Elhiszem. hogy egy évezredes hagyományokkal rendelkező „intézményben” nehéz bármiféle változást végigvinni. De előbb-utóbb el kell kezdeni!

Azt sokan tudják rólam, hogy vallási kérdésekben nem vagyok egy nagy szakértő, és akkor még finoman fogalmaztam. Na, nem mintha nem lenne hitem, de ebben elsősorban nem másoktól várom a segítséget. Vagy, hogy a „szakszavaknál” maradjak: a megváltást.

De én, mint földi halandó is azokból a forrásokból táplálkozom, mint a többiek, csak és nem tagadom le: TV, rádió, újság, net. (Persze magam is meglepődtem, hogy a saját írásomból mennyi párhuzam maradt még így 11 év távlatából is.) Így amikor már a harmadik napon hallom folyamatosan, hogy felmerült egy újabb Pápa megválasztásának lehetősége, akkor én is élénkebben reagálok a hírekre.

Nyár van, sokat lehet utazni, kirándulni, gyönyörködni a csodás erdeinkben. De meddig?

Számtalanszor utaltam már arra, hogy a „hivatásos irkászok” (az „f” szándékosan maradt le) mennyire irtóznak a sablonos szójátékok vagy az indokolatlanul sok közhely, vagy közmondás  alkalmazásától. Na, de amikor kormányoldalról szinte szó szerint érkezik egy ilyesfajta kinyilatkoztatás, akkor kinyílik a bicska az ember zsebében. Pontosabban megmozdul a fejsze a kezében, mert most ezutóbbiról van szó.

Sokan panaszkodnak, hogy kevés a pénzük – forintban. Ha EURO-juk lenne, db-ra még kevesebb lenne. De többet érne! Legalábbis az egyik napon biztosan. Másnap meg kevesebbet. De ki érti ezt?

„Valakik” biztosan. Sőt ők tudatosan „játszanak” ezekkel a számokkal. Akik „hivatásszerűen” művelik a műfajt, nagyobb esélyük van „nyerni”, mint a „kisembereknek” lottón.

Bár a Húsvét meglehetősen távolinak tűnik, az idei meg már régen feledésbe merült, hagy idézzek meg egy kis versikét. Bár, ahogy látjuk, még jövőre is aktuális lesz.

Zöld erdőben jártam,
két kiskomát láttam,
az egyik kacsintott,
ide a forintot!

Még kisiskolás koromban is többféle verssel készültem az azóta általam is „leminősített” locsolkodó túrára. Igen, fontos volt, a közeg, hogy kinek, mit és hogyan lehet előadni. Most mondhatnám, hogy ez (is) az „akkori” rendszer sajátossága volt. (’70-es évek). Most mondhatnám, hogy azóta minden megváltozott, de… igen is, meg nem is. Tulajdonképpen most már minden lehet mondani, csak nem mindegy, hogy hogyan.

Valaha jelképpé vált. Egy olyan eseményre emlékezve, amely alapján mindenki büszke a magyarságára. Mára a helyzet „kissé” megváltozott. Már az is erény, ha valahol nincs?

Szemfüles követők már láthatták a „képszöveget” (vagy „szövegképet”, ahogy tetszik) a blog facebook oldalán. A különféle hangulatjeleket küldők között megpróbáltam valamiféle összefüggést keresni. Háááát nem sikerült. Persze ez nem is lehet véletlen, hiszen az ember nehezen tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Olyan szempontból viszont „mindegy”, hogy így vagy úgy, de potyognak a könnyei.

Soha nem írták le még ennyiszer „legálisan” ezt a szót a médiában, mint ezen a héten. Lehet e így, illetve a tényszerűséget figyelembe véve, szabad e másképp ország-világ elé tárni a konkrétan kimondott szavakat?

Talán soha ekkora figyelem nem kísérte még a mentősök munkájának „utóhatását”, mint az elmúlt napokban. „Ó b@ssza meg!” – hagyta el ugyanis ez a kifejezés egy fiatal mentőtiszt száját, miközben elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy egy úr gyakorlatilag visszatárt az élők sorába. Egy szemtanúnak legalábbis az idézett összefüggés elhangzása volt a „legfontosabb” észrevétele az adott pillanatban. Pedig, ha tudta volna, hogy mennyi minden válthat ki hasonló indulatokat a közelmúltbéli történések során.

