Az etika egy olyan fogalom, amely szinte sugározza a becsületességet, a szabályszerűséget, mégis olyan ridegen, távolságtartóan hangzik.

Annyi „spoilerezés” engedtessék meg, hogy lesz „hivatalos” fogalommagyarázat, igaz nem a címbéli szóösszetételben.

Magát az „etikus” jelzőt használjuk emberekre, eljárásokra, de szinte mindig csak rossz értelemben jön elő. Pontosabban akkor vesszük a szánkra, amikor valami nekünk nem tetsző folyamatba látunk bele, vagy részeseivé válunk. Persze az ember általában úgy van vele, hogy ő maga mindig ilyen, csak mások az etikátlanok. Sokszor viszont észre sem vesszük, hogy maga a kiváltó folyamat már sokkal korábban elkezdődött. Ha még a politika is benne van a „pakliban”, akkor meg szinte garantált az egyet nem értés. Már pedig a politika mindig, mindenben benne van… Ahogy az INDEX is, meg sokan mások is beszámoltak róla, néhány napja.

Szép szóösszetétel, csak a kisember számára még mindig elég misztikusan hangzik: az ökológiai lábnyom fogalma.

Jobban járunk, ha kicsiben gondolkodunk. Milyen „bélyegeket” hagyunk mi magunk után, ha valami emlékezetes útra indulunk? Milyen jeleket „kell odatenni?” Nem elég az emlékeinket maguknak megőrizni? Miért kell erről „mindenkinek” tudni?

Először is joggal merülhet fel a kérdés, hogy mi a fenének kell ezt leírni? (Már ha éppen egy ilyen nyaralás utáni eszmefuttatást „kell” olvasni.) Ez is káros lehet, hiszen a „digitális hulladék” nem csak az elmét szennyezi, hanem ezek a gondolatok is megmaradnak a világ szerverein. Amelyek ugyancsak környezetkárosító anyagból készülnek. Ráadásul egyre nagyobb számban…

A segítségnyújtás „intézménye” alapvető emberi dolog… kellene, hogy legyen. Függetlenül attól, hogy milyen környezetbe helyezzük.

Minden kornak megvannak a maga sajátos ideológiái. Ahogy léteznek olyan tevékenységek is, amelyek átívelnek bármilyen idősávot, hiszen kortalanok. Utóbbiakat aztán fel lehet öltöztetni akár politikai, akár gazdasági jelmezbe. Így mindenki a sajátjának tudhatja őket. A mai élménybeszámolóban arra (is) láthatunk példát, hogy a jó ügy legyőzhet távolságokat, nyelvi korlátokat, sőt még a bőrszínt is.

Én, 50 felett, „nagyjainkkal” ellentétben vállalom a múltamat, mint ahogy a jelenemet is. Voltam úttörő, ezt a maiak már úgy sem mondhatják el. Mint ahogyan az avatásommal egy időben a húgom nyakába is én kötöttem fel a kisdobos nyakkendőt. Ettől még nem lettem se jobb, se rosszabb ember. Pontosabban nem ettől lettem...

Sajnos vannak, akiknek már most sok, hogy van egy világhírű futballistánk. Nekik üzenném: Hahó, van egy világhírű futballistánk!

Erről álmodoztunk évtizedek óta, ezt vártuk a magyar foci felemelkedésétől. Erre készültünk gyerekkorunk óta, ezt emlegettük, mióta világ a világ.

Már úgy értem, hogy az én világom. Hiszen elmúltam 50, nem láttam Puskást focizni a Real Madridban. Pedig a kor csodája volt, mindenki erről beszélt. Talán akkor még nem volt annyira gáz a magyar labdarúgást emlegetni. Természetesen én is tisztelettel adózom az akkori nagyok emléke előtt, de ebben a mondatban benne is volt a lényeg. „EMLÉK”! Hiába járok szerte a világban, ha meghallják, hogy magyar vagyok, felemlegetik a nevét, én is csak elmosolyodom. Na, ezek sem tudnak semmi mást mondani kis hazánkról, ami jó lenne. „Öcsi” bácsi már nem rúg több gólt, a nevével fémjelezve nem fogunk kedvezőbb „kalapba” kerülni semmilyen kupasorsolásnál.

