Van egy olyan csoport, amelynek tagjai abban a „szerencsés” helyzetben vannak, hogy kétszer is őket emlegeti az egész világ. Ők az órások! Még akkor is, ha nem ők a főszereplők.

Ez azért nem olyan „hivatalosan klasszikus világnap”, amelyektől egyébként „herótom” van. No, persze ők azok, akik a legkevésbé tehetnek arról, hogy március végén először éri őket a „megtiszteltetés”. Remélem megértik ebben az iróniát. Akik ugyanis valóban kitalálták ezt a pillanatot (meg a fordítottját is), azok felett eljárt az idő. (Nem csak egy órával…) Én viszont már lemondtam arról, hogy tovább rágjam a gittet egy olyan dolog miatt, amiről nem lehet már újat mondani.

A véleményünket „tudományos” módon begyűjtő intézményeket lehet szeretni vagy nem, a létezésüket, illetve „szükségszerűségüket” megkérdőjelezni aligha. Utóbbit természetesen csak idézőjelben.

„Szerencsére” a választ maguk a politikusok mondják meg, a tőlük megszokott „határozottsággal”. Ha tetszik, amit kiadtak az elemzők, akkor a „megrendelők” hangosan harsogják a világba. Ha nem, akkor: „Háááát belefér a hibaszázalékba”… vagy: „az elemzés nem egészen úgy történt”… esetleg „az emberek a döntés pillanatában másként gondolkodnak, mint egy telefonbeszélgetés közben.”

Milyen oldala lehetne még? (Kaptam a kérdést még csak a cím felemlegetése kapcsán...) Pedig a válasz „egyszerű” is lehetne. De a valóságban a „nagyok játékai” mellett eltörpülnek a „hétköznapi” emberek értékei, és nem utolsó sorban érzései.

Milyen szörnyű dolog a háború! Mondják azok (sőt azok is), akik csak hallomásból ismerik a háborút. És valóban, a legtöbben már az idősebbek közül is csak apjuk vagy nagyapjuk térdén hallgatta, hogy mi történt a Don kanyarban. Most pedig ismét az ukrán frontok sorszámait kell emlegetni, egyre jobban emelkedő számsorrendben.

Megérkeztek, visszatértek az oroszok Európába. Persze nem egészen így várták őket. Mert, hogy jöttük borítékolható volt, hiszen időnként be-be pillantottak. De nem Hófehérkéért jöttek aranyszőrű paripán.

Lassan kezdem úgy érezni magam, mintha beültem volna egy olyan történelem kurzusra, ahol egyik felkészületlen tanár követi a másikat. Az még hagyján, hogy a „hivatásos” (csak más-más oldalt képviselő) újságírók sem egészen ugyanazt írják. De az önkéntes megmondó emberek is harsányan hirdetik az igazukat, csak más-más hangerővel. Mondjuk ezt a mai „modern” médiaszabadságban megszokhattuk. Ezzel „csak” az a baj, hogy a magunkfajta kisemberek tényleg elveszünk abban a küzdelemben, amit „elvileg” értünk folytatnak a „tájékoztatási hivatal”-ok munkatársai.

Kicsit megijedtem attól, hogy lemaradtam a saját, múlt heti posztomról. Aztán rájöttem, hogy azért, mert meg sem írtam. Pedig a téma adott volt, „megkeresett” egy közvélemény-kutató intézet.

Ez önmagában természetesen nem lenne hír, vannak ezzel így még páran. De a „folyamat” nem állt meg, ezért kapott el az újabb lelkesedés a témába vágóan. Persze a tárgykör sem meglepetés, különféle ciklusokban „rákérdeznek” a választásokkal kapcsolatos „hozzáállásunkra”. Történt ugyanis, hogy néhány nappal később megkerestek a „másik” oldalról is. Ez persze újabb gondolatsorokat indított el.

A házasság hete úgy látszik, nagyobb becsben van, mint a Valentin nap. Az időráfordítás szempontjából mindenképpen. Na, nem az anyagiakat értve elsősorban, de persze azokat is. A hét nap mégiscsak több, mint egy.

Olyan „üzenetét” is hallottam már a felvezetésnek, hogy ebből is látszik, a házasság tovább tart, mint a szerelem. Vannak, akik szerint ez már egy kifordított világ. Mások szerint az ilyesfajta kitárulkozással (no meg az internet nyilvánosságával) minden más megvilágításba kerül.

Kívülről megítélni egy kapcsolatot, sőt különösen belekotyogni abba, eléggé „antiszociális” lépés. De mivel emberek vagyunk, óhatatlanul véleményt formálunk. Nem csak a nagyvilág dolgairól, – amelyről valljuk meg őszintén vajmi keveset tudunk tényszerűen – hanem közvetlen környezetünkről is. Amelyről persze pontosan olyan hiányosak az ismereteink… Még arról is, ami az orrunk előtt történik.

