A hét vége felé ismét átlépte az Euró/Forint árfolyam a 400-at. De nálunk ugye ez is sikernek számít, egyre nagyobbat mondhatunk.

Számokban mindig is jók voltunk, sok ebbéli nagy koponyát adtunk a világnak. De amióta a „számmisztikában” (is) a politikusoké az uralom, még inkább ferde szemmel nézünk a billentyűzet jobb oldalán levő gombokra.

Dehogy jutnának nekem olyan szavak a „fejembe”, hogy „propagandaszöveg”, meg „hazugság”. Inkább örülnünk kellene, hogy a jó EURO-nak köszönhetően majd nagyobb lesz az év végi „sonkapénz”. Mert ugye a többségében nyugati vevőinktől csak úgy dől be a „közös” európai valuta. Persze… megint egy olyan „közös”-ség, amiből mi magyarok valahogy kimaradtunk. Ugyebár amíg nagyjaink kis közösségének ez az érdeke, még egy darabig így is lesz. 2026-ig biztosan, és persze utána is, hiszen ez nem megy egyik napról a másikra. Messze van még a Forint halála. Még akkor is, ha már a nagyja is csak „aprópénz”.

Nem nehéz ma elvetni a sulykot, hiszen bármilyen normán túl gyorsan átlép az ember. Még akkor is, ha ő „valaki”, vagy még annál is többet gondol magáról.

Hatalmi pozícióban is könnyen át lehet esni a paci másik oldalára, csak az a baj, hogy onnan nem lehet nagyot esni. Legalábbis egyelőre…

Az, hogy mennyire „fordulékony” az ember hangulata, nem igazán vannak mércék, annál inkább tapasztalatok. Azt, hogy mi váltja ki ezeket a pálfordulásokat, és ez hova vezethet, különösen nehéz előre meghatározni. Utólag értékelni persze könnyű. De vannak azok a helyzete, sőt azok a személyek, amelyeknek, illetve akiknek a „végletekben való” elhelyezkedése különösen irritáló. „kövér lászló” nem először kerül a „népharag” középpontjába arrogáns viselkedésével, mindent elsöprő, lekezelő stílusával. Erre persze sokan mondják, hogy „jó helyen teszi, éppen oda való.” – a Parlamentbe. Bár tudjuk, az épület nem egy kultúrközpont, magát az intézményt mégsem a feszültségek levezetésére találták ki (elsősorban). Hogy sokan mégis erre használják, – az elnökükkel az élen – sajnos már meg sem lepődünk.

Ennek a meglehetősen kritikus felületnek a stílusjegyeit ismerve gondolom nehéz elhinni, hogy e sorok íróinak is lehetnek emberi gondolatai. Pedig itt is csak egy halandó ül a billentyűzet mögött.

Ez a blog, – így természetesen én is – ritkán foglalkozik tragikus életeseménnyel. Legalábbis nyilvánosan. Talán egyetlen kivétel volt, Pelé halála. Most megint egy olyan EMBER ment el, akinek munkássága meghatározó lehet mindenki számára. Akitől egy ország búcsúzik: Karsai Dániel alkotmányjogász, aki az ALS betegség következtében hunyt el.

Az ügyvéd úr élete és munkássága, közéleti szerepvállalása előtt sokan azt sem tudtuk, mi ez a betegség. De ez alatt, az alig több mint két év alatt, volt időnk megtanulni. Amibe a gyilkos kór mellett még inkább beleláthattunk, sőt megtapasztalhattunk, hogy mi történik akkor, ha valaki ezzel szembeszáll. Ő nem csak a betegséggel dacolt, hanem azzal is, hogy ezt miként lehessen emberileg kezelni. Az orvoslás nyilván egy másik szakma, bár annak is része az emberség. De ami még ennél is fontosabb a méltóság. A földi életet hogyan lehessen akkor befejezni, ha már a tudomány sem áll az ember mellé.

Minden heti „Orbánunkat” add meg nekünk ma! Tessék, itt volt mindjárt kettő is!

Továbbra is vallom, hogy nevekkel nem viccelődünk! Még komolyan sem... Na, most sem a nevekkel van a baj.

