A fogalom mára már általánossá vált. Bárkire mondják, aki egyfajta kívülállóként kotyog bele bármilyen témába. Ráadásul el is megy az arabokhoz, hogy megnézze a „Burj Khalifa”-t.

Egy távoli utazásnál előbb-utóbb előkerül az a szál, hogy mi lehet otthon. Természetesen több terület is szóba jön ilyenkor. A család, a sport, na és természetesen a közélet, amiből elvileg szeretnél kikapcsolódni.

Ha valaki a látszatát kelti annak, hogy szakértője egy területnek, egy ideig nagyon okosnak tűnik. De amikor kiderül, hogy a „partvonalról” sem követi az eseményeket, rázúdul a népharag. Szeretne ő benne lenni a folyamatban, de saját magának is nehéz tudomásul venni, hogy nem lehet mindenben „okos”.

Felszabadultan is lehet bosszankodni „nyaraláskor”. Megéri, mert egész jó ki lehet jönni belőle.

Elég gyakran halljuk, hogy egy-egy repülő késik, csomagok, esetleg utasok maradnak itt-ott. A hírekben így van, de egészen másképp „kell” megélni a valóságban.

Végre egy jó döntés! – foglalkoznak a közlekedéssel. „Jó”, mondjuk a legtöbben nem így gondolták, de legalább történik valami.

Kicsit lassan haladunk az Európához való felzárkózással. Megoldás lehet a sebességváltás, illetve a nagyobb gázadás. Ha már a vasúton egyelőre nem igazán megy, térjünk vissza a közútra. Még akkor is, ha elég nagy port kavar időnként a sebességhatárok értelmezése.

Én elég sokat autópályázom, hetente minimum kétszer. Igaz, ez kilométerben nem kiemelkedő, (kb. 2-300 km/hét összesen). De aki ismeri az M5-öst, annak azért nem kell bemutatni. Ebben hétvége és hétköznap is van vegyesen. Tudom, hogy 80-100 km-es távon 1-2 percnél többet nem nagyon lehet nyerni egy „kis gyorshajtással”, de egyébként sem vagyok az a nagy „sebesség túllépő”.

Kis kellemetlenség, vagy nagy baj. Nyilván minden problémát lehet súlyozni.

Olyan jó idő van, gondoltam írok valami szépet, lírait az ősszel kapcsolatban. Csak már ennyi idősen én is egy „kicsit” bogaras vagyok. Most éppen kitágult a látómezőm. Vagy éppen beszűkült?

„Itt van az ősz, itt van ujra…” Bár én kevésbé vagyok rajongója, mint Petőfi Sándor. Lehet, hogy ezért van az, hogy csak a neveink fele azonos. Talán ez az egyik oka, amiért ez az időszak a „nagyonnemszeretem” kategóriájába tartozik. A másik az lehet, ami ebben az írásban is felsejlik. Kinéztem az ablakon gyönyörű őszi tájat láttam. A napsütés átszűrődött a felhőkön, amelyek mintegy laza sapkaként ültek az egyre kopaszodó fák fejére. Visszagondoltam arra az időre, amikor kisiskolás korunkban rugdostuk az avart, gyűjtögettük a színes faleveleket, ragasztgattuk különféle albumokba.

Biztos vagyok benne, hogy a KTE szurkolók a következő meccs előtt megemlékeznek majd arról az edzőről, aki visszatette a térképre a lila-fehér alakulatot.

Sokan még mindig azt gondolják, hogy a foci „csak” egy játék. Ez így is van, azzal az „apró” kiegészítéssel, hogy a meccs nem csak pályán folyik, hanem a színfalak mögött is. Sőt az a nagyobb. A labdarúgás a NER lovagok játszótere lett. Várható volt, hogy Kecskemétet is eléri a változás szele. Igaz, még nem tudni, mikor válik viharrá.

Szabó Pista egyre inkább egy magányos lovag szerepében tündökölt a nehézpáncélosok ellen egyfajta „Don Quijote”-ként. A csapat meg hű szolgaként próbálta meg követni, mint „Sancho Pansa”.

Nincsenek itt bonyolult dolgok: 1x1=1. Meg még szorozva 1,27-el.