Emlékezetes nyarunk lesz az biztos. A héten meghozott intézkedésekkel együtt nem csak a nagy melegtől fő majd a fejünk.

Fekete hete volt a FIDESZ-nek, hiszen a héten két bástyájuk is ledőlt. Na, nem mintha különösebben megrengette volna őket, hiszen ők is tudják, hogy híveik vakon megbíznak bennük. Bár hivatalos statisztika nem készült, hogy ennyi rövidlátó ember lenne az országban. Azért távol álljon tőlem, hogy bárkit is megbántsak, (főleg a valóban látássérülteket). Hiszen egy mentsége biztos van a „2/3-nak” amellett, hogy mindig odateszik az „X”-et. Nincs más – hiteles – alternatíva!

Szinte szitokszóvá vált a fogalom, amely önmagában is kemény és gondolkodásra késztető. A ténye valóban. De amíg eljutunk idáig, az korántsem ennyire egyértelmű. El kell jutni idáig?

Már kétszer fordult velem elő, hogy egy (főleg hölgyekből álló) társaságban felkértek arra, hogy ugyan osszam már meg velük, és nem mellesleg a világgal (írásban) a véleményemet – férfi szemmel. A témák – persze nem véletlenül, – olyanok voltak, amelyben főleg a hölgyek kaptak kiemelt szerepet. Innen vettem a bátorságot, hogy a heti „slágertémát” önállóan is felhozzam.

Annyit azért érdemes tisztázni, hogy sem a felemlegetett tartalmak, sem a mostani nem zárhatja ki 100%-ban a férfiak „jelenlétét”. Annál is inkább, mert a világ jelentős része még ma is kétnemű. Így a „felek” egymással való kapcsolata több, mint elkerülhetetlen.

Szép időnk van! Jaj, de fázom. Fú, de melegem van. Minden félmondatot könnyen behelyettesíthetünk egy-egy hétköznapi szituációba.

Az ilyen megnyilvánulások mindennaposak, még akkor is, ha látszólag időkitöltő mondatok. De vannak azok a helyzetek, amikor egyre komolyabban kell őket venni. Gyakran emlegetjük az egykori nagy teleket, majd az „újkori” fekete karácsonyt és a fehér húsvétot.

Akkor itt lassítsunk le egy pillanatra! Ugyanis ha tudományos alapra helyezzük ezeket a kifejezéseket, előbb-utóbb eljutunk napjaink egyik legtöbbet emlegetett témájához, a klímaváltozáshoz. De valóban elmúlt 10-20 év „jelenségéről” beszélnénk? Aligha. Bársony István (1855-1928) író, publicista, vadászíró sorai már 1914-ben megjelentek a Nimród újságban.

Áremelés, infláció, áruhiány, és sorolhatnám… Ezek a „varázsszavak” töltik meg a mindennapjainkat. Egyébként is, de most különösen.

Emlékeztek még gyermekkorunk „vicces” játékára? Kezünkbe vettünk egy szál százszorszépet, és tépkedtük a szirmait: „szeret, nem szeret, szeret, nem szeret…” Aztán ha a nem „várt” végeredmény jött ki, kezdtük elölről. (Tudom-tudom, egyesek mér itt is közéleti-politikai összefüggést vélnek felfedezni, de ezzel még várjunk egy kicsit.)

Nem tudták mi hiányzik ebből az országból? Na, most bejelentették: A főispánok és a vármegyék.

Egy ilyen hír után az ember komolyan elgondolkodik. Valami „mémet” gyártson, vagy írjon valami „vicceset”. De szerencsére nem kell messzire menni. Csak egy kis képzelőerő kell hozzá. Hiszen vezérünk igaz magyar emberként gyakorlatilag önmaga paródiáját elevenítette fel. Na, azért majd érdemes lesz megnézni a közösségi internetes felületeket!

