Megjött várva várt adat, tavaly decemberben az átlagfizetés nettó 451.300,- Ft volt.

Minden f@sz@! – kiált fel sok ember, erre vártunk. Ja, nem. Mármint, hogy igen, sokan várnak erre, csak kérdés, hogy mennyi ideig kell még a „buszmegállóban” ácsorogni, mire megjön…

Vannak „néphülyítő” statisztikai adatok, ez tipikusan azok közé tartozik. Ez a szám pl. pont semmit nem mond, hiszen nem derül ki belőle, hogy minek (vagy kinek) az átlaga. Aki még több számot akar látni, itt megnézheti, de a fenti összeg ettől nem fog megjelenni a pénztárcájában. Legfeljebb a lelki szemei előtt lebegnek a szemléletének megfelelően „guruló” dollárok, rubelek, vagy újabban jüanok.

A kiemelt címbéli szót csak pozitív értelemben használjuk, talán nem véletlenül. Ez egy igazán emberi fogalom. Pedig a háború is az emberekről szól. Haszonélvezőkről, és áldozatokról.

Agyrém. Éppen két éve tart az „egyik” eszement öldöklés. Nyilván a jelző nem megfelelő, de elsősorban azért, mert egy háborúra nincsenek „jó” szavak. Ma már az az érvelés sem állja meg a helyét, hogy a régi harcok, test a test (kard ki kard) alapon, valódi küzdelmekről szóltak.

Folyamatos építkezés helyett kapkodás, látszatintézkedések a választásra való készülődés „fényében,” vagy inkább árnyékában.

Bármilyen probléma felmerülésekor mindenki azonnali megoldásokban gondolkodik. Vannak olyan élethelyzetek, amikor ez működik. De adódnak olyan szituációk, amikor mindenki tudja, hogy nem ez a megoldás.

Az év elején többször is szó volt ezen a felületen a tanárok (akkor még) jövőbeli fizetéséről. Mivel konkrétan nem beszéltem erről mostanság pedagógusokkal, ezért tényszerűen nem tudok beszámolni a mai valóságról. Általánosságban szó van átlagokról, meg hogy ki nem kapott, akinek kellett volna, de ennek kristályosodására hagyjunk még időt. Lényeg, hogy az „általános” emelés hatására nem oldódott meg a helyzet egyik pillanatról a másikra. (Valljuk meg erre reális esély nem is lehetett volna azonnal.) Persze a hétköznapi ember csak hiszi, hogy nincs gyors „megfejtés”.

Az elmúlt napok az emelkedésről szóltak. Hogy mi? Valamit benéztem? Ti nem így látjátok?

Az infláció mondjuk nem nagyon, mert ez egy bűvös szám. Na, nem olyan, mint a π (pi), hanem különféle hókuszpókuszokkal lehet magyarázni. De pl. az EUR érfolyam ott van minden honlap tetején, a benzinár meg a kútoszlopon.

Sokszor felmerült már, hogy az üzemanyagárak emelését próbálják valamivel palástolni. Pl. hirtelen hozott éjszakai törvények teljesen más témában. Adózási szabályok változtatása, amire senki „nem számított”. De a héten valahogy fordulni látszott a kocka. Hiszen olyan eseményekbe botlottunk, amelyekre egyrészt tényleg nem voltak benne a pakliban, másrészt ezeket éppen egyfajta leszálló ág hozta meg. Szó szerint a „hölgykoszorú” lemondásával járó „ügyek”. Aztán a hét közepére már az ebből adódó „lemondatások” is kezdenek kristályosodni, csak az érintettek egyelőre nehezen veszik tudomásul. (Pl. a püspök úr.) Bármennyire is csúnyán hangzik, az utóbbiért azért szurkolok, mert hátha még jobban kibillen a bili. Így újabb nevek kerülnek majd a nyilvánosságra, esetleg más ügyekkel összefüggésben is. Mert ugye, ha valaki körül szorul a hurok, akkor annak könnyebben megered a nyelve. „A” volt férj pl. nem volt első számú szereplője a híreknek – bár kétségtelen, hogy gyorsan a címlapokra került. Ezzel összefüggésben hirtelen olyan beszédes lett, hogy egyre többen szisszenhettek fel.

Ha, most és ekkor, amikor mindenkinek tele van... Miért ne jöhetne egy új arc?

