Nem hiszem, hogy bárkinek kétsége lett volna afelől, hogy ez a film megosztó lesz. Vagy elosztó…

A történelmi pillanatokat felhasználó, vagy akár csak felelevenítő képsorok mindig felforgatóak. Emlékeket idéznek fel, (amelyekre ráadásul senki nem emlékezhet) gondolatokat ébreszthetnek, amelyek a mai „modern” világunkban azonosak az indulatok gerjesztésével.

Azzal talán mindenki egyetért, hogy konkrét filmkritikát csak az fogalmazhat meg egy alkotásról, aki látta. Olyan nincs, hogy „hallottam róla”, álltam olyan mellett, aki hallotta, a szomszédom már látta. Pontosabban vannak ilyenek, csak arról nem alkothatunk személyes véleményt. Természetesen a filmmel kapcsolatos másfajta „körülmények” anélkül is megmozgathatják az ember fantáziáját, hogy akár egy pillantást is vetett volna egyetlen képkockára.

Bármennyire is igyekszünk a „jövő” technológiáit bevonzani az otthonunkba, valahonnan mindig felsejlik a múlt.

Az emberiség hosszú-hosszú évezredekig a mennyekből várta a segítséget. Aztán a fejünk feletti világ fizikai megismerésével egy kicsit átalakultak a „nézeteink”. Mégis az ég felé fordítjuk a tekintetünket örömünkben, bánatunkban egyaránt.

Mindenki visszatérhetett a kispadra, kezdődhet a meccs!

Ha valaki színt vall, – mint most szó szerint is – az általában nem túl népszerű dolog, bár egyes helyzetek azért bulvárosak. Főleg, hogy a nagy rivális zöldek tábora sokkal nagyobb. Most természetesen nem a környezetvédőkre gondolok, bár ott is inkább a „hangemberek” vannak túlsúlyban.

Ha valaki blogot ír, akkor azért benne vannak a pakliban az őszinte kinyilatkoztatások. Ennél csak a kommentek azok, amelyek mélyebbről valók. Meg persze a lelátókról „beszűrődő” hangok, ha már ebben a bejegyzésben a fociról is szó lesz. Sosem voltam egy szélsőséges szurkoló, de azt tudni vélték az ismerőseim, hogy az Újpestnek drukkoltam világ életemben. Az más kérdés, hogy kecskemétiként figyelemmel kísérem a helyi focit. Így egyértelmű, hogy a hazai lilák most elsőbbséget élveznek. Még akkor is, ha az elmúlt bajnokság „csodája” után, most a középmezőny a realitás.

Végre a hétköznapi ember számára is elérhető lett az Opera. Ha nem is nézőként, legalább bulvárfogyasztóként. Persze a sokszor felszínes, és több félreértést tartalmazó hírhalmazban könnyen talál magának fogást egy lelkes amatőr is.

Elképesztő, hogy hol lelünk időnként „kincsekre”. Nem csak a Parlamentben, focipályákon, iskolákban, szállodákban, hanem még az Operaházban is. De ha a klasszikus – színfalak mögötti – történetekre gondolunk, akkor is csak huszonharmadjára ugrana be, hogy a büféről is szót „kell” ejteni.

A termékek megváltozott kiszereléseit törtszámokkal, vagy százalékosan kifejezve ismerhetjük meg! – már ha megértjük.

Ma már annyi bolthálózat vesz bennünket körül, hogy nem csoda, ha elveszünk bennük. Összekeverjük a neveket, azt se tudjuk, hogy tegnap melyekben jártunk. Nagyon sok termék több áruházlánc kínálatában is szerepel, így ha kifogy egy flakon, ránézésre a jóisten se tudja, honnan származik. Sőt, ha a csomagolás módját „megfűszerezik” valamiféle akciós marketing hadjárattal, ott el is vesztünk. Ééééééés akkor meg is érkeztünk a mai témánkhoz. Sőt, hogy segítőtársunk is legyen a teli kosár hazaszállításához, itt egy speciális szállítójármű: a „szopóroller”. Tessenek felszállni!

