Az álmoskás tekintet, illetve a szemnyitogatás még visszaköszön a mai bejegyzésben, de ne szaladjunk ennyire előre, mégiscsak vasárnap reggel fogantak meg ezek a gondolatok.

Szeretek a hétvégi reggeleken kinézni az ablakon. Még néhány emeletnyi magasságból is látható a város csendes utcaképe. Mindenki ébredezik, legfeljebb a piac környékén van az átlagosnál nagyobb mozgás. Ééééés ezután megnyitja az ember a „zinternetet”, és visszatér az élet a „normális” kerékvágásba.

Nem annyira eltérő az a gyakorlat, hogy az embernek erről vagy arról megváltozik a véleménye. Ki tudja, mikor kap végre annyi információt egy témáról, hogy átértékelje az eddigi álláspontját. Ezután elgondolkodhat arról, hogy mikor és milyen formában hozza ezt a nagyvilág tudtára. Persze az sem ritka, hogy csak azért fordul szembe az addigi önmagával (esetleg a valakibe vetett hitével) mert a másik iránt érzett hűsége (elkötelezettsége) nem hozta meg számára a várt hatást. Szélsőséges esetben nem tudott ama bizonyos „másik” fölé nőni. A gazdasági érdekeket most csak azért hessegessük el, mert hétvégén nem dolgozunk... – már aki.

Nem véletlen, hogy ritkán írok a „valóságshow”-król. Egyrészt nem nézem őket, másrészt, ha véletlen „belefutok” olyannyira felháborodom, hogy jobb, ha nem koptatom emiatt a billentyűket. De mindig van egy olyan pont, amikor az alkalom éppen megszüli a tolvajt, vagy éppen a házasságot.

Mindig is mondtam, hogy a blogírás egyfajta munkahelyi ártalom. Most szembe jött a bizonyíték – szó szerint – bár én sem egészen így gondoltam.

Ugyebár „csodálkozva” nézzük, hogy a különféle médiumok hogyan igyekeznek elénk tárni a házasság szent „intézményét”. Versenyre kelnek „értünk”, hogy miképpen csináljanak ebből is „cirkuszt”.

Megszűnő Posták, szaporodó futárszolgálatok. Generációváltás a feladóknál, a címzetteknél és a „postások”-nál is.

Magam is sorban állok, de csak úgy hivatali kötelességből, hetente egyszer. Ez adta az ötletet, meg hogy közben úgyis „ráérek”. Persze ehhez ott kellett állnom a nyugdíjas Mari néni mögött a „Póóóóstán”.

Egyre gyakrabban látjuk, halljuk, olvasunk róla a neten, hogy megszűnőben vannak a „klasszikus” falusi kisposták. Elbocsátják a dolgozókat még a nagyobb városi hivataloknál is. Ebből persze óriási a felháborodás, különösen ellenzéki oldalon. Félreértés ne essék, nem kívánok ebből (is) politikai ügyet csinálni. De azért azt tudjuk, hogy ami „sz@r”, arról csak a „tuggyukki” tehet. De most már megérkezett a „földi megváltó”, aki majd ezt is rendbe teszi. De amíg valóban munkába áll, lássuk a tényeket.

Se szeri, se száma a különféle okoknak, amiért listákat „állítunk” össze. Háziasszonyok a bevásárláshoz, cégek az árakhoz, sportolók az eredményekhez, medvék meg hááát… ki se merem mondani.

Mai „modern” világunkban ezek a „bundások” már nem alszanak téli álmot. Hogy ezt a klímaváltozás teszi, vagy a sok „hivatali” teendőjük akadályozza őket, nem tudhatjuk. De, hogy nekünk is ki kell nőni a „TV-maci korszakból”, az biztos.

Ha különféle történetekben állatokkal találkozunk, egy kicsit másképpen közelítjük meg a dolgokat. Legalábbis a mi korosztályunk, akik még a múlt évezredből maradtunk itt. Ezeken nőttünk fel. Igen, mondhatni a meséken. Ééééés mégis megismertük a valóságot. Megtanultuk a szeretetet, a segítséget, a játékot, a jóságot. Na és persze a jó és rossz értelemben vett turpisságot, a cinkosságot, az ármányokat is. A legismertebb szereplők a róka, a farkas, és a nyúl voltak. Na, meg persze a medve, nehogy már pont ő maradjon ki a felsorolásból. Nyugi az ő listájára is sor kerül, csak tessenek várni egy kicsit…!