Utoljára akkor volt ekkora visszhangja egy „fontos ember” lemondásának, amikor Gyurcsány bejelentette anno. Na, de ki emlékszik már arra, főleg most, amikor ilyen friss, ropogós hírek mentén kell élni napjainkat.

Felmerülhet a kérdés: Hogyan tovább Magyarország? Ezúton hivatalosan is bejelentem, hogy engem érdekel a dolog! Miért is ne lehetnék én MAGYARORSZÁG KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKE. (Most ne vitatkozzunk azon, hogy egyáltalán mi az államformánk, létezünk e, mint köztársaság. Fontos ember és kész!)

Ha Amerikában ment, itthon miért ne…!

HU Nr. 1. itt a torony. A felszállási engedélyt megadom! Ő pedig élt vele!

Picit hibáztam az előző írásommal. Nem voltam elég alapos, elég konkrét, annak ellenére, hogy elég bő lére sikerült a mondanivaló. A hibákat pedig el kell ismerni, mert annak mentén lehet a következőt elkerülni. Valljuk be, erre Novák Katalinnak már nem sok esélye van. Karaktergyilkosság áldozata lett. Sajnos ehhez ő is hozzájárult. Volt olyan pillanat, amikor még kijöhetett volna belőle, igaz már akkor sem „jól”, legfeljebb jobban.

Nem véletlenül írtam, az előző bejegyzésemben, hogy: „Újabb bizonyíték, hogy egy pártkatonát nem lehet ilyen pozícióba ültetni!” Ez ugyanis az érintettnek a titulus betöltésének kezdetén marha jól hangzik. De nem mindegy, hogy a „tervidőszak” végén hogyan távozik. Jelen esetben a búcsú korai lett.

Régen volt már ekkora sajtóvisszhangja úgy egyáltalán bárminek e kis hazában, mint a pedofilügy kegyelmi „hozományának”. A sokadik kérdés ugyan, de vajon elég e a nagy médiazaj?

Akik a múlt hétvégén azon rágódtak, hogy mit kezd a képviselők kis létszámú csoportja az Országgyűlés nagy üléstermében, alaposan meglepődtek. Na nem azon, hogy megjelent volna valamelyik kormánypárti képviselő. Azt ugyanis mindenki „tudta” hogy nem a hétfői nap hozza meg a svédek NATO csatlakozását. Inkább az lehetett furcsa, hogy még egy fontos kérdés felmerült. Mit kezdjenek a köztársasági elnökkel, aki ismét kegyelemben részesített egy bűnözőt. Olyasvalakit aki egy „nagypályást” segített „amatőrként”. (Ahogy szokták volt mondani, a focis hasonlatokat „egyesek” jobban megértik.)

Megint egy ellentmondásos „jószág”! A népmesékben levágták a fejét. Aztán érkezett Süsü, akit mindenki a szívébe zárt. Most pedig szembe jön egy olyan közösség, amely szent állatként tiszteli – 12 évente kiemelten.

Remélem, sokan vannak még a kortársaim között, akik anno aktualitásként élték meg azt az évet (1988), amikor a Neoton Família elénekelte a „Sárkány éve” című dalt. Maradjon csak meg az az életérzés, és most ne a „bezzeg a mi időnkben” nevű „manna” jöjjön elő. Azóta persze sokat változott a világ. Igaz, nem feltétlenül előnyére…

Annyi jelzőt „elfogyasztottunk” már gyönyörű fővárosunkra. Miért ne lehetne a társasági élet Mekkája… akarom mondani „mokkája"?

Még mielőtt valaki az egyik legnagyobb internetes „kereső motort” kezdené használni, picit türelemre inteném. Egyelőre virtuálisnak tűnik a dolog. De ha bejön az ötlet, nem tartom kizártnak, hogy valaki ebbe is belevágjon. (Még akkor is, ha enyém az ötlet: „stipi-stopi”!) Van az a közeg, ahol még támogatottságot is kapna. Akár a legmagasabb körökből.

Itt a hónap vége, nézzünk be a hűtőbe! Mi maradt? Egy kis kolbászvég?