Nagyon sokféle szempontból színes világban élünk. Mondom ezt akkor is, amikor a sokszínűséget többféleképpen lehet értelmezni.

Ebből fakadóan teszik is ezt elég gyakran, leginkább szélsőségesen. (Itt most nem a költőkre gondolok.) Pl. a padok esetén egy festőművész a színhőmérsékletre, míg egy „aktivista” ezt is más összefüggésbe helyezi, és emberre vetíti ki.

Ez az írás az átlagosnál is hosszabb lesz. Még az is lehet, hogy – egy kedves barátom szerint – a lényeg nehezen kihámozható. Így csak azok kezdjenek bele, akik le tudnak menni alfába, kellően pihentek, vagy nagyon jól ismernek engem. (Vagy legalábbis azt hiszik.) Mégsem az a tipikus, hétvégi, ágyba bújós olvasmány. Amikor közel két hete elköszöntem, finoman próbáltam jelezni, hogy a visszatérésem témája akár többeket is érzékenyen érinthet.

Aki ritkán repül, – netán először – az izgul, elgondolkodik, polemizál, de végül alig várja, hogy elemelkedjen a földtől.

Kevés olyan dátum van az ember életében, amely különösebb történelem tanulmányok nélkül is beleég az agyába. Nem csak egyikünkébe, hanem a világon szinte mindenkiébe. Szeptember 11. (Az, hogy melyik évben volt, már okoz ellentmondásokat egy-egy beszélgetésben, de a tény, hogy akkor volt valami, valahol, az kitörölhetetlen.) 2001. World Trade Center, New York, USA.

Nem nagyon van olyan dolog, amin elérzékenyülök. Sajnos a világ eseményeit látva nap, mint nap, (a magyar közéletről nem is beszélve) „megszokottá” válnak a napi hírek. De amikor 2019-ben ott álltam „A monumentális emlékhely” mellett, egy pillanatra bennem is megállt az ütő. Emlékezve egy szédítődő magasságú épületegyüttesre, mi is lehetne drámaibb, mint a láthatatlan mélység. Sőt ennek képei nem is annyira elterjedtek, mint a régmúlt épületei, amelyek még ma is feltűnnek az évtizedes filmekben.

Bár nincs kerek évforduló, a közvetlen érintettek (családtagok, kollégák, tűzoltók, vagy akárcsak azok az emberek, akik minden nap arra mennek munkába) aligha tekintgetnek a naptárra. Mi késztet akkor egy onnan több ezer kilométerre élő európai állampolgárt, hogy éppen most hozza a felszínre az emlékeket? Egy különös „véletlen” folytán, egy megkésett nyaralás miatt, éppen erre az időpontra kaptunk repülőjegyet, igaz teljesen más irányba. De hogyan gondoljon ilyenkor az ember egy olyan dátumra, ami egykoron több repülőgép utolsó útját jelentette?

Mi is történt az akkori események után? A járatokat leparancsolták a földre, és szinte az egész világ légiközlekedése „megbolondult” egy időre. Aztán a napok, hetek, hónapok előrehaladtával minden visszatér a „rendes” kerékvágásba. Nyilván kizárni nem lehet, hogy abban a formában megismétlődjenek az akkori események, de nem nagy a valószínűsége. Még azok is gépre szállnak manapság, akik akkor megfogadták, hogy soha többet. Sőt, ha megnézünk egy „aktuális radarképet”, szinte nem is látjuk a bolygónk egy részét a kis sárga körvonalaktól, amelyek a repülő alkalmatosságokat jelölik.

A repülés tömeges elterjedésével az egész emberiség fellélegzett. Egy olyan lehetőséget kaptunk, mellyel „legyőzhetjük” az időt, a távolságokat. Igen ámde ezzel ugyancsak a felgyorsult életünknek adtunk egy nagy „segítséget”. De ami nagyobb baj, hogy lehetőséget adtunk a „világ uralkodóinak”, hogy élhessenek a kapzsiságukkal, így még gyorsabban dönthessenek a fejünk felett. Nekik már kiváltságaik vannak, a saját repülőgépeiket kihasználva nincsenek kiszolgáltatva a „kisemberek” repülőtéri procedúráinak. A rengeteg biztonsági intézkedés bevezetése ugyanis jelentősen lassította az indulási feltételeket. De nekünk ezeket sajnos ugyanúgy be kell számítani az utazási időbe, mintha közben haladnánk. Még majd megint eljön az az idő, amikor pl. a vasút valós alternatívának tűnhet, különösen rövidebb távokon. (Mondjuk, Magyarországon ettől nem kell félni…)

