A legtöbben szeretnének gyereket. De, ha lehet, éppen akkor és úgy, amikor ők akarják.

Itt van a tavasz, itt van újra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.

Na, nem kell megijedni, nem bolondultam meg – teljesen. „Csak” nekem is volt egy olyan gondolatom, hogy benevezek valamiféle pályázatra a sok közül, amelyet a jubileumi Petőfi-év kapcsán kiírtak. „Mindenki nyugodjon le a pi….ba” – ahogy a klasszikus „facebook mém” mondaná, nem történik meg a verselés, csak a tőlem megszokott módon örülök más örömének, a gyermekáldásnak.

Aki dolgozik, fizetést kap, legalábbis ez a „normális”. De egyre szélesedik a különféle „kiegészítők" alkalmazása.

A múltkor már volt szó a „kisemberek” munkahelyi fizetéséről, igaz más összefüggésben. Most arról beszélünk, hogy a „boríték” mellé mi kerül még a „virtuális felhőbe.”

A munkavállalók egyik legnagyobb, de inkább úgy fogalmaznék, – ilyen ármozgások mellett – hogy a leggyakoribb kérdése. Mikor lesz fizetésemelés? Nyilván automatikus a következő „érdeklődés” is, hogy: MENNYI? Háááát, ahány cég, annyi szokás. Remélhetően most az azért közös bennük, hogy valamit muszáj letenni az asztalra. Igen ám, de a konkrét „forintális” juttatás mellett egyre „népszerűbbek” a különféle „cafeteria-szolgáltatások”. Lehet e ezzel kampányolni, mit szólnak ehhez a dolgozók?

Adjátok ide kp-ben bakker!

A barátság fizikailag is megjelenő formája legalább olyan sérülékeny, mint az érzelmi oldal. Éppen ezért egy esetleges hiba, sérülés vagy megszűnés is hasonló reakciókat válthat ki.

A címbéli téma emberközeliségéről szóló „örök” klasszikus, majd az írás végén olvasható. Persze számtalan formája ennek a „műfajnak” azért megjelenik itt-ott.

Amikor országok közötti barátságról beszélünk, még mindig első helyen szerepelnek az egykori „keleti blokk” államait összekötő szálak. Ezek ráadásul kézzel foghatóak, még ha pl. a 220 kilovoltos Béke villamos távvezetéket már akkor sem volt érdemes szó szerint tapogatni.

Mi a legfontosabb kérdés a fizetésnapon? Mennyit keres a „másik”!

Magyarok vagyunk, miért tennénk ebben a helyzetben mást, mint amit egyébként az életben szoktunk. Másokkal foglalkozunk. A másik munkájával, a másik munkaidejével, és természetesen a másik bérével.

Speciális év az idei. Akkora számokat láthatunk az inflációs statisztikákban, hogy azok a munkáltatók is kénytelenek fizetést emelni, amelyek már-már „meggyőzték” a dolgozóikat, hogy nem tudnak. Legalábbis remélem, hogy ha nem is sok, de azért valami csurran-cseppen mindenkinek. Bár a fizetések mindig is izgalmasak voltak a „másik” számára, akkor is, amikor csak a „normális” életünket éltük.

Ma már mindenkinek a szeme előtt ott vannak, akarva akaratlanul. A „színház” részét látjuk is. Néhány felkapott „jelenség”-nek a jövedelmét is sejtjük, vagy legalábbis szeretnénk! – sejteni vagy megkapni.

Ha valamely csoport előtt most (valószínűleg) nem leszek népszerű, azok az influenszerek. De ezzel a megjegyzéssel lehet, hogy fontos helyre tapintottam, ha nem is a lényegre. De az én célom semmiképpen nem a népszerűség, főleg nem az ezzel való visszaélés!

Igaz, hogy minden nyilvános fórumon jelenlévő, egyik legfontosabb célja a népszerűség. De ennek is vannak fokozatai, de akkor sem nyúlok mellé, ha azt mondom árnyoldalai. Ha konkrétan a „népszerűség” fogalmát akarom ragozni, akkor az influenszereknél mindenképpen a szó szerinti értelmezés a mérvadó. Ők valóban a „siker, pénz, csillogás” vonalat részesítik előnyben. Ráadásul úgy, hogy ők maguk legyenek a főszereplők, így a haszonélvezők is.