Emlékszik még valaki, hogy mi történt 1988. január 1-jén? Nyilván azokat az embereket kérdezem, aki már tudatuknál voltak. Persze, újév, és valószínűleg rengeteg családi kötődésű esemény. No, meg ugye a másnap, buli után. Ünnep lévén amúgy sem sok mindent történhetett, hiszen akkor minden zárva volt. Magyarul, ez (is) egy jelképes dátum. De amiért ide hoztam, annak csak egy „pici” jelentősége van. Akkor vezették be hazánkban az ÁFA „intézményét”. 36 éve, ami már egy emberöltő. Tehát volt idő, megtanulni, „beleszokni”. De hogy jön ez most ide?

Politikai megközelítésben teljesen átlagos, amikor oldalakról beszélünk. Sőt a szimpátia is köthető ehhez a megkülönböztetéshez. De hogy az irányok mire lehetnek még jók, arra igen nagy a választék.

Az internet (szélesebb) elterjedése előtti időszakból elég nehéz archívumokat találni. Próbáltam egy kabaréjelentre hivatkozni, amiben arra kerestek „magyarázatot”, hogy a férfiakat lehet e úgy csoportosítani, hogy a péniszük nyugalmi helyzetben való elhelyezkedésük szerint jobbosak vagy balosak. Nem találtam meg.

Úgy a ’80-as, ’90-es évekre tenném az időszakot, amikor már annyira nyitott volt a közélet, hogy nyíltan is lehet ilyen intim témákról beszélni. De ilyen időtávlatból lehet, hogy 10-20 évet is tévedek. Így fogadjátok el szemléltető anyagnak az INDEX egyik 2005-ös fórumának részletét.

Azt hittük, hogy egyszer már kinőttünk ebből a „puszcsi, lavcsi, uncsi” formátumú kommunikációból. De mindennek van egy, vagy akár több feltámadása is.

Ha az isteni sugallat valami felső körből érkezik, akkor aztán nincs megállás. Először arra gondoltam, hogy írok valami „levezetőt” egy régebben sokszor emlegetett sorozatom felújításaként. Ebben „idióta” reklámokra, „félresikerült” katalógusokra hívtam fel a figyelmet. De úgy látszik az „elme” már nem áll meg a „gyári hülyeségeknél”, hanem tovább gondol…

Azt talán már nem mondhatjuk, hogy egyesek fordítva ülnek a lovon, de hogy kicsit későn fordultak meg az biztos. Arccal Kína felé! – adták ki több helyen is néhány évtizeddel ezelőtt. Kisebb nagyobb időeltolódással ugyan, (és most nem az időzónákra gondolok) egyre több ország illetve gazdasági tömb ébredt rá arra, hogy mekkora „buli” lenne Kínában gyártatni gyakorlatilag mindent. Mára meg már közhellyé vált, hogy „ami nem kínai, az nem is eredeti.”

Valami elkezdődött. Még az is lehet, jó (lesz). De a magyar egy „leleményes nemzet”.

Kétségtelen, hogy kavicsot dobtak az állóvízbe az új PET-palack visszaváltási rendszerrel, De ott „szólt a legnagyobbat”, ahol azt „tervezték”? Az biztos, hogy indulatok több helyen is keletkeztek.

Az újrahasznosítás tényleg klassz dolog ott ahol működik. Már gyerekkorunkban is gyűjtöttük a papírt, a vasat, vittük a MÉH-be. Igaz, nem feltétlenül a környezettudatosság vezérelt bennünket, hanem a kis aprópénz, amivel ezt gondoltuk, elkezdjük tanulgatni a pénz körül forgó kapcsolatok különféle formáit. Azóta sok minden változott, tényleg csak aprópénz, amit kapunk… már ha kapunk valamit. Sőt, már annak is örülünk, ha átvesznek valamit és nem nekünk kell fizetni érte.

A hét vége felé ismét átlépte az Euró/Forint árfolyam a 400-at. De nálunk ugye ez is sikernek számít, egyre nagyobbat mondhatunk.

Számokban mindig is jók voltunk, sok ebbéli nagy koponyát adtunk a világnak. De amióta a „számmisztikában” (is) a politikusoké az uralom, még inkább ferde szemmel nézünk a billentyűzet jobb oldalán levő gombokra.