Engedtessék meg most nekem is egy kis kikapcsolódás, és hogy a landolás után néhány napig, még ezen se kelljen gondolkodni. Ha majd visszatérek, (egy kétlépcsős repülőutat követően) egy sokkal inkább megosztó írással jelentkezem. Még utalás is lesz benne, (talán) hogy merre jártunk. Nektek jó munkát, nekem, nekünk kellemes kikapcsolódást.

Kép: flightradar24 és egy kis „hazai”

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával

Ha ősz, akkor ARC plakátkiállítás. Ne higgyétek, hogy a kissé melegebb szél nem varázsol pírt az orcákra. Már csak az a kérdés kiére?

Mire készülsz? – tette fel kérdést a „szerkesztőség”. Az ellenzék számára nem volt különösebben nehéz felvetés. Az ellenzőknek pedig még inkább könnyű dolguk volt: Fúúúúúúúúúúj!

Nem, nem fújta el a monszun, a tájfun, a tornádó, mint ahogy egyszer-egyszer már előfordult. Még a nap is mosolygott a fanyalgókra, akik már tavaly is a buborék kipukkanását remélték, hogy soha többé nem lesz. Arról nem is beszélve, hogy pont a legnagyobb ellenzők „példaképei” szolgáltatnak arra okot, hogy ismét legyen mit megmutatni.

Blogunk megint „talált” egy pályázati anyagot, mely végül nem futott be a kiállítás helyszínére. Kétségtelen, hogy egy kicsit már idejétmúlt. Ugye milyen gyorsan feledésbe merülnek olyan események, amelyek „csupán” néhány hónaposak? De, hát ez egy ilyen kávéház. Mindig van szebb, frissebb, „jobb”! Igen, Azt is tudjuk kinek jó. Csak azt nem, hogy miért hagyják azok is, akiknek nem igazán… Na, de lássuk mi az, ami elhomályosította az alkotó elméjét! Napfogyatkozás

Lassan vége a nyárnak, de még mindig van néhány olyan „szerencsés” kiválasztott, aki csak most tudja meglátogatni a szülői házat.

Kevés olyan kifejezés van, ami oly’ frappánsan összefoglalja a hazánkban élő 8,5 millió magyar sorsát, mint a „kalandvágyból itthon maradottak”. Persze vannak erre még szavak, csak azokat nem igazán szereti a nyomdafesték, sőt a képernyők pixeleit is megritkítanák.

Újabb bizonyítékot láthatunk arra, hogy mi lehet hatással a „tudatos” gyorshajtókra: SEMMI!

Sokan elgondolkoztak már arról, hogy mivel lehetne hatni azokra, akik szándékosan lépik át a sebességhatárokat. Szakértők, hatóságok, újságírók, bloggerek.

Magam is foglalkoztam már közlekedési ügyekkel a közelmúltban többször is, mindhiába. No, nyilván arról nem voltam meggyőződve, hogy én alkotom meg az új KRESZ-t, – sőt akár be is tartatom az abban foglaltakat – de a mai „modern” világunkban sose tudhatjuk, mi hozza meg a változást. Az Árpád hídon történt gázolás (egyes nem is olyan szélsőséges vélemények szerint gyilkosság) után már nem is írtam semmit, olyan sokan foglalkoztak a témával. De aztán történ valami, aminek hatására nálam is újra kiborult a bili. (Azt most tegyük félre, hogy két hete nyomozok valami furcsa szag után a lakásban.)

Borvirágok esetén nincs helye a szóvirágoknak. Mégis bármilyen olvasatot képesek vagyunk félreértelmezni.

Egyes felületes címolvasóknak a feledhetetlen Torgyán József örök klasszikusa ugorhat be elsőre: A kormány (vagy annak egy-egy „fontos” tagja) mondjon le! Jaj, Józsi bácsi, ha tudná… Sajnos azzal nem igazán lennénk előrébb, mert a „hogyan tovább”-al lehet, hogy még nagyobb bajok lennének. Ha az „örökösök” maradnának akkor azért, ha meg nem, akkor azért.