Mit lehet manapság kezdeni 100 Ft-tal? Gyakorlatilag semmit. Na jó, „bérelhetük” bevásárlókocsit kb. egy órára.

Másképp is megközelíthető a fenti bevezetés. Anyagi vagy emberi „problémáról” beszélünk, ha felmerül a bemutatott élethelyzet?

„Ingyen” téma? Akár… hiszen boldog-boldogtalan rákattan egy ilyen „hülyeségre”. Ez mindenre jó. (Vagy mindenre „is”, ahogy manapság „divat” fogalmazni.) Pedig ez is mekkora „hülyeség”.

Feltűnősködni, lejáratni valakinek önmagát, vagy mást hozzásegíteni ennek kidomborításához mekkora „hülyeség” már. Lényeg, hogy ebből nem lehet jól kijönni, egyik „oldalról” sem. Sőt, jöhet az önirónia, az önkritika. Ami még feltűnik ennek kapcsán: az álszenteskedés! Vagy... a képszerkesztő összekeveri az illusztrációt a "Bálint"-napi kollekcióval.

Ahogy telik-múlik az idő, számuk egyre gyarapodik. Bár ez nem egy végleten történet, éppen azért kell addig kiélvezni, amíg lehet.

A születésnapok a külső szemlélők számára hétköznapi események. Hiszen mindennap van valakinek… Minél több ismerősöd van, annál több. (Tedd hozzá a virtuálisakat is a neten, ha neked a darabszám a fontos.) Még ha komolyan is gondolod, nem hiszem el, hogy mindegyiket át tudod élni teljes mélységében. (Ezért „segítem” az ismerőseimet azzal, hogy az enyémet nem dobja fel „Face”…)

Ahogy egyre inkább elhúzódik az ukrán-orosz háború, mind több szakértő nyilatkozik az elemző műsorokban.

Mindenkit „megnyugtatok”, velem nem nőtt a „hozzáértők” száma, én is „csak” azok közé tartozom, akiket érint a konfliktus vélt vagy valós hatása. (Sőt még a gerjesztett jelzőt is le merem írni.) A végső következtetésektől, ezzel együtt a következményektől pedig még nagyon messze vagyunk.

Akik efféle írásos tartalmakkal foglalkoznak, szinte lételemük, hogy törekedjenek a változatos szóhasználatra. Szerencsére a magyar nyelv bővelkedik a szinonimákban. (Ezért áll itt egy idegen szó…) A háborúban több biztos dolog is van, ezek általában tragikusak. De a szavak is nagyon fontosak, és ebben is van biztos pont. Még pedig az, hogy ezek ereje sem játék. Éppen ezért egyáltalán nem mindegy, hogy milyen – látszólag – rokon értelmű szavakat használunk.

Természetesen! – mondjuk gyakorta. Mire másra, mint a magától értetődő dolgokra. Igen, ám, de ebben a mára teljesen művivé, mesterkélté vált világban, honnan tudjuk, hogy melyek ezek.

Még mielőtt bárki a „bezzeg a mi időnkben” kezdetű történettől kezdene félni, elárulom, nem kell itt megijedni. Hiszen a természetes dolgok nem (feltétlenül) ős keletűek. Egyszerűen arról van szó, hogy mindenkinek az a „normális”, amit megszokott. Az, hogy ez mások számára nem egészen így van, persze nem feltétlenül elítélendő.

Régebben volt néhány olyan bejegyzésem, amelyben furcsa talányokat mutattam be, amelyek első látásra nem voltak igazán egyértelműek. Esetleg fennállt a csalás, vagy az érzéki csalódás lehetősége. Most is egy ilyen következik, csak nem kell napokat várni a „megfejtésre”. Azért ne görgess rögtön a végére az eredmény miatt, érdemes elgondolkodni a közben leírtakon is.

Végre „túléltük” a karácsonyt, így távol álljon tőlem, hogy ilyen gyorsan visszaidézzem. De egy kis játék kedvéért sok mindenre hajlandó az ember. (Sőt, ha belegondolunk, már csak pár százat kell aludni, és újra eljő’…)

Régen vettem részt a 100 szavas kihívásokban, pedig nagyon szeretem őket. Az utóbbi időben túltermelés volt a „fantáziavilágból”, ami egy kicsit távol áll tőlem. Most végre egy „hétköznapi” történet. Még akkor is, ha a sztorit valójában a képzelet szülte. A felhívást szokás szerint az Aranymosás tette közzé. Lényeg: mit kezdjünk a „haszontalan” ajándékokkal?