Az idő múlása mindenkire hatással van. Kívül-belül, de valahogy ez így is „normális”.

Fejlődésünk alapja az „öregedés”, akkor is, ha ez így leírva egy bizonyos kor alatt elég furán hangzik. (A visszafejlődésé is ez, csak ezt nehezebben vesszük tudomásul.) Az egészségüggyel viszont folyamatosan kapcsolatban vagyunk. A kérdés csak az, hogy az összetett szó első vagy a második fele a meghatározó?

Akár egybe is írhattam volna a címet, de akkor nagyon magamra irányítanám a figyelmet. Na, nem mintha rajtam nem látszanának az idő előrehaladtának jelei, de igyekszem csak a kellő mértékben foglalkozni vele. Itt meg inkább csak a gyermekkori indiános élményekre hajazó névre utaltam. Bár, ha belegondolok, hogy az is milyen régen volt… (Igen, annak is megvoltak a szépségei, akárcsak a mostani időknek!)

Megjött várva várt adat, tavaly decemberben az átlagfizetés nettó 451.300,- Ft volt.

Minden f@sz@! – kiált fel sok ember, erre vártunk. Ja, nem. Mármint, hogy igen, sokan várnak erre, csak kérdés, hogy mennyi ideig kell még a „buszmegállóban” ácsorogni, mire megjön…

Vannak „néphülyítő” statisztikai adatok, ez tipikusan azok közé tartozik. Ez a szám pl. pont semmit nem mond, hiszen nem derül ki belőle, hogy minek (vagy kinek) az átlaga. Aki még több számot akar látni, itt megnézheti, de a fenti összeg ettől nem fog megjelenni a pénztárcájában. Legfeljebb a lelki szemei előtt lebegnek a szemléletének megfelelően „guruló” dollárok, rubelek, vagy újabban jüanok.

A kiemelt címbéli szót csak pozitív értelemben használjuk, talán nem véletlenül. Ez egy igazán emberi fogalom. Pedig a háború is az emberekről szól. Haszonélvezőkről, és áldozatokról.

Agyrém. Éppen két éve tart az „egyik” eszement öldöklés. Nyilván a jelző nem megfelelő, de elsősorban azért, mert egy háborúra nincsenek „jó” szavak. Ma már az az érvelés sem állja meg a helyét, hogy a régi harcok, test a test (kard ki kard) alapon, valódi küzdelmekről szóltak.

Folyamatos építkezés helyett kapkodás, látszatintézkedések a választásra való készülődés „fényében,” vagy inkább árnyékában.

Bármilyen probléma felmerülésekor mindenki azonnali megoldásokban gondolkodik. Vannak olyan élethelyzetek, amikor ez működik. De adódnak olyan szituációk, amikor mindenki tudja, hogy nem ez a megoldás.

Az év elején többször is szó volt ezen a felületen a tanárok (akkor még) jövőbeli fizetéséről. Mivel konkrétan nem beszéltem erről mostanság pedagógusokkal, ezért tényszerűen nem tudok beszámolni a mai valóságról. Általánosságban szó van átlagokról, meg hogy ki nem kapott, akinek kellett volna, de ennek kristályosodására hagyjunk még időt. Lényeg, hogy az „általános” emelés hatására nem oldódott meg a helyzet egyik pillanatról a másikra. (Valljuk meg erre reális esély nem is lehetett volna azonnal.) Persze a hétköznapi ember csak hiszi, hogy nincs gyors „megfejtés”.

Az elmúlt napok az emelkedésről szóltak. Hogy mi? Valamit benéztem? Ti nem így látjátok?

Az infláció mondjuk nem nagyon, mert ez egy bűvös szám. Na, nem olyan, mint a π (pi), hanem különféle hókuszpókuszokkal lehet magyarázni. De pl. az EUR érfolyam ott van minden honlap tetején, a benzinár meg a kútoszlopon.