Az éhséget leginkább a hasunkkal „ábrázoljuk”. Pedig mennyi minden mással összefüggésbe hozható.

Pénz, hatalom, fegyver. Jaj, pont a kaja nehogy kimaradjon! Így van, ezek akár jól kiegészíthetik egymást. Sőt, nincs is annál „szebb”, ha mindezek egyre kevesebb kézben összpontosulnak.

Egy keményen átdolgozott nap után nekem is jól esik lehuppanni a konyhában. Gondoltam nasizok egy kicsit. Ilyenkor közben át szoktam görgetni a netes híreket. Na, mi ugrott fel elsőnek? Óbudán vett éttermet a Mészáros csoport. Nosza, milyen jó ötlet, menjünk oda vacsorázni! Ja, nem… Egyrészt akkor lennék csak igazán éhes, ha még másfél órát kellene autózni. A másik, meg hogy este hat után már nem eszünk. (Na, de ¾ 6-kor… ala’ Dombi!)

Újév, új helyzetek, de kezdjük csak az alapokkal. Egy „alsópolcos” oktatási intézménnyel.

Lehet azon vitatkozni, hogy már én is retro vagyok, vagy egyszerűen csak öreg. Minden esetre már elég nagy ahhoz, hogy kicsi legyek. De én még emlékszem a TV-ovira. Háááát most megérkezett hozzánk, ha kicsit „megcsavarva” is, de ovi van a TV-ben.

Még el sem kezdődött igazából az év, – kivéve az óvodában – de politikusaink már aktívak. Igaz, most nem mentek el kampányolni oda, csak egyszerűen úgy viselkedtek… Szerintem ők is jól jártak ezzel az „interneten@bárhol@bármit@bármikor” világgal. Jaaaaaa, hogy a „hivatalos” óvodaszünet még tart? Nem úgy, mint a politikai életben. Bár tudjuk, ez mindenek felett áll, még az ovit is felül tudja múlni. Micsoda szintlépés, hurrá!

Természetesen az csak a „véletlen” műve, hogy ezek a kedves virágok azt éneklik:

„kicsi vagyok én”.

Szép szám, barátságos érték, igazi 5-ös! Ha már „muszáj” kívánni, akkor sem kell, hogy ennél biztatóbb vagy jobb legyen!

Én már megjöttem onnan, hogy nagy fogadalmakat, kívánságokat írjak össze(-vissza). Azt azért elárulom, hogy egy azért csendben teljesült: Elmúlt a 2024-es esztendő.

’85-ben érettségiztem. (Ja, igen 19-el kezdődik, ezt egyre gyakrabban le kell majd írnom, hiszen akik már a XXI. században születtek, azoknak is megvolt az első 5-éves....) Igen, idén lesz a 40-es találkozónk. (Ha lesz, mert ez még a jövő zenéje.) Persze nekünk is van egy hagyományunk. Mindig elénekeljük a „20 év múlva” című klasszikust, mely szerint „az ifjú vándor megpihen”. Hááááát, azóta kétszer telt el a húsz év, pedig anno az egyet is nehéz volt elképzelni. Látszólag magánügy, pedig ez egy kis közösség élménye. Márpedig a nagy dolgok alulról indulnak. Vagy mégsem?

Így az év utolsó napján azért ez nem egy nagy kihívás. Még ha egy kicsit sürgetőnek is tűnik. Remélem, marad még annyi idő az évből, hogy elolvassátok.

Összeszedtem néhány gondolatot a 2024-es évvel kapcsolatban. Aztán – ahogy lenni szokott – vissza akartam linkelni az előző évi (2023-as) évértékelőt. Egy „kicsit” meglepődtem. Szinte szóról szóra ugyanazokat a sorokat írtam. Ennyire nem történt volna semmi? Dehogynem, csak nem nagyon hozott változást… Nyilván a statisztikai adatok módosultak ezen a felületen is, de ezzel most nem fárasztom az olvasókat, legfeljebb 1-2 számot idézek meg.

A fogalmat – gondolom – nem kell különösebben magyarázni. Mint ahogy azt sem, hogy a „jelölt” állat "gyermekei" meg az utóbbiból kelnek ki.

Biztos, ami biztos, azért említsük meg az újszülött „puly(k)áknak”. A vállalatok (egy része) karácsonyi jutalmat ad a dolgozóinak. Az ünnepi asztal egyik jelképes fogása a pulyka, így erre utal a megnevezés.

