Az ünnepek beosztása egy kicsit rosszul épül fel. Pont arra nincs idő, amire kitalálták: a pihenésre. Hisz másnap munka! Bezzeg az ideológiára…

A „jó szokásomnak” megfelelően most is több dolgot állítok párhuzamba. A „jóakaróim” szerint ez időnként olyan katyvaszt okoz, amiből egy kicsit nehezen lehet kijönni. Most azonban több a szándékosság, mint általában. Ugyanis az ilyen hosszú ünnepek, mint pl. a Húsvét (meg a karácsony) arra (is) valók, hogy (át)értékeljük az elmúlt időszakot, és felkészüljünk, amire fel kell. Télen ugye az adventi az, ami elég időt biztosít az „ájtatosságra”. Akkor is van ugyan böjt, de ezt az elnevezést mégis inkább a „nyúlünneppel” hozzuk összefüggésbe.

Egyre gyakrabban esik szó a négynapos munkahétről. Amióta „bevezették” a nagypéntek „intézményét”, nálunk is kipróbálható így gyors egymásutánban két héten keresztül.

A „hétköznapi” emberek számára nem kell különösebben ecsetelni az előnyeit. A munkáltatókra vonatkozó hatásait meg nem nekünk kell megítélni. Nemrégiben a belgák felől hallottunk ilyen irányú törekvéseket. Tudom-tudom, jaj annak, amit Brüsszelben mondanak…!

Több olyan sajtótermék van, amely megemlékezik Pulitzer Józsefről, születésének évfordulóján. A tény mindenki számára nyilvánvaló.

Elveinek hangsúlyozása már nem biztos, hogy ennyire egyértelmű. Pontosabban a hangoztatás még csak-csak, de ezek mindennapi megjelenítése már felvet némi ellentmondást.

Amikor a blog fejrészében szereplő – akár „ars poetica”-ként is értelmezhető – sort kiválasztottam, nem is gondoltam arra, hogy honnan ered. De a csavar a végén úgyis feloldaná a jogdíjra vonatkozó elveket, ha még érvényes lenne rá. Ettől függetlenül a személyisége, munkássága sokaknak lehet útmutató. Különösen persze az újságírás tekintetében, mert a neve fémjelzi még mindig az ebben a műfajban leginkább elismert kitüntetést. A világ persze leginkább „Joseph Pulitzer”-ként ismeri, hiszen – mint annyi más magyar híresség – nem itthon alapozta meg a (jó)hírét. De talán – bizonyos időszakokban – legalább annyian emlegetik a nevét, mint Puskás Öcsiét.

Egyszerű embernek tartom magam, de azért nem hülyének. Nem úgy, mint azok, akik az utóbbiként kezelnek négy éven, illetve annak többszörösén keresztül folyamatosan. Most meg komolyságra biztatnak.

Néha vannak ilyen őszinteségi rohamaim. Pontosabban a mostani inkább olyan kinyilatkoztatási fóbia féle, ami időnként ugyancsak elkap. Butítanak bennünket folyamatosan, pont azért, hogy abban a néhány percben is csak azt tegyük, amire ők gondolnak.

Ráadásul most egy kicsit büszkeség is eltölt. Kell is a szívmelengetés ebben az őszi tavaszban, még a második pálinka után is. Hozzám közelállók azért tudják, hogy agymenéseimet a közélet jegyében osztom meg. Ez a felület pedig lehetőséget ad, hogy ne kelljen mindenkinek a részletekbe menően elmagyarázni, hogy mit gondolok erről, vagy arról. Most éppen a választásokkal kapcsolatban kérdeztek.

Fura ez persze, hogy így kell hitelesíteni magam, de én nem vagyok politikus, így nincsenek más eszközeim. Ehhez persze az kell, hogy a fentebb említett két dolog – mármint az őszinteség és a kinyilatkoztatás – párhuzamban álljanak egymással. Mondhatnák ez is egy marhaság, mert a párhuzamosok csak a végtelenben találkoznak, ez a két dolog meg kéz a kézben kellene, hogy járjon.