Dehogy jutnának nekem olyan szavak a „fejembe”, hogy „propagandaszöveg”, meg „hazugság”. Inkább örülnünk kellene, hogy a jó EURO-nak köszönhetően majd nagyobb lesz az év végi „sonkapénz”. Mert ugye a többségében nyugati vevőinktől csak úgy dől be a „közös” európai valuta. Persze… megint egy olyan „közös”-ség, amiből mi magyarok valahogy kimaradtunk. Ugyebár amíg nagyjaink kis közösségének ez az érdeke, még egy darabig így is lesz. 2026-ig biztosan, és persze utána is, hiszen ez nem megy egyik napról a másikra. Messze van még a Forint halála. Még akkor is, ha már a nagyja is csak „aprópénz”.

Nem nehéz ma elvetni a sulykot, hiszen bármilyen normán túl gyorsan átlép az ember. Még akkor is, ha ő „valaki”, vagy még annál is többet gondol magáról.

Hatalmi pozícióban is könnyen át lehet esni a paci másik oldalára, csak az a baj, hogy onnan nem lehet nagyot esni. Legalábbis egyelőre…

Az, hogy mennyire „fordulékony” az ember hangulata, nem igazán vannak mércék, annál inkább tapasztalatok. Azt, hogy mi váltja ki ezeket a pálfordulásokat, és ez hova vezethet, különösen nehéz előre meghatározni. Utólag értékelni persze könnyű. De vannak azok a helyzete, sőt azok a személyek, amelyeknek, illetve akiknek a „végletekben való” elhelyezkedése különösen irritáló. „kövér lászló” nem először kerül a „népharag” középpontjába arrogáns viselkedésével, mindent elsöprő, lekezelő stílusával. Erre persze sokan mondják, hogy „jó helyen teszi, éppen oda való.” – a Parlamentbe. Bár tudjuk, az épület nem egy kultúrközpont, magát az intézményt mégsem a feszültségek levezetésére találták ki (elsősorban). Hogy sokan mégis erre használják, – az elnökükkel az élen – sajnos már meg sem lepődünk.

Ennek a meglehetősen kritikus felületnek a stílusjegyeit ismerve gondolom nehéz elhinni, hogy e sorok íróinak is lehetnek emberi gondolatai. Pedig itt is csak egy halandó ül a billentyűzet mögött.

Ez a blog, – így természetesen én is – ritkán foglalkozik tragikus életeseménnyel. Legalábbis nyilvánosan. Talán egyetlen kivétel volt, Pelé halála. Most megint egy olyan EMBER ment el, akinek munkássága meghatározó lehet mindenki számára. Akitől egy ország búcsúzik: Karsai Dániel alkotmányjogász, aki az ALS betegség következtében hunyt el.

Az ügyvéd úr élete és munkássága, közéleti szerepvállalása előtt sokan azt sem tudtuk, mi ez a betegség. De ez alatt, az alig több mint két év alatt, volt időnk megtanulni. Amibe a gyilkos kór mellett még inkább beleláthattunk, sőt megtapasztalhattunk, hogy mi történik akkor, ha valaki ezzel szembeszáll. Ő nem csak a betegséggel dacolt, hanem azzal is, hogy ezt miként lehessen emberileg kezelni. Az orvoslás nyilván egy másik szakma, bár annak is része az emberség. De ami még ennél is fontosabb a méltóság. A földi életet hogyan lehessen akkor befejezni, ha már a tudomány sem áll az ember mellé.

Minden heti „Orbánunkat” add meg nekünk ma! Tessék, itt volt mindjárt kettő is!

Továbbra is vallom, hogy nevekkel nem viccelődünk! Még komolyan sem... Na, most sem a nevekkel van a baj.

Nem, kedves olvasó, nem Te ittál a héten többet a kelleténél. A kettős látás ezúttal nem a Te elborult állapotod miatt jött létre. Valóban dupláztak. Sőt, még a „főninek” sem esett rosszul, hogy nem egyes egyedül ő volt a főszerepben. De még ezt is tudom fokozni. Hiszen általában a Miniszterelnök szavait szokták „megvédeni” a megmondó emberek. Most még ebben is fordult a kocka. Maga Orbán Viktor „védte” meg azonos vezetéknevű „cimboráját”. Mondjuk kellett is a „segítség”. „Megszoktuk” ugyanis, hogy „nagyjaink” folyamatosan húzogatják a tűrőképességünk határvonalait, de mindig rá tudnak tenni egy lapáttal.

