Tudjuk, hogy a magyarok mindenre találnak megoldást. De azt is, hogy mindenre keresnek kifogást, vagy legalábbis lehetőséget a kivételek megerősítésére. Minden másra ott a Mas…card!

Hogy a fentiek miatt éppen miért szeretnek vagy éppen „utálnak*” Bennünket Európában, az éppen az adott helyzettől függ. De a kivételek megalkotása miatt nem is kell különösebben elhagyni az otthonunkat az tuti. Ja, és most nem is lehet! Pontosabban nem is lehetne, de akkor ugye nem született volna meg ez az írás. Bár ez sem egészen igaz, a miért pedig kiderül a továbbiakból.

A technika fejlődésével mindenütt igyekeznek lépést tartani. Különösen fontos ez a közlekedésben. A járművek darabszámának növekedését, és az őket „kiszolgáló személyzet” sokasodásának biztonságát a szemmel és füllel érzékelhető kütyük (is) segítik – már ha hagyjuk.

A focinál csak egy dologban van több „szakértő” hazánkban, ez pedig a közlekedés. De míg a labdakergetést leginkább csak a lelátóról illetve a fotelből „elemzik” a legtöbben, az utóbbinak szinte mindenki a résztvevője is.

Fociról írni olyan szempontból mindenképpen érdemes, hogy ezzel kapcsolatban a legtöbb embernek van valamiféle véleménye. Ha más nem az, hogy nem érdekli. De ha egy név sokszor elhangzik, még olyanoknak is belemászik a fülébe, akiknek szelektív a hallása.

Azért persze kár lenne a billentyűzetet koptatni, hogy még egyet rúgjak ebbe a sportba, kapott már e nélkül is eleget. Meg nyilván fog is. (Még ha alapvetően a labda rúgása lenne is a cél – nem pedig a játék lábbal való pofozása.) Ha már ennyi szó esik róla, kell hogy történjen valami pozitív dolog is.

Minden tisztelem Attenborough-nak. Pontosabban Sir David Attenborough-nak. Gyakorlatilag gyerekkorom óta a TV képernyőjére tapadtam, akárhányszor csak ízelítőt adtak a munkásságából. Rengeteget adott a világnak, sokakat térített jó útra, mégis úgy érzem: mindez KEVÉS.

Nem is titkolom, a cikk ötletét egy nemrégiben megjelent blogbejegyzés adta. Kommentnek szántam, de mivel teljesen más oldalról közelítettem meg a dolgot, így önálló útra indítottam a gondolataimat. Az ötletadó természetesen azonos, az „Egy élet a bolygónkon” című film, amelyre bevallom, félek olyan szavakat használni, hogy „főműve” vagy „életútja” lenne az alkotónak. A címbéli megközelítést inkább negatív értelemben vesszük elő, de mondanom sem kell, hogy ez így szóba sem jöhet.

Ismét eljött az a nap, amikor különösebb cenzúra nélkül a világ elé tárható, hogy kinek mekkora van, és az mennyire telített. Nem is kell feltétlenül általánosítani, mindenki leszűkítheti a saját kis világára.

Hogy mi ennek az eredete? Talán ilyenkor még a „hülye” szójátékok is könnyebben megbocsáthatók. Így köszöntötték a magyar „hűtőgép akciósok” a bécsieket a ’80-as évek végén, amikor a világútlevél előnyeit elsőként ki tudták használni. „Hello Wien!”

Az éltető víz sokféle összefüggésben megjelenik a hétköznapjainkban. Időnkét „széria változatban”, pohárban, máskor viszont adódhatnak örömteli, látványos, de erősen félreértelmezhető szituációk is.

Abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy hetente, de egyes időszakokban naponta, ingázhatok a két megyeszékhely között. Hosszú távon ezt még kényszerből is nehéz lenne megtenni. Ezért örömteli, hogy vannak olyan pillanatok, események, amelyek joggal dobogtatják meg az ember szívét.

Egyáltalán nem vagyok híve a virtuális köszöntéseknek, a facebookon való megemlékezéseknek. Most mégis kivételt teszek, bármekkora ellentéteket szítok ezzel a „közeli” ismerősök körében.

