Aki ritkán repül, – netán először – az izgul, elgondolkodik, polemizál, de végül alig várja, hogy elemelkedjen a földtől.
Kevés olyan dátum van az ember életében, amely különösebb történelem tanulmányok nélkül is beleég az agyába. Nem csak egyikünkébe, hanem a világon szinte mindenkiébe. Szeptember 11. (Az, hogy melyik évben volt, már okoz ellentmondásokat egy-egy beszélgetésben, de a tény, hogy akkor volt valami, valahol, az kitörölhetetlen.) 2001. World Trade Center, New York, USA.
Nem nagyon van olyan dolog, amin elérzékenyülök. Sajnos a világ eseményeit látva nap, mint nap, (a magyar közéletről nem is beszélve) „megszokottá” válnak a napi hírek. De amikor 2019-ben ott álltam „A monumentális emlékhely” mellett, egy pillanatra bennem is megállt az ütő. Emlékezve egy szédítődő magasságú épületegyüttesre, mi is lehetne drámaibb, mint a láthatatlan mélység. Sőt ennek képei nem is annyira elterjedtek, mint a régmúlt épületei, amelyek még ma is feltűnnek az évtizedes filmekben.
Bár nincs kerek évforduló, a közvetlen érintettek (családtagok, kollégák, tűzoltók, vagy akárcsak azok az emberek, akik minden nap arra mennek munkába) aligha tekintgetnek a naptárra. Mi késztet akkor egy onnan több ezer kilométerre élő európai állampolgárt, hogy éppen most hozza a felszínre az emlékeket? Egy különös „véletlen” folytán, egy megkésett nyaralás miatt, éppen erre az időpontra kaptunk repülőjegyet, igaz teljesen más irányba. De hogyan gondoljon ilyenkor az ember egy olyan dátumra, ami egykoron több repülőgép utolsó útját jelentette?
Mi is történt az akkori események után? A járatokat leparancsolták a földre, és szinte az egész világ légiközlekedése „megbolondult” egy időre. Aztán a napok, hetek, hónapok előrehaladtával minden visszatér a „rendes” kerékvágásba. Nyilván kizárni nem lehet, hogy abban a formában megismétlődjenek az akkori események, de nem nagy a valószínűsége. Még azok is gépre szállnak manapság, akik akkor megfogadták, hogy soha többet. Sőt, ha megnézünk egy „aktuális radarképet”, szinte nem is látjuk a bolygónk egy részét a kis sárga körvonalaktól, amelyek a repülő alkalmatosságokat jelölik.
Egy ilyen eszmefuttatásba nem nagyon illik bele, ezért is különítem el… Az ugye kevésbé vigasztaló a katasztrófaelmélet hívőknek, hogy az utcán is fejükre eshet egy tégladarab. Sőt van az a „vicc”, hogy repülőgép, még soha nem maradt fenn… De azt gondolom, hogy ha nem is legyintve, de tudomásul vesszük, repülni „KELL”. Így aki felül a gépre, annak maradjon meg a fizika törvényeinek alkalmazása mellet egy egészséges izgalom, és az a látvány, amiben részesülhet, ha felülről, és meglehetősen távolról követheti a lenti eseményeket.
A repülés tömeges elterjedésével az egész emberiség fellélegzett. Egy olyan lehetőséget kaptunk, mellyel „legyőzhetjük” az időt, a távolságokat. Igen ámde ezzel ugyancsak a felgyorsult életünknek adtunk egy nagy „segítséget”. De ami nagyobb baj, hogy lehetőséget adtunk a „világ uralkodóinak”, hogy élhessenek a kapzsiságukkal, így még gyorsabban dönthessenek a fejünk felett. Nekik már kiváltságaik vannak, a saját repülőgépeiket kihasználva nincsenek kiszolgáltatva a „kisemberek” repülőtéri procedúráinak. A rengeteg biztonsági intézkedés bevezetése ugyanis jelentősen lassította az indulási feltételeket. De nekünk ezeket sajnos ugyanúgy be kell számítani az utazási időbe, mintha közben haladnánk. Még majd megint eljön az az idő, amikor pl. a vasút valós alternatívának tűnhet, különösen rövidebb távokon. (Mondjuk, Magyarországon ettől nem kell félni…)
Engedtessék meg most nekem is egy kis kikapcsolódás, és hogy a landolás után néhány napig, még ezen se kelljen gondolkodni. Ha majd visszatérek, (egy kétlépcsős repülőutat követően) egy sokkal inkább megosztó írással jelentkezem. Még utalás is lesz benne, (talán) hogy merre jártunk. Nektek jó munkát, nekem, nekünk kellemes kikapcsolódást.
Kép: flightradar24 és egy kis „hazai”
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával