Ha valakinek nem lenne ideje elmenni a templomba vasárnap. Esetleg előtte, ne adj’ Isten utána.

Magasra tették a mércét „eleink”. A Gellért hegy tetejére. Mégis oly közelre, hogy Budapest nagyon sok pontjáról látható. Klasszikus értelemben mindenki számára ugyanazt jelenti. Még akkor is, ha nem kell túl nagy fantázia ahhoz, ha egyesek a vélt vagy valós megkeseredésükben kibúvót keresnek a fogalom alól. Mindenkinek van keresztje. (Hordja egy egész életen át. Sipos F. Tamás) Egyes híresztelések szerin – az „ötlet” szót már önmagában ferdítésnek érzem – „A SZOBOR”-nak is lesz... Legyen?

Azt egy kissé elkésettnek érzem, hogy erről indítsak szavazást, elég sok felületen belefutottunk már ilyenbe. Talán a felület szellemiségének – és véleményének is – jobban megfelel, ha az alábbi kérdést teszem fel. (Jobban rávilágít az irányított szavazásokon feltüntetett betűsorokra.)

Nincs „szerencséjük” az egyetemi gólyatáborok szervezőinek. Korábban történtek már szexuális jellegű erőszakos bűncselekmények, túlzott erotikus jellegű „játékból” adódó botrányok. Most meg itt van ez a szex közbeni, így azzal szoros kapcsolatban álló „eszköz” mellőzésére való törekvés.

Igen a BME egyik gólyatáborában határozott utasítás van arra, hogy tilos bevinni kondomot. Valószínűleg a szabadidő kellemes eltöltése érdekében rengeteg programot szerveznek majd. Társasjátékok, barkochbák, sorversenyek, kvízek, sport, és megannyi más hasznos elfoglaltság. Hurrá!

Fiatalság, bolondság! – hogy egy örök klasszikussal kezdjem, és annyira nem is vagyunk messze a mai magyar valóságtól. De remélem nem is nagyon kerülünk távol amiatt, hogy az évtizedek munkájával a köztudatba égetett gumióvszer használatát mellőzni kelljen. Azért azon érdemes lenne elgondolkodni, hogy az elmeorvosi vizsgálatot kinél kellene először elvégezni. Azoknál, akik ezt az ötletet a kivitelezésig végigvitték, vagy ott, ahol az a gondolat fogalmazódhatott meg, hogy „én a táborban nem dugok”. Legalábbis óvszerrel nem.

Nagyon lassan már vége van a nyárnak. Ha még nem is járnak hűvös szelek, a cinege madárnál is sokkal nagyobb bánata van az iskoláknak. Ráadásul nem is ilyen lírai a probléma.

Mi is a pokolba kívántuk a sulit anno a 70-es, 80-as években. Mint ahogy azt is, aki augusztus közepén felhozta a témát. (Egy dolgot biztosan nem emlegettünk. A mobiltelefont. Mobilt? Hiszen még vonalas sem volt.) Erre mit ad Isten, van osztálytársam, (már többször megemlékeztem róla) aki tanító néniként ott feszít egykori iskolánk könyvtárában az új tankönyvek között. Igaz sem dobócsillag, se telefon nincs a kezében. Pusztán széles mosolyával invitálja a nebulókat a tudás írott formájának megszerzésére. Ugye milyen kedves gesztus! Tényleg mintha évtizedeket ugrottunk volna vissza az időben. Így a távoli jövőből visszapillantva, nem is tudom… lehet, hogy mégiscsak szerettük a közeget.

Nagyon ne keseredj el, ha nem találod a címben a „kedvenced” nevét. Nem a szándékos lehúzás volt a cél… megy az magától is.

Akit nem érintett meg az olimpiai szurkolás, nem tudott együtt élni az összmagyar drukkolással, most „hazaérhetett”. Végre vérmérsékletének és szimpátiájának megfelelően lelkesedhet a kedvenceiért.

A cím ugyan egyértelműen a hazai „szent grál”-t idézi, de aki egy picit is józanul gondolkodik, tudja, hogy lilában, kékben, pirosban vagy más színkombinációban is ugyanaz a helyzet. Sőt ha különféle „elemzésekre”, magyarázkodásokra hallgat, még inkább az az érzése támad, hogy soha nem fog tisztán látni. Pontosabban, amit lát, – a TV-ben vagy a lelátón a saját szemével – az továbbra is elkeserítő.

