A háború, amely minden „fejlett” korban velünk volt, van és lesz!

A média-megjelenés gyorsaságával versenyző felületek, igyekeztek rögtön az orosz-ukrán konfliktus kitörésekor bedobni a követ az állóvízbe. Jelesül, mi történne Magyarországon egy komolyabb háborús beavatkozás esetén? Ment a „polemizálás” a hadkötelezettség, a sorkatonai szolgálat és a többi hasonló fogalom értelmezése között. Egy a lényeg, mindenkit az érdekelt, hogy kinek kell bevonulni egy esetleges mozgósítás esetén.

„Elfogtunk egy levelet!”, – idézhetném KERN András klasszikusát. De itt egy kicsit nagyobb „papírokról” van szó, nehéz lenne egy borítékban elrejteni.

Mondhatni, az ARC-kiállítás az egyetlen olyan dolog, amikor a nagy plakátozásoknak értelme van. Az út mellett csak elvonja a figyelmet a forgalomról. A választások idején pedig az emberi elmét ferdíti el a valóságtól. Ide viszont célirányosan jönnek az látogatók. Ugye Te is eljössz!

Ebben a nagy rendszertelenségben amiben élünk, ezen blog-felület talán egyetlen olyan témája, amely minden évben visszatér. Ráadásul nagyságrendileg azonos időpontban. Most pl. egy olyan buborék formájában, amely remélem, sose durran ki, legfeljebb épp a megfelelő időpontban. De kiszúrja e valaki? Pl. olyan dolog, ami másoknak is bántja a szemét. Mert, hogy irritálja az biztos. (Az INDEX is azért írt róla.) Csak kérdés, hogy kiteszi e valaki a kirakatba, vagy akár az ARC- kiállítás képei közé. Azt mondanom se kell, hogy ezek a képek nem láthatók a tárlaton. Szerkesztőségünk viszont az idén is hozzájutott olyan „művekhez”, amelyek nem élték túl a zsűri ingerküszöbét.

Kiütöttük a világot! Nem egy meccsen, egy sorozatban. Bár ezek a tények, azért gondolkodjuk józanul!

Igen, én is néztem, én is ujjongtam, igaz, még itthon sem dobálóztam. És az sem véletlen, hogy a „tények” szót ennyiszer és ennyire hangsúlyoztam. Jah, és persze kalapemelés!

Az első sorok, mondatok kétségtelen, hogy a gratulációról kell, hogy szóljanak. Mert régen volt már olyan, hogy nem csak egy-egy meccs után, hanem mondjuk úgy, hogy „kissé rendszeresebben” álltunk fel a kanapéról örömittasan. (Mármint a végeredmény miatt!) De azért senki ne gondolja, hogy a magyar foci mostantól kezdve európai vagy akár világszinten meghatározó lenne. (Emiatt még várjunk néhány évet, hogy mindezt a tartóssága okán leszögezhessük.) A tényeken viszont ez nem változtat! Már csak azért sem, mert ennek a (kicsit lesajnált) sorozatnak, a mieink számára igenis volt tétje. (A szurkolók szemében mindenképpen.)

Ha nyaralásra „adjuk a fejünket” előbb utóbb megjelenik, és egyfajta zöldszemű szörnyként uralkodik felettünk. Igen, olyasmi, mint a féltékenység.

Nyaralni – többek között – azért megy az ember, hogy kikapcsolódjon az otthon világából. Hátrahagyja a mindennapi dolgokat, és feltöltődik olyan élményekkel, amelyek birtokában majd megerősödve térhet vissza. De akkor mi ez az érzés, ami a messzi távolban is a hatalmába kerít?

Egy dologban nem lankad az emberek fantáziája. A mém-gyártásban!

A kifordított világ befogadásához természetesen felvevőpiacnak is lenni kell. „Szerencsére” ebben sincs hiány. Annál is inkább, mert az emberek (egy része) már oly mértékben megcsömörlött a „közélettől”, hogy semmi mást nem hajlandók befogadni.