Egyre kevesebben emlékeznek a Megyei Tanács korszakra. (Pontosabban még sokan emlékeznek – a koruknál fogva – de az új beszállók már azt sem tudják mi volt az.) Persze akadnak még nagy túlélők. Ugye, hogy annak a korszaknak is vannak szép emlékei. Személyesen is meggyőződhettem erről, hiszen ott kezdtem a pályafutásomat. De ebben nem ez az érdekes… Hanem az, hogy szakmai alapon kerültem oda! Természetesen nem a párt- vagy a politikai ügyosztályra. Ja, az akkor egy és ugyanaz volt. (Vagy most is hasonló a leosztás csak az intézmények változtak.) Most a „jól értesültek” mondhatnák, hogy persze, mert apád is ott dolgozott. Ez persze igaz! (Mármint hogy az ősöm is abban az épületben koptatta az íróasztalt.) De mivel a művelődésügy és a közlekedési szakma már akkor sem jártak kéz a kézben, csak utólag derült ki, hogy az akkori főnökömmel tényleg ismerték egymást.

Szóval itt van ez a választási dolog ápr. 03-án vasárnap, amely „dicső politikusaink” szerint mindennél fontosabb. (Mint ahogy minden voksolásnál elmondják, hiszen nekik valóban az.) Legfeljebb máshova teszik a hangsúlyt.

A legtöbb ember valami, vagy valaki ellen szavaz. Vannak akik meggyőződésből. Hogy mivel győzték meg őket? (Na, ez megint egy szép téma lenne.) A krumpliszsáktól kezdve a különféle dobozokon és zacskókon át végtelen lenne a felsorolás, de ezt mindenki már kívülről fújja. A sor végén vannak, akik tényleg értenek is a politikához, hiszen ők vannak a legkevesebben. De hagy emeljem ki én is azt a csoportot, akiket a legtöbben emlegetnek a médiában. Ők az úgynevezett „bizonytalanok”. Közülük is azokat, akik biztosan elmennek, csak még azt nem tudják, kire „ikszeljenek”. Mi lehet a motiváció az utolsó (előtti) pillanatban? Hááát kérem bármi, éppen ezért nem is lehet őket emiatt „megközvéleménykutatni!” (Ne adj Isten, napi kétszeri telefonhívás, amelyen egy közeli ismerősöm a közösségi oldalon fakadt ki!) Képzeljük el azt, hogy felbukik valaki egy rosszul kivitelezett járdában, amiért azonnal szidni kezdik az adott település elöljáróját. (Mondjuk nem is ok nélkül.) De ekkor lép a képbe egy tényleg jó szándékú járókelő, aki felsegíti. Na, az a nem mindegy, hogy az illető narancssárga kabátban, piros kalapban vagy zöld sálban van, esetleg kék kitűzőt visel. Ugyanis rögtön megfordul a világ. Azonnal van oka valaki/valami mellett szavaz. De szavazz!

Hagyjuk ezt az „elszámoltatósdit” is jó! Ne felejtsük el, hogy a „narancsliget” lakóinak 12 éve volt arra, hogy körbebástyázzák magukat a saját kényük-kedvük és nem mellesleg többségük által „gyártott” jogszabályokkal. Egyesek ezt úgy fogalmazzák meg, hogy törvényesítették a lopást. Én az ilyen kijelentésekhez nem vagyok elég bátor. Na, meg „kisemberként” nem is lehet kellő információm. Persze süket és vak nem vagyok, így a 12 év alatt a számomra legütősebb kijelentés – mely szerint egy bizonyos pénz elvesztette közpénz jellegét, – azért mindent vitt. Ráadásul ezt még a tűz közeliek se tudták letagadni. Azt meg pláne nem, hogy elég közel ült a láng, aki ezt mondta. (Persze lehet, hogy azért mondta, mert megégette magát.) De az is lehet, hogy kutyaharapást szőrével alapon, azóta is oszthatja a pénzt, akarom mondani az észt.

