Borzasztóak ezek a töltőállomások nem? Olyanok, mint a rossz gyerekek. Hát hányszor kell ezekre rászólni?

A „benzinár” megint elérte a legutóbbi „ejnye-bejnye” szintjét. Ezt sokan valamiféle ingerküszöbként is értelmezték. De ez már annyira elcsépelt szó, inkább nem is bőszítenék fel vele senkit.

Amikor az „első” eset előfordult, azt hittem, hogy ez valami rossz vicc. Az már kérdés, hogy csak kínunkban röhögtünk rajta. De valójában tényleg komolyan gondolták. Mármint – ahogy akkor is fogalmaztam – leszóltak a pártközpontból, hogy „szíveskedjenek” már csökkenteni az üzemanyagok árát. Láss csodát! – csökkentették. Igaz, csak úgy ímmel-ámmal. Pontosabban szó szerint betartották az utasítást: Látszat intézkedésre látszatmegoldást alkalmaztak. Jó-jó, volt még egy ösztönző erő, ami egy „kicsit” tartóssá tette a folyamatot, hiszen közeledtek a választások. De, mint minden „csoda”, ez is csak 3 napig tartott. Kis fellebbezéssel, meg egyéb „huncutságokkal”, helyenként újraválasztásokkal 3 hétig elhúzva. (Utóbbiak eredménye már nyilván nem annyira fontos, hiszen ezekre már a megemelt üzemanyag árakon lehet majd elautózni.)

Mondják, hogy a foci megosztó, még akkor is, ha a leginkább közösségalkotó. De az eszközzel még a családon belüli ellentétek is kisimíthatók, nemektől függetlenül.

Sokan elgondolkoztak már azon, hogy van e olyan eszköz, szimbólum, ami a legszélesebb körben összefoglal valamit. Eszmét, érzést, célokat, bármit. Persze ideológiát mindenre lehet találni. Na de tárgyiasítani aligha. Eddig…

Szűk baráti körünk egy tagja egész héten arra készült, hogy a hétvégén Ciprusra utazik. Hogy ez mennyire munka vagy kikapcsolódás jellegű, ebbe ne menjünk bele. Hiszen mindenki úgy osztja be az idejét, ahogy tudja. (Meg, ahogy engedik neki…) Az viszont tagadhatatlan, hogy egy idegen ország kultúrájából sokat elárul a helyi piac, kirakodóvásár vagy bárminek is nevezzék. Így botlott bele a képen látható kínálatba.

Győztek a károgók. De ez nem azt jelenti, hogy nekik van igazuk, és főleg azt nem, hogy ez így van rendben. De a magyar fociválogatott kiesett az EB-n, ez tény.

Én szurkoló vagyok! Minden fontos meccsen együtt izgultam a „jobb érzésűekkel”, sőt még a realitásérzékemet is félretettem. (Szavazást is indítottam.) Minden délután azzal búcsúztam el a kollégáimtól, hogy hajrá magyarok. Aztán másnap reggel is így köszöntöttük egymást, csak ellentétes szájgörbülettel. Az írást általában arra használom, hogy levezessem a feszültséget a munka után. Most meg azért mentem dolgozni, hogy a szerda este „izgalmait” fel-, vagy ha úgy tetszik, ledolgozzam.

Faramuci helyzet állt elő. Bármennyire is „kissé” dicstelen a labdarúgó válogatott eddigi EB szereplése, elég jó esély nyílhat a továbbjutásra.

„Gyarló” ember a magyar, legalábbis egy része biztosan. A szurkolói lélek ugyanis elég nehezen értelmezhető. Persze, hogy mindig, mindenki azt akarja, hogy az összes meccset megnyerjünk. Még úgy is, hogy a realitás időnként egészen mást tükröz. Azt pedig igen kevesen veszik tudomásul, hogy a pályán, a 11 hazánk fiával szemben, az egy tucatnál éppen eggyel kevesebb ellenfél is felsorakozik. Náluk, az övéik elvárása, ugyancsak a győzelem. A gyakorlatiasság jegyében bizony ez a két feltétel igencsak üti egymást. A „békés” döntetlen pedig nem elégíti ki egyik fél feltételét sem. Arról nem is beszélve, hogy ez utóbbi nem is mindig célravezető.