Nem, kedves olvasó, nem Te ittál a héten többet a kelleténél. A kettős látás ezúttal nem a Te elborult állapotod miatt jött létre. Valóban dupláztak. Sőt, még a „főninek” sem esett rosszul, hogy nem egyes egyedül ő volt a főszerepben. De még ezt is tudom fokozni. Hiszen általában a Miniszterelnök szavait szokták „megvédeni” a megmondó emberek. Most még ebben is fordult a kocka. Maga Orbán Viktor „védte” meg azonos vezetéknevű „cimboráját”. Mondjuk kellett is a „segítség”. „Megszoktuk” ugyanis, hogy „nagyjaink” folyamatosan húzogatják a tűrőképességünk határvonalait, de mindig rá tudnak tenni egy lapáttal.

Elsősorban le kalappal mindazok előtt, akik tevékeny részesei a jelenlegi árvízhelyzetben való helytállásnak! Természetesen azoknak is köszönet, akik a háttérmunkákat elvégzik, hiszen nélkülük sem működne az egész, de…

Mai „modern” világunkban már meg sem lepődünk, ha egyesek a veszélyhelyzetek „farvizén” próbálnak meg „élősködni”. Az, hogy most a jelenség még éppen „rímel” is az aktuális folyadékkal, még ezzel is az ő malmukra hajtja a vizet. Sőt annak is tanúi lehetünk, hogy magukat túlértékelve igyekeznek „lepipálni” Pelikán Józsefet.

Bármennyire is komoly eseményről van szó, ami leginkább szakmai feladatok elé állítja a védekezésben résztvevőket, a helyzetnek számtalan „hozadéka” van. A politikusok, közéleti személyiségek, a sajtó mind-mind olyan „tényezők”, akiknek illetve amelyeknek a közvélemény számára, a feladataikon túlmenő hatásai is vannak. (Reggeli helyett természetesen nem a bölcsesség kövét simogattam. Magam is tisztában vagyok, hogy ez más eseményeknél is így van. De az elhúzódó árhullámban egyeseknek elég sok idő jut arra is, hogy a saját „jelentőségüket” is kiemeljék.)

Az alkotói közösség is egy igazi nagy család. Hiszen közülük sokan már nem először vesznek részt a rendezvényen. Persze nem mindenki. Sőt időnként feltűnik egy távoli „rokon”, ha nem is „köbükunokai” fokon.

Az esemény létjogosultságához aligha férhet kétség. Egyre inkább… Azon már inkább lehetne vitatkozni, hogy kik kerüljenek előtérbe. Azok, akik a megvalósított ötletek „ihlet”-adói, vagy maguk az „áldozatok”. De szerencsére ezeken sem kell elmélkedni. Beszéljenek inkább maguk a képek! A közönség meg majd ítélkezik, ugyanis itt lehet szavazni.

Már önmagában megmelengeti a szíveket, hogy a hirtelen ősziesre fordult időjárás ellenére nagyon sokan látogattak ki az újbudai Bikás parkba. Az első néhány kép láttán már fel is szökken az adrenalin szint, így a közel 1-1,5 órás séta közben senkinek nem jut eszébe fázni. Nem csak a képek kezdenek el beszélni. Hiszen az egymás számára ismeretlen látogatói csoportoknak is azonnal interaktív lesz a közeg. A kisebb társaságok közösen gondolkodva próbálják meg kitalálni, hányféle mondanivalója lehet egy képnek.

A magyar válogatottnak becsengettek. Ötször. Kicsit lekésték a tanévkezdést, le is osztályozták őket gyorsan.

Már a hétvége is elmúlt, de még jövök én, aki 555.555.-ként beszólok a magyar focinak. Hiába no, lemaradtam egy kicsit a formaidőzítéssel. Viszont ezzel nem voltam egyedül. Voltak rajtam kívül minimum 11-en, meg még egy páran.

Már leírtam a címet, amikor szembe jött a neten a kutyapárt osztályozása: „1 hete tart az iskola, és a magyar válogatott megkapta az első ötösét németből!"