Egyesek szerint egy kicsit megkésett lehet ez az írás, hiszen hol van már a karácsony. Én meg úgy gondolom, hogy talán emlékeznek még egy páran a legutóbbira. Arról nem is beszélve, hogy kaptak e egy kis „biztatást”, illetve, hogy mire tudták költeni.

Azt ugye tudjuk, hogy a pulyka nem túl szép jószág, de legalább elég nagy ahhoz, hogy jelképezze a nagyságot vagy a bőséget. Mint ahogy a pénznek sincsen szaga, a legtöbb embernek csak az a fontos, hogy sok legyen belőle. Többek között ezért is beszélnek róla annyit az ünnepek előtt. Lesz e egyáltalán, illetve mennyi? Megy a találgatás arról is, hogy mikor érkezik. Bezzeg a másik cégnél már volt, ennyit/annyit kaptak…

Bármennyire is furcsának tűnhet, ez a jeles esemény is „orvoslásra” szorulhat. Nem is kell olyan messziről nézni.

Bevallom mindenkinek – vagy, hogy kapcsolódjak a témához: „Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim” – hogy még soha nem voltam éjféli misén. Nincs is igazán tervben, de ugye soha se mond, hogy soha… Viszont sok olyan emberrel találkozom, akik igen… éééés olyanokkal is, akik nem.

Egyesek szerint nem tettem túl magasra a mércét a karácsonyi beharangozó írással. Már úgy értve, hogy eléggé lehangoló volt, amiket írtam. Természetesen nem ez volt a cél, „egyszerűen” szerettem volna visszatükrözni a valóságot azoknak is, akiknek egy kicsit nehezebb magukba nézni. Sőt egy esetleges „kisebb” változtatással talán sikerül a hangulatot felülmúlni, és akkor már is megkapják a pozitív élményt. Ráadásul maguknak köszönhetően. Ugye mennyivel másképpen hangzik!

2024. karácsonyára készülve is igyekszik mindenki egy kicsit lelassulni.

Ez az elmélet, vagy legalábbis ez kellene, hogy legyen. Ugyanis mit látunk? Rohanunk, még az utolsó pillanatban is, az elengedhetetlen hozzávalókért, „kellékekért”, vagy egy tuti ajándékért.

Hazaérve sem más a helyzet. Hihetetlen mennyiségű kaját, édességet, egyéb csemegét kell előkészíteni, hiszen a szent napnak mindenütt szigorú rendje van. Ezért vártuk ennyire az ünnepeket? (Nevezzük ezt egy céges vagy iskolai téli szünetnek, vagy valamelyik egyházi hagyomány forgatókönyvének.) Aligha.

Az egyre több város főterén megtalálható óriáskereket ezért tekintem egyfajta szimbólumnak. Lassítsunk csak le nyugodtan! Pihenjünk rá a lehetőségekre, és figyeljük meg ezeket a hatalmas mókuskerekeket, hogyan pörögnek – helyettünk! Üljünk fel egy körre vagy kettőre, és magasról… a világra, hiszen ezért güriztünk egész évben(?)

Mondom én, hogy fordítva vagyunk bekötve… Ez pedig nem egy hülye hasonlat!

Mivel villany(autós) témában „utazunk”, ez nem egy félresikerült összevetés. Emelik a belső égésű autók árát Európában, mivel nem fogynak az elektromosok.

Emlékeztek, hogy mi volt az egyik legelső érv az E-autók mellett? Igen, az, hogy kevesebb alkatrészből áll, így a munkaóra is kevesebb vele, tehát OLCSÓBB lesz! Igen ám, de ahogy az élet más területein… hogyan pótolják a kieső hasznot??? Mert ugye a piaci szereplőknek, a „vezetőknek” nem lehet kevesebb a bevételük, hasznuk, fizetésük, kinek-kinek melyik… A „kisember”, a „dolgozó”, a „filippínómigráncsvendégmunkás” meg mehet, amerre lát…

Magyarul a friss hír: „Drágábban lesznek a benzines/dízeles autók. Nem az elektronikusokét csökkentik.”

Végre! Mondhatnánk, ha egy ilyen intézkedést hatékonyan be lehetne tarta(t)ni.

Megszavazta a parlament az internetes agresszió visszaszorítását célzó törvényjavaslatot. Az az intézmény, amelynek egyes tagjai – hogy is fogalmazzak, különösen egy ilyen intézkedés után – az átlagosnál egy kicsit több vajjal rendelkeznek a fülök mögött, ami a kommunikáció stílusát illeti. Már én szégyellem magam, annyit írtam erről, ezért nem is linkelem most vissza.

