Annyi jelzőt „elfogyasztottunk” már gyönyörű fővárosunkra. Miért ne lehetne a társasági élet Mekkája… akarom mondani „mokkája"?

Még mielőtt valaki az egyik legnagyobb internetes „kereső motort” kezdené használni, picit türelemre inteném. Egyelőre virtuálisnak tűnik a dolog. De ha bejön az ötlet, nem tartom kizártnak, hogy valaki ebbe is belevágjon. (Még akkor is, ha enyém az ötlet: „stipi-stopi”!) Van az a közeg, ahol még támogatottságot is kapna. Akár a legmagasabb körökből.

Itt a hónap vége, nézzünk be a hűtőbe! Mi maradt? Egy kis kolbászvég?

Nem, nem kell megijedni, én még nem vagyok az, aki „hivatalból” tenné ezt. Általában a hétköznapi embereknél nem is lenne erre szükség. Akinél meg volna mit keresni, oda nem fognak időben oda érni, ebben biztosak lehetünk. Sőt, ők lesznek azok, akik majd súgni fognak, hogy hol kellene a padlást söpörni.

Nekem senki nem mondja, hogy nem szeretem a városomat. Dehogynem! Még egy akkumulátorgyárat is adnék neki.

Lassan végéhez közeledik akku-roadshow. Hiszen alig van már olyan település vagy legalábbis régió, ahol ne jelentek volna meg a kis energiatárolók „nagykövetei”. De, ha jól tudom, nálunk még nem jártak. De mégis, milyen dolog ez? Hogy-hogy nem? Mit követtünk el? (Vagy mit nem?)

Mi az, hogy én nem rajongok a szülőföldemért? Még hogy én ne lennék „lokálproletár” vagy mi a túró az idegen szava ennek… Milyen város az, ahova nem terveznek akkugyárat a mai „modern” világban? Hátrányos helyzetű! Háááát mivel világítunk, ha a Tiborcz-lámpák „kimennek” a divatból. Tán petróleumlámpával? Mi az, hogy nekünk nem jár? Már le sem vagyunk s(z)avazva? Ak(k)u…v@ életbe!

Nem most tűntek fel a hasonló bejegyzések először a közösségi oldalakon. De az aktuális helyzetet ismerve egy „kicsit” más olvasata van a hasonló soroknak.

Távol álljon tőlem, hogy a mostani helyzetre való tekintettel kiemelten kezeljem a pedagógusok sorsát. Nem vagyok én „kormány”. De akkor álljunk is itt meg egy pillanatra!

Nem véletlenül kell mindig óvatosan fogalmazni. Különösen, ha pénzről van szó! Lassan éledezik az európai fociélet. Ezzel együtt az arab liga „haldoklik”.

Kevés olyan dolog van a világon, amibe annyi lóvét ölnének, mint a labdarúgásba. Hétköznapi halandók számára felfoghatatlan összegek vándorolnak, sokszor azt sem lehet tudni, hova. Nézzük ugyan a számokat, helyenként látványosan dobálóznak vele, de a valós értékeket aligha vagyunk képesek felfogni. (Két nullát még lekezelünk, ha döntetlen az eredmény, ám hogy a többi hova gurul…) De, hogy éppen a fociból köszönjön vissza a címben elhangzott mondanivaló, aligha gondoltuk volna néhány évvel ezelőtt. Lényeg, hogy egyre többen hagynák ott az arab ligát.

Kicsit olyan érzése van az embernek, hogy a pedagógusok nem csak részesei, nem csak nézői ennek a „mutatványnak”. Sokkal inkább eszközei. De nem hinném, hogy ők erre a szerepre készültek volna éveken keresztül.

Én értem, hogy egyes oktatóknak már-már különleges trükkök bemutatására kell felkészülni, hogy felhívják magukra a figyelmet. De az oktatási intézményeket mégsem erre találták ki.

Ugyan mire is gondolhatott volna a gyanútlan olvasó ezelőtt 40-45 évvel – amikor én voltam általános iskolás – egy ilyen cím olvasása után. Mondjuk arra, hogy az egyik tanító néni vagy bácsi, (remélem, itt most nem kell még nemi szerepekbe is belemenni) programot szervezett a gyerekeknek egy sátras „intézménybe”.