Őszintén örülök, hogy én nem mentem világgá. Hiszen ebben az országban minden „rendben van”. Döbröginek már a világon semmi dolga nincs, csak hogy nosztalgiázzon. Gondolom a nagy ötlet bejelentése után beült a páncélozott hintójába, és „Hajts Kocsis!” Aki nem mellesleg Máté. Ha már ő is ilyen vezető pozícióban van, rá is kontrázott a sztorira. Már szaladt is Kövér Úrhoz. Nem a Döbrögihez, hanem a „másik”-hoz, és hű szolgaként azonnal kérvényezte, hogy a megfelelő elöljáróságokhoz a megfelelő vármegyék is „rendeltessenek” hozzá.

Tulajdonképpen a "főnökeinknek" – akik nem mellesleg a mi alkalmazottaink – teljesen igazuk van. A diktatúra már elcsépelt szöveg, de a feudális hatalom kifejezései legalább olyan frappánsan jellemzik, ki az úr ebben a kies hazában. Nem véletlenül emlegetik egyesek folyton a híres „Kádár”-nak tulajdonított idézetet, ami szerint nevezzük nevén a gyereket: „A krumplileves legyen krumplileves.” Arról nem is beszélve, hogy abba sem kell (hatósági áras) hús.

Ugyan már kit érdekelnek az árak. Egy olyan országban, ahol a államtitkárok, úgy szaporodnak, mint a kérészek. Az ilyen ilyen-olyan megbízottak számánál csak a fizetésük nő jobban. Miközben a vidéki ügyintézők előtt meg úgy nő a sor, mint amikor banánt osztottak a GUM áruházban. Tessék megtanulni, lehet, hogy szükség lesz rá, hátha még valakinek „ki kell menni” Moszkvába: Главный универсальный магазин – Központi Nagyáruház.

Na, de vissza az alapgondolathoz. Orbán Viktor elmondta: nagyon nehéz idők jönnek, de ez a kormány bebizonyította, hogy – ellentétben az ellenfeleivel –- képes kezelni a kihívásokat. Erre ugye senki nem gondolt, hogy megidézi a „sötét középkort”.

De mindig hozok egy párhuzamot. Tudjátok, csakis az esélyegyenlőség jegyében: Bajnai Gordon (anno): Fájni fog, minden családtól áldozatot és lemondást kíván a válságkezelés. Minden magyar családot, minden embert érinteni fog, de lesz eredménye".

Gordont meg mindenki úgy emlegeti, mint a „libást”. Most akkor a történelem tulajdonképpen ismételte önmagát. Egyfajta reinkarnáció. Na, még mielőtt bárki a Dalai lámával jönne elő, ezzel azért vigyázzuk! Főleg most. Számtalan „nosztradamuszi jóslat” emlegette már a keleti veszedelmet. Először mindenki a kínai bevándorlókra gondolt. Aztán már ők is csak a vírusukat küldték, majd az oltásukat. Most meg az oroszok. (Bár nekik is voltak hírnökeik injekció formájában.)

Hát mi jöhet még? Ki kerül a deresre? Ugyan már! Hát Te kedves olvasó, vagyis mi, még mielőtt én is kimaradnék a „jóból”. Ki issza itt meg mindennek a levét? (Az még a jobbik eset lenne, ha valami erjesztett ital formájában érne el bennünket a Kánaán.) Ugyan, hol van már a „háromszor veri vissza”… Legfeljebb otthon, akárhányszor… Azt úgyse számolja senki.

Kép: youtube

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával

Igazi hungarikum, a Magyar Értéktár része, de ezek annyira hivatalos megközelítések. Szerencsések azok, akiknek lehetőségük van „testközelből” tanulmányozni a „háztűznézőt”!

Kellemes szombat esti séta a szegedi Széchenyi téren, fél szemmel mindenki azt nézi, mikor pillanthatja meg a menyasszonyt a városháza előtt, vagy épp a parkban, fotózás közben. De aki nem kapott meghívót a lagziba, annak sem kell csalódottan távozni. Csak néhány száz méter a Tisza-part, ott kezdődik igazán a násztánc, azaz a „tiszavirágzás”. Hiába, no Szegeden mindig repül valami!