Párkapcsolati témákról nem nagyon volt még szó ezen a felületen. Mit is várhatnátok egy olyan embertől – tapasztalati oldalról megközelítve – akinek csak pár kapcsolata volt az életben. Most sem maga a „kapcsolatiság” lesz célkeresztben, hanem inkább annak külső megítélése.

Rossz az, aki rosszra gondol. Na, rá lehet furcsán sandítani! De, most őszintén… A lőtéri kutyát sem érdekelné (na jó, csak a magam nevében beszéljek) a rövidpályás gyorskorcsolya, ha nem volna benne magyar szereplő.

Soroljuk fel az érintetteket! Jászapáti Petra, Kónya Zsófia, (most jönnek az érdekesebb nevek) Krueger John-Henry, Liu Shaoang, Liu Shaolin Sándor. Mégiscsak miattuk ült le most egy ország, hogy érmekért szurkoljon. Olyannyira, hogy lassan a tízmillió short track szakértő országa lettünk.

Ha utazásról esik szó, mondjuk úgy, hogy az orosz főváros nem az elsők között ugrik be. De most úgy látszik, Viktor kapott egy jó ajánlatot. Bár lehet, hogy nem valamelyik akciós, szállásfoglaló oldaltól.

Először arra gondoltam, hogy ez jó lesz egyfajta szójátéknak: Minden út Moszkvába vezet! De aztán beugrott, hogy arra „fenntartok” egy másik sorozatot. Arról nem is beszélve, hogy jelenleg a „Moszkva” szó is inkább fogalom, amellett, hogy a világ egyik legnagyobb és legfontosabb városa.

Az elég nagy baj mindenkinél ha beteg, már önmagában is. Különösen ha állapota kifejezetten rossz, ráadásul nehezen gyógyuló, vagy szélsőséges esetben gyógyíthatatlan. Mindegyikre látunk példát a Covidtól függetlenül is.

Hagy emeljem ki a legfontosabb mondanivalót. Ha valaki a betegségét kifejezetten az anyagi haszonszerzés céljából „reklámozza”, ezt valamiféle „erényként” tünteti fel, az etikátlan, gusztustalan és akkor még nagyon finom voltam.

Egyre gyakrabban találkozunk a jelenséggel a hétköznapjainkban. De a napi híradásokban biztosan. Megverte, leütötte, megszúrta, cserben hagyta. Ami még szomorúbb – bár erre nem igazán vannak fokozatok – a nyílt utcán.

Tele az internet, na meg a valamire való „magánbeszélgetések” is azzal, hogy mindenki biztos a dolgában, és majd ő megmondja a tutit. Így van ez a focival (jó, most épp a kézilabdával) a coviddal, a „zorbánnal” a „gyurcsánnyal”, meg a bánatos jó ég tudja, hogy mivel. Na, az is igaz, hogy ezek a „jelenségek” bármennyire is az orrunk előbb vannak, mi „kisemberek” egyesével vajmi keveset tehetünk ellenük, nem hogy értük. Na de valljuk be, a fotelből nagyon kevés kárt tudnánk okozni egy lájkkal vagy beszólással. És a mi a legfontosabb: egy virtuális reakcióval olyan nagyon nekünk se tudnak ártani, legalábbis közvetlenül nem.

Szinte soha nem foglalkozom direktben a politikával, így most sem teszem ezt, legalábbis nem szó szerint. Mondjuk a kutyapártot felemlegetve nehéz is bármit komolyan mondani.

Mindig is későn érő típus voltam, így a ’80-as évek elején (középiskolás koromban) még nem nagyon értettem a következő idézetet.

Hobo: Le kell menni kutyába!
Légy a kutyák királya!
Ne királyok kutyája!

Ez a farhát-szindróma olyan gyorsan futott végig az országon, mint a koronavírus. Még a mémek száma is megközelítette a két közéleti téma emlegetettségét. Pedig ez utóbbi intézkedés már önmagában is mém.

Biztos vagyok benne, hogy a téma még sokáig terítéken lesz, ezért senki nincs elkésve, akinek van még mondanivalója ezzel kapcsolatban. A választásokig biztosan. Még lehet, hogy tanúi leszünk olyan statisztikáknak is, amelyekből világosan kiderül, hogy hány csirkének kellett feláldozni magát a hatósági árazás oltárán.

Egy újabb „boldogújév” ért véget. Legalábbis ezzel a szlogennel indítottuk útnak tavaly ilyenkor. Aztán lett amilyen lett, amilyen szokott. Hol jobb, hol rosszabb.