Elsősorban le kalappal mindazok előtt, akik tevékeny részesei a jelenlegi árvízhelyzetben való helytállásnak! Természetesen azoknak is köszönet, akik a háttérmunkákat elvégzik, hiszen nélkülük sem működne az egész, de…

Mai „modern” világunkban már meg sem lepődünk, ha egyesek a veszélyhelyzetek „farvizén” próbálnak meg „élősködni”. Az, hogy most a jelenség még éppen „rímel” is az aktuális folyadékkal, még ezzel is az ő malmukra hajtja a vizet. Sőt annak is tanúi lehetünk, hogy magukat túlértékelve igyekeznek „lepipálni” Pelikán Józsefet.

Bármennyire is komoly eseményről van szó, ami leginkább szakmai feladatok elé állítja a védekezésben résztvevőket, a helyzetnek számtalan „hozadéka” van. A politikusok, közéleti személyiségek, a sajtó mind-mind olyan „tényezők”, akiknek illetve amelyeknek a közvélemény számára, a feladataikon túlmenő hatásai is vannak. (Reggeli helyett természetesen nem a bölcsesség kövét simogattam. Magam is tisztában vagyok, hogy ez más eseményeknél is így van. De az elhúzódó árhullámban egyeseknek elég sok idő jut arra is, hogy a saját „jelentőségüket” is kiemeljék.)

Az alkotói közösség is egy igazi nagy család. Hiszen közülük sokan már nem először vesznek részt a rendezvényen. Persze nem mindenki. Sőt időnként feltűnik egy távoli „rokon”, ha nem is „köbükunokai” fokon.

Az esemény létjogosultságához aligha férhet kétség. Egyre inkább… Azon már inkább lehetne vitatkozni, hogy kik kerüljenek előtérbe. Azok, akik a megvalósított ötletek „ihlet”-adói, vagy maguk az „áldozatok”. De szerencsére ezeken sem kell elmélkedni. Beszéljenek inkább maguk a képek! A közönség meg majd ítélkezik, ugyanis itt lehet szavazni.

Már önmagában megmelengeti a szíveket, hogy a hirtelen ősziesre fordult időjárás ellenére nagyon sokan látogattak ki az újbudai Bikás parkba. Az első néhány kép láttán már fel is szökken az adrenalin szint, így a közel 1-1,5 órás séta közben senkinek nem jut eszébe fázni. Nem csak a képek kezdenek el beszélni. Hiszen az egymás számára ismeretlen látogatói csoportoknak is azonnal interaktív lesz a közeg. A kisebb társaságok közösen gondolkodva próbálják meg kitalálni, hányféle mondanivalója lehet egy képnek.

A magyar válogatottnak becsengettek. Ötször. Kicsit lekésték a tanévkezdést, le is osztályozták őket gyorsan.

Már a hétvége is elmúlt, de még jövök én, aki 555.555.-ként beszólok a magyar focinak. Hiába no, lemaradtam egy kicsit a formaidőzítéssel. Viszont ezzel nem voltam egyedül. Voltak rajtam kívül minimum 11-en, meg még egy páran.

Már leírtam a címet, amikor szembe jött a neten a kutyapárt osztályozása: „1 hete tart az iskola, és a magyar válogatott megkapta az első ötösét németből!"

Született persze számtalan mém ez ügyben, de mind azt bizonyítja, hogy igenis érdekli az embereket a nemzeti 11-ünk sorsa. Már hogyne, amikor annyi pénzt költünk rájuk, mint egy „normális” csapatra… Tudom, már ebben is utolértük Európát, tehát „így van ez rendjén”. Igen, megint egy mutató, hogy mi is az öreg földrészhez tartozunk, de kérdés, hogy meddig. (Jaj, dehogy akarok én is beállni abba a sorba, akik az EU-ból való kilépést – kizárást – vetítenék előre, de nem szeretnék azok közé tartozni, aki nem hallottak volna erről is…) De azért fáj… Van az embernek egy kellemes, programokkal telített szombati fáradtsága, és szerettem volna jó érzésekkel lezárni a napot. Értem én, hogy a sör sok mindent megold, de így még az is keserűbb volt.