Született persze számtalan mém ez ügyben, de mind azt bizonyítja, hogy igenis érdekli az embereket a nemzeti 11-ünk sorsa. Már hogyne, amikor annyi pénzt költünk rájuk, mint egy „normális” csapatra… Tudom, már ebben is utolértük Európát, tehát „így van ez rendjén”. Igen, megint egy mutató, hogy mi is az öreg földrészhez tartozunk, de kérdés, hogy meddig. (Jaj, dehogy akarok én is beállni abba a sorba, akik az EU-ból való kilépést – kizárást – vetítenék előre, de nem szeretnék azok közé tartozni, aki nem hallottak volna erről is…) De azért fáj… Van az embernek egy kellemes, programokkal telített szombati fáradtsága, és szerettem volna jó érzésekkel lezárni a napot. Értem én, hogy a sör sok mindent megold, de így még az is keserűbb volt.

A csengő hangja egy fizikai vízválasztó a nyári vakáció után. Ennél már csak az ideológiai csatározások, amelyek hangosabbak.

Nálunk már menetrendszerű, (ha már a MÁV-nak sem megy) hogy az iskolakezdés idén sem megy zökkenőmentesen. Hiszen még el sem kezdődött a suli, már többet beszéltünk a botrányokról, mint magáról a konkrét oktatásról. Az elmúlt években az időjárás okozta késedelmekről vagy a be nem fejezett felújítások miatt kialakult káoszokról volt hangos a sajtó. Idén „jobb” esetben „csak” leváltották az igazgatót. Annál mindenképpen jobb, minthogy néhány nappal a tanévkezdés előtt bezártak néhány iskolát.

Az elmúlt 1-2 hét kétségtelenül a MÁV-ról, a vasútról szólt. Mind a fizikai valóságról, mind a történtekről, mind a hozzá kapcsolt ideológiákról.

Sok évvel ezelőtt – még az induláskor – regisztráltam a Momentum hírlevelére. Igen, innen a cím, még mielőtt valaki a pillanatnyi elmeháborodottságomra hivatkozna. Tetszett, fiatalos volt, új lendület, stb. De igazán sosem kerültünk közelebb egymáshoz. Lehet, hogy a legfrissebb hírlevelük hozta meg a megvilágosodást a „miért”-re. (Próbáltam linkelni, nem sikerült, ezért bemásoltam.) De nem emiatt olyan hosszú ez a cikk, mint egy tehervonat a nyugati parttól a keletiig az USA-ban, a 66-os út mellett. 150 kocsi, dupla konténerrel.

Megint találtak egy burkolatot, ami elfedi az oktatási rendszer hiányosságait. A fedő neve – ami akár fedőneve is lehetne: Mobil-takaró.

Ismét volt egy tanár, aki elcsúszott. Ráadásul egy igazgató. Igaz, ő nem a vasalódeszkán, hanem a mobilon. A következményei meg hát…

Persze ez a probléma-„megoldás” a felettes szerv részéről csak egy, a sok közül. Olyan szempontból még találó is lehet – annyira mobil – hogy bármit el lehet vele kendőzni. Hej, ha ezt Madách Imre megélhette volna, biztos beleírta volna az ember tragédiájába. Mit ad Isten, éppen az ő nevével fémjelzett gimnáziumban borult ki a bili. Alig jelent meg a – szokásos módon sebtében megalkotott – jogszabály, máris – gyakorlatilag statáriális módon – jött a büntetés az első „ellenállóval” szemben.

Ha valakinek nem lenne ideje elmenni a templomba vasárnap. Esetleg előtte, ne adj’ Isten utána.

Magasra tették a mércét „eleink”. A Gellért hegy tetejére. Mégis oly közelre, hogy Budapest nagyon sok pontjáról látható. Klasszikus értelemben mindenki számára ugyanazt jelenti. Még akkor is, ha nem kell túl nagy fantázia ahhoz, ha egyesek a vélt vagy valós megkeseredésükben kibúvót keresnek a fogalom alól. Mindenkinek van keresztje. (Hordja egy egész életen át. Sipos F. Tamás) Egyes híresztelések szerin – az „ötlet” szót már önmagában ferdítésnek érzem – „A SZOBOR”-nak is lesz... Legyen?