Az is nagyon „hiteles”, hogy most is éppen keleti „barátainkkal” takarózik mindenki. Jó, ezalatt most csak az emlegetést értem, de tudjuk, hogy mire gondolok. Nem tudjuk? Csak az én szerény fél évszázados földi pályafutásom alatt többször megfordult a „szeret-nemszeret” összefüggés. Úgyis, hogy összenőttek a szomszédjaink, úgyis, hogy válófélben voltak, aztán szét is mentek. Magyarul úgy is voltak meg nem is a felek, hogy senki nem ment sehova… (Csak a vonalakat húzogatták a térképen, meg az ujjaikat táncoltatták az atomtáskában rejlő piros gomb felett.)

Kedves polgártársaim! Nem kell mindenképpen lemenni kutyába azzal, ha elmennek szavazni. De ha már így is, úgyis megfizettük ennek költségeit, legalább győződjünk meg arról személyesen, hogy megrendezték az eseményt. Aztán hétfőtől megint minden rajtunk múlik. Mert az, hogy most is van munkahelyem, az elmúlt évtizedekben is elsősorban rajtam múlott. Nem pedig azon, hogy éppen melyik növényi szimbólum égisze alatt kellet élni.

Kép: A fejszelep blog facebook oldala!

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával

Van egy olyan csoport, amelynek tagjai abban a „szerencsés” helyzetben vannak, hogy kétszer is őket emlegeti az egész világ. Ők az órások! Még akkor is, ha nem ők a főszereplők.

Ez azért nem olyan „hivatalosan klasszikus világnap”, amelyektől egyébként „herótom” van. No, persze ők azok, akik a legkevésbé tehetnek arról, hogy március végén először éri őket a „megtiszteltetés”. Remélem megértik ebben az iróniát. Akik ugyanis valóban kitalálták ezt a pillanatot (meg a fordítottját is), azok felett eljárt az idő. (Nem csak egy órával…) Én viszont már lemondtam arról, hogy tovább rágjam a gittet egy olyan dolog miatt, amiről nem lehet már újat mondani.

A véleményünket „tudományos” módon begyűjtő intézményeket lehet szeretni vagy nem, a létezésüket, illetve „szükségszerűségüket” megkérdőjelezni aligha. Utóbbit természetesen csak idézőjelben.

„Szerencsére” a választ maguk a politikusok mondják meg, a tőlük megszokott „határozottsággal”. Ha tetszik, amit kiadtak az elemzők, akkor a „megrendelők” hangosan harsogják a világba. Ha nem, akkor: „Háááát belefér a hibaszázalékba”… vagy: „az elemzés nem egészen úgy történt”… esetleg „az emberek a döntés pillanatában másként gondolkodnak, mint egy telefonbeszélgetés közben.”

Milyen oldala lehetne még? (Kaptam a kérdést még csak a cím felemlegetése kapcsán...) Pedig a válasz „egyszerű” is lehetne. De a valóságban a „nagyok játékai” mellett eltörpülnek a „hétköznapi” emberek értékei, és nem utolsó sorban érzései.

Milyen szörnyű dolog a háború! Mondják azok (sőt azok is), akik csak hallomásból ismerik a háborút. És valóban, a legtöbben már az idősebbek közül is csak apjuk vagy nagyapjuk térdén hallgatta, hogy mi történt a Don kanyarban. Most pedig ismét az ukrán frontok sorszámait kell emlegetni, egyre jobban emelkedő számsorrendben.

Megérkeztek, visszatértek az oroszok Európába. Persze nem egészen így várták őket. Mert, hogy jöttük borítékolható volt, hiszen időnként be-be pillantottak. De nem Hófehérkéért jöttek aranyszőrű paripán.

Lassan kezdem úgy érezni magam, mintha beültem volna egy olyan történelem kurzusra, ahol egyik felkészületlen tanár követi a másikat. Az még hagyján, hogy a „hivatásos” (csak más-más oldalt képviselő) újságírók sem egészen ugyanazt írják. De az önkéntes megmondó emberek is harsányan hirdetik az igazukat, csak más-más hangerővel. Mondjuk ezt a mai „modern” médiaszabadságban megszokhattuk. Ezzel „csak” az a baj, hogy a magunkfajta kisemberek tényleg elveszünk abban a küzdelemben, amit „elvileg” értünk folytatnak a „tájékoztatási hivatal”-ok munkatársai.