Nem, nem kell megijedni, én még nem vagyok az, aki „hivatalból” tenné ezt. Általában a hétköznapi embereknél nem is lenne erre szükség. Akinél meg volna mit keresni, oda nem fognak időben oda érni, ebben biztosak lehetünk. Sőt, ők lesznek azok, akik majd súgni fognak, hogy hol kellene a padlást söpörni.

Nekem senki nem mondja, hogy nem szeretem a városomat. Dehogynem! Még egy akkumulátorgyárat is adnék neki.

Lassan végéhez közeledik akku-roadshow. Hiszen alig van már olyan település vagy legalábbis régió, ahol ne jelentek volna meg a kis energiatárolók „nagykövetei”. De, ha jól tudom, nálunk még nem jártak. De mégis, milyen dolog ez? Hogy-hogy nem? Mit követtünk el? (Vagy mit nem?)

Mi az, hogy én nem rajongok a szülőföldemért? Még hogy én ne lennék „lokálproletár” vagy mi a túró az idegen szava ennek… Milyen város az, ahova nem terveznek akkugyárat a mai „modern” világban? Hátrányos helyzetű! Háááát mivel világítunk, ha a Tiborcz-lámpák „kimennek” a divatból. Tán petróleumlámpával? Mi az, hogy nekünk nem jár? Már le sem vagyunk s(z)avazva? Ak(k)u…v@ életbe!

Nem most tűntek fel a hasonló bejegyzések először a közösségi oldalakon. De az aktuális helyzetet ismerve egy „kicsit” más olvasata van a hasonló soroknak.

Távol álljon tőlem, hogy a mostani helyzetre való tekintettel kiemelten kezeljem a pedagógusok sorsát. Nem vagyok én „kormány”. De akkor álljunk is itt meg egy pillanatra!

Nem véletlenül kell mindig óvatosan fogalmazni. Különösen, ha pénzről van szó! Lassan éledezik az európai fociélet. Ezzel együtt az arab liga „haldoklik”.

Kevés olyan dolog van a világon, amibe annyi lóvét ölnének, mint a labdarúgásba. Hétköznapi halandók számára felfoghatatlan összegek vándorolnak, sokszor azt sem lehet tudni, hova. Nézzük ugyan a számokat, helyenként látványosan dobálóznak vele, de a valós értékeket aligha vagyunk képesek felfogni. (Két nullát még lekezelünk, ha döntetlen az eredmény, ám hogy a többi hova gurul…) De, hogy éppen a fociból köszönjön vissza a címben elhangzott mondanivaló, aligha gondoltuk volna néhány évvel ezelőtt. Lényeg, hogy egyre többen hagynák ott az arab ligát.

Kicsit olyan érzése van az embernek, hogy a pedagógusok nem csak részesei, nem csak nézői ennek a „mutatványnak”. Sokkal inkább eszközei. De nem hinném, hogy ők erre a szerepre készültek volna éveken keresztül.

Én értem, hogy egyes oktatóknak már-már különleges trükkök bemutatására kell felkészülni, hogy felhívják magukra a figyelmet. De az oktatási intézményeket mégsem erre találták ki.

Ugyan mire is gondolhatott volna a gyanútlan olvasó ezelőtt 40-45 évvel – amikor én voltam általános iskolás – egy ilyen cím olvasása után. Mondjuk arra, hogy az egyik tanító néni vagy bácsi, (remélem, itt most nem kell még nemi szerepekbe is belemenni) programot szervezett a gyerekeknek egy sátras „intézménybe”.

Vissza kettő, (három, négy évtized) padlógáz, üveghang.

„Hál’ Istennek” nem kellett sokat várni a 2024-es év első, (kifordított) gondolkodást igénylő témájára, illetve szerkezetére. Ehhez még csak „nostradamusi” jóslat sem kellett. (Bár utóbbiból sem volt hiány.) Igaz, így évkezdetkor ez így „normális”. Persze várta a jó „fene”, jött ez magától.

Újév, új remények. De miben is reménykedünk?

Az ember mindig szebbre és jobbra vágyik, ez valahogy így is „normális”. Még „nagyjaink” is mindig azt mondják, ha nincs fejlődés, az egyenlő a visszalépéssel.