Egyre több szó esik arról, hogy maga az ajándékozás már kissé elavult szokás. Mi sem jobb bizonyíték erre, hogy az idő múltával csökken a „kreativitás”. Márpedig, amit muszájból csinálunk, előbb utóbb meg lesz a böjtje. (Annak meg egyébként is az ünnepek előtt van itt az ideje.) Meglátva a pályázatot, szinte azonnal meg is jött az ihlet. Íme, a végeredmény:

Az utóbbi időben sokat foglalkoztam a gasztronómiával. Általában hozzátettem azt is, hogy nem kívánok versenyre kelni a szak-bloggerekkel. Ez továbbra sem cél, még akkor sem, ha most kivételesen egy konkrét recept is szóba kerül.

A közelmúltban már írtam, hogy az én halászlevemet édesapám alapozta meg. Így most büszkén mutatok meg egy olyan ételt, amelyet édesanyámtól tanultam.

Kár! Kár-kár, persze, hogy kár. De ne károgjunk itt előre, annál is inkább, mert azt a varjú mondja, nem az aktuális barátaink. De tudható, hogy a szerepüket azért megtaláljuk nekik is.

Végre a „másik”, pontosabban az „egyik” oldalt is megdicsérhetem valamiért. Ebben persze az a nagyszerű, hogy senki nem vádolhat azzal, hogy én a csak a „másik” oldal irányába húzok. Főleg, hogy nem is nagyon lenne hova…

Bármennyire is igyekszem kerülni a „közmédia” híradásait, időnként „muszáj” belefutni. A kereskedelmi rádiók is abból élnek, hogy „átveszik” a „nagyok” híreit, és ilyen-olyan támogatással megemlítve és megáldva, el is mondják őket óránként.

Meghalt egy ember, egy rendőr! Ki-ki vérmérséklete szerint helyezi előtérbe a két személyiséget, akiknek a sorsát, a szakma kovácsolta eggyé.

A tavalyi év vége sem telt el tragédiák nélkül, de az idei is így indult. Legyen szó ismert, vagy „ismeretlen” emberről. Élete, így tragédiája is, akár a nyilvánosság, akár „csak” egy zárt közösség előtt zajlott.

Számtalanszor beszéltünk már róla ezen a fórumon is, hogy mindenféle példálózás rossz, semmiféle helyzetet nem lehet összehasonlítani. Főleg a „hétköznapi” embereknek, akik mi is vagyunk. Igen, velem együtt! Olyanoknak, akik csak a hírekből tájékozódnak. Bár ebben a helyzetben most ahhoz a többséghez tartozunk, akik nem szerettek volna jelen lenni a helyszínen.

A helyváltoztatás ősi emberi „hagyomány”. Senki sem képes hosszútávon megülni a fenekén. Hacsak nincs „rákényszerítve”.

Az elmúlt év vége is igen szomorú volt sokféle szempontból. Ismert és (a többség számára) kevésbe meghatározó emberek távoztak közülünk. De a halál nem válogat. Elhunyt Pelé, az „ex”-Pápa, és persze sokan azok közül, akit csak a szűkebb közösségük tartott fontos embernek.

A gyorsasággal ellentétben szándékosan húztam, halasztottam (lassítottam) a témát, bár tudom, ezzel nem csökkent a „sebességláz”. Még egy fontos dolog. Kérem, mindenki vonatkoztasson el a konkrét esettől, (ha véletlen ráismerne) mert a teljes ismeretanyag hiánya, nagyon félrevezető lehet. Hagy fogalmazzak inkább úgy, ahogy a filmekben szoktak: „A cselekmény elképzelt történeten alapul. A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.”

Gondoltam, beköszönök az újévben. Csak, hogy számítsatok rám idén is! „Itt” nem lesz változás, és ezt mindenki értse úgy, ahogy akarja.

Nekem is volt olyan szakasza az életemnek, amikor hasznos volt a naptár módszer…, végül is fiú lett. De minden korszaknak meg vannak a jelentős dátumai. Most a legfontosabb, hogy elértük a 2023-at, így ezzel kell beérnünk.