Bulvárosan hangzik, de nincs okunk megkérdőjelezni, „felelős” döntéshozók intézkedéseit. Mi „csak” a folyamatot látjuk.

Az ember folyamatosan szélsőségeket képzel maga köré. Igen, vagy nem. Fehér vagy fekete. Szerencsére a világ korántsem így működik. Az más kérdés, hogy a végeredmény mindig kétesélyes, Valami vagy megtörténik, vagy nem.

A rendőr-kérdés ebben a megközelítésben mégis csak érdekes. Hiszen két esetben emlegetjük őket. Vagy megoldanak valamit, és akkor minden „happy", vagy valaki számára kedvezőtlenül zárul egy folyamat, és akkor aztán, jaj a „szerv”-nek, de a megítélésüknek biztosan. Olyan szempontból biztos nincsenek egyszerű helyzetben, hogy a munkájukat is ebben a kettős megítélésben kell végezniük. Persze az a legjobb, ha láthatatlanok, de amikor kell, rögtön ott kell, hogy teremjenek.

Most, hogy így beindult a fociidény, nehéz is lenne elszakadni a témától. Azért kacsintsunk ki egy kicsit a perifériára. Ami természetesen valami másnak a közepe.

Furcsa fogalomtársításba csöppentem. Lehet, hogy nem vagyok egyedül, de ebben az összefüggésben még nem találkoztam a felvetéssel. Értem én, hogy minden szakmának meg vannak a szakkifejezései. De, a foci valahogy mindig kicselezi még azokat a szavakat is, amelyek máshol oly’ egyértelműek...

Az, hogy a magyar csapatok számára elég kurta a nyári fociszünet, nagyjából meg is határozza, hol tartunk. Tulajdonképpen sehol.

Mire a nagy európai csapatok bekapcsolódnak a vérkeringésbe, jól kipihenik magukat. Így a „kicsik" legalább elmondhatják, hogy addigra elfáradtak, így joggal esnek majd ki idő előtt. Na, jó, ne legyünk ennyire borúlátóak, csak nem szeretném, ha a nagy hurrá-optimizmussal eltávolodnánk a tényektől! Lássuk a közelmúlt eredményeit, és főleg azt, hogy mit szóltak hozzá – a legmagasabb szintről!

Jah, hogy még el sem kezdődött? Nem, a nagyok majd később jönnek.

Igen, fotelszurkoló vagyok. Nem „kifejezetten” Fradi-szimpatizáns. Ezt csak azért tartottam fontosnak megjegyezni, hogy mindenki rám vesse az első követ. És jól dühöngje ki magát, mire a zöld sasokra kerülne sor. Mert a Fradi az szent és sérthetetlen.

Igen, és is tudom a leckét: ha nemzetközi meccset játszik egy magyar csapat, akkor annak kell szurkolni. (Jaj, bocs, idézőjelbe kell tenni: „magyar” csapat.) Legalábbis a lefújásig. Csak hát egy ilyen meccs láttán az ember elkezd visszafelé menni az időben. Szóval meddig? Az utolsó negyedóráig, a félidőig, az első 20 percig… Bevallom, még a túlórából is visszavettem, hogy hazaérjek a kezdésre. Nem sikerült, sőt már csak egy db 0 volt az eredményjelzőn, és az pont a „mieink” oldalán. De úgy láttam, annyira nem ment a dolog, hogy a másodig gólt már meg is tapsoltam.

Még hogy uborkaszezon… Ugyan! – ebben a banánérlelő melegben? Az utóbbi napokban még az is megtalálhatta a betevő falatját a színes hírekben, aki csak meglehetősen szürkének és unalmasnak látja a világot.

Tudom-tudom, egy fejezet véget ért a ferencvárosi pad történetében. Szinte már napi mondókává vált. Az átváltozásról (melynek folyamban még Franz Kafka is elveszne) nem nagyon tudnék újat mondani, hiszen vagy a cikkekben, vagy a kommentekben már mindent olvashattak. Lényeg, hogy „máma már nem hasad tovább”. Éééééés mivel József Attila sem ebben az összefüggésben értelmezte a kettéválás fogalmát, az irodalom órát be is fejezem. Bár, ha ebbe az irányba megyünk, – ami a tanárok helyzetét illeti – még én is lehetek pedagógus.