Vissza kettő, (három, négy évtized) padlógáz, üveghang.

„Hál’ Istennek” nem kellett sokat várni a 2024-es év első, (kifordított) gondolkodást igénylő témájára, illetve szerkezetére. Ehhez még csak „nostradamusi” jóslat sem kellett. (Bár utóbbiból sem volt hiány.) Igaz, így évkezdetkor ez így „normális”. Persze várta a jó „fene”, jött ez magától.

Újév, új remények. De miben is reménykedünk?

Az ember mindig szebbre és jobbra vágyik, ez valahogy így is „normális”. Még „nagyjaink” is mindig azt mondják, ha nincs fejlődés, az egyenlő a visszalépéssel.

Olyan szempontból biztosan, hogy ha a többiek előrébb jutnak, akkor rossz látni, hogy elhúznak mellettünk. Ne aggódjatok „kedveskéim”. Senki nem fog leelőzni bennünket, már a románok is megtették. Jó-jó, a bolgárok még mögöttünk vannak, de a cikk megjelenéséig még akármi is lehet. Te jó ég, el se tudom képzelni, hogy ők most mit kívánhatnak. (Mekkora újévi jókívánság-cunami folyhat a balkánon: Előzzük meg a magyarokat…!)

Nálam is véget ért az év, úgy ahogy nálatok is. Ami a matematikai megközelítést illeti, ez így rendben is van, hiszen a számok ezt mutatják a naptárban.

A pesszimisták is ugyanazt szajkózzák, jót kívántak ugyan, de ez is rosszabb, mint az előző. Ráadásul ők mindig két évet öregszenek, mert az évváltásnál is fordítanak egyet a számlálón, és a szülinapjukon is megtoldják még eggyel – legalábbis úgy érzik. Az optimisták másként számolnak, ők a bölcsességi indexüket (is) növelik.

A karácsonyi „kajakóma” után nem túl szerencsés egyáltalán bármiféle ételről beszélni, de természetesen mindig vannak kivételek.

Még inkább necces a dolog, hogy benne rejlik a bejgli szó. Az is igaz, hogy a magyar nyelv sajátossága, hogy úgyis képes eltakarni dolgokat, hogy a másik végletet még kiemeli. 1-2 héttel ezelőtt, – amikor már nagyon vártuk a mákos „spirál”-t, – befutottunk a „mákbejglibe”. Azóta is emlegetjük, és fejben valóban jól esik visszagondolni rá, még ha testünk-lelkünk nem is kívánja. De a magyar ember szeme akkor is felcsillan, ha valamit csak a látószerve kíván. Ha pedig ez valódi alternatíva a gyomrot legalább 3 napig megkeserítő tésztaféle helyett, akkor meg is ütöttük a főnyereményt.

Vannak azok az ünnepek, amikor azt mondjuk, hogy a jókívánság, előtte-utána 8 napig is érvényes. Mondjuk a karácsony pont nem ilyen. De az iróniának éppen az a lényege, hogy ezt is a felszínre hozza. Persze ezt nem (csak) az alkalom szülte, mert erre nem jár a CSOK. Legfeljebb csók, ha olyan helyre utazol, ahol ez megengedett.

Hu, most egy kicsit megnyugodtam. Nem felejtettek el. Már hetek óta hallgatom, hogy jön majd a „konzultációs” ív. Vártam-vártam, most „végre” megérkezett.

Ez egyfajta virtuális kapcsolat a kormány és köztem. Ők is írtak valamit, én is, de szerintem még mindig nem vagyunk közös nevezőn. Ebben „csak” az a baj, hogy nem vagyunk előrébb. Ők se, én se. De a legnagyobb, hogy az ország se.

A Rádió1 megjelenésével a kecskeméti rádió nevében ugyan megtalálható az 1-es szám, de a GONG „itthon” mégis csak a 2. számú „hangorkán”-ná vált.

Rádióra, mint ahogy emberre vagy ételre, se mondunk szélsőségesen cifrákat, még akkor sem, ha nem éppen a szívünk csücske.