Ha már lezártuk a 2022-es évet, „szinte” automatikus, hogy jöjjön a következő. Báááár a nagy naptárreformokon túl vagyunk, mai „modern” világunkban sose lehet tudni... Jön egy új ötlet „felelős” döntéshozóink fejében, és máris új időket élünk. Na, amíg eljutunk idáig, próbáljunk meg az "új év, új pozitív gondolatok" jegyében elindulni.

Újabb évet zárunk, köszönjük meg XIII. Gergely Pápának, azt a támpontot, hogy megadta, milyen időközönként „kell” évértékeléseket, statisztikákat, leltárakat csinálni!

Az életkor gyarapodásával a naptári évek egyre „rövidülnek”. „Gyorsabban” jönnek a név- és születésnapok, évfordulók, a karácsony és így a BÚÉK-„olás” is. Ezzel persze nem kell feltétlenül csökkenni a fontos események jelentőségének, de az ünneplést talán át lehet értékelni.

Miközben egyre nő a Föld lakossága, egyre kevesebb az olyan ember, akit szinte mindenki ismer, és ha nem is feltétlenül szeret, de tisztel és elismer. Tegnaptól eggyel kevesebb. Elhunyt Pelé.

A minap olvastam egy cikket, amelyben arról volt szó, hogy az ember milyen régi dolgokra képes visszaemlékezni. Még hozzá is tették, hogy meglepődnénk a statisztikán.

Utazzunk vissza az időben. 1975-76-ba. Általános iskola alsó tagozat, 3. vagy 4. osztály. Nagyszünet a második óra után. Békésen falatoztam a tízóraimat, és a pad alatt egy könyvet olvastam: Pelé, a fekete gyöngyszem. A tanító néni mellém lépett, és elvette. A nap végén visszaadta, és szúrós tekintettel valami ilyesmit mondott: (Nem szó szerint, de a lényeg meg van.) Ilyet nem akarok látni, ez nem ide való. Aztán filmszakadás, most pedig véget ért a „mozi”.

Végre! Megérkeztek az adatok, kik a leggazdagabb magyarok. Azt azért eddig is sejtettük, hogy a „praktizáló” tanárok közül viszonylag kevesen lesznek a listán.

Kezdhettem volna úgy is, hogy katasztrófa történt, meg világszenzáció, de itt sokkal nagyobb a baj. Mészáros „úr” ugyanis lecsúszott a harmadik helyre. Sebaj! – csettinthetett magában, – az is dobogós hely. Tanítani való megközelítés – is lehetne. A tanárok helyzetét „elemző” csoport viszont hiába állt „fizikailag” magasabban, mégsem örülhettek felhőtlenül.

Aki e sorokat olvassa, már túl van a karácsony „megpróbáltatásain”. Az egyedül töltött órák ugyan nehezen állíthatók párhuzamba a bejgli-kóma teltségérzetével. De a józan értékelés feltétele, hogy minden külső hatástól mentes legyen.

Jól érezted magad? A válasz könnyű, akár az „IGEN”, akár „NEM” gombot kellett megnyomnod. De ez nem a „Géniusz” ünnepi kiadása. Van időd átgondolni a választ az 5. másodperc után is. Lehet, hogy bátorság lesz a részemről közös nevezőben gondolkodni az értékelést illetően, de ehhez ki kell lépni a sablonokból.

Karácsonykor egy ilyesfajta klasszikussal előrukkolni nem vall túl nagy kreativitásra. Ugye? De a „hozzávalókat” megismerve ezen azért nem kell olyan nagyon meglepődni.

Azért azt tudni kell, hogy ez nem egy főzős „műsor”. De, hogy az embereket is időnként „megkavarják” az sem újdonság. Legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy ki a „szakács”.

Hallelúja, fellégezhetünk, megjött Brüsszelből a pulykapénz! Hiába no, a lejárató kampány sikeres volt, és megijedtek az EU- diplomaták, hogy csak virgácsot hozott nekik a Télapó. Nehogy már a Jézuska is megbüntesse őket. Felszabadítottak végre minden eddigi összeget, amit a „jó magyaroktól” eldugtak a párnacihába. „Nagyjaink” most büszkék lehetnek magukra, ezt is megoldották.

