Ki ne emlegette volna már a „KEDVES”-ét a háta mögött. Tipikus emberi szokás, hogy kibeszéljük a „másikat” ha éppen nincs jelen. Munkahelyen, kocsmában, vagy akár baráti környezetben mindig beugrik egy-egy olyan sztori, amit azonnal meg kell osztanunk valakivel.

Alapjában véve nincs is ezzel semmi gond, hiszen minden ilyen élménybeszámoló az életünk egyik fontos, de legalábbis érdekes eseményébe enged bepillantást. Bármennyire is furcsa, most nem magára a pletykára szeretnék rágyúrni. Kiemelem inkább magát a főszereplőt. Van e jelentősége annak, hogy miként emlegetjük a „párunkat”? Maga a szóhasználat utal e a kapcsolatunkra?

Már kisiskolás korunkban megtanultuk, hogy a bolygónkon milyen alapelemek határozzák meg a sorsunkat. A víz, a tűz, a föld és a szél. Szüleinknek tulajdonképpen egyszerű dolguk volt, mert egy „laza” nyári vihar után csak ki kellet terelni bennünket a szabadba – de ezt most kerülni kell! Egy rövid környezettanulmány, meg némi szirénázás okának megismerése kapcsán mindenben képbe kerültünk.

Mára egy „kicsit” megváltozott a helyzet, hiszen a „modernkori” lurkóknak csak be kell kapcsolni a tévét, és „A bolygó kapitánya” című rajzfilmsorozat „segít” megérteni az összefüggéseket vagy éppen az ellentmondásokat. Igaz így senki nem lesz nedves, meg az ujját sem égeti meg, de ezek megismerését meghagyjuk az élet tapasztalatszerzési szakaszának. De, hogy pont a víz világnapjának idejére esik az egyik legfontosabb tanulság megerősítésének szükségessége, az mi sem gondoltuk igazán.

Távolról sem vicces az a helyzet, amelyet most átélünk „néhányan” – úgy pár milliárdan. De tegye fel mindenki (először) magának a kérdést! Akarok e búskomorságban, magamba fordulva élni minimum hetekig, de lehet, hogy hónapokig? Lehet e azzal egységet teremteni, hogy mindenkinek lefelé görbül a szája?

Nem hiszem. A világ fájdalmának összefoglalása ugyan lehet a megoldáskeresés egy apró pici részlete. De a vírus és „hozadékai” felett csak úgy győzedelmeskedhetünk, ha pozitívan gondolkodunk!

Már a „klasszikus” időpontnak kikiáltott rendszerváltás óta is évtizedek teltek el. Hát még 1848. március idusa közepe óta. Így egyre nehezebb dolga van „nagyjainknak” hogy valami újdonsággal rukkoljanak elő a beszédeikben. Idén az élet „segített” ebben. Sajnos egy új környezetben „kellett” előadást tartaniuk. Rossznyelvek azt mondhatják: legalább nem kellett őket élőben látni.

Különös (lelki) világuk van a bloggereknek, mint minden olyan csoportnak, amelyre egy „kicsit” ferde szemmel néznek a „kívül állók”. De kik ezek az „alakok”? Elmélyülten és bezárkózottan ülnek egy elsötétített szobában, és közben a világ nyílt dolgairól osztják az észt? Hogyan tehetik ezt meg, ráadásul (többnyire) ismeretlenül?

Két tűz közé kerültem. Egyrészt a témához bizonyos szempontból közelálló emberként, másrészt józan paraszti ésszel gondolkodó honpolgárként. A cikkben szereplő fotót is először szakmai oldalakon láttam, és azonnal kettős érzések fogalmazódtak meg bennem. Egyrészt az elektromos meghajtás egyre nagyobb térnyerése a közlekedésben. Másrészt viszont az utánfutó nem egy olyan „jószág”, hogy csak úgy odakötjük, „oszt jó’ van”.

A tavalyi írásom a nőnappal kapcsolatban egyesek szerint arról szólt, hogy egy „kissé” alulértékelem ezt az „ünnepet”. Bármennyire is furcsa (kimondani), nekik van igazuk. Mások szerint nem voltam elég konkrét, ezért a szokásommal ellentétben most egy kicsit személyesebb hangot ütök meg. Még mindig jobb, mintha egy nőt, mert ez ugye meg se forduljon senki fejében. Úgy ahogy férfit sem! Így már majdnem a témánál vagyunk.

Ez is a szeretetről szól, legalábbis annak egy speciális változatáról. Ezért nem „illik” túlzóan negatív véleményt megfogalmazni, hiszen van, akinek ez a szíve csücske. (Van, akinek meg a párna csücske, na de nem vagyunk egyformák.)