Idősebbeknek még gyorsabban szalad az idő. Alig szörnyülködött az internet népe a különféle szempontok szerint alulértékelt megnyitóünnepségen, már véget is értek a 2024-es párizsi olimpiai játékok.

Amikor a nyári szabadságot terveztük, bevallom nem számoltam az olimpiával. De ha már így (részben) egybe estek, igyekeztem a fél szememet rajta tartani. Legalább ettől legyen karikás a szemem, ha már nem kellett korán kelni. Igaz, a családot és a közvéleményt megkíméltem az írásaimtól, egy kivételtől eltekintve. Akkor ez volt a kikapcsolódás. Meglepően kevés klasszikus blog született a játékokkal kapcsolatban, bár ez adódhat a műfaj háttérbe szorulása miatt is.

Pedig életszerűbb vélemények is születhettek volna, mint amit a közmédiából átjött. Különösen, ami a megszerzett érmek, helyezések megítélését illette. „Szerencsére” a közösségi oldalakon azért áradtak a gratulációk és a bírálatok.

Egyetlen mondatot kerestem eben a nagy médiazajban, de nem találtam. Legalábbis ebben az összefüggésben nem. Ezért leírtam.

A magyar nyelvben az „X” nem sűrűn fordul elő. Az „Y” is csak kiegészítésképpen. Csak azért látjuk olyan sokszor, mert a kettős betűk gyakori kiegészítői, melyeket igen sokszor használunk. Ennek ellenére nem egy nyelvművelő elemzés következik. Viszont kiderül, hogy ami az egyik megközelítésben nem annyira fontos, máshol igen nagy jelentőséggel bírhat.

Borzasztóak ezek a töltőállomások nem? Olyanok, mint a rossz gyerekek. Hát hányszor kell ezekre rászólni?

A „benzinár” megint elérte a legutóbbi „ejnye-bejnye” szintjét. Ezt sokan valamiféle ingerküszöbként is értelmezték. De ez már annyira elcsépelt szó, inkább nem is bőszítenék fel vele senkit.

Amikor az „első” eset előfordult, azt hittem, hogy ez valami rossz vicc. Az már kérdés, hogy csak kínunkban röhögtünk rajta. De valójában tényleg komolyan gondolták. Mármint – ahogy akkor is fogalmaztam – leszóltak a pártközpontból, hogy „szíveskedjenek” már csökkenteni az üzemanyagok árát. Láss csodát! – csökkentették. Igaz, csak úgy ímmel-ámmal. Pontosabban szó szerint betartották az utasítást: Látszat intézkedésre látszatmegoldást alkalmaztak. Jó-jó, volt még egy ösztönző erő, ami egy „kicsit” tartóssá tette a folyamatot, hiszen közeledtek a választások. De, mint minden „csoda”, ez is csak 3 napig tartott. Kis fellebbezéssel, meg egyéb „huncutságokkal”, helyenként újraválasztásokkal 3 hétig elhúzva. (Utóbbiak eredménye már nyilván nem annyira fontos, hiszen ezekre már a megemelt üzemanyag árakon lehet majd elautózni.)

Mondják, hogy a foci megosztó, még akkor is, ha a leginkább közösségalkotó. De az eszközzel még a családon belüli ellentétek is kisimíthatók, nemektől függetlenül.

Sokan elgondolkoztak már azon, hogy van e olyan eszköz, szimbólum, ami a legszélesebb körben összefoglal valamit. Eszmét, érzést, célokat, bármit. Persze ideológiát mindenre lehet találni. Na de tárgyiasítani aligha. Eddig…

Szűk baráti körünk egy tagja egész héten arra készült, hogy a hétvégén Ciprusra utazik. Hogy ez mennyire munka vagy kikapcsolódás jellegű, ebbe ne menjünk bele. Hiszen mindenki úgy osztja be az idejét, ahogy tudja. (Meg, ahogy engedik neki…) Az viszont tagadhatatlan, hogy egy idegen ország kultúrájából sokat elárul a helyi piac, kirakodóvásár vagy bárminek is nevezzék. Így botlott bele a képen látható kínálatba.

Győztek a károgók. De ez nem azt jelenti, hogy nekik van igazuk, és főleg azt nem, hogy ez így van rendben. De a magyar fociválogatott kiesett az EB-n, ez tény.