Olyan szempontból biztosan, hogy ha a többiek előrébb jutnak, akkor rossz látni, hogy elhúznak mellettünk. Ne aggódjatok „kedveskéim”. Senki nem fog leelőzni bennünket, már a románok is megtették. Jó-jó, a bolgárok még mögöttünk vannak, de a cikk megjelenéséig még akármi is lehet. Te jó ég, el se tudom képzelni, hogy ők most mit kívánhatnak. (Mekkora újévi jókívánság-cunami folyhat a balkánon: Előzzük meg a magyarokat…!)

Nálam is véget ért az év, úgy ahogy nálatok is. Ami a matematikai megközelítést illeti, ez így rendben is van, hiszen a számok ezt mutatják a naptárban.

A pesszimisták is ugyanazt szajkózzák, jót kívántak ugyan, de ez is rosszabb, mint az előző. Ráadásul ők mindig két évet öregszenek, mert az évváltásnál is fordítanak egyet a számlálón, és a szülinapjukon is megtoldják még eggyel – legalábbis úgy érzik. Az optimisták másként számolnak, ők a bölcsességi indexüket (is) növelik.

A karácsonyi „kajakóma” után nem túl szerencsés egyáltalán bármiféle ételről beszélni, de természetesen mindig vannak kivételek.

Még inkább necces a dolog, hogy benne rejlik a bejgli szó. Az is igaz, hogy a magyar nyelv sajátossága, hogy úgyis képes eltakarni dolgokat, hogy a másik végletet még kiemeli. 1-2 héttel ezelőtt, – amikor már nagyon vártuk a mákos „spirál”-t, – befutottunk a „mákbejglibe”. Azóta is emlegetjük, és fejben valóban jól esik visszagondolni rá, még ha testünk-lelkünk nem is kívánja. De a magyar ember szeme akkor is felcsillan, ha valamit csak a látószerve kíván. Ha pedig ez valódi alternatíva a gyomrot legalább 3 napig megkeserítő tésztaféle helyett, akkor meg is ütöttük a főnyereményt.

Vannak azok az ünnepek, amikor azt mondjuk, hogy a jókívánság, előtte-utána 8 napig is érvényes. Mondjuk a karácsony pont nem ilyen. De az iróniának éppen az a lényege, hogy ezt is a felszínre hozza. Persze ezt nem (csak) az alkalom szülte, mert erre nem jár a CSOK. Legfeljebb csók, ha olyan helyre utazol, ahol ez megengedett.

Ki tollal, ki kalapáccsal, ki stadionnal, ki egy kis figurával, de leteszi a névjegyét.

A hír nem egy újság utolsó oldaláról jött, ahol a balesetekről írnak. Sőt – szerencsére – személyi sérülés sem történt. Bááááár, ha elfogadjuk, hogy egyes tárgyak megszemélyesítése valaki(k)nek a szívügye, akkor a téma rögtön más értelmet kap, az érzelmekről nem is beszélve.

Helyi hírek kapcsán gyakran felmerül a kérdés. Érdemes e országos szintre emelni a problémát, vagy legalábbis kiszélesíteni a hírverést? Nyilván egy békéscsabai kisutcában összetört kuka kevésbé hatja meg a soproniak szívét. (Azt, hogy Sopron a hűség városa, meg országos szinten emlegetjük azóta is. Az más kérdés, hogy az ottaniak most már egy „kicsit” bánják.) De ne felejtsük el, hogy az alulról való építkezés alapjai mindenütt a kisebb csoportok. Ezek pedig helyi szinten szerveződnek, ami különösen az önkormányzati választások előtt fontos. Tehát egy konkrét helyi ügy országosan nem biztos, hogy értékes, de annak háttere, miértje már lehet érdekes mások számára is. Egy kicsi kezdeményezésre, az adott probléma kezelésére, igenis figyeljen oda az adott önkormányzat, vagy annak az illetékes cége. Főleg, hogy vannak olyan ügyek, amelyek felkarolásának módja szorosan összefüggésbe hozható egy kis párt probléma-megoldásával.