Tudjátok, ki volt az, akinek először tele lett a t…e (Téli cipőjE) Takács Bálinttal? Az én korosztályom, természetesen kórusban…: a Móka Mikinek. Na, nekem meg a Móka Mikivel. Nem most, akkor, amikor még ők voltak a „celebek”. Persze ez utóbbi fogalmat még nem ismertük. Klasszikus értelemben nem is voltak azok, hiszen mai szóhasználattal élve, ők még tettek valamit, mert „értéket közvetítettek”.Pedig csak a kor „megmondóemberei” voltak, csakhogy akkor ugyebár nem volt más. (Ja, hogy volt más, mondjuk a Hofi, de ő a felnőtteknek mondta, és nem úgy.)

Köszöntök mindenkit szeretettel és tisztelettel, így virtuálisan! A világhálón nem is lehet másképpen, hiszen fizikai érintkezés hiányában ez a legkevesebb (és nem mellesleg a legtöbb) amit megtehetek. Tudom, ez így „kissé” furán hangzik, hiszen nem szoktak így kezdeni egy irományt. Ha ennek nem is, de a köszönéseknek, köszöntéseknek élőben zajló formátumai most az udvariasságon és a tiszteleten is túlmutatnak.

Végigfutott a világon a koronavírushoz köthető influenza híre, és ezt egyre nagyobb lendülettel követi maga a betegség is. Ha van hátránya ennek a mérhetetlen mennyiségű információ halmaznak, ami – az influenzán kívül – eláraszt bennünket, akkor most ez is felmerül. Kinek higgyünk, melyek a hivatalos hírforrások, összeköthetők e a propagandával? Nem utolsó sorban szabad e ezzel mémeskedni, vicceskedni? Most nem is erre keresem a választ, nekem van egy másfajta polémiám.

Update!

Megérkezett az "elnézést kérünk", sőt megjelölték a forrást! Köszi: HIROS.HU

Plágium-ügybe keveredtem. Tévedés ne essék, nem én „loptam”, egy általam készített, és a saját blogomon megjelent képet vettek „kölcsön”. Sokan talán legyintenek erre, mint ahogy azok is, akiknél szóvá tettem a facebook bejegyzésükben. Végül is „igazuk van”, hiszen ezt így „szokás” nálunk – mármint az internetes világban. Tény, hogy a klasszikus újságírás tankönyveiben, a különféle műfaji (ill. megjelenési) formákban még nem tűnt fel a blog intézménye. A vezércikk, a széljegyzet, a tárca stb. mind ismert fogalmak. Ezek mellé nőtte ki magát az on-line véleményezhetőséggel teret nyert fórum. Lehet, hogy ennek kevésbé vésettek kőbe a szabályai. De aki hivatalból foglalkozik újságírással, illő lenne a saját háza tájának szokásait „átvenni”.

Az alapprobléma csak egy helyi hír, hiszen minden városnak meg vannak a közlekedési „sajátosságai”. Igaz, ezt is egy blogbejegyzésben tártam a nyilvánosság elé, hiszen ez az én felületem, így saját szerény eszközömet használtam azért, hogy a környezetemben sokakat érintő jelenséget közhírré tettem. A statisztikák igazoltak is, hiszen sokan olvasták, és ilyen-olyan eszközökkel jelezték, hogy mennyi igazság van abban, amit felvetettem.

Ha a kultúra – azon belül is az irodalom – irányában elkötelezett oldal a diktatúrával kapcsolatosan hirdet pályázatot, az több, mint elgondolkodtató. Különösen most, amikor a 2019-es évet úgy „kellett” zárni, hogy a művészeti élet leginkább – szó szerint is a színpadon levő – képviselői meglehetősen erőteljesen szólaltak meg a kormány nem feltétlenül népszerű intézkedései kapcsán. A párhuzam természetesen nem feltétlenül teljes, de azt tudjuk, hogy a világ sem fekete vagy fehér. De először induljunk egy kicsit messzebbről.