Korábban felemlegettem néhány szerencsehozót. Most néhány testközeli jó barátot is be tudok mutatni. Emlegettem már a családunkban eluralkodott kreatív vonalat, ennek most újabb bizonyítékai költöztek be a karácsonyi meglepetések sorába. Innen nőttek ki, mint BÚÉK figurák.

Semmi se „normális”! De gyorsan hozzáteszem, hál’ Istennek! De miért is kellene mindenkinek azonos módon megélni, egy dátum szerint (majdnem) egységesített, de mégiscsak szerteágazó ünnepet.

Tisztelt olvasóim, a határokon innen és túl! (Igen, az utóbbiakból egyre többen vannak.) Szerencsére sokaknak már nem szorul magyarázatra, hogy a klasszikus mondatokat – amelyekkel ez az írás is indult – nem kell folyamatosan szajkózni. Tudom, hogy az idő előre haladtával szinte automatikus (lenne) ismételgetni. De azt is megtapasztaltuk, hogy azzal nem vagyunk előrébb.

Ki hagyott már egy kiskanalat, egy bögrét, egy kávés poharat az iroda folyosójának végen, a teakonyhában? (Azzal a felütéssel: csak egy pillanat, mindjárt jövök.)

Senki nem szeret mosogatni, (én sem) de ez még otthon is az a vállalható kategória, amibe én is be szoktam szállni! Egyrészt mert hivatalosan erre nincsenek kiosztott szerepkörök. Még akkor sem, ha tudat alatt azért ennek a tevékenységnek az elosztása nem feltétlenül arányos (és igazságos). Másrészt, én se szeretem sokáig nézegetni a „csetrest” magam körül.

Kisebb nagyobb megszakításokkal, többféle módon kerültünk kapcsolatba a pedagógusokkal az életünk során. Olyan azért ritkán fordult elő, hogy értük tüntessenek. Eddig!

A hírekben leginkább olyan tudósításokkal találkoztunk, amelyek a fizetésükkel függtek össze, vagy óraszámban illetve az osztálylétszámban voltak eltérő álláspontok. Ezt mintegy kiegészítették az iskolabezárások vagy a szegregáció. Vagy, hogy a hosszú nyári szünetet arányba lehet e állítani a késő estébe nyúló dolgozatjavítással… Hol ők nyúlnak a mai „modern” korban már elavultnak tűnő nevelési módszerekhez, hol őket verik meg. „Meg ilyesmik...” Az utóbbi évek elemeit pedig a távoktatásból adódó helyzet alkotta. Mindezekből az következik, hogy ez a népes csoport egyfajta szeleppé vált a külső szemlélők nézőpontját illetően. De kiderült, hogy ők sem bírnak el mindent, vagy inkább úgy helyes: rajtuk sem lehet mindent levezetni.

A meggyőzés eszközei nagyon fontosak egy konfliktusban, egy vitában, de bármilyen más kétes kérdésben is. Már ha a cél a megoldás keresése. De valóban ezt szeretnénk?

Egyre többen válnak megmondó emberré, miközben ugyancsak nagyon sokan határolódnak el a COVID-19 kommunikációjával kapcsolatban. De kérdezem én: Aki eddig nem oltatta be magát, azt miféle eszközzel lehet meggyőzni? Ha az oltás önkéntes, akkor az ezzel kapcsolatos „ráhatási” technikák meddig mehetnek el? Főleg úgy, hogy egy bizonyos határon túl ezek már kényszerintézkedések.

A télapó a legtöbb helyre idén sem szánon érkezik, mint ahogy már megszoktuk az utóbbi időben. Igaz, neki eddig sem a hó hiánya okozta a legnagyobb problémát. Most azt vizsgáltuk, hogyan küzdött meg a lőerőkkel.

A "nagyszakállú" eljövetelét mindig meghatározták a különféle hanghatások. A száncsengő csilingelése, a patkó dobogása, a jellegzetes ho-ho-ho-hó kiáltásról nem is beszélve. De a technika vívmányai, az élet felgyorsulása ma már megköveteli, hogy az eddig is mérhetetlen sebességgel suhanó szánnál is nagyobb tempóra kapcsoljon az „öreg”. (Pedig a közlekedéssel eddig is akadtak gondjai.)

Még messze az év vége, hogy elkezdjünk évet értékelni. De ha a kereskedelmi láncok már októbertől a télapót várják, ne csodálkozzunk, hogy felborul az időérzékünk.

