Vannak azok az ünnepek, amikor azt mondjuk, hogy a jókívánság, előtte-utána 8 napig is érvényes. Mondjuk a karácsony pont nem ilyen. De az iróniának éppen az a lényege, hogy ezt is a felszínre hozza. Persze ezt nem (csak) az alkalom szülte, mert erre nem jár a CSOK. Legfeljebb csók, ha olyan helyre utazol, ahol ez megengedett.

Ki tollal, ki kalapáccsal, ki stadionnal, ki egy kis figurával, de leteszi a névjegyét.

A hír nem egy újság utolsó oldaláról jött, ahol a balesetekről írnak. Sőt – szerencsére – személyi sérülés sem történt. Bááááár, ha elfogadjuk, hogy egyes tárgyak megszemélyesítése valaki(k)nek a szívügye, akkor a téma rögtön más értelmet kap, az érzelmekről nem is beszélve.

Helyi hírek kapcsán gyakran felmerül a kérdés. Érdemes e országos szintre emelni a problémát, vagy legalábbis kiszélesíteni a hírverést? Nyilván egy békéscsabai kisutcában összetört kuka kevésbé hatja meg a soproniak szívét. (Azt, hogy Sopron a hűség városa, meg országos szinten emlegetjük azóta is. Az más kérdés, hogy az ottaniak most már egy „kicsit” bánják.) De ne felejtsük el, hogy az alulról való építkezés alapjai mindenütt a kisebb csoportok. Ezek pedig helyi szinten szerveződnek, ami különösen az önkormányzati választások előtt fontos. Tehát egy konkrét helyi ügy országosan nem biztos, hogy értékes, de annak háttere, miértje már lehet érdekes mások számára is. Egy kicsi kezdeményezésre, az adott probléma kezelésére, igenis figyeljen oda az adott önkormányzat, vagy annak az illetékes cége. Főleg, hogy vannak olyan ügyek, amelyek felkarolásának módja szorosan összefüggésbe hozható egy kis párt probléma-megoldásával.

Ha már ilyen kis mesebeli „lényekről” beszélünk, hagy kezdjem úgy, hogy: Egyszer volt, hol nem volt… a szoc. reál típusú múltban, az akkori építészek mindent a „szürke 50 árnyalata" című – élettelen – kövekből akartak megoldani. Pl. hogy az autók elől elkerítsenek bizonyos területeket, akadályként elhelyeztek néhány „követ”. Igen ám, de az akkori „olcsójánosság” – meg az akkor sem túl vastag költségvetés jegyében – ezek úgy sikerültek, ahogy. Valljuk be, akkor még kevésbé lehetett szempont, hogy ezek a „térkövek” igencsak a látóhatár alá estek. Már amennyiben ez szempont lehetett az autók vezető üléséből nézve. Ugyan, hol voltak még akkor tolatókamerák, meg radarok. Eltelt néhány év-, évtized, és jöttek olyan emberek, akik egy kicsit más szemmel kezdték nézni a világot. Kutyajelmezbe (egyesek szerint ürgebőrbe) öltözve megpróbáltak egy kis színt és értelmet vinni ezekbe a „történelmi kegytárgyakba.” „Felöltöztetve” őket persze, hogy egy kicsit a szívük csücskévé is váltak. Csakúgy, mint az arra járó gyermekeknek, akik örömmel tapasztalhatták, hogy náluk is vannak még kisebbek.

Mivel ma sem telik még mindenkinek az autókat kiegészítő extrákra, így fordulhatott elő, hogy valaki túltolta… a lökhárítóját egy bizonyos határon. Fogadjuk el, hogy baleset volt, reméljük, hogy az okozónak sem jelent majd nagy szívfájdalmat, amikor majd kifizeti az autó javítását. De sajnos néhány kő elesett. A további balesetek elkerülése érdekében bizony lépni kellett az illetékeseknek is. Hivatalos bejelentés is történt, amely után fel is vonultak a „hibaelhárítók.” Igaz, az alkotások „megálmodói” jelezték, hogy a maradék „emojikat” szívesen megmentenék, de most valahogy a reakcióidejükkel kicsúsztak az életmentésre szánt minimális időből. Így az „illetékesek” az ígéretük ellenére az addig ki nem döntött köveket teljesen megsemmisítették.