Én szurkoló vagyok! Minden fontos meccsen együtt izgultam a „jobb érzésűekkel”, sőt még a realitásérzékemet is félretettem. (Szavazást is indítottam.) Minden délután azzal búcsúztam el a kollégáimtól, hogy hajrá magyarok. Aztán másnap reggel is így köszöntöttük egymást, csak ellentétes szájgörbülettel. Az írást általában arra használom, hogy levezessem a feszültséget a munka után. Most meg azért mentem dolgozni, hogy a szerda este „izgalmait” fel-, vagy ha úgy tetszik, ledolgozzam.

Faramuci helyzet állt elő. Bármennyire is „kissé” dicstelen a labdarúgó válogatott eddigi EB szereplése, elég jó esély nyílhat a továbbjutásra.

„Gyarló” ember a magyar, legalábbis egy része biztosan. A szurkolói lélek ugyanis elég nehezen értelmezhető. Persze, hogy mindig, mindenki azt akarja, hogy az összes meccset megnyerjünk. Még úgy is, hogy a realitás időnként egészen mást tükröz. Azt pedig igen kevesen veszik tudomásul, hogy a pályán, a 11 hazánk fiával szemben, az egy tucatnál éppen eggyel kevesebb ellenfél is felsorakozik. Náluk, az övéik elvárása, ugyancsak a győzelem. A gyakorlatiasság jegyében bizony ez a két feltétel igencsak üti egymást. A „békés” döntetlen pedig nem elégíti ki egyik fél feltételét sem. Arról nem is beszélve, hogy ez utóbbi nem is mindig célravezető.

Ha már a testedzés nem folytatódhat a hagyományos módon, legalább lélekben legyünk erősek. Éljen a szellemi petting! Ezzel mindenre lehet hatni.

Kétségtelen, hogy átértékelődik a testmagasság által felállított sorrend. De csak ha egy picit is belegondolunk, már ez is felvet egyfajta megkülönböztetést. Ha ezt kivetítjük a fejekre – mert máshova nem igazán lehet – akkor az eltérések inkább csak elméletben mérhetők. Abba meg bármit bele lehet magyarázni.

Még csak egy nap telt el a „magyar-svájci” óta, de témát már 1001 féleképpen feldolgozták. (Most nem a válogatás nélküli „cifra” kifejezések választékos megjelenítésére gondolok.)

Jöjjön még egy nézőpont, ezúttal szó szerint! Ez persze nem tereli el a fiúk „teljesítményéről” a figyelmet, de a szitokáradatból megpróbálok egy kicsit magam felé irányítani, vagy ha úgy tetszik átvenni.

Hál’ Istennek vége a választásoknak. Pontosabban majdnem, hiszen vannak még, akik a térkép szélére sodródtak, de még kapaszkodnak a határvonalakba.

Tulajdonképpen érthető, hogy küzdenek a végsőkig, de tudjuk, hogy a legtöbb esetben ez csak olyan „hattyú halála” történet.

Az egyik leggyakoribb „fegyver” ilyenkor a gyűlöletbeszéd, erről már volt szó. A másik „rokonszakma” a múltban való vájkálás. A kérdés csak az, hogy milyen mélységig megyünk el. Létezik e olyan egyáltalán, hogy makulátlan tisztaság. Illetve ha meg is lát valaki valamit, szóvá lehet e, vagy kell e tenni?

Elvileg 20 éve ott vagyunk az Unióban, mégis útkeresésről, „hogyantovábbról” kell(ene) dönteni. Ráadásul úgy, hogy jórészt nem rajtunk múlik. Bármennyire is az utóbbit sulykolják belénk.

Képes beszámolónak indult a saját szavazásom bemutatása, mégis csak egyetlen fotó került ide. Természetesen a „miértre” is fény derült.

Nem volt még elég? Női mivoltotokban (is) mindig az árnyékba lökve a fényből. Vagy csak nem látjátok a fától (vagy a pénztől) az erdőt?

Az egyik legnagyobb versengés most azon megy, hogy ki mondta, (tudta, jósolta, „előrelátta”) legelőször, hogy Szentkirályi Alexandra vissza fog lépni. Ja, még azt is, hogy Vitézi Dávid javára. A politikai szempontok helyett hagy közelítsem meg más oldalról a dolgot.

Elég a háborúskodásból, a politizálásból! Jöjjön végre a „cukiskodás!” – vagy mégsem?