Aki nagy nyilvánosság előtt elektronikus hírközlő hálózat útján olyan kifejezést, ábrázolást vagy kép- és hangfelvételt használ vagy tesz közzé, amely beazonosítható személlyel vagy személyekkel szembeni erőszakos, halált okozó, vagy különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándékot vagy kívánságot fejez ki, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Végre utolérhetjük Ausztriát. Vagy legalábbis gyorsabban eljuthatunk a sógorokhoz.

Átadták ugyanis a 85-ös főúton a Bécsi-dombi alagutat, kiegyenesítve ezzel a Magyarországot Ausztriával összekötő terepet. Így már 2x2 sávon suhanhatunk a határig. Az „ottaniak” ugyan még nincsenek teljesen kész a csatlakozással, de nem hinném, hogy sokáig kell majd noszogatni őket.

De még mielőtt a szomszédainkat kezdenénk piszkálni, nézzünk szét kis hazánkban, hogy miért nem tudunk ennek igazán örülni. Jó, persze azért, mert magyarok vagyunk, és mindjárt ellenségképet látunk, sőt belekötünk még az élő fába is. Igen, utóbbi is szóba jöhet, hogy miért nőtt épp oda. Ha már odateremtette az anyatermészet, védjük meg és fúrjunk át alatta. Erre már persze, hogy mindenki felkapja a fejét, hiszen első látásra nem indokolta volna a helyszín ezt a gigaberuházást. Ettől már önmagában is két részre szakadt volna ez az egyébként is szétszabdalt pici ország. Tetézi még a „bajt”, hogy kb. 15 éve „hasonlóan sík” terepviszonyok között épült egy alagútrendszer az M6-oson Pécs felé. Erre gondolom, elég sokan emlékeznek még, sőt arra is, hogy ezt még a „másik” kormány épít(t)ette.

Végre történik valami, a gyorshajtókkal szemben. Pontosabban valami elkezdődik, egyelőre sok-sok fenntartással, és görbe írásjellel.

Néha nehéz eldönteni, hogy ha valami (jó) döntés úgy körvonalazódik, és már látszik is belőle valamiféle kezdemény, akkor azt hova tegyük. Nálunk ugyanis ilyenkor két eset van. Vagy „csinálnak" valamit elhamarkodottan, és utána 25-ször módosítják. Esetleg húzzák, mint a rétest… vagy éppen a sebességhatárokat.

Örömteli, hogy végre nagyobb hangsúlyt fektetnek a gyorshajtókkal szembeni intézkedésekre a jogszabályalkotók. Igen, én is örülök neki, annak ellenére, hogy a legszigorúbb büntetés igen látványosnak tűnik, de nekem nem annyira tetszik. Mármint, hogy a tervezet szerint elkoboznák a bűnös autót. Hogyan kérem? Megbüntetjük a járgányt? Sarokba állítjuk, vagy garázsba? A másik kérdésem: valóban ez lenne a legszigorúbb intézkedés?

Egyre többen szeretnének „kisgazdák” lenni. Na, nem olyanok, hanem „igaziak”. Igaziak?

Hirtelen óriási érdeklődés övezi az aranykalászos gazda képzésre való jelentkezést. Ilyen sokan szeretnének földműveléssel foglalkozni? Aligha…

Ha valamire ilyen „hirtelen” megnő a kereslet, ott nem véletlenül éreznek egyesek „pénzszagot”. Ja, hogy annak nincs? Ugye költői a kérdés!

Van e még „széles” e hazában olyasvalaki, aki ne látta volna a Magyar-Menczer, vagy ha úgy tetszik a Menczer-Magyar szóváltás videóját? Egy valaki biztosan: én.

Először „csak” lemaradtam az „eseményről”, de utána már tudatosan kezdtem kerülni. Miért írok akkor róla? – kérdezhetnétek. Természetesen nem azt akarom „megideologizálni” amit nem is láttam. Azok ugyanis tények. De tudjuk, a propaganda azt is igyekszik megmásítani, ami mindenki számára egyértelműen látható.

Persze azért érdekelt, (volna) hogy mi történt valójában. Arra gondoltam, majd a hírekből meghallgatom, (elolvasom) hogy mire képes a „független” magyar sajtó, milyen a korrekt tömegtájékoztatás, stb. Na, azért még itt ne nézzen teljesen bolondnak, aki eddig nem tette, ráér később is.