Ha már a testedzés nem folytatódhat a hagyományos módon, legalább lélekben legyünk erősek. Éljen a szellemi petting! Ezzel mindenre lehet hatni.

Kétségtelen, hogy átértékelődik a testmagasság által felállított sorrend. De csak ha egy picit is belegondolunk, már ez is felvet egyfajta megkülönböztetést. Ha ezt kivetítjük a fejekre – mert máshova nem igazán lehet – akkor az eltérések inkább csak elméletben mérhetők. Abba meg bármit bele lehet magyarázni.

Még csak egy nap telt el a „magyar-svájci” óta, de témát már 1001 féleképpen feldolgozták. (Most nem a válogatás nélküli „cifra” kifejezések választékos megjelenítésére gondolok.)

Jöjjön még egy nézőpont, ezúttal szó szerint! Ez persze nem tereli el a fiúk „teljesítményéről” a figyelmet, de a szitokáradatból megpróbálok egy kicsit magam felé irányítani, vagy ha úgy tetszik átvenni.

Hál’ Istennek vége a választásoknak. Pontosabban majdnem, hiszen vannak még, akik a térkép szélére sodródtak, de még kapaszkodnak a határvonalakba.

Tulajdonképpen érthető, hogy küzdenek a végsőkig, de tudjuk, hogy a legtöbb esetben ez csak olyan „hattyú halála” történet.

Az egyik leggyakoribb „fegyver” ilyenkor a gyűlöletbeszéd, erről már volt szó. A másik „rokonszakma” a múltban való vájkálás. A kérdés csak az, hogy milyen mélységig megyünk el. Létezik e olyan egyáltalán, hogy makulátlan tisztaság. Illetve ha meg is lát valaki valamit, szóvá lehet e, vagy kell e tenni?

Elvileg 20 éve ott vagyunk az Unióban, mégis útkeresésről, „hogyantovábbról” kell(ene) dönteni. Ráadásul úgy, hogy jórészt nem rajtunk múlik. Bármennyire is az utóbbit sulykolják belénk.

Képes beszámolónak indult a saját szavazásom bemutatása, mégis csak egyetlen fotó került ide. Természetesen a „miértre” is fény derült.

Elég a háborúskodásból, a politizálásból! Jöjjön végre a „cukiskodás!” – vagy mégsem?

Tele vannak a közösségi oldalak hírfolyamai a „kis” kedvencekkel. De a hírportálok nyitófelületei is vetekednek az állatkertek „kirakatával”. Hiszen kutyával/macskával, gyerekkel és mellekkel – hogy csak a csúcsokat emlegessem, és ne a mélységeket – mindent el lehet adni, és a címlapokra lehet kerülni. „Ennél édesebbet ma nem látsz!” – írják. Olyan, mintha megfordult volna az értékrendünk.

Akinek gyorsan teleszalad a hócipője az „állatvilággal”, mielőbb pörgessen lejjebb, hátha közelebb kerül a valósághoz. Az élet írta mesékben ugyanis nem mindig a jó győzedelmeskedik. Bár, ha belegondolunk, hogy La Fontaine a modernkori Nostradamus is megelőzte a korát…

Ha valódi tétje lenne a Köztársasági elnöki pozíciónak, megérteném, hogy ennyit foglalkoznak vele. Bár, a „színpadiasság” miatt, lehet, hogy nagyobb port lehet vele kavarni. De, ha valamit, akkor ezt sikerült leértékelni.

Magyarország sok mindenben első, és ebben nem kevés olyan listát vezetünk, amely elég negatív fényt vet az egyébként is elég árnyékos Kárpát-medencére. Alkoholfogyasztás, öngyilkosság, különféle betegségek ééés köztársasági elnökök bukása, illetve megbuktatása. Ez még akkor is igaz, ha az utolsó még nem biztos, hogy „bejön”.

Nálunk itt az Alföldön, különösen a Kiskunságban, minden csepp víznek jelentősége van. Nagyon kíváncsi leszek, hogy mit jelenthet nekünk (hosszútávon) a gátszakadás.