Tele vannak a közösségi oldalak hírfolyamai a „kis” kedvencekkel. De a hírportálok nyitófelületei is vetekednek az állatkertek „kirakatával”. Hiszen kutyával/macskával, gyerekkel és mellekkel – hogy csak a csúcsokat emlegessem, és ne a mélységeket – mindent el lehet adni, és a címlapokra lehet kerülni. „Ennél édesebbet ma nem látsz!” – írják. Olyan, mintha megfordult volna az értékrendünk.

Akinek gyorsan teleszalad a hócipője az „állatvilággal”, mielőbb pörgessen lejjebb, hátha közelebb kerül a valósághoz. Az élet írta mesékben ugyanis nem mindig a jó győzedelmeskedik. Bár, ha belegondolunk, hogy La Fontaine a modernkori Nostradamus is megelőzte a korát…

Ha valódi tétje lenne a Köztársasági elnöki pozíciónak, megérteném, hogy ennyit foglalkoznak vele. Bár, a „színpadiasság” miatt, lehet, hogy nagyobb port lehet vele kavarni. De, ha valamit, akkor ezt sikerült leértékelni.

Magyarország sok mindenben első, és ebben nem kevés olyan listát vezetünk, amely elég negatív fényt vet az egyébként is elég árnyékos Kárpát-medencére. Alkoholfogyasztás, öngyilkosság, különféle betegségek ééés köztársasági elnökök bukása, illetve megbuktatása. Ez még akkor is igaz, ha az utolsó még nem biztos, hogy „bejön”.

Nálunk itt az Alföldön, különösen a Kiskunságban, minden csepp víznek jelentősége van. Nagyon kíváncsi leszek, hogy mit jelenthet nekünk (hosszútávon) a gátszakadás.

Amikor a ’80-as évek végén, a főiskolai bulikon megszólalt a(z) Europe, Végső visszaszámlálás (The Final Countdown) című felvétele álmomban sem gondoltam volna, hogy még 35 év múlva is emlegetjük. Pláne nem ilyen összefüggésben. Európa, egy újabb választás előtt, ráadásul egy olyan „matematikai sorozatban”, aminek azóta sincs vége. (De akkor honnan indultunk?)

Szó szerint ilyen zenei bevezető után 2024. május 22-én, szerdán, Magyar Péter megérkezett Kecskemétre. Azt nem tudom, utoljára mikor volt ekkora tömeg a főtéren, talán a valamikor szebb időket megért „Hírös napokon”, vagy talán a „Csiperó fesztiválon”. Sajnos ezeket az eseményeket is sikerült annyira lezülleszteni, (illetve teljesen eltüntetni) hogy az emberek már azt is kezdték elfelejteni, hogy milyen egy „teltház”. Mondjuk ezeket a dolgokat épp nem vágta a Polgármester asszony fejéhez a szónok. De sok más – abszolút életszerű(tlen) – városi problémákat igen. Sőt ezeket még azok is hallották, akiknek munkáltatója kifejezetten megtiltotta a megjelenést. Ezt konkrétan MP mondta. Ééééés nem gondolom, hogy ennyi ember előtt éppen egy hazugsággal akarta volna megváltani a belépőjét. Már csak azért sem, mert ide még ingyenesen lehet jönni, nem úgy, mint a Szabadidő központba. Na, de nem elsősorban a konkrétumok adják a hangsúlyt az írásnak, hanem az ezek kapcsán jövő háttérgondolatok.

(Sajnos) egy újabb negatív kifejezésről tudtuk bebizonyítani, hogy mennyire „király dolog”. Hiszen sikerült többször felszínre hozni, mint bármi mást, ami „pozitív” lenne.

A nagy egyházi kötődésű ünnepek előtt mindig van valamiféle felkészülési időszak. Advent, böjt vagy valami hasonló. A pünkösddel kapcsolatban nem tudok ilyenről, bár az is igaz, hogy ezekben a „körökben” nem vagyok igazán járatos. De az élet „gondoskodott” az előkészületekről, ha nem is a várt formátumban.

Gyűlölködni „jó” dolog, hiszen az ilyen mentalitással aztán keményen oda lehet mondani bárkiről, bármit. Háááát nem, nagyon nem!

Ritkán tapsolunk annak, ha valami leszálló ágban van. De a „benzin” árát nézve ez tényleg üdvözlésre ad okot! Hurrá!