Ha valakinek problémái vannak, segítséget kér. Még akkor is, ha „büntiben” van.

Írhattam volna azt is, hogy sz@rban, csak akkor azt is hihetnék, hogy valami bajom van a Kétfarkú Kutyapárttal, pedig általában jó kapcsolatot ápolunk. Sőt van nekem is plátói „szerelmem” is a fajtájukból, de most tegyük félre az érzelmeket. Annál is inkább, mert pénzről van szó, azt meg mégiscsak jobban szereti az ember. Ja, hogy a kutyákat is…

Történt ugyanis, hogy megbüntették a Kétfarkú Kutyapártot, mert bizonyos pénzzel nem tudtak elszámolni. Ez pedig mindenképpen „problémás”. Ezzel nem is lenne baj, hiszen ha valaki „bebűnözik”, akkor azt el kell számoltatni. Csak háááááát megint az a fránya kettős mérce.

Időnként felmerül a kérdés, most ismét aktuális. Két déli szomszédunknál is bevezették a hétvégi vásárlási lehetőségek korlátozását, ha részlegesen is. Szerbiában és Horvátországban.

Az időszerűséget azonban egészen más is indokolhatja, mint a szenzációhajhászás. Néhány éve nálunk ugyan keményebben is bevezették, majd a megszüntetése után még többször is volt róla szó, hogy majd megint…

Régebben volt a falu központját jelző háromszög. Templom, kocsma, vegyesbolt. Ezt hétvégén csak azért nem volt szerencsés emlegetni, mert vasárnap nem volt nyitva a bolt. (Most a ’70-es-’80-as évekről beszélek.) Tehát bementél a templomba a vasárnapi misére, „megbeszéltétek” a teendőket a mindenhatóval, és a feloldozás után átmentél a kocsmába, Mivel Te nem ihattál a miseborból az előbb, itt rendbe tehetted a folyadékháztartásodat. Ezek hatására aztán olyanokat tehettél, amit egy hét múlva majd ismét megbeszélhetsz a teremtővel. Most a hangsúly egy kicsit áttevődött a bevásárlóközpontokra, – ha úgy teszik a „teCSó, lidli ósön” Bermuda háromszögbe. (Még szlogennek se lenne utolsó, ha bennünket nem negatívan érintene: „ITT biztosan eltűnik a pénze!”) Egy dolog azonban itt se változott. Belépsz valamelyik multiba, eltátod a szádat, és azt mondod: ÚR-Isten! – miután megláttad az árakat.

„Hálás” téma, a közlekedés, de csak a „látványos események” gyakorisága miatt. A jelenség sajnos tragikus, és ez szó szerint értendő.

A halálos balesetek mindig előtérbe hozzák az önkéntes szakértőket, akiknek a száma a fotel-bírókkal (esetleg partjelzőkkel) vetekszik. Főleg úgy, hogy a halmazelméletben használatos metszet területe sokkal nagyobb, mint az önálló csoportoké összesen.

Nem sokkolnám újra az olvasókat azzal, hogy felidézzem a közelmúlt „kiemelt” baleseteit. Annál is inkább, hiszen a végeláthatatlan mennyiségű média-felület még mindig tud új szálat nyitni ezekkel kapcsolatban. Így nem véletlen, hogy én inkább visszafelé szeretnék mutogatni térben és időben is.

Bár Korda Gyuri bácsi megtanította, hogyan kell ezt a félmondatot világgá kiáltani, a jelen helyzetben legyünk egy kicsit visszafogottabbak. Mégis csak más lapokkal játszunk.

Kártyás nép a magyar. Megtanultuk a plasztik verzió használatát is. De azért itt sem mindegy, hogy ki „tetszeleg” az osztó szerepkörében.

Levetkőzve az álszentség álarcát – mellyel egyébként sem szokott problémám lenni – ismét érzékeny témához nyúlok. Ennek csupán az a „veszélye”, hogy leginkább azok veszik magukra, akikre tartozik. Bár ez a poszt éppen arra is alkalmas, hogy másra mutogassunk.

Orbánunk és kormányunk feltalálta a spanyolviaszt! – mondanám, ha közhelyes akarnék lenni. De foghatnám „jópofira” is a dolgot, az iróniáról nem is beszélve. De nem vagyok én olyan, főleg az utóbbi kapcsán!