Hogyan lehetne ebben is megtalálni a pozitívumot? Egyrészt az újonnan elhelyezett oszlopok bizonyára már megfelelnek a mai kor követelményeinek, és az autók továbbra sem mennek fel az elzárt területre. (A magasságukból adódóan észre is veszik őket.) Jaj, várjunk, itt az „emojikról” van szó! Igen, így a kevés számú kis túlélő is kevesebb gondot okoz a megmentőknek. A kisebb létszámból adódóan bizonyára könnyebb lesz nekik helyet találni. Kívánok a kis jószágoknak boldog nyugdíjas éveket, legyen olyan jó soruk, mint az „igazi” törpéknek.

Ha szeretné valaki, hogy a nevével szerepeljen a fotó, – pl. a tolatókamerás – szóljon, szívesen kiegészítem!

Képek: A BAON és a Kecskeméti Városüzemeltetés, valamit az MKKP Kecskemét oldaláról valók.

Üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával.

Hu, most egy kicsit megnyugodtam. Nem felejtettek el. Már hetek óta hallgatom, hogy jön majd a „konzultációs” ív. Vártam-vártam, most „végre” megérkezett.

Ez egyfajta virtuális kapcsolat a kormány és köztem. Ők is írtak valamit, én is, de szerintem még mindig nem vagyunk közös nevezőn. Ebben „csak” az a baj, hogy nem vagyunk előrébb. Ők se, én se. De a legnagyobb, hogy az ország se.

A Rádió1 megjelenésével a kecskeméti rádió nevében ugyan megtalálható az 1-es szám, de a GONG „itthon” mégis csak a 2. számú „hangorkán”-ná vált.

Rádióra, mint ahogy emberre vagy ételre, se mondunk szélsőségesen cifrákat, még akkor sem, ha nem éppen a szívünk csücske.

Azért ez a fenti rövid bevezető, mert tartok egy kis hatásszünetet... Addig a hallgatók – akik most olvasók – elgondolkodhatnak, hogy én vajon melyik médiumra szórok átkot. Nos, ahogy a felvezetőben említettem, egyikre sem. Főképpen, hogy elsősorban nem a tartalomra, hanem a helyzetre próbálok valahogyan reagálni. Kecskemétnek és környékének gyakorlatilag egyetlen (igazán helyi kötődésű) rádiója volt mostanáig. Most már csak maradványok – vagy hogy stílusos legyek, hangfoszlányok – utalnak a múltra. Meglátjuk, hogy a következő „GONG” felhangzása után a függöny fel- vagy éppen lemegy.

Elfogadták! Mármint a törvényt. Na, nem mintha bárkinek kétségei lettek volna a végeredmény felől, de mégiscsak így kerek a történet.

Újabb, – szótárból a hétköznapi gyakorlatba illesztett – kifejezéssel „gazdagodik” a magyar nyelv. Hiába no, az úri „huncutságoknál” ez így helyénvaló. Számtalanszor belefutok én is olyan kifejezésekbe, amelyeket „muszáj" alkalmazni, hiszen a közvélemény szótárába így ivódott be. Na, jó, néha megcsavarom egy kicsit. Nem azért, hogy szokjuk, de így talán jobban megragad. Sőt elmondhatjuk, milyen menők vagyunk egy társaságban. Ilyen volt pl. a Státusztüntetés „intézménye".

Azt hiszem ezek után nem is nagyon kell ragozni, mire akarok kilyukadni. De azért folytatom, nehogy valaki kétségek között maradjon. Főleg, hogy ez csak egy része a dolognak. Nyilvánvalóan, ha valaki egy ilyen törvényre hajt, annak legfontosabb oka, hogy ő már rendben van ebből a szempontból. Megvan a tejhatalom, nehogy már valaki még belekontárkodjon.

A magyarázatokban benne van, hogy be kell zárni a kiskapukat. Háááát igen, vannak akik még beférnek rajta, de OV már biztosan nem. Azt is kihízta. Na, de itt nem kapuzárási pánikról, meg konfekcióruhákról van szó, hanem pénzről! Nem is kevésről. Ők anno megkapták „Gyuri bácsitól.” Nehogy már más is kapjon! Nem, hogy tőle, mástól sem. Sőt, ma már a közpénzből sem, hiszen az is elfogyott. Jó-jó, „tudjukkinek” még marad elég, hiszen ismerjük az igencsak feudálisan hangzó intelmeket: „kivéve a gyevi bírót!”