Nálunk június harmadik vasárnapjára „esik”. Na, de valóban úgy „puffan”?

Előrebocsátom, hogy a megközelítés eltér a szokványos gondolatmenetektől. Még akkor is, ha ezen a felületen ez így szokásos. Szeretném egy kicsit feladni a leckét a „bekategorizálók”-nak. Ezen gondolatokat hová sorolnátok? Közélet, család, életmód, esetleg egyszerűen „csak” eszmefuttatás?

Néhány évvel ezelőtt foglalkoztam már a témával. Annyit azért gyorsan leszögeznék, hogy a véleményem nem változott gyökeresen. Legfeljebb behozok néhány új szálat, a „modern” időknek megfelelően.

Négy gólt rúgtunk az angoloknak, négyet aludtunk rá. Remélem, már tudatosult bennünk, hogy ez nem álom volt.

Ennyi idő alatt felébredhettünk a mámorból, mert hogy az volt, az nem is kétséges. Így lassan itt az ideje, hogy ezt az állapotot, – meg természetesen az idáig vezető utat is – józanul értékelhessük.

Blogger üzemmódban gyakran merül fel a terjedelem kérdése, ha nem is nyíltan kimondva. Ebben a közegben külön hátrány, ha korlátok közé vagy szorítva.

A kihívást már csak azzal lehet fokozni, ha olyan téma van terítéken, aminek a megítélése még testvérek között is igencsak megosztó. Ilyen például a „megbocsátás” kérdése. Remélem úgy sikerült a felvezetés, hogy még nem számít bele a száz szóba!

Ismét meccsnap! Ma este a „Népstadionban” fogadjuk a német labdarúgó-válogatottat. Ki-ki vérmérséklete és lehetősége szerint készül.

Ismét tele lesz a Puskás, és ez mennyivel jobban hangzik, mint amikor a hócipőnkről vagy valamely testrészünkről kell „feltöltöttségi” mutatót ábrázolni.

Megpróbálom röviden és gyorsan összefoglalni azokat a gondolatokat, amelyeket a mai ebéd tálalása ihletett. Igyekezni kell, hogy még mindenki felkészülhessen a nagy megmérettetésre. Általában a hosszú kihagyás miatt jövünk lázba, ha újabb válogatott meccsről van szó. Olyankor ugyanis hajlamosak vagyunk elfelejteni a múltat, és bízunk egy jobb folytatásban. Most azonban olyan válogatottunk van, amely bármire képes – egy-egy meccs erejéig legalábbis. Még akkor is, ha az elmúlt pár nap találkozói után illik mértéktartóan véleményt mondani. Akár a pozitív, akár a negatív jelzőket „kellene” felsorolni. A konkrét listázást inkább mellőzném, viszont pár tényt azért érdemes rögzíteni.

Mindenki megreformálná a munkát. Egyesek annyira, hogy ne kelljen dolgozni sem. Van, akinek ez meg is adatik. De a többség még nem tart itt. Hál’ Istennek!

Megelőztem a koromat! Lassan már nekem is óvatosan kell bánni ezzel a kifejezéssel, de azért nem kell aggódni. Még jó 10 évem van a munkaerőpiacon. Szándékosan nem azt írtam, hogy addig lesz is munkám. Mert most van ugyan, de ebben a mai „modern” világban sose lehet tudni… főleg alkalmazottként. Mire akkor ez a felütés?

Isten bizony, alig várom, hogy a benzin elérje az újabb lélektani határt. Az persze más lapra tartozik, hogy kinek van ekkora, és egyáltalán ennyi lelke.

Bizony én is ebben az országban (l)élek, és én is ennek szívom a (benzingőzös) levegőjét (is). (Sőt már 2011-ben a maihoz képest fél áron is megmondtam…) Most akkor megbolondultam, vagy megártott az első kánikula közeli hétvége?

Sok vitába belefutottam már annak kapcsán, hogy kitegyük e az ebédünket valamilyen web-es felületre. Nyilván ez sem fehér vagy fekete, főleg ha másfajta mondanivaló is meghúzódik a háttérben.