Azt egy kissé elkésettnek érzem, hogy erről indítsak szavazást, elég sok felületen belefutottunk már ilyenbe. Talán a felület szellemiségének – és véleményének is – jobban megfelel, ha az alábbi kérdést teszem fel. (Jobban rávilágít az irányított szavazásokon feltüntetett betűsorokra.)

Nincs „szerencséjük” az egyetemi gólyatáborok szervezőinek. Korábban történtek már szexuális jellegű erőszakos bűncselekmények, túlzott erotikus jellegű „játékból” adódó botrányok. Most meg itt van ez a szex közbeni, így azzal szoros kapcsolatban álló „eszköz” mellőzésére való törekvés.

Igen a BME egyik gólyatáborában határozott utasítás van arra, hogy tilos bevinni kondomot. Valószínűleg a szabadidő kellemes eltöltése érdekében rengeteg programot szerveznek majd. Társasjátékok, barkochbák, sorversenyek, kvízek, sport, és megannyi más hasznos elfoglaltság. Hurrá!

Fiatalság, bolondság! – hogy egy örök klasszikussal kezdjem, és annyira nem is vagyunk messze a mai magyar valóságtól. De remélem nem is nagyon kerülünk távol amiatt, hogy az évtizedek munkájával a köztudatba égetett gumióvszer használatát mellőzni kelljen. Azért azon érdemes lenne elgondolkodni, hogy az elmeorvosi vizsgálatot kinél kellene először elvégezni. Azoknál, akik ezt az ötletet a kivitelezésig végigvitték, vagy ott, ahol az a gondolat fogalmazódhatott meg, hogy „én a táborban nem dugok”. Legalábbis óvszerrel nem.

Nagyon lassan már vége van a nyárnak. Ha még nem is járnak hűvös szelek, a cinege madárnál is sokkal nagyobb bánata van az iskoláknak. Ráadásul nem is ilyen lírai a probléma.

Mi is a pokolba kívántuk a sulit anno a 70-es, 80-as években. Mint ahogy azt is, aki augusztus közepén felhozta a témát. (Egy dolgot biztosan nem emlegettünk. A mobiltelefont. Mobilt? Hiszen még vonalas sem volt.) Erre mit ad Isten, van osztálytársam, (már többször megemlékeztem róla) aki tanító néniként ott feszít egykori iskolánk könyvtárában az új tankönyvek között. Igaz sem dobócsillag, se telefon nincs a kezében. Pusztán széles mosolyával invitálja a nebulókat a tudás írott formájának megszerzésére. Ugye milyen kedves gesztus! Tényleg mintha évtizedeket ugrottunk volna vissza az időben. Így a távoli jövőből visszapillantva, nem is tudom… lehet, hogy mégiscsak szerettük a közeget.

Nagyon ne keseredj el, ha nem találod a címben a „kedvenced” nevét. Nem a szándékos lehúzás volt a cél… megy az magától is.

Akit nem érintett meg az olimpiai szurkolás, nem tudott együtt élni az összmagyar drukkolással, most „hazaérhetett”. Végre vérmérsékletének és szimpátiájának megfelelően lelkesedhet a kedvenceiért.

A cím ugyan egyértelműen a hazai „szent grál”-t idézi, de aki egy picit is józanul gondolkodik, tudja, hogy lilában, kékben, pirosban vagy más színkombinációban is ugyanaz a helyzet. Sőt ha különféle „elemzésekre”, magyarázkodásokra hallgat, még inkább az az érzése támad, hogy soha nem fog tisztán látni. Pontosabban, amit lát, – a TV-ben vagy a lelátón a saját szemével – az továbbra is elkeserítő.

Idősebbeknek még gyorsabban szalad az idő. Alig szörnyülködött az internet népe a különféle szempontok szerint alulértékelt megnyitóünnepségen, már véget is értek a 2024-es párizsi olimpiai játékok.