Azért ez a fenti rövid bevezető, mert tartok egy kis hatásszünetet... Addig a hallgatók – akik most olvasók – elgondolkodhatnak, hogy én vajon melyik médiumra szórok átkot. Nos, ahogy a felvezetőben említettem, egyikre sem. Főképpen, hogy elsősorban nem a tartalomra, hanem a helyzetre próbálok valahogyan reagálni. Kecskemétnek és környékének gyakorlatilag egyetlen (igazán helyi kötődésű) rádiója volt mostanáig. Most már csak maradványok – vagy hogy stílusos legyek, hangfoszlányok – utalnak a múltra. Meglátjuk, hogy a következő „GONG” felhangzása után a függöny fel- vagy éppen lemegy.

Elfogadták! Mármint a törvényt. Na, nem mintha bárkinek kétségei lettek volna a végeredmény felől, de mégiscsak így kerek a történet.

Újabb, – szótárból a hétköznapi gyakorlatba illesztett – kifejezéssel „gazdagodik” a magyar nyelv. Hiába no, az úri „huncutságoknál” ez így helyénvaló. Számtalanszor belefutok én is olyan kifejezésekbe, amelyeket „muszáj" alkalmazni, hiszen a közvélemény szótárába így ivódott be. Na, jó, néha megcsavarom egy kicsit. Nem azért, hogy szokjuk, de így talán jobban megragad. Sőt elmondhatjuk, milyen menők vagyunk egy társaságban. Ilyen volt pl. a Státusztüntetés „intézménye".

Azt hiszem ezek után nem is nagyon kell ragozni, mire akarok kilyukadni. De azért folytatom, nehogy valaki kétségek között maradjon. Főleg, hogy ez csak egy része a dolognak. Nyilvánvalóan, ha valaki egy ilyen törvényre hajt, annak legfontosabb oka, hogy ő már rendben van ebből a szempontból. Megvan a tejhatalom, nehogy már valaki még belekontárkodjon.

A magyarázatokban benne van, hogy be kell zárni a kiskapukat. Háááát igen, vannak akik még beférnek rajta, de OV már biztosan nem. Azt is kihízta. Na, de itt nem kapuzárási pánikról, meg konfekcióruhákról van szó, hanem pénzről! Nem is kevésről. Ők anno megkapták „Gyuri bácsitól.” Nehogy már más is kapjon! Nem, hogy tőle, mástól sem. Sőt, ma már a közpénzből sem, hiszen az is elfogyott. Jó-jó, „tudjukkinek” még marad elég, hiszen ismerjük az igencsak feudálisan hangzó intelmeket: „kivéve a gyevi bírót!”

Van itt még valami, hiszen szinte párhuzamosan „húzta” a közvéleményt egy másik dolog is. „Csak” Budapesten átírták a választási törvényt. Végül is szuverén joguk, ha már itt tartunk. Nesze fővárosiak, nektek meg az a szuverén jogotok, hogy „másképp” csináljatok valamit! Megértem én a FIDESZ-t… Végül is „kell” nekik egy utolsó kétségbeesett kísérlet, hogy ledöntsék az ellenzék egyik utolsó, de a legnagyobb bástyáját. Bár arra elég kicsi az esély, hogy rádőljön a „főni várára”.

Te, jó ég! Hova jutottunk? Nekünk, megcsömörlött vidékieknek kell szurkolni a „pestieknek”, hogy kiálljanak magukért, de ezáltal értünk is. Hiába no, lehet, hogy ez egyetlen záloga annak, hogy legyen még magyar (nép)köztársaság.

Kép: Istockphoto

Üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával.

Az év vége közeledtével, a különféle cégek megtartják az évzáró vacsorákat.

Korábban az volt a „hagyomány”, hogy a céges záró bulikon semmiben nem ismertek határokat. Korlátlan étel- és italfogyasztás, sőt még a „félreQrás” is „megengedett” volt. Én, mint „bizonyos” hagyományok tisztelője most mégsem egy múltidézést szeretnék elétek tenni. Mai „modern” világunknak ugyanis lett egy új eleme, az ülésrend. Ez persze régebben is volt, csak változtak a szempontok.

Hóból is megárt a sok(k)! Meg persze a kevés is, elég, ha csak a közlekedésre gondolunk. Ki is lehetne hitelesebb a hó helyzet megoldására, mint maga a télapó.