Lassan csak ez marad, hiszen „ingyen” van, nem úgy, mint a kaja meg a sör. (Persze ezt a „kutyák” is tudják, hogy ez a neve a piának, aztán kerül, amibe kerül.) Azt meg mindenki látta, (még az is, aki „nem néz” TV-t) hogy az internet „olcsóságáért” mennyien képesek kiállni, míg a gazdák és a pedagógusok mellett csak elvileg tüntet a fél ország. Azt már kevesebben vették észre, hogy a világháló díja nem feltétlenül a netadó, hanem valami más – burkolt vagy kevésbé fedett – formátumban azért beköltözött hozzánk. Azért az legyen csak megnyugtató, hogy a virtuális „valóságot” nem fogják elvenni az emberektől, hiszen akkor az „agymosásnak” is elzárnák az egyik legelterjedtebb csatornáját. Arra aztán, hogy a „szöveges mémgyártás” párhuzamai nem csak a végtelenben találkoznak, jöjjön egy ikonikus példa.

Mi ebből a tanulság? Hááááát ez a műfaj is igencsak „lesüllyedni” látszik a Parlament szintjére. Itt van például ez a róka. Nekem nagyon gyanús. Rögtön két "társaságba" is bekerült. Sőt, még majd kiderül, hogy valamelyiknek az elnöke. Ravasz! Még mondja valaki, hogy nincsenek véletlenek.

Látható tehát, hogy egykoron és ma is, a „mesék” a nép ajkán születnek, ezért nem is állnak olyan messze a valóságtól.

Kép: facebook

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával

Nem kell nekem a saját lapjaimat kitárni, hiszen mindenkinek ott a sajátja. Játsszon csak abból!

Bár én is megkaptam az „akciós” számlákat. A villanyt is meg a gázost is. De én nem panaszkodom, viszont sokan vannak, akiknek elég gáz. főleg az utóbbi. Hagy vigasztaljam meg őket. Van rosszabb is. Ugye, hogy ez is egy kommunikációs trükk? Mármint a tálalás.

Többen kérdezhetnék, hogy akkor én mit sírok itt. Félreértés ne essék, nem az összegek miatt nyafogok. (Főleg nem a sajátom okán.) A „dicső ország-vezetőink” ismét kommunikációs trükkökkel akarják bemutatni, hogy milyen jó is nekünk. De akik ezt hajbókolva, bólogatva el is hiszik, azoknak még nem elég rossz a helyzetük. Hiszen ha a saját számlájukat megemésztve nem érzik magukat rosszul, akkor nincs baj.

Apa kezdődik! – hangzik a lelkesedés, elsősorban a kisiskolások szájából. De az idén valahogy ez olyan keserédes. Főleg apa-anya oldaláról nézve.

Gondolom, sokan néznek tv-t, – még ha tagadják is – és nem csak az M1-et. De az idén mintha másképp hangoznának Petőfi Sándor unalomig ismételt sorai. (Ugye, hogy ezért is érdemes volt tanulni, hogy most idézhessem…)

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Az idén biztosan nem az iskolakezdés miatt van „szeretés”. Még azoknál a viccbéli szülőknél sem, aki a gyerek útnak indítása után vígan pacsiznak össze, hogy „végre vége” a szünidőnek. Na de most hova mennek? Iskolába, vagy csak valami gyermekmegőrzőbe. Mert, hogy ekkora pedagógushiány már régen volt. Hiszen lassan „darabra” sincsenek meg az oktatók. Így aztán érthető, hogy többen úgy gondolják, egyes döntéshozóknál, most tényleg „elmentek” otthonról.

Persze, hogy film. Meg strand, meg buli, meg fesztivál, ééééés egy kis érdekesség a „hegyen”.

Igazán nagy köszönet jár a barátainknak, akik általában megszervezik a nyaralásunkat. Persze nem (mindig) tehetnek róla, hogy időnként hiba csúszik az irányváltásokba. Arra viszont ők sem számíthattak, hogy a cannes-i utazásunkba a „Mennyország tourist” is besegített.

A hely már van annyira „menő”, hogy ne lehessen csupán egyetlen jellegzetességet kiemelni.

A Formula 1, és a kaszinók leginkább ikonikus városa, ahol nem meglepő az sem, ha 28 fok van árnyékban.