Nyilván oka van az „elektronikus távolságtartásnak.” Elsősorban az, hogy nem elég személyes ahhoz, hogy megadja annak hitelességét. Na de a mostani kivétel sem véletlenszerű. Pedig nem is kerek az évforduló. Igen, az összeesküvés-elmélet hívőknek elárulom. Az 56-os események évfordulóján köszöntöm tisztelettel az 56 éves TV macit! Persze ez is csak csupán számmisztika, és – remélem tényleg semmi köze a kettőnek egymáshoz.

Bloggernek lenni „betegség”, vallják sokan a kívülállók közül. Pedig ez is „csak” egyfajta szenvedély, akár csak valami más hobbi. Olyan, mint a foci, a mozi, a horgászás vagy a vadászat. Na, nem feltétlenül a lájkokra.

Kétségtelen, hogy vannak szélsőségek, amelyek időnként valóban a jó ízlés határát súrolják. De ha már a hullámokról van szó, az első tetőpont akkor volt, amikor az INDEX válság közeli állapotáról beszélt mindenki. Különösen a bloggerek, hiszen az egyik legjelentősebb környezet felett is viharfelhők gyülekeztek. Bár a blog.hu nem tartozik közvetlenül az INDEX fennhatósága alá, azért elég sokan elevickélnek ezen a farvízen. Itt egyelőre működik a túlélési ösztön, hiszen ez az írás is megjelenhetett.

Kifejezetten elutasítom az „utálom” szó használatát. Ne mondjuk ezt se emberre, se ételre, de még évszakra sem. Mit kezdjünk akkor az ősszel?

Márpedig mindig érdemes pozitívan gondolkodni! Na persze nem oly módon, hogy a fejünket homokba (vagy bármilyen más nyílásba) dugni, hogy a rossz márpedig nem is létezik. Vannak nekünk nem tetsző dolgok, amelyeket igenis értékelni, illetve kezelni kell. Tudomásul kell venni, hogy időnként érnek bennünket ilyen hatások is.

Megszokhattuk már, hogy a társadalom megosztott. Ezzel önmagában nem is lenne baj. De az ellentétes vélemények egyre szélsőségesebben, nagyobb indulatokat szítva jelennek meg. Hányféleképpen lehet még kettészakítani ezt a kis országot?

Egy ilyen címmel jelentkezni valamiféle bulvármagazinnál már önmagában tuti befutó lenne, sőt még a napi kattintás számláló is kiakadna. Az más kérdés, hogy jómagam nem klikkelnék rá. Pedig aktuális, tényszerű és minden józan gondolkodású embert elgondolkodtatásra késztet.

Az ARC kiállítás és a bloggervilág között viszonylag könnyű összefüggést találni. A szabad gondolkodás, és ennek nyilvános megmutatkozása összehozza az embereket.

A kreativitásnak nincsenek határai. Agyunk mégis képes megkülönböztetni, hogy ki és milyen módon mutassa ezt be. Egyesek fejbéli meghatározó tényezői a kezeiket a képalkotás világába terelik. Másokat arra serkentenek, hogy a billentyűzet gombjait különböző sortrendben nyomkodják. Mindkét módszer hatásos lehet, ha azt megfelelően alkalmazzuk. Olyan ez, mint egyfajta terápia. De, hogy saját magunk, vagy mások számára eredményes, azt maga a közönség dönti el. Ez néző vagy olvasó, szinte „mindegy”, az alkotó számára az a fontos, hogy megértsék. De az sem baj, ha a célszemélyek soraiban újabb gondolatokat ébreszt.

Több írásomban megidéztem Már Geszti Péter örökérvényű sorait, mely szerint: „ki a bolond és ki a ’normális’, a különbség néha minimális”! Ki nem találnátok, hogy mennyire könnyen levetíthető ez a hétköznapokra. Sőt, ki-ki eldöntheti, akár önmagáról is.