Kicsit megijedtem attól, hogy lemaradtam a saját, múlt heti posztomról. Aztán rájöttem, hogy azért, mert meg sem írtam. Pedig a téma adott volt, „megkeresett” egy közvélemény-kutató intézet.

Ez önmagában természetesen nem lenne hír, vannak ezzel így még páran. De a „folyamat” nem állt meg, ezért kapott el az újabb lelkesedés a témába vágóan. Persze a tárgykör sem meglepetés, különféle ciklusokban „rákérdeznek” a választásokkal kapcsolatos „hozzáállásunkra”. Történt ugyanis, hogy néhány nappal később megkerestek a „másik” oldalról is. Ez persze újabb gondolatsorokat indított el.

A házasság hete úgy látszik, nagyobb becsben van, mint a Valentin nap. Az időráfordítás szempontjából mindenképpen. Na, nem az anyagiakat értve elsősorban, de persze azokat is. A hét nap mégiscsak több, mint egy.

Olyan „üzenetét” is hallottam már a felvezetésnek, hogy ebből is látszik, a házasság tovább tart, mint a szerelem. Vannak, akik szerint ez már egy kifordított világ. Mások szerint az ilyesfajta kitárulkozással (no meg az internet nyilvánosságával) minden más megvilágításba kerül.

Kívülről megítélni egy kapcsolatot, sőt különösen belekotyogni abba, eléggé „antiszociális” lépés. De mivel emberek vagyunk, óhatatlanul véleményt formálunk. Nem csak a nagyvilág dolgairól, – amelyről valljuk meg őszintén vajmi keveset tudunk tényszerűen – hanem közvetlen környezetünkről is. Amelyről persze pontosan olyan hiányosak az ismereteink… Még arról is, ami az orrunk előtt történik.

Párkapcsolati témákról nem nagyon volt még szó ezen a felületen. Mit is várhatnátok egy olyan embertől – tapasztalati oldalról megközelítve – akinek csak pár kapcsolata volt az életben. Most sem maga a „kapcsolatiság” lesz célkeresztben, hanem inkább annak külső megítélése.

Rossz az, aki rosszra gondol. Na, rá lehet furcsán sandítani! De, most őszintén… A lőtéri kutyát sem érdekelné (na jó, csak a magam nevében beszéljek) a rövidpályás gyorskorcsolya, ha nem volna benne magyar szereplő.

Soroljuk fel az érintetteket! Jászapáti Petra, Kónya Zsófia, (most jönnek az érdekesebb nevek) Krueger John-Henry, Liu Shaoang, Liu Shaolin Sándor. Mégiscsak miattuk ült le most egy ország, hogy érmekért szurkoljon. Olyannyira, hogy lassan a tízmillió short track szakértő országa lettünk.

Ha utazásról esik szó, mondjuk úgy, hogy az orosz főváros nem az elsők között ugrik be. De most úgy látszik, Viktor kapott egy jó ajánlatot. Bár lehet, hogy nem valamelyik akciós, szállásfoglaló oldaltól.

Először arra gondoltam, hogy ez jó lesz egyfajta szójátéknak: Minden út Moszkvába vezet! De aztán beugrott, hogy arra „fenntartok” egy másik sorozatot. Arról nem is beszélve, hogy jelenleg a „Moszkva” szó is inkább fogalom, amellett, hogy a világ egyik legnagyobb és legfontosabb városa.

Az elég nagy baj mindenkinél ha beteg, már önmagában is. Különösen ha állapota kifejezetten rossz, ráadásul nehezen gyógyuló, vagy szélsőséges esetben gyógyíthatatlan. Mindegyikre látunk példát a Covidtól függetlenül is.

Hagy emeljem ki a legfontosabb mondanivalót. Ha valaki a betegségét kifejezetten az anyagi haszonszerzés céljából „reklámozza”, ezt valamiféle „erényként” tünteti fel, az etikátlan, gusztustalan és akkor még nagyon finom voltam.

Egyre gyakrabban találkozunk a jelenséggel a hétköznapjainkban. De a napi híradásokban biztosan. Megverte, leütötte, megszúrta, cserben hagyta. Ami még szomorúbb – bár erre nem igazán vannak fokozatok – a nyílt utcán.