Van itt még valami, hiszen szinte párhuzamosan „húzta” a közvéleményt egy másik dolog is. „Csak” Budapesten átírták a választási törvényt. Végül is szuverén joguk, ha már itt tartunk. Nesze fővárosiak, nektek meg az a szuverén jogotok, hogy „másképp” csináljatok valamit! Megértem én a FIDESZ-t… Végül is „kell” nekik egy utolsó kétségbeesett kísérlet, hogy ledöntsék az ellenzék egyik utolsó, de a legnagyobb bástyáját. Bár arra elég kicsi az esély, hogy rádőljön a „főni várára”.

Te, jó ég! Hova jutottunk? Nekünk, megcsömörlött vidékieknek kell szurkolni a „pestieknek”, hogy kiálljanak magukért, de ezáltal értünk is. Hiába no, lehet, hogy ez egyetlen záloga annak, hogy legyen még magyar (nép)köztársaság.

Kép: Istockphoto

Üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával.

Az év vége közeledtével, a különféle cégek megtartják az évzáró vacsorákat.

Korábban az volt a „hagyomány”, hogy a céges záró bulikon semmiben nem ismertek határokat. Korlátlan étel- és italfogyasztás, sőt még a „félreQrás” is „megengedett” volt. Én, mint „bizonyos” hagyományok tisztelője most mégsem egy múltidézést szeretnék elétek tenni. Mai „modern” világunknak ugyanis lett egy új eleme, az ülésrend. Ez persze régebben is volt, csak változtak a szempontok.

Hóból is megárt a sok(k)! Meg persze a kevés is, elég, ha csak a közlekedésre gondolunk. Ki is lehetne hitelesebb a hó helyzet megoldására, mint maga a télapó.

Tavaly, a jeles naphoz kapcsolódó írás egy kicsit komolyra sikeredett. Mondhatnám, hogy alkalmazkodott a helyzet súlyához, de ez mégiscsak egy vidám ünnep – kellene, hogy legyen. Aztán, hogy hóval vagy „halihóval”, az sok mindentől függ.

A Mikulás kultusz elsősorban a gyermeki fejlődés egyik záloga. Mégis szerencsésnek tartom azokat a felnőtteket, akik valamilyen módon tovább tudják ezt a dolgot vinni egészen az örökifjak koráig. Nyilvánvalóan más módon, de a gyökerek valahol megmaradnak.

Az iskoláról nem véletlenül mondják, hogy életünk végéig elkísér. Már akit…

Ritkán foglalkozom közvetlen (párt)politikai kérdésekkel. Ennek egyetlen oka, hogy nem értek hozzá. A kellő mértékű elmélyüléshez túl kevés információval rendelkezem.

Az előző mondatom „magyarra fordításával” a törzsolvasók már többször találkoztak. Én azon többséghez tartozom, akik nem értenek a politikához. Viszont azon kisebbséghez, akik ezt be is merik vallani. Viszont a „dolog” hatásai engem is érintenek. A (helyzeti előnyömből adódóan) itt tankolok, itt járok orvoshoz – szerencsére ritkán – és itt vásárolok. (Bocs, hogy) itt élek.

Ha valaki megint valami nyelvtani csalafintaságra számítana, csak nézzen a címlapfotóra!

Kreatív ember a magyar – mondják – és ez az internetes mémek végeláthatatlan sorában is megmutatkozik. Itt azonban nincs semmiféle trükk vagy valaminek a kifigurázása. Ez a mezítelen, vagy ha úgy tetszik mákos valóság.

Van (volt) egy olyan intézmény az országban, amit mindenki ismer(t). Ha esett, ha fújt, akkor Országos Meteorológiai Szolgálat.

Ha két ember találkozik, óhatatlan, hogy az első témák egyike az időjárás. Legyen az randevú vagy családi beszélgetés. Sőt, egy üzleti tárgyalásra való érkezéskor is gyakran szóba kerül, ha másért nem, a téli útviszonyok miatti késés okán biztosan.

Újabb plakátháború kezdődik, annak minden „előnyével” és hátrányával. Van persze csavar a dologban. Számomra csak a véletlenszerűség vagy a szándékosság a kérdés.

Abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy már nem kell idebiggyesztenem az ominózus kép-párt, hiszen mindenki ismeri a történetet. Nincs szükség egy sokadik kézen átment fotóra. (Ha már élőben nem találkoztam vele.) Helyette itt az enyém, ami ugye nem disznóláb, és legalább tiszta. (Jaj, rossz az, aki rosszra gondol.)

Ja-ja, olyanok vagyunk, mit a „jó asszony”, de azért a sodrófát rendelkezési állományba helyezzük, úgy karnyújtásnyira!