Ha már a Francia Riviérára utaztunk, természetes volt, hogy ez a kis „ékszerdoboz” sem maradhatott ki a sorból. Ki-ki persze vérmérséklete szerint kattant rá a nevezetességekre. De ahogy lenni szokott, az döntött, akinek a kormánykerék a kezében volt. (Legalábbis a sorrendiséget illetően.) Ahogy az autóversenyeken lenni szokott, benne van a pakliban, hogy az ember elnéz egy kanyarkombinációt. Nekem persze rögtön az elsőt sikerült! A Monaco tábla után az első körforgalom nem egy „standard turbó” volt. Így egy olyan útra sikerült befordulni, ahonnan nem volt visszaút! Szerencsére csak olyankor jött szembe valaki, amikor éppen elfértünk egymás mellett. „Sikerült” úgy végigmenni Monaco „felett” a hegyoldalban, hogy gyakorlatilag semmit nem láttunk a főbb jellegzetességek közül. Legalábbis elsőre. Azért ezután sok mindent sikerült bepótolni.

A történelem mindig is „kedvelte” az ellentmondásokat. Ezeknél jobban már csak a maiak miatt forgatjuk a fejünket.

A technika vívmányainak fejlődősével a távolságok lecsökkentek, a világ kitárult. Az, hogy ezzel a látásmódunk is megváltozott nem kétséges. Azonban, hogy ez a megvilágosodást vagy a beszűkülést hozta el, azt mindenki döntse el maga.

Tulajdonképpen ez az írás, akár a nyaralási sorozat része is lehetne. Valójában az is, hiszen a Francia Riviérára utazva muszáj egy kis pihenőt tenni, bármelyik helyen is ülsz az autóban. Főleg, ha akad egy lelkes kísérőd, akinek segítségével beiktathatsz egy szakmai napot a nyaralásba. A nap végén Ő is úgy gondolta, hogy a történelmi belvárosban nem lehet csalódni.

Minden országnak megvan a maga veszélyforrása. Mindemellett megdőlhet egy megbélyegzés is.

Nem, ez nem a medvés szójáték „átfordítása” vagy házasítása, mindkét „állat” önmagában is veszélyes. Arról nem is beszélve, hogy viszonylag kevés esélyük van a találkozásra. De mindenek előtt a másik félmondattal kell kezdenem a történetet. Ennek ugyanis nagy hatása van az elsőre.

A bevezető részben már tisztáztam, hogy idei úti célunk a Francia Riviéra volt, ahova kisebb-nagyobb kanyarokkal meg is érkeztünk. (Ezekről az irányváltásokról még lesz szó a későbbi részekben.) Viszont sikerült megszabadulni egy, – a franciákról alkotott – előítélettől. Hogy erre a saját esetemből kellet rájönni, talán nem is annyira fájó. Mármint a felismerés. Mert a fájás az valódi volt. Általánosan hallott jelenség volt ugyanis, hogy ezek a „csigaevők” nem szeretik a külföldieket. Továbbá nem beszélnek idegen nyelvet, és azt eleve elítélik, ha valaki nem franciául szól hozzájuk. Nos, ki kell jelentenem, hogy ez nem csak az üzleti életben, hanem a privát szférában is a múlt! Hogy jöttem rá erre?

Lassan szitokszóvá válik a „nyaralás” említése. Pedig idén is sokan mennek. Igaz vannak, akiknek sajnos nem sikerül. E kettősség jegyében szíveskedjetek olvasni!

Hőbörgés, álszenteskedés, „kígyó-béka” és természetesen a valós okok, ha valaki tényleg nem teheti meg, hogy nyaralni menjen. A nyár viszont idén is eljött, bár nem egyforma feltételekkel, de a kikapcsolódás mindenkinek jár. Szeretném leszögezni rögtön az elején, hogy bárkinek lehet véleménye erről, hiszen számtalan "szakértő” gyűlik össze ebben a témában is. Időnként a leginkább álszentek hangereje hallatszik a legmesszebbre. Itt kérnék minden jó ismerőst, szomszédot, hogy csapja már tarkón azt az „jóbarátját” aki valami „puccos” helyről posztolja azt, hogy milyen rossz sora is van neki…

Elhiszem. hogy egy évezredes hagyományokkal rendelkező „intézményben” nehéz bármiféle változást végigvinni. De előbb-utóbb el kell kezdeni!

Azt sokan tudják rólam, hogy vallási kérdésekben nem vagyok egy nagy szakértő, és akkor még finoman fogalmaztam. Na, nem mintha nem lenne hitem, de ebben elsősorban nem másoktól várom a segítséget. Vagy, hogy a „szakszavaknál” maradjak: a megváltást.