Tavaly, a jeles naphoz kapcsolódó írás egy kicsit komolyra sikeredett. Mondhatnám, hogy alkalmazkodott a helyzet súlyához, de ez mégiscsak egy vidám ünnep – kellene, hogy legyen. Aztán, hogy hóval vagy „halihóval”, az sok mindentől függ.

A Mikulás kultusz elsősorban a gyermeki fejlődés egyik záloga. Mégis szerencsésnek tartom azokat a felnőtteket, akik valamilyen módon tovább tudják ezt a dolgot vinni egészen az örökifjak koráig. Nyilvánvalóan más módon, de a gyökerek valahol megmaradnak.

Ha valaki megint valami nyelvtani csalafintaságra számítana, csak nézzen a címlapfotóra!

Kreatív ember a magyar – mondják – és ez az internetes mémek végeláthatatlan sorában is megmutatkozik. Itt azonban nincs semmiféle trükk vagy valaminek a kifigurázása. Ez a mezítelen, vagy ha úgy tetszik mákos valóság.

Van (volt) egy olyan intézmény az országban, amit mindenki ismer(t). Ha esett, ha fújt, akkor Országos Meteorológiai Szolgálat.

Ha két ember találkozik, óhatatlan, hogy az első témák egyike az időjárás. Legyen az randevú vagy családi beszélgetés. Sőt, egy üzleti tárgyalásra való érkezéskor is gyakran szóba kerül, ha másért nem, a téli útviszonyok miatti késés okán biztosan.

Újabb plakátháború kezdődik, annak minden „előnyével” és hátrányával. Van persze csavar a dologban. Számomra csak a véletlenszerűség vagy a szándékosság a kérdés.

Abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy már nem kell idebiggyesztenem az ominózus kép-párt, hiszen mindenki ismeri a történetet. Nincs szükség egy sokadik kézen átment fotóra. (Ha már élőben nem találkoztam vele.) Helyette itt az enyém, ami ugye nem disznóláb, és legalább tiszta. (Jaj, rossz az, aki rosszra gondol.)

Ja-ja, olyanok vagyunk, mit a „jó asszony”, de azért a sodrófát rendelkezési állományba helyezzük, úgy karnyújtásnyira!

Mindenek előtt óriási gratula a csapatnak, a „MESTERNEK”, a stábnak, és valóban mindenkinek, aki csak egy kicsit is hozzá tett ehhez a SIKER-hez. Ott vagyunk a 2024-es foci EB-n, ráadásul a startnál sem a külső „C” vágányról indulunk.

Végre világgá kürtölhetem… a világ legnagyobb közhelyét: – a focit gólra játsszák!

Na, nem mintha eddig ezt nem tudtátok volna, de olyan jó ezt mondani, amikor a magyar válogatottat is ez lőtte ki a 2024-es EB-re. Kétségtelen, a nemzeti 11-nek három „meccslabdája” volt, ebből a másodikat kihasználtuk! „Csak” annyi volt a feltétel, hogy – minimum – annyit rúgjunk, mint a bolgárok. Hallelúja, mindenki boldog. Aki viszont nem „vevő” a más jellegű őszinte kinyilatkoztatásokra, az görgessen lefelé az utolsó bekezdésre.

Volt már olyan bejegyzés, amikor én magam küldtem el az olvasót… az első bekezdés után az utolsóra. Na, ez is ilyen! Nem véletlenül. Ugyanis a felhőtlen örömködés utáni kijózanodás általában közelebb áll a valósághoz. Amikor ugyanis a másnapos bódultság után felébred az érintett, elég gyakran teszi fel a kérdést. Ugye nem vette fel senki videóra az előző napi történéseket? Pedig ez gyakran megesik. A Magyar Labdarúgó Válogatott Bulgária elleni meccsét már nem lesz könnyű kitörölni az emlékezetből, meg a háttértárakból. Arról nem is beszélve, hogy nehéz lesz szembe mennem egy egész ország véleményével, de ezért leírom.