Azt már megszokhatták a követőim, hogy rendszeresen beszámolok azon pályázati „eredményeimről” amelyekkel összefüggésbe hozom magamat. Függetlenül a „sikerességtől” jelentkezem, hogy legalább tudjanak rólam, ha ritkán is találkozunk személyesen. Ez a mostani alkalom is ilyen. Sőt a 100 szavas pályázatokból láthatjátok, hogy – ha a kötöttségek miatt ugyan – de „röviden” is meg tudom fogalmazni a mondókámat. Furcsa az évet a „diktatúra” jegyében kezdeni, hiszen a pezsgők (és sajnálatos módon a petárdák) durrogása után általában pozitív gondolatokat „kell” megfogalmazni. Na mindegy, ez volt a feladat, ezzel kellett megbirkózni. Az „Aranymosás” most azt találta ki, hogy írjunk 100 szóban a diktatúráról. Annyi csavart tettek még a dologba, hogy kulcsként bele kell szőni az „újévi fogadalom” megközelítést. Nekem ezt sikerült kihozni belőle:

Ha elmúlik karácsony – szól a Neoton Família egyik legszebb dala – sok minden megváltozik. Pedig az ilyen slágerek egyik legfontosabb mondanivalója, hogy az élet többi napján se feledkezzünk meg az ott felhalmozódott ki- (és ki nem) mondott érzelmekről. Talán még szerencsés is, hogy akkor nincs papír-ceruza az ember keze ügyében. Egyrészt, hogy ne legyen könnyel áztatva a dokumentum, másrészt meg tényleg azzal foglalkozzon, ami ott és akkor a karácsonyfa árnyékában történik.

Kevés olyan ünnep van a naptárban, ami ennyire közös lenne mindenki számára. Olyan szempontból mindenképpen, hogy a karácsony időpontját általánosságban ismerjük. (Vagy legalábbis már a következő évi naptár megjelenésekor elsőnek azt nézzük meg, hogy milyen napra esik…) De, hogy ki és milyen módon éli meg, arról legfeljebb a külső jegyekből következtethetünk. Egyesek „belvilága” ugyanis gyakran titokban marad.

Eljő’ lassan a 2019-es év karácsonya is, legalábbis megéltük advent negyedik vasárnapját. Mai „modern” korunk vívmányaként a nagyobb köztereken már nem gyertyagyújtással, hanem kapcsoló kattintással jelzik az ünnep előtti utolsó hétvégét. A „panelprolik” is élnek az ipari forradalom nagy vívmányával, és a villanytűzhelyen bekapcsolják a 4. főzőlapot is. Aztán odagondolják a karácsony „fő kellékeit”. A halászlét, a töltött káposztát, a kocsonyát meg még valami pörköltet. (A sütőben meg a pulykát és/vagy a bejglit.) Közben meg negyedóránként kukkolnak kifelé a lépcsőházba, hogy mi ez a folyamatos kopogás. De ez még nem a szentlélek eljövetele, csak a villanyóra folyamatos kattogása hallatszik a faliszekrényből. Hát a szeretet, az áldás, a békesség és a megbocsátás az smafu mellékes? – kérdezhetnénk. ÁÁÁÁ az már nem modern… Majd elmegyünk az éjféli misére (vagy megnézzük a TV-ben, – mert most tele vagyok, nincs kedvem, hideg vagy éppen meleg van) – ezzel letudva az egész éves ájtatoskodás.)

Ha valaki ismeri ezt a kereszteződést, akkor most csodát láthat. A Google-autónak egy olyan szerencsés pillanatot sikerült megörökíteni, amikor alig van forgalom. Igen, Kecskeméten járunk az Izsáki út és a Sport utca találkozásánál. A figyelmeseknek – és a naponta erre járóknak – az is feltűnhet, hogy ez nem egy mai kép. Nem bizony, még 2018. júniusában készült. Azóta valami megváltozott. Nem, nem. Nem újították fel az utat. De aki erre gondolt, jó helyen kapizsgált. Csak egy „kicsit” átalakították. Ja, hogy nem előnyére változott a helyzet, azon már meg sem lepődünk.

Tudom-tudom, a télapót a rénszarvassal kell összefüggésbe hozni, nem egy Juventus jelmezbe öltözött „jószággal”. De most szálljunk le a földre és koncentráljuk a csíkos (és síkos) útfelületre!

Találkoztam a télapóval! Így önmagában nincs ebben semmi különös a Mikulás „járvány” idején. Ő azonban a zebrán „közlekedett”, és a szemére csúszott sapkája alól nem volt éppen ideális a kilátás. Bizony féktávolságon belül lépett – a kijelölt gyalogátkelőhelyen – a szerencsére már egyébként is lassító autó elé. Az öreget a – gondviselés és a szentlélek mellett – az autó téli gumija, és a szomszéd sáv üressége mentette meg attól, hogy a zsákja tartalmát ne szórja szét az aszfalton.

Nem könnyű egy ilyen töketlen helyzetben valami másra gondolni, hiszen elsőre mindenkinek a klasszikus Woody Allen film jut az eszébe fejébe: „Fogd a pénzt és fuss!” Itt hangzik el ugyanis a kultikus mondat: „Csak semmi cicó, nálam van a slukker!”