Ha már ilyen kis mesebeli „lényekről” beszélünk, hagy kezdjem úgy, hogy: Egyszer volt, hol nem volt… a szoc. reál típusú múltban, az akkori építészek mindent a „szürke 50 árnyalata" című – élettelen – kövekből akartak megoldani. Pl. hogy az autók elől elkerítsenek bizonyos területeket, akadályként elhelyeztek néhány „követ”. Igen ám, de az akkori „olcsójánosság” – meg az akkor sem túl vastag költségvetés jegyében – ezek úgy sikerültek, ahogy. Valljuk be, akkor még kevésbé lehetett szempont, hogy ezek a „térkövek” igencsak a látóhatár alá estek. Már amennyiben ez szempont lehetett az autók vezető üléséből nézve. Ugyan, hol voltak még akkor tolatókamerák, meg radarok. Eltelt néhány év-, évtized, és jöttek olyan emberek, akik egy kicsit más szemmel kezdték nézni a világot. Kutyajelmezbe (egyesek szerint ürgebőrbe) öltözve megpróbáltak egy kis színt és értelmet vinni ezekbe a „történelmi kegytárgyakba.” „Felöltöztetve” őket persze, hogy egy kicsit a szívük csücskévé is váltak. Csakúgy, mint az arra járó gyermekeknek, akik örömmel tapasztalhatták, hogy náluk is vannak még kisebbek.

Mivel ma sem telik még mindenkinek az autókat kiegészítő extrákra, így fordulhatott elő, hogy valaki túltolta… a lökhárítóját egy bizonyos határon. Fogadjuk el, hogy baleset volt, reméljük, hogy az okozónak sem jelent majd nagy szívfájdalmat, amikor majd kifizeti az autó javítását. De sajnos néhány kő elesett. A további balesetek elkerülése érdekében bizony lépni kellett az illetékeseknek is. Hivatalos bejelentés is történt, amely után fel is vonultak a „hibaelhárítók.” Igaz, az alkotások „megálmodói” jelezték, hogy a maradék „emojikat” szívesen megmentenék, de most valahogy a reakcióidejükkel kicsúsztak az életmentésre szánt minimális időből. Így az „illetékesek” az ígéretük ellenére az addig ki nem döntött köveket teljesen megsemmisítették.

Hogyan lehetne ebben is megtalálni a pozitívumot? Egyrészt az újonnan elhelyezett oszlopok bizonyára már megfelelnek a mai kor követelményeinek, és az autók továbbra sem mennek fel az elzárt területre. (A magasságukból adódóan észre is veszik őket.) Jaj, várjunk, itt az „emojikról” van szó! Igen, így a kevés számú kis túlélő is kevesebb gondot okoz a megmentőknek. A kisebb létszámból adódóan bizonyára könnyebb lesz nekik helyet találni. Kívánok a kis jószágoknak boldog nyugdíjas éveket, legyen olyan jó soruk, mint az „igazi” törpéknek.

Ha szeretné valaki, hogy a nevével szerepeljen a fotó, – pl. a tolatókamerás – szóljon, szívesen kiegészítem!

Képek: A BAON és a Kecskeméti Városüzemeltetés, valamit az MKKP Kecskemét oldaláról valók.

Üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával.

Hu, most egy kicsit megnyugodtam. Nem felejtettek el. Már hetek óta hallgatom, hogy jön majd a „konzultációs” ív. Vártam-vártam, most „végre” megérkezett.

Ez egyfajta virtuális kapcsolat a kormány és köztem. Ők is írtak valamit, én is, de szerintem még mindig nem vagyunk közös nevezőn. Ebben „csak” az a baj, hogy nem vagyunk előrébb. Ők se, én se. De a legnagyobb, hogy az ország se.

A Rádió1 megjelenésével a kecskeméti rádió nevében ugyan megtalálható az 1-es szám, de a GONG „itthon” mégis csak a 2. számú „hangorkán”-ná vált.

Rádióra, mint ahogy emberre vagy ételre, se mondunk szélsőségesen cifrákat, még akkor sem, ha nem éppen a szívünk csücske.

Azért ez a fenti rövid bevezető, mert tartok egy kis hatásszünetet... Addig a hallgatók – akik most olvasók – elgondolkodhatnak, hogy én vajon melyik médiumra szórok átkot. Nos, ahogy a felvezetőben említettem, egyikre sem. Főképpen, hogy elsősorban nem a tartalomra, hanem a helyzetre próbálok valahogyan reagálni. Kecskemétnek és környékének gyakorlatilag egyetlen (igazán helyi kötődésű) rádiója volt mostanáig. Most már csak maradványok – vagy hogy stílusos legyek, hangfoszlányok – utalnak a múltra. Meglátjuk, hogy a következő „GONG” felhangzása után a függöny fel- vagy éppen lemegy.