Amikor a nyári szabadságot terveztük, bevallom nem számoltam az olimpiával. De ha már így (részben) egybe estek, igyekeztem a fél szememet rajta tartani. Legalább ettől legyen karikás a szemem, ha már nem kellett korán kelni. Igaz, a családot és a közvéleményt megkíméltem az írásaimtól, egy kivételtől eltekintve. Akkor ez volt a kikapcsolódás. Meglepően kevés klasszikus blog született a játékokkal kapcsolatban, bár ez adódhat a műfaj háttérbe szorulása miatt is.

Pedig életszerűbb vélemények is születhettek volna, mint amit a közmédiából átjött. Különösen, ami a megszerzett érmek, helyezések megítélését illette. „Szerencsére” a közösségi oldalakon azért áradtak a gratulációk és a bírálatok.

Egyetlen mondatot kerestem eben a nagy médiazajban, de nem találtam. Legalábbis ebben az összefüggésben nem. Ezért leírtam.

A magyar nyelvben az „X” nem sűrűn fordul elő. Az „Y” is csak kiegészítésképpen. Csak azért látjuk olyan sokszor, mert a kettős betűk gyakori kiegészítői, melyeket igen sokszor használunk. Ennek ellenére nem egy nyelvművelő elemzés következik. Viszont kiderül, hogy ami az egyik megközelítésben nem annyira fontos, máshol igen nagy jelentőséggel bírhat.

Borzasztóak ezek a töltőállomások nem? Olyanok, mint a rossz gyerekek. Hát hányszor kell ezekre rászólni?

A „benzinár” megint elérte a legutóbbi „ejnye-bejnye” szintjét. Ezt sokan valamiféle ingerküszöbként is értelmezték. De ez már annyira elcsépelt szó, inkább nem is bőszítenék fel vele senkit.

Amikor az „első” eset előfordult, azt hittem, hogy ez valami rossz vicc. Az már kérdés, hogy csak kínunkban röhögtünk rajta. De valójában tényleg komolyan gondolták. Mármint – ahogy akkor is fogalmaztam – leszóltak a pártközpontból, hogy „szíveskedjenek” már csökkenteni az üzemanyagok árát. Láss csodát! – csökkentették. Igaz, csak úgy ímmel-ámmal. Pontosabban szó szerint betartották az utasítást: Látszat intézkedésre látszatmegoldást alkalmaztak. Jó-jó, volt még egy ösztönző erő, ami egy „kicsit” tartóssá tette a folyamatot, hiszen közeledtek a választások. De, mint minden „csoda”, ez is csak 3 napig tartott. Kis fellebbezéssel, meg egyéb „huncutságokkal”, helyenként újraválasztásokkal 3 hétig elhúzva. (Utóbbiak eredménye már nyilván nem annyira fontos, hiszen ezekre már a megemelt üzemanyag árakon lehet majd elautózni.)

Mondják, hogy a foci megosztó, még akkor is, ha a leginkább közösségalkotó. De az eszközzel még a családon belüli ellentétek is kisimíthatók, nemektől függetlenül.

Sokan elgondolkoztak már azon, hogy van e olyan eszköz, szimbólum, ami a legszélesebb körben összefoglal valamit. Eszmét, érzést, célokat, bármit. Persze ideológiát mindenre lehet találni. Na de tárgyiasítani aligha. Eddig…

Szűk baráti körünk egy tagja egész héten arra készült, hogy a hétvégén Ciprusra utazik. Hogy ez mennyire munka vagy kikapcsolódás jellegű, ebbe ne menjünk bele. Hiszen mindenki úgy osztja be az idejét, ahogy tudja. (Meg, ahogy engedik neki…) Az viszont tagadhatatlan, hogy egy idegen ország kultúrájából sokat elárul a helyi piac, kirakodóvásár vagy bárminek is nevezzék. Így botlott bele a képen látható kínálatba.

Győztek a károgók. De ez nem azt jelenti, hogy nekik van igazuk, és főleg azt nem, hogy ez így van rendben. De a magyar fociválogatott kiesett az EB-n, ez tény.