A csengő hangja egy fizikai vízválasztó a nyári vakáció után. Ennél már csak az ideológiai csatározások, amelyek hangosabbak.

Nálunk már menetrendszerű, (ha már a MÁV-nak sem megy) hogy az iskolakezdés idén sem megy zökkenőmentesen. Hiszen még el sem kezdődött a suli, már többet beszéltünk a botrányokról, mint magáról a konkrét oktatásról. Az elmúlt években az időjárás okozta késedelmekről vagy a be nem fejezett felújítások miatt kialakult káoszokról volt hangos a sajtó. Idén „jobb” esetben „csak” leváltották az igazgatót. Annál mindenképpen jobb, minthogy néhány nappal a tanévkezdés előtt bezártak néhány iskolát.

Az elmúlt 1-2 hét kétségtelenül a MÁV-ról, a vasútról szólt. Mind a fizikai valóságról, mind a történtekről, mind a hozzá kapcsolt ideológiákról.

Sok évvel ezelőtt – még az induláskor – regisztráltam a Momentum hírlevelére. Igen, innen a cím, még mielőtt valaki a pillanatnyi elmeháborodottságomra hivatkozna. Tetszett, fiatalos volt, új lendület, stb. De igazán sosem kerültünk közelebb egymáshoz. Lehet, hogy a legfrissebb hírlevelük hozta meg a megvilágosodást a „miért”-re. (Próbáltam linkelni, nem sikerült, ezért bemásoltam.) De nem emiatt olyan hosszú ez a cikk, mint egy tehervonat a nyugati parttól a keletiig az USA-ban, a 66-os út mellett. 150 kocsi, dupla konténerrel.

Megint találtak egy burkolatot, ami elfedi az oktatási rendszer hiányosságait. A fedő neve – ami akár fedőneve is lehetne: Mobil-takaró.

Ismét volt egy tanár, aki elcsúszott. Ráadásul egy igazgató. Igaz, ő nem a vasalódeszkán, hanem a mobilon. A következményei meg hát…

Persze ez a probléma-„megoldás” a felettes szerv részéről csak egy, a sok közül. Olyan szempontból még találó is lehet – annyira mobil – hogy bármit el lehet vele kendőzni. Hej, ha ezt Madách Imre megélhette volna, biztos beleírta volna az ember tragédiájába. Mit ad Isten, éppen az ő nevével fémjelzett gimnáziumban borult ki a bili. Alig jelent meg a – szokásos módon sebtében megalkotott – jogszabály, máris – gyakorlatilag statáriális módon – jött a büntetés az első „ellenállóval” szemben.

Ha valakinek nem lenne ideje elmenni a templomba vasárnap. Esetleg előtte, ne adj’ Isten utána.

Magasra tették a mércét „eleink”. A Gellért hegy tetejére. Mégis oly közelre, hogy Budapest nagyon sok pontjáról látható. Klasszikus értelemben mindenki számára ugyanazt jelenti. Még akkor is, ha nem kell túl nagy fantázia ahhoz, ha egyesek a vélt vagy valós megkeseredésükben kibúvót keresnek a fogalom alól. Mindenkinek van keresztje. (Hordja egy egész életen át. Sipos F. Tamás) Egyes híresztelések szerin – az „ötlet” szót már önmagában ferdítésnek érzem – „A SZOBOR”-nak is lesz... Legyen?

Azt egy kissé elkésettnek érzem, hogy erről indítsak szavazást, elég sok felületen belefutottunk már ilyenbe. Talán a felület szellemiségének – és véleményének is – jobban megfelel, ha az alábbi kérdést teszem fel. (Jobban rávilágít az irányított szavazásokon feltüntetett betűsorokra.)

Nincs „szerencséjük” az egyetemi gólyatáborok szervezőinek. Korábban történtek már szexuális jellegű erőszakos bűncselekmények, túlzott erotikus jellegű „játékból” adódó botrányok. Most meg itt van ez a szex közbeni, így azzal szoros kapcsolatban álló „eszköz” mellőzésére való törekvés.

Igen a BME egyik gólyatáborában határozott utasítás van arra, hogy tilos bevinni kondomot. Valószínűleg a szabadidő kellemes eltöltése érdekében rengeteg programot szerveznek majd. Társasjátékok, barkochbák, sorversenyek, kvízek, sport, és megannyi más hasznos elfoglaltság. Hurrá!