A vasaló kultikus tárggyá vált nálunk, hiszen még az ismert reklámban Darabosék is feltételül szabták, hogy egy átlagos szállodai szoba nélkülözhetetlen tartozéka legyen. Még akkor is, ha nem rendeltetésszerű a használata. Na de várjunk csak ezzel az utóbbi mondattal! Hiszen ahhoz hogy eljussunk az üzembe helyezésig, el kell olvasni a kezelési utasítást. Ők nem lapozták fel, az biztos, mert akkor az ombucmani hivatalhoz való sorban állás miatt soha nem kerültek volna a TV-be. Mi is belefutottunk egy akciós folyamatba. Nosza, vegyünk egyet, ha már „leárazták”! No, de miért kerül egy ilyen tárgy egy egyébként sima képernyőre?

Fura egy gyűjteménybe futottam bele. No, nem egészen véletlenül, hiszen egyetlen szó erejéig magam is részese voltam a „listának”. Most elétek tárom annak bizonyítékát, amit én is gyakran hangoztatok. Az előremutató gondolkodás nem veszett el, csak kicsit segíteni kell, hogy előbújjon a csigaházából.

A POZITÍV szó hallatán nehéz lenne kihagyni a pókhasú üveg oldalán levő „keresztet”. De most nem a folyadékháztartás egyensúlyán, – illetve a több, mint 40 féle gyógynövénykivonat jótékony hatásán – hanem a gondolatok, érzelmek hullámainak tetején szeretnék lovagolni. Utóbbiak legalább olyan fontosak. Bár a mai „modern” világunkban inkább ezek számítanak unikumnak. A hasonló összefoglalóknak pontosan az lenne a célja, hogy ebbe az irányba forduljunk – ne pedig magunkba! A Bloggerképző kezdeményezése most ebben segített.

Akik a főtéri tornyos épületek „rendezvényeit” nem látogatják rendszeresen, csak mások elmondásaiból ismerik az ott történeteket. No de a „kívülállók” is megjelennek időnként a templomokban, pl. családi rendezvényeken: esküvő vagy keresztelő. Most az utóbbiról lesz szó.

A tegnapi kikapcsolódás után váltsunk komolyabb témára, ahogy ígértem. Első olvasatra még a fejbéli helyesírás ellenőrző rendszer is aláhúzza a címet. De az élet a bugyuta szójátékok között is produkál hétköznapi eseteket. Egy büszke nagymama mesélte el, hogy a családban micsoda örömteli eseményre készülnek. De a pap azt mondta, hogy nem tartja meg a szertartást, csak akkor, ha sokan lesznek, főleg gyerekek. A kérdés máris adott. De nem írom le, vérmérséklettől és világlátástól függően mindenki tegye fel magának.

A korábbi feladványok sem mindig csak egy-egy fotóról szóltak. Többen meg is kérdezték, hogyan illik ez bele egy írássorozatba. Nekik is igazuk van, meg azoknak is, akik az olvasásban is szeretnek egy kis szünetet tartani.

Kitettél egy fotót „oszt jó van!” Sokaknak ennyiből áll egy fotóblog, pedig annak is meg van a varázsa. Na persze nem mindegy, hogy honnan ”lövik” azt a képet, és milyen céllal. De egy magamfajta közéleti bejegyzés gyűjtemény gazdájának is jól esik egy kicsit kikapcsolódni. De nekem se mindegy hová pillantok. Ezért tárok elétek olyan képeket időnként, amelyeken nekem is megakadt a szemem valamiért.

Ritka az ilyen alkalom, de most én is abba helyzetbe kerültem, hogy nincs szabad hétvégém. Ez még inkább serkentett arra, hogy félrenézzek, és ezzel is egy kicsit enyhítsek a nyomáson. Még akkor is, ha az alábbi kép összefüggésbe hozható a munkával. Csak persze más a látószög. Na meg némi igazolás annak, aki azt mondja, hogy erről nincs mit írni. Dehogy nincs, csak legyen aki elolvassa!

Minden nyaralás véget ér egyszer, mint ahogyan az erről szóló beszámoló-sorozat is. De természetesen nem lehet lezárni leleményesség, illetve tanulság nélkül.