Sokszor felmerült már, hogy az üzemanyagárak emelését próbálják valamivel palástolni. Pl. hirtelen hozott éjszakai törvények teljesen más témában. Adózási szabályok változtatása, amire senki „nem számított”. De a héten valahogy fordulni látszott a kocka. Hiszen olyan eseményekbe botlottunk, amelyekre egyrészt tényleg nem voltak benne a pakliban, másrészt ezeket éppen egyfajta leszálló ág hozta meg. Szó szerint a „hölgykoszorú” lemondásával járó „ügyek”. Aztán a hét közepére már az ebből adódó „lemondatások” is kezdenek kristályosodni, csak az érintettek egyelőre nehezen veszik tudomásul. (Pl. a püspök úr.) Bármennyire is csúnyán hangzik, az utóbbiért azért szurkolok, mert hátha még jobban kibillen a bili. Így újabb nevek kerülnek majd a nyilvánosságra, esetleg más ügyekkel összefüggésben is. Mert ugye, ha valaki körül szorul a hurok, akkor annak könnyebben megered a nyelve. „A” volt férj pl. nem volt első számú szereplője a híreknek – bár kétségtelen, hogy gyorsan a címlapokra került. Ezzel összefüggésben hirtelen olyan beszédes lett, hogy egyre többen szisszenhettek fel.

Ha, most és ekkor, amikor mindenkinek tele van... Miért ne jöhetne egy új arc?

Utoljára akkor volt ekkora visszhangja egy „fontos ember” lemondásának, amikor Gyurcsány bejelentette anno. Na, de ki emlékszik már arra, főleg most, amikor ilyen friss, ropogós hírek mentén kell élni napjainkat.

Felmerülhet a kérdés: Hogyan tovább Magyarország? Ezúton hivatalosan is bejelentem, hogy engem érdekel a dolog! Miért is ne lehetnék én MAGYARORSZÁG KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKE. (Most ne vitatkozzunk azon, hogy egyáltalán mi az államformánk, létezünk e, mint köztársaság. Fontos ember és kész!)

Ha Amerikában ment, itthon miért ne…!

HU Nr. 1. itt a torony. A felszállási engedélyt megadom! Ő pedig élt vele!

Picit hibáztam az előző írásommal. Nem voltam elég alapos, elég konkrét, annak ellenére, hogy elég bő lére sikerült a mondanivaló. A hibákat pedig el kell ismerni, mert annak mentén lehet a következőt elkerülni. Valljuk be, erre Novák Katalinnak már nem sok esélye van. Karaktergyilkosság áldozata lett. Sajnos ehhez ő is hozzájárult. Volt olyan pillanat, amikor még kijöhetett volna belőle, igaz már akkor sem „jól”, legfeljebb jobban.

Nem véletlenül írtam, az előző bejegyzésemben, hogy: „Újabb bizonyíték, hogy egy pártkatonát nem lehet ilyen pozícióba ültetni!” Ez ugyanis az érintettnek a titulus betöltésének kezdetén marha jól hangzik. De nem mindegy, hogy a „tervidőszak” végén hogyan távozik. Jelen esetben a búcsú korai lett.

Régen volt már ekkora sajtóvisszhangja úgy egyáltalán bárminek e kis hazában, mint a pedofilügy kegyelmi „hozományának”. A sokadik kérdés ugyan, de vajon elég e a nagy médiazaj?

Akik a múlt hétvégén azon rágódtak, hogy mit kezd a képviselők kis létszámú csoportja az Országgyűlés nagy üléstermében, alaposan meglepődtek. Na nem azon, hogy megjelent volna valamelyik kormánypárti képviselő. Azt ugyanis mindenki „tudta” hogy nem a hétfői nap hozza meg a svédek NATO csatlakozását. Inkább az lehetett furcsa, hogy még egy fontos kérdés felmerült. Mit kezdjenek a köztársasági elnökkel, aki ismét kegyelemben részesített egy bűnözőt. Olyasvalakit aki egy „nagypályást” segített „amatőrként”. (Ahogy szokták volt mondani, a focis hasonlatokat „egyesek” jobban megértik.)