Tele az internet, na meg a valamire való „magánbeszélgetések” is azzal, hogy mindenki biztos a dolgában, és majd ő megmondja a tutit. Így van ez a focival (jó, most épp a kézilabdával) a coviddal, a „zorbánnal” a „gyurcsánnyal”, meg a bánatos jó ég tudja, hogy mivel. Na, az is igaz, hogy ezek a „jelenségek” bármennyire is az orrunk előbb vannak, mi „kisemberek” egyesével vajmi keveset tehetünk ellenük, nem hogy értük. Na de valljuk be, a fotelből nagyon kevés kárt tudnánk okozni egy lájkkal vagy beszólással. És a mi a legfontosabb: egy virtuális reakcióval olyan nagyon nekünk se tudnak ártani, legalábbis közvetlenül nem.

Szinte soha nem foglalkozom direktben a politikával, így most sem teszem ezt, legalábbis nem szó szerint. Mondjuk a kutyapártot felemlegetve nehéz is bármit komolyan mondani.

Mindig is későn érő típus voltam, így a ’80-as évek elején (középiskolás koromban) még nem nagyon értettem a következő idézetet.

Hobo: Le kell menni kutyába!
Légy a kutyák királya!
Ne királyok kutyája!

Ez a farhát-szindróma olyan gyorsan futott végig az országon, mint a koronavírus. Még a mémek száma is megközelítette a két közéleti téma emlegetettségét. Pedig ez utóbbi intézkedés már önmagában is mém.

Biztos vagyok benne, hogy a téma még sokáig terítéken lesz, ezért senki nincs elkésve, akinek van még mondanivalója ezzel kapcsolatban. A választásokig biztosan. Még lehet, hogy tanúi leszünk olyan statisztikáknak is, amelyekből világosan kiderül, hogy hány csirkének kellett feláldozni magát a hatósági árazás oltárán.

Egy újabb „boldogújév” ért véget. Legalábbis ezzel a szlogennel indítottuk útnak tavaly ilyenkor. Aztán lett amilyen lett, amilyen szokott. Hol jobb, hol rosszabb.

Korábban felemlegettem néhány szerencsehozót. Most néhány testközeli jó barátot is be tudok mutatni. Emlegettem már a családunkban eluralkodott kreatív vonalat, ennek most újabb bizonyítékai költöztek be a karácsonyi meglepetések sorába. Innen nőttek ki, mint BÚÉK figurák.

Semmi se „normális”! De gyorsan hozzáteszem, hál’ Istennek! De miért is kellene mindenkinek azonos módon megélni, egy dátum szerint (majdnem) egységesített, de mégiscsak szerteágazó ünnepet.

Tisztelt olvasóim, a határokon innen és túl! (Igen, az utóbbiakból egyre többen vannak.) Szerencsére sokaknak már nem szorul magyarázatra, hogy a klasszikus mondatokat – amelyekkel ez az írás is indult – nem kell folyamatosan szajkózni. Tudom, hogy az idő előre haladtával szinte automatikus (lenne) ismételgetni. De azt is megtapasztaltuk, hogy azzal nem vagyunk előrébb.

Ki hagyott már egy kiskanalat, egy bögrét, egy kávés poharat az iroda folyosójának végen, a teakonyhában? (Azzal a felütéssel: csak egy pillanat, mindjárt jövök.)

Senki nem szeret mosogatni, (én sem) de ez még otthon is az a vállalható kategória, amibe én is be szoktam szállni! Egyrészt mert hivatalosan erre nincsenek kiosztott szerepkörök. Még akkor sem, ha tudat alatt azért ennek a tevékenységnek az elosztása nem feltétlenül arányos (és igazságos). Másrészt, én se szeretem sokáig nézegetni a „csetrest” magam körül.

Kisebb nagyobb megszakításokkal, többféle módon kerültünk kapcsolatba a pedagógusokkal az életünk során. Olyan azért ritkán fordult elő, hogy értük tüntessenek. Eddig!