A német márka természetesen nem lehetett a miénk. Az Euro már közelebb áll hozzánk. Aha, persze…

Az adventi időszak eljövetelével lassan ideje lenne egy kicsit megpihenni. Ha magunktól nem megy, akkor jó, ha van egy segítőtárs, aki partner ebben. Kikapcsolódni a munkából, ráhangolódni az ünnepekre, játszani. Aha, persze…

A gyerekeknek mindig nagy élmény, ha van egy „varázsdoboz” (leselejtezett szennyes kosár is megteszi) amiben a szülők, nagyszülők játékai után lehet kutatni. (Digitális lelkületűeknek lomtár, vagy leánykori nevén „recycle bin”) Ebben biztos nem találnak telefont, legalábbis okosat. Ha netán mégis, és van rajta kék gomb, azon nem az elektronikus arcos könyv ugrik elő. Gyakran emlegetett „kiskorú ismerősünk” ezúttal egy társasjátékot lelt az „archívum”-ban. A neve: Európai út. Ó, hát ez már történelem – gondolhatnánk. Ez már olyan régi játék, hogy azóta már biztos azon az európai úton vagyunk, és természetesen a gyorsító sávban. Aha, persze…

A területalapú étel-megnevezéseknél én is egy kicsit elcsodálkozom. De soha nem ítélkezem, (előre) legfeljebb kíváncsi leszek.

Nem titok, hogy én a „bajai” árnyékában nőttem fel, ezt tanultam édesapámtól. (Végre őt is „megszólíthatom” egy írásomban. Anyukámat sűrűbben szoktam, bár ő nem panaszkodhat, mert több kommentben is „megemlítik”…) De akkor hogy jön ide Szeged?

„Öszöd” vagy nem „öszöd”, ezt most akkor is „mögköszönöd”! – mondhatta volna akár „körösztapám” is, de sajnos ezt már nem élhette meg.

Végre azok is Öszödözhetnek egy jót, akik ezt eddig nem tették. Ugyanis ők szolidaritásból, hagyománytiszteletből, együttérzésből vagy bármi más okból eddig behúzták fülüket, farkukat.

Eljött az a sajtótörténeti pillanat, amikor egy lapon említhetjük Gyurcsány Ferencet és Matolcsy Györgyöt. Bár az MNB elnök egy kicsit „sajtókomfortosabban” fogalmazott, a lényeg, hogy szerinte is „elqrtunk” valamit. Ahogy az Index is megírta: „Szembe kell néznünk azzal, hogy a magyar gazdaság válságközeli helyzetben van”. Na, erre még az ő "szöme" is "kikereködött". Kicsit messzebbről kezdem a jövőre való következtetéseket levonni, de ígérem, gyorsan „hazaérek.” A FIDESZ anno (2002-ben) az első újraválasztási lehetőséget a kommunikációval bukta el. Volt 8 évük, hogy megtanulják a leckét. 2010-ben át is mentek a vizsgán, azóta nem tudnak hibázni. Pontosabban ez így nem igaz. Addig csűrték-csavarták a dolgokat, hogy hiába felejtették el az egykori „bukta” okait, most már bármit csinálhatnak. Egyszerűen nincs alternatíva. Ezt nem (csak) ők mondják, sajnos ez a realitás. Sőt még azt a luxust is megengedhetik maguknak, hogy a csendben félreállított „megmondóembereket” – Kósa Lajost és Németh Szilárdot – időnként szóhoz juttatják. Nehogy azt higgyék az „embörök”, hogy ennél már nincs lejjebb.

Először mesélek egy kicsit, hogy mindenki ellazuljon, bár így sem könnyű befogadni a valóságot.

Bevallom, utoljára több mit 25 éve öltöttem magamra a Télapó „jelmezét”. Ez többször is előfordult, hiszen már általános iskolában elkezdődött. Azután a középiskola, majd a korai felnőttkor. Mindegyiknek meg volt a maga varázsa.

Talán az egyik legfontosabb tényező, amit magamon láttam, az átszellemülés. Igen, az egyik pillanatban még hétköznapi ember, a következőben pedig egy megtestesített jelkép. De a környezet is megváltozott! Az első percekben még nevettek, ugrattak, de néhány pillanat múlva már csak egymást heccelték. Télapóként megszólalva a hallgatóság is megváltozott. Ők adták nekem ezt a szerepet. Lassan rájöttek, hogy nem akárki állt velük szembe. Egy olyan „ember”, akit mindig tiszteltek, felnéztek rá. Így bárki is rejtőzzön a piros köpeny mögött, annak tisztsége, felelőssége, ne adj’ Isten hatalma van. De mi változott? Mégiscsak a ruha teszi az embert? Ebben az összefüggésben nincs jó válasz.