Amikor a ’80-as évek végén, a főiskolai bulikon megszólalt a(z) Europe, Végső visszaszámlálás (The Final Countdown) című felvétele álmomban sem gondoltam volna, hogy még 35 év múlva is emlegetjük. Pláne nem ilyen összefüggésben. Európa, egy újabb választás előtt, ráadásul egy olyan „matematikai sorozatban”, aminek azóta sincs vége. (De akkor honnan indultunk?)

Szó szerint ilyen zenei bevezető után 2024. május 22-én, szerdán, Magyar Péter megérkezett Kecskemétre. Azt nem tudom, utoljára mikor volt ekkora tömeg a főtéren, talán a valamikor szebb időket megért „Hírös napokon”, vagy talán a „Csiperó fesztiválon”. Sajnos ezeket az eseményeket is sikerült annyira lezülleszteni, (illetve teljesen eltüntetni) hogy az emberek már azt is kezdték elfelejteni, hogy milyen egy „teltház”. Mondjuk ezeket a dolgokat épp nem vágta a Polgármester asszony fejéhez a szónok. De sok más – abszolút életszerű(tlen) – városi problémákat igen. Sőt ezeket még azok is hallották, akiknek munkáltatója kifejezetten megtiltotta a megjelenést. Ezt konkrétan MP mondta. Ééééés nem gondolom, hogy ennyi ember előtt éppen egy hazugsággal akarta volna megváltani a belépőjét. Már csak azért sem, mert ide még ingyenesen lehet jönni, nem úgy, mint a Szabadidő központba. Na, de nem elsősorban a konkrétumok adják a hangsúlyt az írásnak, hanem az ezek kapcsán jövő háttérgondolatok.

(Sajnos) egy újabb negatív kifejezésről tudtuk bebizonyítani, hogy mennyire „király dolog”. Hiszen sikerült többször felszínre hozni, mint bármi mást, ami „pozitív” lenne.

A nagy egyházi kötődésű ünnepek előtt mindig van valamiféle felkészülési időszak. Advent, böjt vagy valami hasonló. A pünkösddel kapcsolatban nem tudok ilyenről, bár az is igaz, hogy ezekben a „körökben” nem vagyok igazán járatos. De az élet „gondoskodott” az előkészületekről, ha nem is a várt formátumban.

Gyűlölködni „jó” dolog, hiszen az ilyen mentalitással aztán keményen oda lehet mondani bárkiről, bármit. Háááát nem, nagyon nem!

Ritkán tapsolunk annak, ha valami leszálló ágban van. De a „benzin” árát nézve ez tényleg üdvözlésre ad okot! Hurrá!

Az utóbbi időben tényleg sokat foglalkoztam az üzemanyagokkal. Már csak azért is, hogy bebizonyítsam, tényleg örülök a folyamatos árcsökken(t)ésnek. Emellett már tényleg csak egy pici baj van. A kommunikációval, és az intézkedések indokolásával tényleg bizonyítékokat kapunk arra, hogy évek, évtizedek óta át vagyunk… vágva.

A vallásról azt mondani, hogy ellentmondásos téma, talán az egyik legrosszabb jelző. Hiszen, akik abban a hitben élnek, azok azért sértődnének meg. Akik meg nem, azok meg azért.

Mindenki hisz valamiben, hiszen hinni kell, mert anélkül csak céltalanul bolyongunk az életben. Az, hogy ez egy kézzel fogható jelenség, egy hit, vagy egy eszme, senkinek nincs joga megkérdőjelezni. Tulajdonképpen ezt legmagasabb törvényi szinten is szabályozták, legyen az alkotmány vagy alaptörvény. (Persze utóbbi két megközelítés esetén is „szabad” egymás torkának esni.)

Óriási ováció fogadta anno Kecskeméten, az Izsáki út felújításának hírét. Négysávosítás, korszerűsítés, gyors és biztonságos közlekedés. Hangozhattak el az akkori hírhozók szájából a szokásos (mára már bizonyítottan csak maszlagok.) A tervezetek egyes részei ugyanis kútba, vagy hogy stílusos legyek, csatornába estek.

Ha már így körbenőtt bennünket a beton és az aszfalt, akkor is meg kell, hogy tartsuk a helyhez kötődő hagyományokat. Igen ám, de ilyen környezetbe mégsem palántázhatunk paradicsomot. Akkor ültessünk csatornafedelet, úgyis annak van most itt az ideje!