Érthető persze ez a fajta kitárulkozás egy bizonyos határig, hiszen ebben is vannak különleges helyzetek. De azt már én is túlzásnak tartom, ha vendéglátó ipari egységeket meghazudtoló módon kerülnek fel egyes családok menüsorai. Főleg, ha a kommentekkel együtt eljutnak a másnap reggeli következményekig. Mindjárt más lehet a helyzet, ha a kulináris élmény mögé betesznek valami szélesebb rétegeket foglalkoztató tartalmat.

Többször jeleztem már, hogy nem szeretnék a gasztrobloggerek babérjaira törni. Most sem, de végre én is bemutathatók egy sokak által kedvelt fotópárt, az előtte/utána témakörben. Sőt a képi „élményt” még megtoldanám a férfiúi büszkeséggel is. Nem feltétlenül a főzésre gondolok, bár kétségtelen, hogy a kerti partik „sztársága” általában javítja a pasik önképét. (A saját szemükben biztosan, de a többi részvevő előtt is, csak ők megtoldják egy kis „színpadiassággal”.)

Nagyon úgy néz ki, hogy nem rendezünk A-csoportos jégkorong VB-t, bár egyelőre még a végső döntés előtt vagyunk. Igaz, a végkimenetel nem igazán kétséges. De amíg (hivatalosan) eljutunk idáig, néhány dolog már most kiverte a biztosítékot.

A véleményem, – a tőlem megszokottól eltérően – rövid és tömör: SZÉGYEN!

Félreértés ne essék, nem az, hogy nem rendezzük meg. Hanem a „miért”, illetve az az út, ahogyan eljuthatunk a döntésig. Azt ugye tudjuk, hogy a férfi válogatott a divízió 1-es torna megnyerése után kiharcolta a jogot, hogy 2023-ban a legjobbak között szerepeljen.

A csütörtöki kormányinfó szerint, már a külföldi rendszámú személygépkocsik sem tankolhatnak az „olcsó” üzemanyagból.

Mondanám, hogy bombaként robbant a hír, de ebben a „háborús vészhelyzetben” ez nem túl „divatos” kifejezés. Arról nem is beszélve, hogy (legalábbis) a benzin igencsak robbanékony.

Tudom, megint majd az jön le, hogy én semminek nem tudok örülni. Bár ebben a kérdésben kétlem, hogy bárki az én vigasságomra lenne kíváncsi. Hogy az EU nem örül neki, az meg kit érdekel? Igaz, már megszokták, Magyarország nagy ívben tojik egyes (neki nem tetsző) szabályzatokra. De valószínűleg azért lesz még 1-2 szava a 12 csillagos testületnek.

Napról napra belefutunk a neten, meg a való világban is, különféle átverésekbe. unokázós csalók, „termékbemutatók”, telefonos „akciók”, hagy ne soroljam…

Ezek a hírek arra (is) jók, hogy jól „kiröhögjük”, a másikat, rosszabb esetben pocskondiázzuk egymást a neten. Persze: velünk ilyen nem történhet! Most mondhatnám, hogy azért hagytam magam, hogy megírhassam. De, háááát ki, ha én nem! Az pedig, hogy miért nem dokumentáltam hitelt érdemlően, ugyancsak olvasható a bejegyzés végén.

Régen írtam már boltos történetet, de szerencsére van a családban olyan, aki sűrűbben jár oda. Így ha időnként én is betévedek, senki ne csodálkozzon, hogy velem „mindig” történik valami. Gondoltam, elmegyek végre a „Madarasba”, csak megnézem magamnak azt a csirke farhátat. Na, jó, nem akarok itt álszenteskedni, nem magamnak szántam. Megleptem a kollégám kutyáját, ha már nekünk nem lehet otthon ilyen szőrös jószágunk. Hagy élvezze egy kicsit az árstopot, a fene tudja meddig tart még.

Magyarország két legismertebb vagy talán legpatinásabb „szomszédvára” (na, jó PALOTÁJA és KOLOSTORA) a várban. Az egyikbe most új lakó költözött. Kicsit faramuci a helyzet, mert a ”király” lakik a (Karmelita) Kolostorban, Őnagysága meg a (Sándor) Palotában, de azért ne akadjunk már mindenen fenn, na!