A sok másodlagos dolog helyett hagy durrantsak inkább a közepébe. Hát ki a jó Isten hozta elő ezeket az állapotokat, hogy mindenféle látszatintézkedéseket kelljen tenni? Csakis amiatt, hogy azt lássa a jó magyar lakosság, hogy most bizony az ő érdekükben történnek a dolgok.

Kedves barátaim a múltból, a jelenben és az Úrban.

Ne kapkodjatok, annyira, ezt az „egyperces” gondolkodást már régen „feltaláltam”! Csak akkor ez nem jutott el ilyen gyorsan hozzátok. Persze az én mutatóm, már akkor másként járt. (Neeeeem, nem a lábam között Te!) Én már próbáltam akkor is a fejemmel gondolkodni. Igaz, nem akartam annyira a kirakatban lenni, (e sorok írójához hasonlóan…) mint manapság szokás. Ma meg már úgy vannak egyesek a tartalomgyártással, mint az egyszeri háziasszony a konyhában. Mit össze gürizik a vasárnapi ebéd előállításával, aztán meg pár perc alatt túl vagytok az egészen.

Sándor, Sándor, mit csináltál már megint! Természetesen saját magammal példálózva, hiszen mások nevével nem viccelődünk. Ezt a megszólítást persze csak akkor alkalmazzák az ismerőseim, amikor valamiért orrolnak rám.

De ugyan mit követtem el? Éééén? –  csak TV-t néztem, és nem is tagadom, nekem van… Sőt még egy „perverziót” elárulok, bár lehet, hogy már itt is volt róla szó. Az „ébresztőórám” a televízió, és az ATV csatornájára állítva indul el. Utóbbi azért fontos, mert a „Start” reggeli vendége Csintalan Sándor volt, aki visszatérni látszik a politikába. Ha csütörtök reggel lemaradt volna róla, most pénteken itt is szembesülhet vele.

Csak a „véletlen” szülte, hogy a tanév vége összecseng a valóság egy aktuális szeletével.

Az persze nem véletlen, sőt már évek óta hagyomány, hogy a diákok a jó bizonyítványért okos telefont kapnak ajándékba. Ez így rendben is van, (vagy mégsem?) de a nyaralás után ezt az eszközt be kell illeszteni az (iskolai) életükbe is. Nehogy már pont a gyerekek maradjanak ki a jóból, főleg, hogy a pedagógusokat már „jól” megjutalmaztam. Igen ám, de ehhez a készülékhez is, – mint minden máshoz – használati utasítás jár. (Na nem arra a kis könyvecskére gondoltam, ami a kezelési lehetőségeket rejti, hanem az „etikai kódex”-re, amire még többen legyintenek, mint a papír, vagy mostanában elektronikus kiadásra.)

A tanév vége általában a tanárokról szól. Pedagógusnap, évzáró, érettségi, javítóvizsgák, osztályozó-értekezlet. Na, ez a „évad” egy kicsit másképp alakult. Az egész év róluk szólt, igaz, egy kicsit más összefüggésben.

A történet persze nem most kezdődött, már az előző szemeszter végén beindult a mém-gyártás nagyjaink „hivatalos” ajándékairól, a pedagógusnap alkalmából. Idén, mintha nem történtek volna ennyire látványos dolgok, de még nincs vége mindennek.

A lépésszámláló természetesen kiakadna, ha ekkora távolságot tennénk meg ilyen rövid idő alatt. De az „elméleti” utazások már csak ilyenek. Igaz, a képzelet időnként valósággá válik.

(Remélem) mindenkinek a gyerekkorából rémlik egy-egy nagy meseíró. Benedek Elek, Janikovszky Éva, vagy hogy egy külföldi Klasszikust is megemlítsek, Jean de La Fontaine. Persze nem véletlen, hogy utóbbit, mint az „állatvilág” nagy szakértőjét felhoztam. Bő fél éve írtam arról, hogy ő a „modernkori” Nostradamus. Természetesen neki is van magyar „követője”. Mégpedig maga Lázár Ervin. Aki a sok-sok mese közé lehet, hogy nem is véletlenül rejtette el életének egyik „főművét”: A fehér tigris-t.