Mindenek előtt óriási gratula a csapatnak, a „MESTERNEK”, a stábnak, és valóban mindenkinek, aki csak egy kicsit is hozzá tett ehhez a SIKER-hez. Ott vagyunk a 2024-es foci EB-n, ráadásul a startnál sem a külső „C” vágányról indulunk.

Végre világgá kürtölhetem… a világ legnagyobb közhelyét: – a focit gólra játsszák!

Na, nem mintha eddig ezt nem tudtátok volna, de olyan jó ezt mondani, amikor a magyar válogatottat is ez lőtte ki a 2024-es EB-re. Kétségtelen, a nemzeti 11-nek három „meccslabdája” volt, ebből a másodikat kihasználtuk! „Csak” annyi volt a feltétel, hogy – minimum – annyit rúgjunk, mint a bolgárok. Hallelúja, mindenki boldog. Aki viszont nem „vevő” a más jellegű őszinte kinyilatkoztatásokra, az görgessen lefelé az utolsó bekezdésre.

Volt már olyan bejegyzés, amikor én magam küldtem el az olvasót… az első bekezdés után az utolsóra. Na, ez is ilyen! Nem véletlenül. Ugyanis a felhőtlen örömködés utáni kijózanodás általában közelebb áll a valósághoz. Amikor ugyanis a másnapos bódultság után felébred az érintett, elég gyakran teszi fel a kérdést. Ugye nem vette fel senki videóra az előző napi történéseket? Pedig ez gyakran megesik. A Magyar Labdarúgó Válogatott Bulgária elleni meccsét már nem lesz könnyű kitörölni az emlékezetből, meg a háttértárakból. Arról nem is beszélve, hogy nehéz lesz szembe mennem egy egész ország véleményével, de ezért leírom.

Biztosan Te is tagja vagy valamelyik közösségi oldalnak. Még az is lehet, hogy ezt az írást ott találtad meg. Nem? Na, majd legközelebb!

Kivételesen igyekszem nagyon óvatosan fogalmazni. Nem gyakran fordul elő, de most muszáj. Na, nem azért, mert a „cenzné” ezt sugallja, mert egyébként elég gyakran megtenné. (Pontosabban meg is teszi, csak én legalább itt nem kell, hogy hallgassak rá.) Ezen a „szent” helyen, a „látszólagos szólásszabadság” hasábjain, hagy éljem ki magam egy kicsit. Már csak azért is, hogy ne máshol jöjjön elő. Tudjátok, ez egyfajta fejszelep. (Ahogy a blog „arckönyves” felületének mottója is mondja:)

Fejszelep blog: „A közélet hatása a közérzetre! Ha felül jön ki a gőz, azt levezeti a fejszelep. Ha alul, az gáz!”

Na, de mire ez a nagy „visszafogottság”? Maga a téma nem annyira lenne érzékeny, de túl sok olyan ismerősömet érinti, akik közel állnak hozzám. Így távol álljon tőlem megbántani őket. (Elnézést persze nem kérek – a szokásomhoz „híven” – inkább vállalom a következményeket.) Szóval…

Kutya, macska, háború, Pi@, pin@. (Jaj, lehet, hogy nem azt a betűt kellett volna kimaszkolni.) Bárhogy is legyen, ezek a címszavak mindenképpen címlapért kiáltanak. Miért is ne, már a cím is jelzi, hogy 18-as tartartalomról van szó. Jaaaaa, hogy nem úgy, az mindegy. Meg van a reklámértéke. Végül is egy múzeumnak önmagában nem igazán lenne. Fúúúú, még politikus is van benne. Na, akkor hallelúja!

Mikortól ismerkedjen meg ez ember (fia-lánya) a „felnőtt” tartalmakkal? Ezen belül is melyik válfajával… Első blikkre természetesen a „nagy klasszikus” a pornó ugrik be, de most mindent elhomályosít a World Press Photo kiállítás. De már lassan ez is ködbe vész a körülötte kialakult politikai botrány miatt. Ami persze „mindenkinek jó”. A kormányoldalnak azért, mert hirdethetik a megtisztulást. Az ellenzéknek meg megint egy olyan hír, amelyben bebizonyosodik, hogy egy újabb „törzsgárdatag”-nak jött meg az esze, hogy kiábránduljon a hatalomból. Aki helyett „természetesen” nem kérdés, hogy jön egy „másik fontos ember”, hiszen egy ilyen szimbolikus intézmény vezetői posztja, ezáltal egy „zsíros állás”, egyáltalán nem mellékes.