Kutya, macska, háború, Pi@, pin@. (Jaj, lehet, hogy nem azt a betűt kellett volna kimaszkolni.) Bárhogy is legyen, ezek a címszavak mindenképpen címlapért kiáltanak. Miért is ne, már a cím is jelzi, hogy 18-as tartartalomról van szó. Jaaaaa, hogy nem úgy, az mindegy. Meg van a reklámértéke. Végül is egy múzeumnak önmagában nem igazán lenne. Fúúúú, még politikus is van benne. Na, akkor hallelúja!

Mikortól ismerkedjen meg ez ember (fia-lánya) a „felnőtt” tartalmakkal? Ezen belül is melyik válfajával… Első blikkre természetesen a „nagy klasszikus” a pornó ugrik be, de most mindent elhomályosít a World Press Photo kiállítás. De már lassan ez is ködbe vész a körülötte kialakult politikai botrány miatt. Ami persze „mindenkinek jó”. A kormányoldalnak azért, mert hirdethetik a megtisztulást. Az ellenzéknek meg megint egy olyan hír, amelyben bebizonyosodik, hogy egy újabb „törzsgárdatag”-nak jött meg az esze, hogy kiábránduljon a hatalomból. Aki helyett „természetesen” nem kérdés, hogy jön egy „másik fontos ember”, hiszen egy ilyen szimbolikus intézmény vezetői posztja, ezáltal egy „zsíros állás”, egyáltalán nem mellékes.

A salátatörvényeket általában nem, de egyes kiemelt figyelmet érdemlő jogszabályokat mindig elnevez a köznyelv valamiről. Igaz, ez még csak tervezet, így lehet, hogy a „névpályázat” még várat magára.

Ez a „desszert” nyilván nem ütötte meg az ingerküszöböt – nagyon helyesen. Próbálták ugyan egyes sajtótermékek felhívni rá a figyelmet, – de úgy gondolom – ez nem igazán sikerült. Lehet, hogy a konkrét termékre irányított „hadjárat” nagyon reklám ízűre sikerült, ezért a visszafogottság.

Minden rendes hónapnap vannak sajátosságai, nehéz is lenne emiatt bármelyiket is külön kiemelni. A november azonban olyan, amely elsősorban a megvonások miatt híres (vagy inkább hírhedt).

Sokan polemizálnak azon, hogy mi jöhet a light-cola, az alkoholmenetes sör és a guminő után. Hááááát tessék!  A 11. hónap is benne van a hivatalos naptárban, így évről évre meg kell vele küzdeni. Természetesen a megfelelő „komolysággal.”

Már a nyitás is erős, arról nem is beszélve, hogy vallási szerepe miatt máris megosztó. Igen, azért „mentes”, mert azon szentek ünnepe, akiknek nincs „kijelölt” időszakuk. Az első vita tárgya máris adott, hogy miért megosztó a vallás. Egyrészt mert egy álszent világot élünk. A „vizet prédikál és bort iszik” szólásunk utalásunk nem véletlen köthető a főtereken álló kúpolás épületekhez. Mint ahogy az sem, hogy a hétköznapi életbe átvitt mondanivalója sokkal egyszerűbb. Az ember nem aszerint él, ahogy azt kifelé mutatja. (Pontosabban mutatni szeretné kifelé, csakhogy a hétköznapi reakciói nagyon gyorsan elárulják a hátteret.) De ugye ezt tagadni, még inkább megerősítik a zárójelben megfogalmazott gondolatot. Másrészt, ha valaki komolyan vallásos, annak egyik legfontosabb tényezője (szerintem) hogy higgyen magában, és ezt erősítse azzal a „bibliai” kultúrával, amibe a saját hitét ágyazza. Ez pedig nem állhat „egyenes ágon” azzal párhuzamban, hogy másokat is erről akarjon meggyőzni.

„Háló”-zat építés tökből, avagy megesznek bennünket a beáramló hagyományok.

Egyre többen „békélnek” meg a külföldről beszivárgó „szokásokkal”. (Halloween, Valentin nap, hálaadás.) Hiszen a világ színesedésével, a népek „vándorlásával” az egyes ünnepek is átlépik a határokat. Ezeket lehet tudomásul venni, átértelmezni, de mindenféleképpen együtt kell velük élni. (Nyilván egy-egy szélsőséget figyelmen kívül hagyva.)