Az értékteremtés és a fenntartás egyik legvonzóbb tükörképe a média. De ebben az „üvegfalban” biztos azt látjuk viszont, amit szeretnénk?

Többször emlegettem már, hogy igyekszem kerülni a bulvár legmélyebb bugyrait. De ma már a kattintás vadász (elektronikus) sajtó mindinkább összemosni igyekszik a valódi értékeket a „semmivel”. Két példát hoztam az ilyesfajta rosszallásom ellenére, az élet különféle területéről. Azért tettem így, hogy ne (csak) a konkrét személyekre, hanem inkább a jelenségre hívjam fel a figyelmet. (Igen, én is megnézem, hogy ezt az írást hányan olvassák, lájkolják.)

Számomra az 5. hónap első napja olyasfajta „háttér-jelentéssel” bír, mint a hobbikert. Mindkettő önmagában is ellentmondás.

Amikor a reggelit készítettük, arra gondoltam, hogy az alábbi csendéletet megosztva kívánok majd jó napot mindenkinek. Olyan szép, tavaszias, magyaros, egészséges. Mi más kellene még a munka ünnepére. De miközben a kávét főztem, elkezdtek a gondolatok cikázni a fejemben. Az első ötlet, – ami azért nem teljesen volt a sajátom – hogy megcsinálom a régóta áhított harcsapaprikást, hogy maminak is legyen egy nyugodt napja. Persze nálunk a házimunkát egyébként is megosztva végezzük, de most legalább nevet lehetett adni a „gyereknek”. A munka ünnepén háruljon rám a feladatok felelősségteljesebb része. (Nyilván a mosogatással együtt.)

Elmondhatjuk, hogy a mai világunkat leginkább az „E” betű jellemzi. Az élelmiszeripar „legfontosabb” jellemzői után már régóta csak az elektronikus élettérben tudunk létezni.

E-mail, Formula E, de nem is kell itt nagy felsorolás, hiszen bármerre nézünk, bármit intézünk, minden összeköthető valami kütyüvel. Szinte már észre sem vesszük, hiszen egyre többjük működik vezeték nélkül is.

Hétköznapi történetnek indult, hiszen lejárt a személyi igazolványom. Előfordul, ha csak jó pár évenként is. Be is mentem a kormányablakhoz, ahol adategyeztetés után mondták, hogy majd értesítenek, ha elkészül az új. De, kaptam egy borítékot is, hogy majd ezt is hozzam magammal. Eltelt bő egy hét, jött az SMS, mentem a borítékommal. Bejelentkeztem, szinte rögtön meg is jelent a sorszámom a képernyőn. Megkaptam az új kártyát, és utána jött az a történet, amiért ez a bejegyzés létrejött.

Megérkezett a várva várt intézkedés a magas üzemanyagárak „rendbetételére”. Ezúttal a nemzetgazdasági miniszter volt a főni szócsöve, aki azt üzente: „két hetet ad a kabinet a Magyar Ásványolaj Szövetség tagjainak, hogy önkéntesen csökkentsék a régiós átlag szintjére az üzemanyagárakat.”

A „benzin” árának alakulása mindig is megihlette az írókat, az olvasókat, az autósokat, (az autó nélküli, de a boltban vásárlókat, még ha egyesek nem is értik miért…) és ez még így lesz nagyon sokáig… „Fogadjuk” el akkor is, ha a „klasszikus” üzemanyag már régóta a halálsoron van. Szerintem sokan „szeretnének” ilyen hosszú halált.

Azt már tudjuk, hogy megjelenése nem csak egy „médiahack”. De, hogy hova fut ki, még várat magára.

Csodálkozunk rajta, pedig „csodálni" kellene. Vagy csak a helyén kezelni. Azért tettem idéző jelbe, nehogy megint valami csúnya jelzőt kelljen magamra aggatni, mint a múltkor. Természetesen szó sincs valami „Óz” jelenségről. Pusztán annyit szeretnék megjegyezni, hogy a „mindentcsakmitudunkjólésmajdmegismondjuk” kormánynak, meg az általam sokszor csak „tehetetlen”-nek nevezett ellenzéknek, is újdonságként szolgált a megjelenése.