Fiatalság, bolondság! – hogy egy örök klasszikussal kezdjem, és annyira nem is vagyunk messze a mai magyar valóságtól. De remélem nem is nagyon kerülünk távol amiatt, hogy az évtizedek munkájával a köztudatba égetett gumióvszer használatát mellőzni kelljen. Azért azon érdemes lenne elgondolkodni, hogy az elmeorvosi vizsgálatot kinél kellene először elvégezni. Azoknál, akik ezt az ötletet a kivitelezésig végigvitték, vagy ott, ahol az a gondolat fogalmazódhatott meg, hogy „én a táborban nem dugok”. Legalábbis óvszerrel nem.

Nagyon lassan már vége van a nyárnak. Ha még nem is járnak hűvös szelek, a cinege madárnál is sokkal nagyobb bánata van az iskoláknak. Ráadásul nem is ilyen lírai a probléma.

Mi is a pokolba kívántuk a sulit anno a 70-es, 80-as években. Mint ahogy azt is, aki augusztus közepén felhozta a témát. (Egy dolgot biztosan nem emlegettünk. A mobiltelefont. Mobilt? Hiszen még vonalas sem volt.) Erre mit ad Isten, van osztálytársam, (már többször megemlékeztem róla) aki tanító néniként ott feszít egykori iskolánk könyvtárában az új tankönyvek között. Igaz sem dobócsillag, se telefon nincs a kezében. Pusztán széles mosolyával invitálja a nebulókat a tudás írott formájának megszerzésére. Ugye milyen kedves gesztus! Tényleg mintha évtizedeket ugrottunk volna vissza az időben. Így a távoli jövőből visszapillantva, nem is tudom… lehet, hogy mégiscsak szerettük a közeget.

Nagyon ne keseredj el, ha nem találod a címben a „kedvenced” nevét. Nem a szándékos lehúzás volt a cél… megy az magától is.

Akit nem érintett meg az olimpiai szurkolás, nem tudott együtt élni az összmagyar drukkolással, most „hazaérhetett”. Végre vérmérsékletének és szimpátiájának megfelelően lelkesedhet a kedvenceiért.

A cím ugyan egyértelműen a hazai „szent grál”-t idézi, de aki egy picit is józanul gondolkodik, tudja, hogy lilában, kékben, pirosban vagy más színkombinációban is ugyanaz a helyzet. Sőt ha különféle „elemzésekre”, magyarázkodásokra hallgat, még inkább az az érzése támad, hogy soha nem fog tisztán látni. Pontosabban, amit lát, – a TV-ben vagy a lelátón a saját szemével – az továbbra is elkeserítő.

Idősebbeknek még gyorsabban szalad az idő. Alig szörnyülködött az internet népe a különféle szempontok szerint alulértékelt megnyitóünnepségen, már véget is értek a 2024-es párizsi olimpiai játékok.

Amikor a nyári szabadságot terveztük, bevallom nem számoltam az olimpiával. De ha már így (részben) egybe estek, igyekeztem a fél szememet rajta tartani. Legalább ettől legyen karikás a szemem, ha már nem kellett korán kelni. Igaz, a családot és a közvéleményt megkíméltem az írásaimtól, egy kivételtől eltekintve. Akkor ez volt a kikapcsolódás. Meglepően kevés klasszikus blog született a játékokkal kapcsolatban, bár ez adódhat a műfaj háttérbe szorulása miatt is.

Pedig életszerűbb vélemények is születhettek volna, mint amit a közmédiából átjött. Különösen, ami a megszerzett érmek, helyezések megítélését illette. „Szerencsére” a közösségi oldalakon azért áradtak a gratulációk és a bírálatok.

Egyetlen mondatot kerestem eben a nagy médiazajban, de nem találtam. Legalábbis ebben az összefüggésben nem. Ezért leírtam.

A magyar nyelvben az „X” nem sűrűn fordul elő. Az „Y” is csak kiegészítésképpen. Csak azért látjuk olyan sokszor, mert a kettős betűk gyakori kiegészítői, melyeket igen sokszor használunk. Ennek ellenére nem egy nyelvművelő elemzés következik. Viszont kiderül, hogy ami az egyik megközelítésben nem annyira fontos, máshol igen nagy jelentőséggel bírhat.