Megint egy ellentmondásos „jószág”! A népmesékben levágták a fejét. Aztán érkezett Süsü, akit mindenki a szívébe zárt. Most pedig szembe jön egy olyan közösség, amely szent állatként tiszteli – 12 évente kiemelten.

Remélem, sokan vannak még a kortársaim között, akik anno aktualitásként élték meg azt az évet (1988), amikor a Neoton Família elénekelte a „Sárkány éve” című dalt. Maradjon csak meg az az életérzés, és most ne a „bezzeg a mi időnkben” nevű „manna” jöjjön elő. Azóta persze sokat változott a világ. Igaz, nem feltétlenül előnyére…

Annyi jelzőt „elfogyasztottunk” már gyönyörű fővárosunkra. Miért ne lehetne a társasági élet Mekkája… akarom mondani „mokkája"?

Még mielőtt valaki az egyik legnagyobb internetes „kereső motort” kezdené használni, picit türelemre inteném. Egyelőre virtuálisnak tűnik a dolog. De ha bejön az ötlet, nem tartom kizártnak, hogy valaki ebbe is belevágjon. (Még akkor is, ha enyém az ötlet: „stipi-stopi”!) Van az a közeg, ahol még támogatottságot is kapna. Akár a legmagasabb körökből.

Itt a hónap vége, nézzünk be a hűtőbe! Mi maradt? Egy kis kolbászvég?

Nem, nem kell megijedni, én még nem vagyok az, aki „hivatalból” tenné ezt. Általában a hétköznapi embereknél nem is lenne erre szükség. Akinél meg volna mit keresni, oda nem fognak időben oda érni, ebben biztosak lehetünk. Sőt, ők lesznek azok, akik majd súgni fognak, hogy hol kellene a padlást söpörni.

Nekem senki nem mondja, hogy nem szeretem a városomat. Dehogynem! Még egy akkumulátorgyárat is adnék neki.

Lassan végéhez közeledik akku-roadshow. Hiszen alig van már olyan település vagy legalábbis régió, ahol ne jelentek volna meg a kis energiatárolók „nagykövetei”. De, ha jól tudom, nálunk még nem jártak. De mégis, milyen dolog ez? Hogy-hogy nem? Mit követtünk el? (Vagy mit nem?)

Mi az, hogy én nem rajongok a szülőföldemért? Még hogy én ne lennék „lokálproletár” vagy mi a túró az idegen szava ennek… Milyen város az, ahova nem terveznek akkugyárat a mai „modern” világban? Hátrányos helyzetű! Háááát mivel világítunk, ha a Tiborcz-lámpák „kimennek” a divatból. Tán petróleumlámpával? Mi az, hogy nekünk nem jár? Már le sem vagyunk s(z)avazva? Ak(k)u…v@ életbe!

Nem most tűntek fel a hasonló bejegyzések először a közösségi oldalakon. De az aktuális helyzetet ismerve egy „kicsit” más olvasata van a hasonló soroknak.

Távol álljon tőlem, hogy a mostani helyzetre való tekintettel kiemelten kezeljem a pedagógusok sorsát. Nem vagyok én „kormány”. De akkor álljunk is itt meg egy pillanatra!

Nem véletlenül kell mindig óvatosan fogalmazni. Különösen, ha pénzről van szó! Lassan éledezik az európai fociélet. Ezzel együtt az arab liga „haldoklik”.

Kevés olyan dolog van a világon, amibe annyi lóvét ölnének, mint a labdarúgásba. Hétköznapi halandók számára felfoghatatlan összegek vándorolnak, sokszor azt sem lehet tudni, hova. Nézzük ugyan a számokat, helyenként látványosan dobálóznak vele, de a valós értékeket aligha vagyunk képesek felfogni. (Két nullát még lekezelünk, ha döntetlen az eredmény, ám hogy a többi hova gurul…) De, hogy éppen a fociból köszönjön vissza a címben elhangzott mondanivaló, aligha gondoltuk volna néhány évvel ezelőtt. Lényeg, hogy egyre többen hagynák ott az arab ligát.