Horvátországban nincs nyomor. Hogyan is lehetne a luxusjachtok világában. Ja, de most a tömegnyomorra gondoltam. (Bocs a jelen idődér néha, de még mindig ott szeretnék lenni, pedig már egy hete itthon vagyok.) Rossz látni, hogy itt is sok étterem zárva van. A nyitottak is kisebb létszámú személyzettel üzemelnek. De ügyesek, így nem kell túl sokat várni a kiszolgálásra. Még szerencse, hogy én és kutyabarátom egyedi elbírálásban részesülünk. Gazdáinknál mindig van friss víz, ami ebben a melegben létfontosságú. Az embervacsora két főre – 2-3 sörrel és egy üdítővel – kb. 20.000,- Ft itthoni pénzben. A nekünk csurranó, csöppenő dolgokról majd később.

Az első részben az utazás előkészületeit mutattam be, és néhány hasznos tanáccsal láttalak el benneteket. A második rész gyakorlatilag a nyaralás érdemi részéről szól, és természetesen rólam!

Könnyű szívvel állíthatom, hogy én vagyok a világ legjobb kiskutyája. persze lehet mondani, hogy az ego kitárulkozása is Sanyitól jön, most úgy sem merne tiltakozni. Az utazás mindig nagy felelősséggel jár, hát még az utaztatás. Így alakul ki a kölcsönhatás. De hogy mi nagy hatással vagyunk egymásra, az tuti. Én úgy hallottam ki a beszélgetésekből, hogy egy magamfajta kutya szállítása sok problémával jár. Erősen gondolkodtam, hogy igyekezzek erre rácáfolni, vagy inkább csak kutyául viselkedni. Döntsetek ti, hogy milyen módon jött ki belőlem az állat. Jöjjenek a tények!

Gyertek velem (képzeletben) az Adriára! Félreértés ne essék, én valóban megjártam. De az én szemszögemből nézve egyelőre kevesen gondolhatnátok, hogy miképpen. Higgyétek el kutya-jó volt!

Engem legalább nem lehet elfogultsággal vádolni, hogy megérintettek volna „miniszterelnökötök” szavai: "Több Balaton, kevesebb Adria!" Én ugyanis – egy bizonyos határig – jobban tudok alkalmazkodni mindenhez, mint a gazdáim. De miért lennék hiteles bárki számára? Nos, miután megunják a velem való foglalkozást, engem is leültetnek a TV elé, így közvetlenül tárul fel a propaganda. Legalább a megszólalók nem mondhatják, hogy a kutyát sem érdekli. Az én négy lábamra meg a két tasla fülemre ugyanúgy hatnak a különféle ingerek. Sőt, egyesek még jobban!

Újabb „világnaphoz érkezünk” augusztus 12-én. A balkezeseket „ünnepeljük”! Félreértés ne essék, nincs nekem semmi bajom velük. Csak a szokásos „anti-világnap” érzés. Na, meg persze az irónia, hiszen egyeseknek kettő is van belőle.

Hogy is bántanék én bárkit is! Még a balkezeseket sem, hiszen (általában) ők nem tehetnek róla. Pedig elég sokan vannak, sőt köztük többen is, akik büszkék erre. Ezzel sincs is különösebb probléma. Főleg akkor, amikor a jobb kezesek is egyfajta „nagydolognak” könyvelnek el olyan dolgokat, amit a „másik” oldaliak sikeresebben tudnak megoldani. (Most a snooker VB-n is látunk kifejezetten olyan megoldásokat, amikor a bal kéz a jobb.)

Egy kicsit lassan jutottak el oda a „hivatásos” tartalomgyártók, hogy a bloggerek sorsával is foglalkozzanak. Valahol érthető ez, hiszen egy lap fő irányvonalát, arculatát (még ha elektronikus is) elsősorban ők határozzák meg. De van úgy, hogy a „kiegészítők” felnőnek a feladathoz.

Nem véletlen, hogy a közelmúltban én is kiemelten foglalkoztam a bloggerek sorsával. Különös tekintettel azokra, akik az index blogketrecébe vannak „zárva”. Nyilván ennek önmagában nem sok köze volt ahhoz, hogy a „ketrec” üzemeltetésével közvetlenül foglalkozók is léptek. Ők közelebb vannak a tűzhöz és egy fokkal biztatóbbnak látják a jövőt, ezért szólaltak meg. Ebbe a bejegyzésbe kezdtem írni én is egy kommentet, de ezen annyira fellelkesültem, hogy úgy gondoltam, hosszabban is kifejteném a témát. Ezért született ez a bejegyzés.