Elfogadták! Mármint a törvényt. Na, nem mintha bárkinek kétségei lettek volna a végeredmény felől, de mégiscsak így kerek a történet.

Újabb, – szótárból a hétköznapi gyakorlatba illesztett – kifejezéssel „gazdagodik” a magyar nyelv. Hiába no, az úri „huncutságoknál” ez így helyénvaló. Számtalanszor belefutok én is olyan kifejezésekbe, amelyeket „muszáj" alkalmazni, hiszen a közvélemény szótárába így ivódott be. Na, jó, néha megcsavarom egy kicsit. Nem azért, hogy szokjuk, de így talán jobban megragad. Sőt elmondhatjuk, milyen menők vagyunk egy társaságban. Ilyen volt pl. a Státusztüntetés „intézménye".

Azt hiszem ezek után nem is nagyon kell ragozni, mire akarok kilyukadni. De azért folytatom, nehogy valaki kétségek között maradjon. Főleg, hogy ez csak egy része a dolognak. Nyilvánvalóan, ha valaki egy ilyen törvényre hajt, annak legfontosabb oka, hogy ő már rendben van ebből a szempontból. Megvan a tejhatalom, nehogy már valaki még belekontárkodjon.

A magyarázatokban benne van, hogy be kell zárni a kiskapukat. Háááát igen, vannak akik még beférnek rajta, de OV már biztosan nem. Azt is kihízta. Na, de itt nem kapuzárási pánikról, meg konfekcióruhákról van szó, hanem pénzről! Nem is kevésről. Ők anno megkapták „Gyuri bácsitól.” Nehogy már más is kapjon! Nem, hogy tőle, mástól sem. Sőt, ma már a közpénzből sem, hiszen az is elfogyott. Jó-jó, „tudjukkinek” még marad elég, hiszen ismerjük az igencsak feudálisan hangzó intelmeket: „kivéve a gyevi bírót!”

Van itt még valami, hiszen szinte párhuzamosan „húzta” a közvéleményt egy másik dolog is. „Csak” Budapesten átírták a választási törvényt. Végül is szuverén joguk, ha már itt tartunk. Nesze fővárosiak, nektek meg az a szuverén jogotok, hogy „másképp” csináljatok valamit! Megértem én a FIDESZ-t… Végül is „kell” nekik egy utolsó kétségbeesett kísérlet, hogy ledöntsék az ellenzék egyik utolsó, de a legnagyobb bástyáját. Bár arra elég kicsi az esély, hogy rádőljön a „főni várára”.

Te, jó ég! Hova jutottunk? Nekünk, megcsömörlött vidékieknek kell szurkolni a „pestieknek”, hogy kiálljanak magukért, de ezáltal értünk is. Hiába no, lehet, hogy ez egyetlen záloga annak, hogy legyen még magyar (nép)köztársaság.

Kép: Istockphoto

Üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával.

Az év vége közeledtével, a különféle cégek megtartják az évzáró vacsorákat.

Korábban az volt a „hagyomány”, hogy a céges záró bulikon semmiben nem ismertek határokat. Korlátlan étel- és italfogyasztás, sőt még a „félreQrás” is „megengedett” volt. Én, mint „bizonyos” hagyományok tisztelője most mégsem egy múltidézést szeretnék elétek tenni. Mai „modern” világunknak ugyanis lett egy új eleme, az ülésrend. Ez persze régebben is volt, csak változtak a szempontok.

Hóból is megárt a sok(k)! Meg persze a kevés is, elég, ha csak a közlekedésre gondolunk. Ki is lehetne hitelesebb a hó helyzet megoldására, mint maga a télapó.

Tavaly, a jeles naphoz kapcsolódó írás egy kicsit komolyra sikeredett. Mondhatnám, hogy alkalmazkodott a helyzet súlyához, de ez mégiscsak egy vidám ünnep – kellene, hogy legyen. Aztán, hogy hóval vagy „halihóval”, az sok mindentől függ.

A Mikulás kultusz elsősorban a gyermeki fejlődés egyik záloga. Mégis szerencsésnek tartom azokat a felnőtteket, akik valamilyen módon tovább tudják ezt a dolgot vinni egészen az örökifjak koráig. Nyilvánvalóan más módon, de a gyökerek valahol megmaradnak.