A hírekben leginkább olyan tudósításokkal találkoztunk, amelyek a fizetésükkel függtek össze, vagy óraszámban illetve az osztálylétszámban voltak eltérő álláspontok. Ezt mintegy kiegészítették az iskolabezárások vagy a szegregáció. Vagy, hogy a hosszú nyári szünetet arányba lehet e állítani a késő estébe nyúló dolgozatjavítással… Hol ők nyúlnak a mai „modern” korban már elavultnak tűnő nevelési módszerekhez, hol őket verik meg. „Meg ilyesmik...” Az utóbbi évek elemeit pedig a távoktatásból adódó helyzet alkotta. Mindezekből az következik, hogy ez a népes csoport egyfajta szeleppé vált a külső szemlélők nézőpontját illetően. De kiderült, hogy ők sem bírnak el mindent, vagy inkább úgy helyes: rajtuk sem lehet mindent levezetni.

A meggyőzés eszközei nagyon fontosak egy konfliktusban, egy vitában, de bármilyen más kétes kérdésben is. Már ha a cél a megoldás keresése. De valóban ezt szeretnénk?

Egyre többen válnak megmondó emberré, miközben ugyancsak nagyon sokan határolódnak el a COVID-19 kommunikációjával kapcsolatban. De kérdezem én: Aki eddig nem oltatta be magát, azt miféle eszközzel lehet meggyőzni? Ha az oltás önkéntes, akkor az ezzel kapcsolatos „ráhatási” technikák meddig mehetnek el? Főleg úgy, hogy egy bizonyos határon túl ezek már kényszerintézkedések.

A télapó a legtöbb helyre idén sem szánon érkezik, mint ahogy már megszoktuk az utóbbi időben. Igaz, neki eddig sem a hó hiánya okozta a legnagyobb problémát. Most azt vizsgáltuk, hogyan küzdött meg a lőerőkkel.

A "nagyszakállú" eljövetelét mindig meghatározták a különféle hanghatások. A száncsengő csilingelése, a patkó dobogása, a jellegzetes ho-ho-ho-hó kiáltásról nem is beszélve. De a technika vívmányai, az élet felgyorsulása ma már megköveteli, hogy az eddig is mérhetetlen sebességgel suhanó szánnál is nagyobb tempóra kapcsoljon az „öreg”. (Pedig a közlekedéssel eddig is akadtak gondjai.)

Még messze az év vége, hogy elkezdjünk évet értékelni. De ha a kereskedelmi láncok már októbertől a télapót várják, ne csodálkozzunk, hogy felborul az időérzékünk.

Egy születésnap persze egészen más. Ez adott naphoz kötődik, így csak egy kicsit lehet ide-oda tologatni a megünneplését, hogy minden meghívott egyszerre érjen rá. Hogy a két felütés hogyan kapcsolódik egymáshoz? Na, ezt kell a legkevésbé megmagyarázni. Egy kilenc gyertya fényével bevilágított estén sok olyan esemény is szóba kerül, amelyet már nehéz lenne egy kézlegyintéssel elintézni.

Már mi sem tudjuk néha, hogy a rohanó világunkban a köszönés „jelenléte” vagy elmaradása a kapkodásnak vagy az udvariasságnak/udvariatlanságnak a megtestesítője. A nagy „modernitásban” már egy üdv, vagy „csá” is legalább annak jele, hogy észrevettük a másikat

Soha nem gondoltam volna, hogy a köszönésről is sorozat születik majd, de úgy látszik ez az élet (t)rendje. Ez ugyanis már a harmadik rész. (Az első kettő itt és itt olvasható.)

Többen nem értik, miért válik olyan embernek a fóbiájává a köszönés, aki néha maga sem tudja, hogy reggel van vagy este. Kétségtelen, (főleg a megrövidült nappaloknak köszönhetően) ha végigmegyek a cégnél az udvaron, munkába jövet és menet is sötét van. Én meg már néha a fejemben is képtelen vagyok világosságot gyújtani. Bevallom, bajban vagyok időnként, hogy a napi többszöri találkozást lehetővé tevő munkakör gyakorlása során, kinek köszöntem már a cégnél, és kinek nem. Ez az 500 fős merítésnél azért (talán) „elhanyagolható”. Biztos van, hogy valakivel szemben elmarad az első. Rajta meg az nem igazán segít, ha másnál duplán vagy triplán pótolom be.