De én, mint földi halandó is azokból a forrásokból táplálkozom, mint a többiek, csak és nem tagadom le: TV, rádió, újság, net. (Persze magam is meglepődtem, hogy a saját írásomból mennyi párhuzam maradt még így 11 év távlatából is.) Így amikor már a harmadik napon hallom folyamatosan, hogy felmerült egy újabb Pápa megválasztásának lehetősége, akkor én is élénkebben reagálok a hírekre.

Nyár van, sokat lehet utazni, kirándulni, gyönyörködni a csodás erdeinkben. De meddig?

Számtalanszor utaltam már arra, hogy a „hivatásos irkászok” (az „f” szándékosan maradt le) mennyire irtóznak a sablonos szójátékok vagy az indokolatlanul sok közhely, vagy közmondás  alkalmazásától. Na, de amikor kormányoldalról szinte szó szerint érkezik egy ilyesfajta kinyilatkoztatás, akkor kinyílik a bicska az ember zsebében. Pontosabban megmozdul a fejsze a kezében, mert most ezutóbbiról van szó.

Sokan panaszkodnak, hogy kevés a pénzük – forintban. Ha EURO-juk lenne, db-ra még kevesebb lenne. De többet érne! Legalábbis az egyik napon biztosan. Másnap meg kevesebbet. De ki érti ezt?

„Valakik” biztosan. Sőt ők tudatosan „játszanak” ezekkel a számokkal. Akik „hivatásszerűen” művelik a műfajt, nagyobb esélyük van „nyerni”, mint a „kisembereknek” lottón.

Bár a Húsvét meglehetősen távolinak tűnik, az idei meg már régen feledésbe merült, hagy idézzek meg egy kis versikét. Bár, ahogy látjuk, még jövőre is aktuális lesz.

Zöld erdőben jártam,
két kiskomát láttam,
az egyik kacsintott,
ide a forintot!

Még kisiskolás koromban is többféle verssel készültem az azóta általam is „leminősített” locsolkodó túrára. Igen, fontos volt, a közeg, hogy kinek, mit és hogyan lehet előadni. Most mondhatnám, hogy ez (is) az „akkori” rendszer sajátossága volt. (’70-es évek). Most mondhatnám, hogy azóta minden megváltozott, de… igen is, meg nem is. Tulajdonképpen most már minden lehet mondani, csak nem mindegy, hogy hogyan.

Valaha jelképpé vált. Egy olyan eseményre emlékezve, amely alapján mindenki büszke a magyarságára. Mára a helyzet „kissé” megváltozott. Már az is erény, ha valahol nincs?

Szemfüles követők már láthatták a „képszöveget” (vagy „szövegképet”, ahogy tetszik) a blog facebook oldalán. A különféle hangulatjeleket küldők között megpróbáltam valamiféle összefüggést keresni. Háááát nem sikerült. Persze ez nem is lehet véletlen, hiszen az ember nehezen tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Olyan szempontból viszont „mindegy”, hogy így vagy úgy, de potyognak a könnyei.

Soha nem írták le még ennyiszer „legálisan” ezt a szót a médiában, mint ezen a héten. Lehet e így, illetve a tényszerűséget figyelembe véve, szabad e másképp ország-világ elé tárni a konkrétan kimondott szavakat?

Talán soha ekkora figyelem nem kísérte még a mentősök munkájának „utóhatását”, mint az elmúlt napokban. „Ó b@ssza meg!” – hagyta el ugyanis ez a kifejezés egy fiatal mentőtiszt száját, miközben elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy egy úr gyakorlatilag visszatárt az élők sorába. Egy szemtanúnak legalábbis az idézett összefüggés elhangzása volt a „legfontosabb” észrevétele az adott pillanatban. Pedig, ha tudta volna, hogy mennyi minden válthat ki hasonló indulatokat a közelmúltbéli történések során.

Emlékezetes nyarunk lesz az biztos. A héten meghozott intézkedésekkel együtt nem csak a nagy melegtől fő majd a fejünk.

Fekete hete volt a FIDESZ-nek, hiszen a héten két bástyájuk is ledőlt. Na, nem mintha különösebben megrengette volna őket, hiszen ők is tudják, hogy híveik vakon megbíznak bennük. Bár hivatalos statisztika nem készült, hogy ennyi rövidlátó ember lenne az országban. Azért távol álljon tőlem, hogy bárkit is megbántsak, (főleg a valóban látássérülteket). Hiszen egy mentsége biztos van a „2/3-nak” amellett, hogy mindig odateszik az „X”-et. Nincs más – hiteles – alternatíva!