Csak azért írtam oda a „Mozit”-t, nehogy valamelyik ismerősöm azt higgye „megbolondultam”. Csak elsétáltam, és leültem.

Mindig is azt vallottam, hogy szaladjon az, akinek sürgős dolga van. Én meg majd megnézem, meghallgatom, esetleg leírom. Aki meg kíváncsi rá, – mint ahogy most Te is, nagyon helyesen – elolvassa. Ez persze nem jelenti azt, hogy a futás ne lenne hasznos, egészséges, kikapcsolódást segítő, de ezért (is) jó, hogy nem vagyunk egyformák. Van, aki fut, és van, aki nézi – a moziban!

A futásnak voltak már nagy klasszikusai, mint pl. a Forrest Gump, vagy néhány maraton-feldolgozás. De, most végre itt van nekünk minden egyben, ráadásul „magyarosan”, ami az irónia ellenére nem feltétlenül baj.

Készülsz a hétvégére, pucolnád a krumplit, nyúlnál a szokásos reklámújságért, amire tennéd a héját, és tessék. Tessék?

A nemzeti konzultáció lassan olyan, mint egy rossz zeneszám. Ha folyamatosan játsszák a füledbe, úgy megszokod, hogy már azt hiszed, hogy jó. Egy bizonyos idő után már dúdolni is elkezded. Ééééééés tényleg. Már vártam a „papírt”. Most éppen úgy éreztem, hogy végre nem csak négyévente vagyok fontos a „rendszernek”, hanem egyre sűrűbben gondolnak rám. Na, én is rájuk, de nem biztos, hogy azonos előjellel. Főleg, hogy ismét pénzt húznak ki a zsebünkből azt szajkózva, hogy milyen jó is nekünk. Sőt, hogy még jobb legyen, erősítsük meg a szándékukat abban, hogy jó úton haladnak a további jólét felé. Hogy ezt „rajtuk” kívül semmilyen tárgyilagosnak és hitelesnek tűnő fórum nem tudja megerősíteni, ez azért bizonyára nem a véletlen műve.

– Csak a véletlen műve, hogy az egyik szív alakú, de nem a szívást jelképezi, hanem a szeretetet! –

Egyhetes utazás, szinte minden napról 1-1 összefoglaló. Mégis van egyetlen, nagyon rövid szó, amivel értékelni lehet. Főleg, ha másokkal is azonos véleményen vagyok.

Mint minden sorozat, ez is véget ér egyszer, akárcsak az „Aladdin-világ” korába, és helyszíneire vezető utazás. Ráadásul most van is idő és lehetőség méltóképpen lezárni, nem csak úgy abbahagyni.

Bár az utazás eleje majdnem olyan veszélyesre sikeredett, mintha repülő szőnyegen közlekedtünk volna, de ugye minden jó, ha jó a vége.

Mindenki tervezi a jövőt, kisebb vagy nagyobb lépésekkel. Van, aki a sajátját, van, aki egy közösségét, és vannak, akik még ebben is megtalálják az összhangot.

Azért ellentmondásos arról beszélni az emírségekben, hogy valami nagy, mert ott tényleg óriási épületekről, sivatagokról, hatalmas mennyiségű aranyról, olajról és pénzről beszélhetünk.

Nem véletlenül emlegettem az 1971-es dátumot, az Emírségek születésnapját még az első részben. Akinek van jövőképe, már 2071-re tervez. Biztosan nem véletlen a pontosan 100-as évjárat. Az persze nem mellékes, hogy jövőkép mellett pénzre is van szükség. Már pedig, amíg olaj van, addig annak hozadéka is biztosított. De az, hogy fekete aranyból mekkora a tartalék, arra senki nem tudja a választ, bármekkora szakértőnek is tartja magát.

Néhány fotóval időnként többet lehet mondani, mint a félresikerült mondatokkal. Így talán a természet szavát is könnyebben „meghalljuk”.

Az előző részben már kifejtettem az embereknek a sivatagra gyakorolt hatását. Most azt nézzük meg, milyen, ha a természet „visszaszól”.