Egy születésnap persze egészen más. Ez adott naphoz kötődik, így csak egy kicsit lehet ide-oda tologatni a megünneplését, hogy minden meghívott egyszerre érjen rá. Hogy a két felütés hogyan kapcsolódik egymáshoz? Na, ezt kell a legkevésbé megmagyarázni. Egy kilenc gyertya fényével bevilágított estén sok olyan esemény is szóba kerül, amelyet már nehéz lenne egy kézlegyintéssel elintézni.

Már mi sem tudjuk néha, hogy a rohanó világunkban a köszönés „jelenléte” vagy elmaradása a kapkodásnak vagy az udvariasságnak/udvariatlanságnak a megtestesítője. A nagy „modernitásban” már egy üdv, vagy „csá” is legalább annak jele, hogy észrevettük a másikat

Soha nem gondoltam volna, hogy a köszönésről is sorozat születik majd, de úgy látszik ez az élet (t)rendje. Ez ugyanis már a harmadik rész. (Az első kettő itt és itt olvasható.)

Többen nem értik, miért válik olyan embernek a fóbiájává a köszönés, aki néha maga sem tudja, hogy reggel van vagy este. Kétségtelen, (főleg a megrövidült nappaloknak köszönhetően) ha végigmegyek a cégnél az udvaron, munkába jövet és menet is sötét van. Én meg már néha a fejemben is képtelen vagyok világosságot gyújtani. Bevallom, bajban vagyok időnként, hogy a napi többszöri találkozást lehetővé tevő munkakör gyakorlása során, kinek köszöntem már a cégnél, és kinek nem. Ez az 500 fős merítésnél azért (talán) „elhanyagolható”. Biztos van, hogy valakivel szemben elmarad az első. Rajta meg az nem igazán segít, ha másnál duplán vagy triplán pótolom be.

A bejegyzés címe már a film megtekintése előtt megszületett, jelezve, hogy megnéztem. (Illetve akkor még csak azt, hogy meg fogom nézni.) Aztán a képsorokat nézve azon kaptam magam, hogy annyira nem is ütöttem mellé a cintányérnak!

Sokféle indokot lehetne felhozni arra, hogy valamit megteszünk vagy nem. Ha nincsenek épeszű okok, akkor életbe léptetjük az 50%-os szabályt. Vagy így lesz, vagy úgy. Így történt ezzel a filmmel is. Vagy megnézzük, vagy nem. Mi igen, megnéztük! Rögtön adódik is rögtön a kérdés: miért?

A múlt héten csak csütörtökön tudatosult bennem, hogy miért lehet reggelente gyorsan, célirányosan, majdhogynem idő előtt beérni a munkahelyre. Hát persze, nem volt iskola! (Pénteken meg szabira mentem: Zárjon be a gyár!)

Amikor a téma ötletét adó beszélgetést elkezdtük a reggeli kávézásnál, arra gondoltam, majd írok egy „Hírcsárda” jellegű bejegyzést, ez majd felvidítja a hétvégémet. Aztán, ahogy tovább ragoztuk a dolgot, kiderült, hogy akár komolyra is fordulhatna a dolog. Végül is csak a cím maradt bulvárosan hangzó!

Ismét elérkezett a tökölős „ünnepkör” ideje. Tudomásul kell venni, hogy bennünket is behálózott. A szabad világ előnye viszont, hogy mindenki személyre szabva (át)értelmezheti.

Tavaly óta nem sokat változott a világ, de azért ne dugjuk a homokba a fejünket, A világ színesedését azzal nem fogjuk megakadályozni, hogy nem vesszük észre a „fejlődést”, vagy legalábbis a változásokat a különféle szokások, hagyományok elterjedése miatt. Még akkor sem, ha bizonyos árnyoldalakat értetlenül nézünk.

Újabb árucikk került a figyelem középpontjába. Egy olyan lötty, ami eddig tömegcikknek számított. Olcsó (volt), és minden sarkon kapható (volt). Nem is foglalkozott vele a kutya sem. Eddig!

Szerintem még mindig sokan vannak, akik azt sem tudják, eszik e vagy isszák. Illetve – a szokatlanul nagy sajtóvisszhang miatt – csak most keresnek rá, hogy mi ez az újabb cirkusz már megint. Tulajdonképpen igazuk van, hiszen a legtöbben közvetlenül nem találkoztak vele. A legtöbb embernek benzines autója van. Így csak röhögnek a markukba, hogy a „kormosok” tulajdonosai most jól megszívták. (Vagy legalábbis meg fogják.) Igen ám, de itt jönnek a közvetett kapcsolatok, amit a „színtiszta” benzinfalók tulajdonosai is érezni fognak. A fuvarozás (nagyságrendileg) ugyanis dízel alapú, így a probléma máris mindenkit érinthet.