Szinte szitokszóvá vált a fogalom, amely önmagában is kemény és gondolkodásra késztető. A ténye valóban. De amíg eljutunk idáig, az korántsem ennyire egyértelmű. El kell jutni idáig?

Már kétszer fordult velem elő, hogy egy (főleg hölgyekből álló) társaságban felkértek arra, hogy ugyan osszam már meg velük, és nem mellesleg a világgal (írásban) a véleményemet – férfi szemmel. A témák – persze nem véletlenül, – olyanok voltak, amelyben főleg a hölgyek kaptak kiemelt szerepet. Innen vettem a bátorságot, hogy a heti „slágertémát” önállóan is felhozzam.

Annyit azért érdemes tisztázni, hogy sem a felemlegetett tartalmak, sem a mostani nem zárhatja ki 100%-ban a férfiak „jelenlétét”. Annál is inkább, mert a világ jelentős része még ma is kétnemű. Így a „felek” egymással való kapcsolata több, mint elkerülhetetlen.

Szép időnk van! Jaj, de fázom. Fú, de melegem van. Minden félmondatot könnyen behelyettesíthetünk egy-egy hétköznapi szituációba.

Az ilyen megnyilvánulások mindennaposak, még akkor is, ha látszólag időkitöltő mondatok. De vannak azok a helyzetek, amikor egyre komolyabban kell őket venni. Gyakran emlegetjük az egykori nagy teleket, majd az „újkori” fekete karácsonyt és a fehér húsvétot.

Akkor itt lassítsunk le egy pillanatra! Ugyanis ha tudományos alapra helyezzük ezeket a kifejezéseket, előbb-utóbb eljutunk napjaink egyik legtöbbet emlegetett témájához, a klímaváltozáshoz. De valóban elmúlt 10-20 év „jelenségéről” beszélnénk? Aligha. Bársony István (1855-1928) író, publicista, vadászíró sorai már 1914-ben megjelentek a Nimród újságban.

Áremelés, infláció, áruhiány, és sorolhatnám… Ezek a „varázsszavak” töltik meg a mindennapjainkat. Egyébként is, de most különösen.

Emlékeztek még gyermekkorunk „vicces” játékára? Kezünkbe vettünk egy szál százszorszépet, és tépkedtük a szirmait: „szeret, nem szeret, szeret, nem szeret…” Aztán ha a nem „várt” végeredmény jött ki, kezdtük elölről. (Tudom-tudom, egyesek mér itt is közéleti-politikai összefüggést vélnek felfedezni, de ezzel még várjunk egy kicsit.)

Nem tudták mi hiányzik ebből az országból? Na, most bejelentették: A főispánok és a vármegyék.

Egy ilyen hír után az ember komolyan elgondolkodik. Valami „mémet” gyártson, vagy írjon valami „vicceset”. De szerencsére nem kell messzire menni. Csak egy kis képzelőerő kell hozzá. Hiszen vezérünk igaz magyar emberként gyakorlatilag önmaga paródiáját elevenítette fel. Na, azért majd érdemes lesz megnézni a közösségi internetes felületeket!

Őszintén örülök, hogy én nem mentem világgá. Hiszen ebben az országban minden „rendben van”. Döbröginek már a világon semmi dolga nincs, csak hogy nosztalgiázzon. Gondolom a nagy ötlet bejelentése után beült a páncélozott hintójába, és „Hajts Kocsis!” Aki nem mellesleg Máté. Ha már ő is ilyen vezető pozícióban van, rá is kontrázott a sztorira. Már szaladt is Kövér Úrhoz. Nem a Döbrögihez, hanem a „másik”-hoz, és hű szolgaként azonnal kérvényezte, hogy a megfelelő elöljáróságokhoz a megfelelő vármegyék is „rendeltessenek” hozzá.