Egyszer volt, (de lehet lesz még ilyen) hol nem volt, beköltözött a "ténsasszony" a való villába. De nem egy klasszikus adás-vételi üzlet eredményeképpen. A régi lakónak lefőtt a kávé. Vagy úgyis mondhatjuk, lejárt a szavatossága. Itt nem úgy van, mint az „egyszeri” bevásárlóközpontban, hogy átmossuk ecetes vízzel, „oszt jó van az úgy.”

Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
a Sándor palotában lakik itt bent.
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!

Még mondja valaki, hogy nem lehet a szomszédot megválogatni. Na, jó, nem mindenkinek, de háááát, amit szabad Jupiternek… A jelölési folyamatba nem igazán láthattunk bele. A közelmúltban lezajlott (ki)választások ugyanis nem (elsősorban) erről szóltak. Legalábbis nem direktben. Az igaz viszont hogy az irányvonal egyenes következmény volt a szavazatok száma alapján. (Főleg, hogy volt, aki a fülével voksolt.)

Még mindig a politikát tartjuk a közélet meghatározójának. Sőt, gyanítom, ez még hosszú távon így is lesz. Pedig van más, ami akár meg is édesíthetné a hétköznapjainkat.

A kultúra bármely ága gyakorlatilag csak kiegészítő elemként van jelen az életünkben. De miért? Csak egyfajta hiánypótló lenne? Vagy valamiféle feszültség levezetés? Igen, tulajdonképpen annak használjuk. Egy jó koncert, az irodalom számtalan műfaja, a képzőművészet megannyi alkotása, nagyon kis helyet foglal el az életünkben. Tényleg csak akkor kapjuk fel a fejünket, ha ebben is valami szélsőséget találunk. Ekkor ugyanolyan harsány kritikával tudjuk illetni, mint egyes politikusaink be/ki/le/meg/rá/oda/vissza-szólását.

Azt persze tudjuk, hogy pl. a parlament máshol sem egy irodalmi kávéház. Nem is ez a feladata. De az még nem jelenti, hogy elvileg törvényesen, de valójában etikátlanul viselkedjenek a „képviselők”. Akár az üzleti, a politikai vagy a magánéletben.

Számtan, mértan, fizika, kisangyalom! – énekeltük kisiskolás korunkban. Folytathattuk volna a történelemmel, a földrajzzal, de valahogy másképp alakult! – sajnos.

A viszonylag szűk törzsközönség ellenére, már többen jelezték, hogy nagyon várják a hétvégi „bejelentkezésemet.” Mármint, hogy miféle orbitális marhasággal jelentkezem, a hét egyfajta lezárásaként. Remélem, ezúttal tényleg nem okozok csalódást. Én? – hiszen csak leírtam!

Azon persze megint csak érdemes lenne elgondolkodni, hogy nálam „mentek el otthonról” vagy azoknál, akik megalkották a Laposföld-díjat. Netán a pirula épp azokhoz gurult, akik a „jeles esemény”-ről valamilyen módon tudósítottak, megemlékeztek.

Az ünnepek beosztása egy kicsit rosszul épül fel. Pont arra nincs idő, amire kitalálták: a pihenésre. Hisz másnap munka! Bezzeg az ideológiára…

A „jó szokásomnak” megfelelően most is több dolgot állítok párhuzamba. A „jóakaróim” szerint ez időnként olyan katyvaszt okoz, amiből egy kicsit nehezen lehet kijönni. Most azonban több a szándékosság, mint általában. Ugyanis az ilyen hosszú ünnepek, mint pl. a Húsvét (meg a karácsony) arra (is) valók, hogy (át)értékeljük az elmúlt időszakot, és felkészüljünk, amire fel kell. Télen ugye az adventi az, ami elég időt biztosít az „ájtatosságra”. Akkor is van ugyan böjt, de ezt az elnevezést mégis inkább a „nyúlünneppel” hozzuk összefüggésbe.