Az utóbbi időben tényleg sokat foglalkoztam az üzemanyagokkal. Már csak azért is, hogy bebizonyítsam, tényleg örülök a folyamatos árcsökken(t)ésnek. Emellett már tényleg csak egy pici baj van. A kommunikációval, és az intézkedések indokolásával tényleg bizonyítékokat kapunk arra, hogy évek, évtizedek óta át vagyunk… vágva.

A vallásról azt mondani, hogy ellentmondásos téma, talán az egyik legrosszabb jelző. Hiszen, akik abban a hitben élnek, azok azért sértődnének meg. Akik meg nem, azok meg azért.

Mindenki hisz valamiben, hiszen hinni kell, mert anélkül csak céltalanul bolyongunk az életben. Az, hogy ez egy kézzel fogható jelenség, egy hit, vagy egy eszme, senkinek nincs joga megkérdőjelezni. Tulajdonképpen ezt legmagasabb törvényi szinten is szabályozták, legyen az alkotmány vagy alaptörvény. (Persze utóbbi két megközelítés esetén is „szabad” egymás torkának esni.)

Óriási ováció fogadta anno Kecskeméten, az Izsáki út felújításának hírét. Négysávosítás, korszerűsítés, gyors és biztonságos közlekedés. Hangozhattak el az akkori hírhozók szájából a szokásos (mára már bizonyítottan csak maszlagok.) A tervezetek egyes részei ugyanis kútba, vagy hogy stílusos legyek, csatornába estek.

Ha már így körbenőtt bennünket a beton és az aszfalt, akkor is meg kell, hogy tartsuk a helyhez kötődő hagyományokat. Igen ám, de ilyen környezetbe mégsem palántázhatunk paradicsomot. Akkor ültessünk csatornafedelet, úgyis annak van most itt az ideje!

Az értékteremtés és a fenntartás egyik legvonzóbb tükörképe a média. De ebben az „üvegfalban” biztos azt látjuk viszont, amit szeretnénk?

Többször emlegettem már, hogy igyekszem kerülni a bulvár legmélyebb bugyrait. De ma már a kattintás vadász (elektronikus) sajtó mindinkább összemosni igyekszik a valódi értékeket a „semmivel”. Két példát hoztam az ilyesfajta rosszallásom ellenére, az élet különféle területéről. Azért tettem így, hogy ne (csak) a konkrét személyekre, hanem inkább a jelenségre hívjam fel a figyelmet. (Igen, én is megnézem, hogy ezt az írást hányan olvassák, lájkolják.)

Számomra az 5. hónap első napja olyasfajta „háttér-jelentéssel” bír, mint a hobbikert. Mindkettő önmagában is ellentmondás.

Amikor a reggelit készítettük, arra gondoltam, hogy az alábbi csendéletet megosztva kívánok majd jó napot mindenkinek. Olyan szép, tavaszias, magyaros, egészséges. Mi más kellene még a munka ünnepére. De miközben a kávét főztem, elkezdtek a gondolatok cikázni a fejemben. Az első ötlet, – ami azért nem teljesen volt a sajátom – hogy megcsinálom a régóta áhított harcsapaprikást, hogy maminak is legyen egy nyugodt napja. Persze nálunk a házimunkát egyébként is megosztva végezzük, de most legalább nevet lehetett adni a „gyereknek”. A munka ünnepén háruljon rám a feladatok felelősségteljesebb része. (Nyilván a mosogatással együtt.)

Elmondhatjuk, hogy a mai világunkat leginkább az „E” betű jellemzi. Az élelmiszeripar „legfontosabb” jellemzői után már régóta csak az elektronikus élettérben tudunk létezni.

E-mail, Formula E, de nem is kell itt nagy felsorolás, hiszen bármerre nézünk, bármit intézünk, minden összeköthető valami kütyüvel. Szinte már észre sem vesszük, hiszen egyre többjük működik vezeték nélkül is.

Hétköznapi történetnek indult, hiszen lejárt a személyi igazolványom. Előfordul, ha csak jó pár évenként is. Be is mentem a kormányablakhoz, ahol adategyeztetés után mondták, hogy majd értesítenek, ha elkészül az új. De, kaptam egy borítékot is, hogy majd ezt is hozzam magammal. Eltelt bő egy hét, jött az SMS, mentem a borítékommal. Bejelentkeztem, szinte rögtön meg is jelent a sorszámom a képernyőn. Megkaptam az új kártyát, és utána jött az a történet, amiért ez a bejegyzés létrejött.