A salátatörvényeket általában nem, de egyes kiemelt figyelmet érdemlő jogszabályokat mindig elnevez a köznyelv valamiről. Igaz, ez még csak tervezet, így lehet, hogy a „névpályázat” még várat magára.

Ez a „desszert” nyilván nem ütötte meg az ingerküszöböt – nagyon helyesen. Próbálták ugyan egyes sajtótermékek felhívni rá a figyelmet, – de úgy gondolom – ez nem igazán sikerült. Lehet, hogy a konkrét termékre irányított „hadjárat” nagyon reklám ízűre sikerült, ezért a visszafogottság.

Minden rendes hónapnap vannak sajátosságai, nehéz is lenne emiatt bármelyiket is külön kiemelni. A november azonban olyan, amely elsősorban a megvonások miatt híres (vagy inkább hírhedt).

Sokan polemizálnak azon, hogy mi jöhet a light-cola, az alkoholmenetes sör és a guminő után. Hááááát tessék!  A 11. hónap is benne van a hivatalos naptárban, így évről évre meg kell vele küzdeni. Természetesen a megfelelő „komolysággal.”

Már a nyitás is erős, arról nem is beszélve, hogy vallási szerepe miatt máris megosztó. Igen, azért „mentes”, mert azon szentek ünnepe, akiknek nincs „kijelölt” időszakuk. Az első vita tárgya máris adott, hogy miért megosztó a vallás. Egyrészt mert egy álszent világot élünk. A „vizet prédikál és bort iszik” szólásunk utalásunk nem véletlen köthető a főtereken álló kúpolás épületekhez. Mint ahogy az sem, hogy a hétköznapi életbe átvitt mondanivalója sokkal egyszerűbb. Az ember nem aszerint él, ahogy azt kifelé mutatja. (Pontosabban mutatni szeretné kifelé, csakhogy a hétköznapi reakciói nagyon gyorsan elárulják a hátteret.) De ugye ezt tagadni, még inkább megerősítik a zárójelben megfogalmazott gondolatot. Másrészt, ha valaki komolyan vallásos, annak egyik legfontosabb tényezője (szerintem) hogy higgyen magában, és ezt erősítse azzal a „bibliai” kultúrával, amibe a saját hitét ágyazza. Ez pedig nem állhat „egyenes ágon” azzal párhuzamban, hogy másokat is erről akarjon meggyőzni.

„Háló”-zat építés tökből, avagy megesznek bennünket a beáramló hagyományok.

Egyre többen „békélnek” meg a külföldről beszivárgó „szokásokkal”. (Halloween, Valentin nap, hálaadás.) Hiszen a világ színesedésével, a népek „vándorlásával” az egyes ünnepek is átlépik a határokat. Ezeket lehet tudomásul venni, átértelmezni, de mindenféleképpen együtt kell velük élni. (Nyilván egy-egy szélsőséget figyelmen kívül hagyva.)

Az első reakció, persze hogy mindenki számára valamiféle promóciót sejtet. Főleg úgy, hogy az idegen szavakat kergető „író” is megfeledkezett magáról…

Pedig… az egyetlen olyan „gyülekezet” amelynek nincs szüksége reklámra, hiszen mindenki ismeri őket. Csak ezzel nem annyira „illik” dicsekedni. Naná, a nyíltság, az igazságérzet mindig is fájó pontja az emberiségnek, főleg, ha a saját dolgaival kell szembenézni. A másé persze egészen „különlegesen” hat… Ott ugyebár a szálkát is, a sajátjukban meg gerendát se…

„Szerencsére” csak a biztosítékot „verte” ki az eset sokak szemében. De remélem sok minden másra is rávilágított!

Az igazságkeresés mindig is az emberek szívügye volt, persze leginkább úgy, hogy mint minden szentnek, a keze inkább maga felé hajlott. Ez még önmagában azért nem ok arra, hogy a nemi szervek rögtön előkerüljenek. Persze ez a „fegyver” nem is a konfliktusok kezelésére szolgál. Na jó, van az a pillanat, pl. a békítő „szerepkörben” De ezt ritkán alkalmazzák pult feletti szituációban.

A veszprémi „tavaszba” a Miniszterelnökkel együtt besunnyogott a forradalmi hangulat.

Sajnos lemaradtam a „vezérünk” beszédének élőben hallgatásáról, mert éppen úton voltam. Azért igyekeztem pótolni a hiányosságokat a különféle portálokról. Volt persze olyan link, amelynek megnyitásakor egy kicsit „remegett” a kezem, de háááát ugye a pártatlanság. Ami ugye nem azonos a „párttalansággal”, pedig az lenne csak a jó világ. De ne essünk bele az „álomgyárba”, annál is inkább, mert vége a lustálkodásnak.

