlődésének megismerése. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbbjük még ennek követésére is képes.

Sokféle értelemben hallottuk már, hogy valamit megszerezni sokkal könnyebb, mint megtartani azt. Persze hogy az egyik példa itt is rosszabb a másiknál, de a megfelelő mélységig leásva mindig valami elgondolkodtatóba ütközünk. (Így van ez a jogosítvánnyal, a slágerlista első helyével vagy a piacvezető pozícióval egyaránt.) Na, de most foci VB van, és az egyik legjobban várt újdonság a videóbíró intézményének a legszélesebb nyilvánosság előtt való bemutatkozása. Ezáltal egy megválasztott/kinevezett testület tekintélyének megteremtése, illetve annak megtartása.

Rossz az, aki rosszra gondol, hogy egy elcsépelt közhellyel kezdjem. Sőt, hogy egyiket a másikba öltsem, megint egy hangzatos „valaminek” a napja a mostani vasárnap. Az apáké. Miért lenne ez baj? Nem baj, dehogy! Pusztán pontosan annyi jelentőséggel bír, mint bármi másnak a napja. Arra ugyanis, hogy ily módon hívják fel valamire/valakire a figyelmet vajmi kevés lehet egy nap. Erre sajnos éppen elég bizonyíték a többi „fontos” dolog, mint pl. a föld, a virágok vagy éppen a szakadt farmerek világnapja. Még az is lehet, hogy ezt is egy nő találta ki, vagy legalábbis a háttérből súgva adta az ötletet.

Még nem kapta fel kellő lendülettel az internet világa a videóbíró segítségével meghozott első (már ami az idei VB-t illeti) 11-es jelentőségét, én azért rögtön ettem rá egy gesztenyepürét. Jó volt! Az ítélet is, meg a nyalánkság is!

Íratlan szabályok rögzítik, hogy a blogbejegyzésekben ne lehessen konkrét terméket, céget népszerűsíteni. Pedig lassan le kellene számolni ezzel a tabuval. Irdatlan mennyiségben tolják elénk a képernyőkön az egyre intimebb tartalmakat, különféle egészségmegőrzési praktikaként hirdetve. Napi szinten szüreteljük a hüvelygombát, aratjuk a hónajszőrt, és már a betétről sem a bank vagy a sörösüveg jut a fejünkbe. Sőt, még a kutyapukiból is megpróbálnak egyesek hasznot húzni, nehogy már éppen a konkrét munkáról ne lehessen beszélni.

Többen mérföldkőnek nevezik azt a pillanatot, mikor az együtt élő párok felvállalják, hogy egymás előtt is képesek szellenteni. Egyáltalán hogyan nevesítsék ezt a „folyamatot”? Emlékszem, kisiskolás korunkban azon versenyeztünk, hogy ki tudja elmondani a pukizást olyan szavakkal, amelyekben csak egyféle magánhangzó fordul elő. Alfarhang, hátvágánygáz, seggzene – esetleg szeggszeleplehellet, végbélszél, idilli fing, gyíksíp, orrontó gyomorrotty, böndőgőz, lyukszusz, ürgyűrűfütty. Valóban ekkora jelentősége lenne a folyamatnak? Mi a helyzet akkor, ha a házi kedvencünk kerül ilyen szorult, akarom mondani inkább felszabadult helyzetbe?

Régen mutattam már meg az arcomat. Utoljára 2014-ben. Jó-jó, tudom, akik naponta látják, már akár elegük is lehet belőlem. Talán azért, mert nem is tudják, hogy van másik is. Egyesek – úgy látatlanban – azt gondolhatják, hogy akkor ez a kétszínűségnek egyfajta megjelenési formája. Én hagy fogalmazzak úgy, – már csak a saját védelmemben is – hogy sokoldalúság. Bármelyik megközelítés ugrik most be, bátran odatartom a másik felét … Már csak azért is, mert bármi mást csinálok a civil életben, azt is vállalom, hiszen belőlem fakad. Jelen estben talán úgy szerencsésebb fogalmazni, hogy ez is belőlem jött ki. Még akkor is, ha nem foglalkozom tudatosan a politikával. Azért én is ebben a világban élek, így óhatatlan, hogy ne lenne rám hatással.