Tulajdonképpen a "főnökeinknek" – akik nem mellesleg a mi alkalmazottaink – teljesen igazuk van. A diktatúra már elcsépelt szöveg, de a feudális hatalom kifejezései legalább olyan frappánsan jellemzik, ki az úr ebben a kies hazában. Nem véletlenül emlegetik egyesek folyton a híres „Kádár”-nak tulajdonított idézetet, ami szerint nevezzük nevén a gyereket: „A krumplileves legyen krumplileves.” Arról nem is beszélve, hogy abba sem kell (hatósági áras) hús.

Ugyan már kit érdekelnek az árak. Egy olyan országban, ahol a államtitkárok, úgy szaporodnak, mint a kérészek. Az ilyen ilyen-olyan megbízottak számánál csak a fizetésük nő jobban. Miközben a vidéki ügyintézők előtt meg úgy nő a sor, mint amikor banánt osztottak a GUM áruházban. Tessék megtanulni, lehet, hogy szükség lesz rá, hátha még valakinek „ki kell menni” Moszkvába: Главный универсальный магазин – Központi Nagyáruház.

Na, de vissza az alapgondolathoz. Orbán Viktor elmondta: nagyon nehéz idők jönnek, de ez a kormány bebizonyította, hogy – ellentétben az ellenfeleivel –- képes kezelni a kihívásokat. Erre ugye senki nem gondolt, hogy megidézi a „sötét középkort”.

De mindig hozok egy párhuzamot. Tudjátok, csakis az esélyegyenlőség jegyében: Bajnai Gordon (anno): Fájni fog, minden családtól áldozatot és lemondást kíván a válságkezelés. Minden magyar családot, minden embert érinteni fog, de lesz eredménye".

Gordont meg mindenki úgy emlegeti, mint a „libást”. Most akkor a történelem tulajdonképpen ismételte önmagát. Egyfajta reinkarnáció. Na, még mielőtt bárki a Dalai lámával jönne elő, ezzel azért vigyázzuk! Főleg most. Számtalan „nosztradamuszi jóslat” emlegette már a keleti veszedelmet. Először mindenki a kínai bevándorlókra gondolt. Aztán már ők is csak a vírusukat küldték, majd az oltásukat. Most meg az oroszok. (Bár nekik is voltak hírnökeik injekció formájában.)

Hát mi jöhet még? Ki kerül a deresre? Ugyan már! Hát Te kedves olvasó, vagyis mi, még mielőtt én is kimaradnék a „jóból”. Ki issza itt meg mindennek a levét? (Az még a jobbik eset lenne, ha valami erjesztett ital formájában érne el bennünket a Kánaán.) Ugyan, hol van már a „háromszor veri vissza”… Legfeljebb otthon, akárhányszor… Azt úgyse számolja senki.

Kép: youtube

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával

Igazi hungarikum, a Magyar Értéktár része, de ezek annyira hivatalos megközelítések. Szerencsések azok, akiknek lehetőségük van „testközelből” tanulmányozni a „háztűznézőt”!

Kellemes szombat esti séta a szegedi Széchenyi téren, fél szemmel mindenki azt nézi, mikor pillanthatja meg a menyasszonyt a városháza előtt, vagy épp a parkban, fotózás közben. De aki nem kapott meghívót a lagziba, annak sem kell csalódottan távozni. Csak néhány száz méter a Tisza-part, ott kezdődik igazán a násztánc, azaz a „tiszavirágzás”. Hiába, no Szegeden mindig repül valami!

Nálunk június harmadik vasárnapjára „esik”. Na, de valóban úgy „puffan”?

Előrebocsátom, hogy a megközelítés eltér a szokványos gondolatmenetektől. Még akkor is, ha ezen a felületen ez így szokásos. Szeretném egy kicsit feladni a leckét a „bekategorizálók”-nak. Ezen gondolatokat hová sorolnátok? Közélet, család, életmód, esetleg egyszerűen „csak” eszmefuttatás?

Néhány évvel ezelőtt foglalkoztam már a témával. Annyit azért gyorsan leszögeznék, hogy a véleményem nem változott gyökeresen. Legfeljebb behozok néhány új szálat, a „modern” időknek megfelelően.

Négy gólt rúgtunk az angoloknak, négyet aludtunk rá. Remélem, már tudatosult bennünk, hogy ez nem álom volt.

Ennyi idő alatt felébredhettünk a mámorból, mert hogy az volt, az nem is kétséges. Így lassan itt az ideje, hogy ezt az állapotot, – meg természetesen az idáig vezető utat is – józanul értékelhessük.