Kicsit olyan érzése van az embernek, hogy a pedagógusok nem csak részesei, nem csak nézői ennek a „mutatványnak”. Sokkal inkább eszközei. De nem hinném, hogy ők erre a szerepre készültek volna éveken keresztül.

Én értem, hogy egyes oktatóknak már-már különleges trükkök bemutatására kell felkészülni, hogy felhívják magukra a figyelmet. De az oktatási intézményeket mégsem erre találták ki.

Ugyan mire is gondolhatott volna a gyanútlan olvasó ezelőtt 40-45 évvel – amikor én voltam általános iskolás – egy ilyen cím olvasása után. Mondjuk arra, hogy az egyik tanító néni vagy bácsi, (remélem, itt most nem kell még nemi szerepekbe is belemenni) programot szervezett a gyerekeknek egy sátras „intézménybe”.

Vissza kettő, (három, négy évtized) padlógáz, üveghang.

„Hál’ Istennek” nem kellett sokat várni a 2024-es év első, (kifordított) gondolkodást igénylő témájára, illetve szerkezetére. Ehhez még csak „nostradamusi” jóslat sem kellett. (Bár utóbbiból sem volt hiány.) Igaz, így évkezdetkor ez így „normális”. Persze várta a jó „fene”, jött ez magától.

Újév, új remények. De miben is reménykedünk?

Az ember mindig szebbre és jobbra vágyik, ez valahogy így is „normális”. Még „nagyjaink” is mindig azt mondják, ha nincs fejlődés, az egyenlő a visszalépéssel.

Olyan szempontból biztosan, hogy ha a többiek előrébb jutnak, akkor rossz látni, hogy elhúznak mellettünk. Ne aggódjatok „kedveskéim”. Senki nem fog leelőzni bennünket, már a románok is megtették. Jó-jó, a bolgárok még mögöttünk vannak, de a cikk megjelenéséig még akármi is lehet. Te jó ég, el se tudom képzelni, hogy ők most mit kívánhatnak. (Mekkora újévi jókívánság-cunami folyhat a balkánon: Előzzük meg a magyarokat…!)

Nálam is véget ért az év, úgy ahogy nálatok is. Ami a matematikai megközelítést illeti, ez így rendben is van, hiszen a számok ezt mutatják a naptárban.

A pesszimisták is ugyanazt szajkózzák, jót kívántak ugyan, de ez is rosszabb, mint az előző. Ráadásul ők mindig két évet öregszenek, mert az évváltásnál is fordítanak egyet a számlálón, és a szülinapjukon is megtoldják még eggyel – legalábbis úgy érzik. Az optimisták másként számolnak, ők a bölcsességi indexüket (is) növelik.

A karácsonyi „kajakóma” után nem túl szerencsés egyáltalán bármiféle ételről beszélni, de természetesen mindig vannak kivételek.

Még inkább necces a dolog, hogy benne rejlik a bejgli szó. Az is igaz, hogy a magyar nyelv sajátossága, hogy úgyis képes eltakarni dolgokat, hogy a másik végletet még kiemeli. 1-2 héttel ezelőtt, – amikor már nagyon vártuk a mákos „spirál”-t, – befutottunk a „mákbejglibe”. Azóta is emlegetjük, és fejben valóban jól esik visszagondolni rá, még ha testünk-lelkünk nem is kívánja. De a magyar ember szeme akkor is felcsillan, ha valamit csak a látószerve kíván. Ha pedig ez valódi alternatíva a gyomrot legalább 3 napig megkeserítő tésztaféle helyett, akkor meg is ütöttük a főnyereményt.

Vannak azok az ünnepek, amikor azt mondjuk, hogy a jókívánság, előtte-utána 8 napig is érvényes. Mondjuk a karácsony pont nem ilyen. De az iróniának éppen az a lényege, hogy ezt is a felszínre hozza. Persze ezt nem (csak) az alkalom szülte, mert erre nem jár a CSOK. Legfeljebb csók, ha olyan helyre utazol, ahol ez megengedett.