Persze most is onnan indulunk, hogy „gyarló” az ember, mindenütt szeretné otthagyni valami lenyomatát annak, hogy ott járt. A mai „modern” világban ez azért nem annyira bonyolult, hiszen akaratlanul is mindig hátrahagyunk egy-két dolgot. Ha pedig valami szándékosság van benne, ahhoz nem kell magyarázat. (Dehogy emlegetném én fel, hogy valaki a kakis pelenkát hagyja ott mint „nyomelemet”.) Maradjunk a „klasszikusoknál”, mint a papírzsepi vagy a PET-palack. Mondjuk, hogy ezek úgy „ottfelejtődnek”. A természet ezeket is megoldja, legfeljebb olyan időtávon, amit már sem mi, sem az unokáink, lehet, hogy az egész emberiség nem fog megélni.

Amikor egy ismerősömnek elárultam a következő epizód címét, elmosolyodott. Pasik játékai mi? Először leintettem, aztán elgondolkodtam… Bakker, „ennek” lehet, hogy igaza van…

Nem itthon vagyunk, (pontosabban voltunk) így minden egyes gondolatkört abba a környezetbe kell helyezni, ahol éppen megtörténnek a dolgok. Néha persze ki kell lépni az embernek a komfortzónájából, de azért nem szabad elfelejteni, hogy ki vagy, és honnan jöttél. (Aki elkerülné a hosszú bevezetőt, és egy kis kedélyborzolásra vágyik, az görgessen lejjebb, és keresse meg a „női szakaszt”!)

Megszállta Brüsszel Budapestet! – olvashattuk volna a különféle sajtótermékek címoldalán, ha valóban figyelemfelkeltő címet szerettek volna írni. De, csak a sablonok maradtak.

„Ilyen még nem történt Magyarországon”, és hasonló – bármilyen bulvárlapba illő – szalagcímekkel jelentek meg cikkek mindenütt. De ezekkel a „szólamokkal” a közösségi oldalakon csalogatják magukat a magukat komolynak mondó hírportálok. Nem véletlen hogy egyre többen fordulnak el az ilyen „megkeresésektől”. Akik meg erre „izgulnak”, azok igazi célpontjai a semmitmondó híreknek. „Kattints már rá csak azért, hogy egyáltalán megtudd, mi a hír!”

Most én is megszakítom a közel-keleti írásfolyamot. Remélem így is megérti mindenki, ha nem azt írom, hogy „Breaking news”. A fizikai megérkezés után illik fejben is hazaérni, nehogy elszokjak a hétköznapi valóságtól. De mégis mi történt? Idejöttek Európa állam- és kormányfői, meg néhány fontos ember még az unióból. Tényleg? Háááát könyörgöm, mi vagyunk az EU tanácsának soros elnöke. (Ja, még ebben is benne van a „Soros”…) Végre történik valami! Eddig ugyanis nem sok jót hallottunk erről az időszakról, illetve erről a tevékenységről 2024. július 1. óta. Közben lassan vége is lesz ennek a ciklusnak az év végén. Mivel ez egy szinte „kötelező”, majdhogynem automatikus „tisztség”, nem is értem miért kell ennek ekkora feneket keríteni. Ennek ellenére sok „magyarellenes” vagy inkább Magyarország ellenes politikus habzó szájjal hangoztatta még az első félévben, hogy hogyan is lehetne megtorpedózni, hogy a magyar elnökség egyáltalán bekövetkezzen. Aztán ez is eljött, igaz nem is nagyon történt semmi. Most meg idejönnek „Brüsszelből”, aztán vigyorognak, mint a pék kutyusa a meleg kiflire.

Vannak a világon elzárt közösségek. Ezek nem biztos, hogy jellemezhetők a létszám vagy a területnagyság alapján. Az igaz, hogy mint minden csoportosítás, ez is meglehetősen elfogult is lehet.

Az Egyesült Arab Emírségek egy nagyon különleges „társaság”. Nem egészen természetes módon jött létre, de nem is akaratlanul. Valószínűleg a működőképessége sem a véletlen műve.

Teljesen természetellenesnek azért ne minősítsük az alapokat, hiszen az anyaföld mégis csak jelentős mennyiségű nyersolajat „gyűjtött” össze erre a területre. Viszont amikor 1971-ben hét emír „összeállt”, létrejött egy nagyon speciális közösség. Ellentmondásosnak is nevezhető, hiszen bizonyos szempontból nagyon is zárt világ. De ez a működésük alapja. Amire aztán lehet építeni egyfajta nyitottságot, a gazdaság fejlődése szempontjából egyáltalán nem mellékes. Kicsit „megkésve” ugyan de most már a turisták is megtapasztalhatják a fejlődést. Főleg most és az elkövetkezendő időkben, hiszen erre a területre is óriási összegeket fordítanak.