Mindenkinek megvan a saját „ellenállása”. Még az időjárásnak is. Van aki dacból, van aki lustaságból, de direkt nem azt csinálja, amit mások. Az is lehet, hogy egyszerűen csak „jobb” dolga akadt, pl. a családdal.

A mi erkélyünk egyébként is egy kiváltságos helyszín, hiszen a világ nagy változásainak színhelyévé is vált. Ebben a kis „mikró közösségben” éppen le tudtuk képezni a közelünkben zajló eseményeket.

A történelmi megemlékezésekkel, (értsd: szimpátia tüntetésekkel, és egymásra mutogatással) egyébként is ellentmondásos a viszonyom. Igaz, nem vagyok egy történelem rajongó, azért igyekszem tudomásul venni, hogy egy adott napon mire „kell” gondolni. Hallottam részletet Nagy Imre rádióban elhangzott beszédéből, tudom, hogy éppen milyen irányban masíroztak az „aktuális orosz/szovjet csapatok”. Viszont azt is megéltem már párszor, hogy ezeket az eseményeket „hivatalos” szinten is többféleképpen értelmezték. Itthon is és külföldön is. Hogy a legújabb példánál maradjunk, az orosz tankönyvekben tűnt fel most egy „régi-új” megközelítés. Bár most hazai szinten elég egyértelmű a tiltakozás, én ezt is óvatosan kezelném. A fene tudja ugyanis, hogy OV és Putyin „elvtársak” éppen miről beszélgettek. Szivárogtak (vigyázat ebben a linkben más szivárog, és az sem lélekemelő) ugyan ki mindenféle információk, de Kína azért elég messze van ahhoz, hogy egyes dolgok „átértelmeződjenek” vagy egyes „szakértők” szájában megforgatva más gondolatok jöjjenek át.

Mindenki tudja, mire gondolok. Pontosabban, először talán az ugrik be, ami saját magának kellemes lehet, és csak utána jöhet a képbe a „kiszivárogtatott” nyugdíj korhatár tervezete.

Akik már közelebb vannak a bűvös számhoz, (mármint életkorban) azért remélem, emlékeznek még az első 18 plusszos élményükre is ebben a „változó” világban. Meghallva az „ötletet”, ugyancsak egy erotikus tartalommal megtöltött kötőszó futhatott át az agyukon: „B…átok” + …-t! Már csak azért is, hogy nekik is legyen valamiféle „kellemes” élményük. Hogy a kifejezés után miféle „élőlény” kapjon elsőbbséget, azt mindenkinek a fantáziájára bízom.

Amikóóó az embörök a zakciókat figyelik, mások mögvöszik az egész bóóótot a fejük fölül.

Én szöröncsés embör vagyok. Akármerre mögyök itt az Alföldön, mindig otthon vagyok. Itt az eccerű embörök között is tuggyák, hogy kétlaki életöt élök. Ëggyik városba dóóógozok, a másikba mög lakok. Így bárhova is mögyök, mindig hazafelé tartok. Az Óóóósön mellett van a munkahelyem, a Tecsó mellett mög lakok. Ez ugyan két másik hejön van, így néha azt së tudom, hun vagyok.

A kiemelt címszót nem kell különösebben megmagyarázni. Legalábbis a legtöbb embernek, sajnos, vagy éppen hála az égnek.

Minthogy az első számú jelentésnek általában rossz érzetű következményei vannak, „bátran” használhatjuk olyan események utóhatásainak leírására, amelyekhez nem feltétlenül fűződnek kellemes emlékek. De emlékszik még valaki a nyárra októberben?

Szerencsére a nyaralás utáni hazatérés általában nem jár fizikai fájdalommal. De, hogy a lelki megrázkódtatások után is mekkorák a kihívások, arról biztosan mindenkinek vannak emlékei. De ugye nem az utóbbiak miatt megyünk nyaralni, hosszú hétvégézni, vagy egyszerűen csak kirándulni. Inkább behozok egy másik megközelítést, vagy inkább egy-két kérdést. Nektek mennyi időre szól a feltöltődés? Meddig tudtok erőt meríteni a munkából való távollét adta élményekből? Kell e még néhány óra, néhány nap, hogy „kipihenjétek” a szabadságot, vagy rögtön bele tudtok vágni a munkába?