Látszólag egyszerű kérdések, érdeklődőek, „igazi” párbeszéd indítók. De valóban olyan téma, amivel bárkit, bármikor letámadhatunk? Aligha. Van az a tárgykör, amellyel bármilyen közel is állunk valakihez, igencsak nagy zűrzavart lehet kelteni.

Update!

Ezt nem tudom megmagyarázni, de tényleg tudat alatti… csak így leírva furcsán alliterál: Most van „a tudatosan gyermektelenek” világnapja is. Honnan tudom? Háááát megírta az „zinternett”: Szabadnem

Néhány héttel ezelőtt – egy a közösségi médiában megjeleníthető tartalmakról szóló beszélgetés kapcsán – nagyon érdekes vonalra terelődött a beszélgetés. (Mintegy „mellékvágányként”.)

A forint világnapjára való emlékezés önmagában már csak a történelmi visszatekintések kapcsán érdekes. A „kisember” számára nem sokat mond. De ami a hétköznapi gondolatok kapcsán megfogalmazódik bennünk… nos, ez az, aminek jelentősége lehet.

Kevés olyan dolog van – mondhatni világszerte – amiről mindenki beszél. Ha kell, ha nem, ha van, ha nincs. A pénz! Szerény kis hazánkban ez forintban jelentkezik. Igaz a gazdasági környezetben egyre inkább csak a nemzetközi valuták forognak. Euróban és dollárban is olyan összegek röpködnek, amelyeket a hazai fizetőeszközben látott „nullák” ismeretében sem értenek sokan. Hogyan is jutna el a tudatukig, hogy miféle összefüggés van a különféle pénzek egymáshoz való viszonya között? De miért is nincs még nálunk Euró?

Vagyunk egy páran, akiknek a vasárnapi csirke (tyúk, kakas) leves szent és sérthetetlen. Alig várjuk, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk vele. Különösen, ha meglepetést is tartalmaz.

Távol álljon tőlem, hogy belekontárkodjak a gasztro-bloggerek húsos fazekába. Tisztában vagyok vele, hogy az egy külön világ. De bizonyára sokan ismeritek a Sport TV-ből a Heti Helyzet című műsort. A sportról szól ugyan, de egy kicsit más megközelítésben. Na így vagyok én a konyhai élményekkel. (Már amikor nem én főzök.)

Ha egy autón egyszerre működik az összes „index” az nem azt jelenti, hogy egyszerre akar fordulni minden irányba, hanem hogy bajban van. (Néhány – hagy ne soroljam milyen – példától eltekintve.) Ha egy országosan ismert lapnál ekkora megmozdulás történik, – mint az INDEX-nél – annak bizonyára oka van!

Néhány héttel ezelőtt jómagam is írtam egy bejegyzést, mint aggódó „amatőr” blogger. Nyilvánvalóan nem vártam közvetlen reakciót a szerkesztőségtől. De jól esett a velem hasonló cipőben járóktól olyan visszhangokat hallani, hogy számukra sem érdektelen a helyzet.

Lassan 8 milliárdan leszünk a Földön, mire végére érek ennek az írásnak, illetve a Ti az olvasásnak. Már néhány évtizeddel ezelőtt a 2-3 milliárdnál is fogtuk a fejünket, hogy ez mekkora szám, de valljuk be akkor sem tudtuk hova tenni a nagyságrendet.

Olyan gyorsan megy az idő, hogy majdnem megfeledkeztem egy „fontos” világnapról ebben a hónapban. „Bakker” – és akkor milyen finoman fogalmaztam. Legalábbis abban a tekintetben, amikor kötőszóként használjuk az örömszerzés egyik klasszikus formáját. Az utódlás „hagyományos” módjának felemlegetéséről nem is beszélve. Pedig, hányszor mondjuk ezt nap mint nap. Tulajdonképpen a népesedéspolitika egy részét simán megoldanánk, ha minden egyes felhívást szó szerint venne valaki. Persze csak a – számunkra – „civilizált” régiókban.