Én szurkoló vagyok! Minden fontos meccsen együtt izgultam a „jobb érzésűekkel”, sőt még a realitásérzékemet is félretettem. (Szavazást is indítottam.) Minden délután azzal búcsúztam el a kollégáimtól, hogy hajrá magyarok. Aztán másnap reggel is így köszöntöttük egymást, csak ellentétes szájgörbülettel. Az írást általában arra használom, hogy levezessem a feszültséget a munka után. Most meg azért mentem dolgozni, hogy a szerda este „izgalmait” fel-, vagy ha úgy tetszik, ledolgozzam.

Faramuci helyzet állt elő. Bármennyire is „kissé” dicstelen a labdarúgó válogatott eddigi EB szereplése, elég jó esély nyílhat a továbbjutásra.

„Gyarló” ember a magyar, legalábbis egy része biztosan. A szurkolói lélek ugyanis elég nehezen értelmezhető. Persze, hogy mindig, mindenki azt akarja, hogy az összes meccset megnyerjünk. Még úgy is, hogy a realitás időnként egészen mást tükröz. Azt pedig igen kevesen veszik tudomásul, hogy a pályán, a 11 hazánk fiával szemben, az egy tucatnál éppen eggyel kevesebb ellenfél is felsorakozik. Náluk, az övéik elvárása, ugyancsak a győzelem. A gyakorlatiasság jegyében bizony ez a két feltétel igencsak üti egymást. A „békés” döntetlen pedig nem elégíti ki egyik fél feltételét sem. Arról nem is beszélve, hogy ez utóbbi nem is mindig célravezető.

Ha már a testedzés nem folytatódhat a hagyományos módon, legalább lélekben legyünk erősek. Éljen a szellemi petting! Ezzel mindenre lehet hatni.

Kétségtelen, hogy átértékelődik a testmagasság által felállított sorrend. De csak ha egy picit is belegondolunk, már ez is felvet egyfajta megkülönböztetést. Ha ezt kivetítjük a fejekre – mert máshova nem igazán lehet – akkor az eltérések inkább csak elméletben mérhetők. Abba meg bármit bele lehet magyarázni.

Még csak egy nap telt el a „magyar-svájci” óta, de témát már 1001 féleképpen feldolgozták. (Most nem a válogatás nélküli „cifra” kifejezések választékos megjelenítésére gondolok.)

Jöjjön még egy nézőpont, ezúttal szó szerint! Ez persze nem tereli el a fiúk „teljesítményéről” a figyelmet, de a szitokáradatból megpróbálok egy kicsit magam felé irányítani, vagy ha úgy tetszik átvenni.

Hál’ Istennek vége a választásoknak. Pontosabban majdnem, hiszen vannak még, akik a térkép szélére sodródtak, de még kapaszkodnak a határvonalakba.

Tulajdonképpen érthető, hogy küzdenek a végsőkig, de tudjuk, hogy a legtöbb esetben ez csak olyan „hattyú halála” történet.

Az egyik leggyakoribb „fegyver” ilyenkor a gyűlöletbeszéd, erről már volt szó. A másik „rokonszakma” a múltban való vájkálás. A kérdés csak az, hogy milyen mélységig megyünk el. Létezik e olyan egyáltalán, hogy makulátlan tisztaság. Illetve ha meg is lát valaki valamit, szóvá lehet e, vagy kell e tenni?

Elvileg 20 éve ott vagyunk az Unióban, mégis útkeresésről, „hogyantovábbról” kell(ene) dönteni. Ráadásul úgy, hogy jórészt nem rajtunk múlik. Bármennyire is az utóbbit sulykolják belénk.

Képes beszámolónak indult a saját szavazásom bemutatása, mégis csak egyetlen fotó került ide. Természetesen a „miértre” is fény derült.

Nem volt még elég? Női mivoltotokban (is) mindig az árnyékba lökve a fényből. Vagy csak nem látjátok a fától (vagy a pénztől) az erdőt?

Az egyik legnagyobb versengés most azon megy, hogy ki mondta, (tudta, jósolta, „előrelátta”) legelőször, hogy Szentkirályi Alexandra vissza fog lépni. Ja, még azt is, hogy Vitézi Dávid javára. A politikai szempontok helyett hagy közelítsem meg más oldalról a dolgot.