Ideális munkatárssal bővült az M1 (Duna TV) stábja, ami a jelenlegi helyzetben különösen fontos. Nincs múltja!

Micsoda mesebeli cím! Mint Ádám és Éva. Vagy (Fejős) Ádám és (Bíró) Ada. Nem is értem, miért nem Éva. Jaaaa, megvan! Így lett „adás”-képes.

Mindenek előtt egy gyors kérdés – persze csak költői. Ti honnan tudjátok, hogy mi történik az M1-en Dunán? Nem tán nézitek? Naaaaaaaaaa! Persze önmagában ez nem lenne baj. Ha nem tudnánk, hogy mindenki azt harsogja, hogy ő aztán nem… Persze olyan ez, mint amikor azt mondják, nincs is TV-jük. De pont ebben a folyamatosan megújuló virtuális világban ne tudnánk, hogy az adások megtekintéséhez a klasszikus TV-nek már semmi köze. Maga a készülék már csak egy letűnt korszak szimbóluma, persze csak bizonyos körökben. Na meg a másik oldalon a farok méregetésé, természetesen abban a tekintetben, hogy kinek van nagyobb. Nem farka, hanem TV-je!

Minden fordulóban emlegetjük valamiért a VAR-t. Ezen nem kell különösebben csodálkozni, hiszen mi (is) akartuk, hogy legyen.

A tapasztalatok értékelése azóta is „ellentmondásos”, de biztos vagyok benne, hogy azért, mert azoknak hangosabb a szava, akiket egy-egy ítélet hátrányosan érintett. Akkor most én is csak hisztizek? Ha a „hazai” kedvenc (amely most idegenben játszott) sérelmére elkövetett ítéletet nézzük, akkor biztosan. DVSC-KTE 1:0.

Biztos veled is előfordult már, hogy nem ismered eléggé azt az embert, akivel nap mint nap találkozol.

A költészet napjára elsősorban költeményeket „illik” időzíteni. Pedig az ilyen típusú írások nem feltétlenül egy konkrét, nevezetes naphoz kapcsolódnak. Értem én, hogy ennek is kell egy nap, de ahogy a többi hasonszőrűvel, ezzel sem tudok azonosulni. Annak, hogy mégis most szólok, egészen más oka van. Egy konkrét embernek egy konkrét oldala most jött velem szembe.

Tizenegy néhány nappal ezelőtt új szereplő lépett elő a szürkeségből. Magyar Péter. Akkor még úgy éreztük, egy ember határozza meg a következő napokat, heteket. Aztán hirtelen kétszemélyes lett a történet. Nem akárkivel kettőződött meg a létszám: Varga Judittal.

Hosszú idő telt el március 15. óta. De, az idő múlásának érzékelése relatív. Nem mindegy, hogy a „klasszikus” ’48-ról vagy 2024-ről beszélünk. Magyar Péter zászlóbontása egy nagyon várt közéleti esemény volt, a forradalmi ünnepség mellett. A filmről nem is szólva. Igaz, utóbbi hatása gyorsan lecsengett. Ennyi idő alatt ugyanis mindenki megnézte, aki akarta, és az is, aki nem. Akivel akkor még kevésbé számoltunk, pontosabban más miatt emlegettük MP-t. A volt felesége: Varga Judit.

Sokan áhítoznak arra, hogy egyszer ők is VIP vendégek legyenek. (Én is, én is, én is!!!) Van, akinek könnyebben megy, van, akinek egy kicsit döcögősebb…

Manapság ha az ember bármilyen eseményre ellátogat, egy feliratba biztosan belebotlik: VIP (A Very Important Person (rövidítve VIP) a különleges elbánásban részesítendő vendég(ek)re utaló angol nyelvű kifejezés.)

Ki ne áhítozott volna már arról, hogy egyszer ő is különleges meghívott legyen valahol, vagy szinte bárhol. De kik ezek az alakok, milyen extra eljárásokban, juttatásokban részesítik őket? Lehet ezt még fokozni? (Most spoilerezzem magam?) Igen lehet! Na de kérdem én: Hol lehet a „jópofizásnak” a határa? Mi az mi erkölcstelen, gusztustalan, a jogtalan előnyökről, a korrupcióról nem is beszélve?