Kedves nézőink! Igen, itt van, ezt is megéltük! Végre „A” STADION! Nem-nem, ebben nincs semmi irónia – legalábbis eddig. Megépült az az intézmény, amire mindenki vágyott. Minden, ami előtte épült történt, csak egyfajta előjáték – vagy sportnyelven szólva bemelegítés – volt.

Mindenki szeret álmodozni. De ha a napközbeni gondolatok összekeverednek az éjszakai álmokkal, abból elég nagy kavarodás keletkezhet. Még inkább igaz ez akkor, ha túl sok a valóságalap, csak éppen a realitásokkal nem vagyunk tisztában.

Az internetes felületek látszólag korlátlan tárhelyet adnak a „szószátyároknak”. Akiket ugyanis nem hallgatnak meg, inkább leírják a mondókájukat. Igen ám, de van egy nagyon fontos kontroll: maga az olvasó. Mert, hogy ő sem képes mindent végig bogarászni. Ezért (is) szeretem a 100 szavas feladatokat, ezek még a barátaim számára is emészthetők. Sőt, még felolvasó estet is tarthatok nekik. Igaz, a körülményeket ekkor is meg kell teremteni, na de ez legyen a legkevesebb. Ilyenkor olyan dolgokat is előtérbe tudok helyezni, amit a hátam közepére sem kívánok. Az év legrondább évszaka, és az egyik legnemesebb nedű közötti kapcsolatot többféleképpen is meg lehet teremteni. Akár a múltat idézve eszperente környezetben, akár szigorú szabályok közé szorítva a megfelelő terjedelemben.

Hosszú hétvége volt, több szempontból is lehetett örülni – nyilván a kegyeletteljes megemlékezések után. Aki otthon is él/hal a cégért, most plusz egy napot „forralta” a drótot a "hivatal" és lakás között. Aki meg kihűlt az esti temetőlátogatások közepette, az a bor hőmérsékletét emelhette csaknem forráspontig. Az esti közös nevező a világháló, mégiscsak itt értesülnek a legtöbben arról, hogy melyik politikus milyen „okosságot” mondott, vagy éppen mit főzött a szomszédja. (Már ha nem jött át az illata a nyitott kiskapun.) Így már meg is találtuk a nagy ellentmondást. Ami „természetesen” szinte bicskanyitogató vitákig is vezethet. Nevezetesen, hogy ki, mit és hogyan oszt meg a „face”-n. (Fészen: a szerk.)

Az állatos hírek mindig kedvesek, aranyosak. Olyan kis könnyedek, nem véletlenül illesztik mindig a híradók végére, amolyan feszültség levezetőnek. Bár az utóbbi időben, mintha egy kicsit átértékelődött volna minden. A híradók, a kedvesség, meg az állatok is.

Ez az írás egy kicsit megkésett… nem sokat, pár hetet. Az ötlet a magyar-szlovák EB selejtező előtt jött. Aztán elmaradt a gépelés, mert hátha… De nem történt csoda, így ha kissé átdolgozva is a szöveget, mégis csak a képernyőn kötött ki. Ugyanis „várjuk” a magyar-azerit.

Számtalan vicces és még több kevésbé nevetségre okot adó videó született már arról, hogy „kedvenc” háziállataink miféle rosszalkodásokat produkálnak, ha a gazdi nem látja. A (modernkori) technikai forradalmat megelőzően ezek a „csalafintaságok” a jótékony homály fedésébe kerültek. Aztán a milliónyi hasznos/haszontalan kütyüknek egyre több értelmet találtunk. Ezek okozták néhány imádott jószág kegyvesztetté válását is. Most mégsem egy újabb leleplező videó következik, hiszen a „tettes” kilétét nem lehetett megkérdőjelezni.

Büdös van Székesfehérváron. Nagyon büdös. Szó szerint és konkrétan orron át érezhetően. Nekik így indul a reggelük, és egyre sűrűbben, különösen az utóbbi fél évben. Az persze nem baj, ha az ember megkönnyebbülve kezdi a napot, de ez a lakás egy kis helyiségében, csendes magányban az igazi. Ha az „illatfelhő” egy nagy tágas környezetben, zajos körülmények között érkezik, egészen más gondolatokat szül, mint a reggeli tolófájások utáni életérzés. Sőt, ebbe még a foci is adhat egy nagy csavart, – most nem a bélcsavarodásra gondolok – és ez további kérdéseket vethet fel.