Aki olvasta „Az elme gyilkosai” trilógiát, talán másképp viszonyul ehhez a filmhez, mint a többi földi halandó. (Jó-jó, most én is olyan korszakomat élem, hogy mindent „lefordítok” Duncan Shelley egyik legsikeresebb alkotásából a hétköznapok világába.) Bár a könyv egy eleinte láthatatlan hatalomról beszél, itt mindenki tisztában van a „felső kaszt” létezésével, eszközeivel és módszereivel. Hová vezethet, ha van a társadalomnak egy olyan rétege, akik jólétben élnek? Unatkoznak. Ha unatkoznak, ki kell találni nekik valamit, amivel elfoglalhatják magukat. Mondjuk valami játékot. Ráadásul olyat, ami valóságosnak tűnik. Igen nevezhetjük akár valóságshow-nak is, csak félek, hogy azon olvasóim, akiknek az a szó már önmagában is egyfajta Istenkáromlás, azonnal elnavigálnak innen.

„Tiszteletreméltó” olvasóimtól hallottam már olyan véleményt, hogy én soha nem nézek meg egy „normális” filmet. (A miértre pedig szoktam utalásokat tenni.) Hááááát tessék! Sőt, a „normális” filmhez, most egy „normális” partner is társult. Ha a – hétköznapi – ember azt hallja, hogy egy film Oscar-díjas, akkor az két dolgot jelenthet. Vagy csúcs szuper, vagy nagyon sz@r. Előbbire példa mondjuk a „Táncolókkal farkaló” „Farkasokkal táncoló” című és igencsak figyelemre méltó alkotás. Az utóbbiakat meg fedje jótékony homály. A mostani mozi kiválasztása pedig még a díjkiosztó előtt történt, a valódi élményt viszont már az „aranyozott szobrocska” árnyékában élhettük meg.

Manapság mindenre lehet fogadni. Rengeteg játék alapja, vagy éppen utolsó fázisa a fogadás. De tehetünk újévi fogadalmakat is, amit a legritkább esetben szokás betartani. Sokat szerint mindez csak játék. Persze a játék is csak úgy igazi, ha komolyan vesszük. A fogadásnak azonban van egy speciális fajtája. Bár egy felemelő dologról van szó, mégis némi szomorúsággal írom le, hogy speciális. Pedig ennek kellene a „normálisnak” lenni. Ez a hűség. Ezt persze meg lehet fűszerezni még házassággal, vagy egyéb „kiegészítővel”, de ez már tényleg csak hab a tortán.

Ritkán olvasok bele a mások véleményét tartalmazó kritikákba a neten, mielőtt leírnám a sajátomat. De most muszáj volt, legalább egy kicsit. Csak nekem volt olyan érzésem, hogy a mai „modern” James Bond nem egy legújabb kori találmány? De meg is nyugodtam, nem vagyok (teljesen) megbolondulva. Persze ennek kapcsán akár egy „tyúk és tojás” típusú eszmefuttatást is levezethetnénk, de ennek nem sok értelme lenne. Mint ahogy a madárvilág eredetét firtató kérdéskör is már unalmas, a „szuperhősök” létezésének szükségessége is erősen megkérdőjelezhető. Egyet biztosan tudhatunk, az őstojás (vagy az őstyúk) körüli világot még nem örökíthette meg mai „modern” korunk valamelyik képrögzítésre is alkalmas technikai vívmánya – szerencsére.

Brazíliában is nagy lelkesedéssel figyelik a Magyarországról érkező híreket, melyek szerint labdarúgó válogatottunknak reális esélye van arra, hogy ott lehet a 2014-es világbajnokságon. A dél-amerikai ország nemzeti jelképe, máris példát vett az új magyar ikon – Szente Vajk – jellegzetes testtartásáról. A Brazil Labdarúgó Szövetség ígéretet tett arra, hogy sikeres magyar szereplés esetén piros, fehér, zöldbe öltöztetik a Cukorsüveg hegy tetején található szobrot, melynek árnyékából a magyar műsorvezető világgá kürtölheti: „Magyarország, szeretlek!”

Végre megint moziztunk egy kicsit. Már úgy értem, amiből írás is született. (Ugyanis volt egy „kis” Sherlock Holmes is a héten, de még nem dolgoztam fel annyira az alfa állapotban megélt élményeket, hogy írjak is róluk.) Lényeg, hogy minden adott volt egy újabb mozgóképes kikapcsolódáshoz, még ha ehhez a kétdimenziós világba is kellett menekülni. Volt ugyan téli hideg, de ezt lehetett ellensúlyozni nagyanyáink klasszikusával: „Kabát, kesztyű, sapka sál”. Sőt ezektől egész gyorsan meg is lehetett szabadulni, amikor a pláza melegsége erre rásegített.

Bár a kezdeti örömök gyorsan alább hagytak. A történet „lényegi” része vontatottan és egy borzasztóan elcsépelt (táskacserés) alaphelyzet-beállítással kezdődött. Ezt még megfejelték néhány unalmas párbeszéddel. Még jó hogy kitartott a kuki-kóla mennyiség erre az időszakra. (Na jó, egy kicsit még lenyúltam a „szomszédom” nachos-ából is…) De ezeken most is legyünk túl, és filmezzünk végre!)

Ha egy iromány már rögtön magyarázkodással kezdődik, az még az álmoskönyvek szerint sem jelent jót. Mégis azt kérem, mielőtt valaki az egyházügyi államtitkárhoz, az erkölcsrendészethez, esetleg magához, Szalai Annamáriához fordulna, inkább olvasson tovább. Annál is inkább mert nem feltétlenül szükséges, hogy a címben felsorolt „egyén(iség)ek" bármilyen módon is kapcsolatba kerüljenek egymással. Mégis van bennük valami közös. Ilyenkor az év végén mindenki értékel, összegez, (kivon) és ami nem jött össze az idénre, azt betervezik jövőre is. (Ebből is látszik, hogy az általános világvége elméletek elég hamar megdőlni látszanak. Nem is véletlen, hogy akik ebben utaznak, az utóbbi időben kevesebb nyilvánosságot kapnak – vagy legalább is egyre inkább kiröhögik őket.)

Félreértés ne essék, nem akarom még temetni a fenyőünnepet, de ha már az előző írás a karácsony-várásról szólt, akkor lépjünk tovább. Illetve mégse szaladjunk ennyire előre. Ha valakinek nem jött volna be a sarokfenyő, akkor annak a találékony „magyar” kereskedőláncok kínálnak más megoldásokat is. Ebből is csak az látszik, hogy mennyire le vagyunk maradva a karácsonyfa-(sz)-állítási szokásokkal. Persze az is lehet, hogy a multik csak a „lelkes” természetvédőknek akarnak egy kicsit puncsolni. (Jaj, „ezek” meg nehogy megsértődjenek a „sötétzöldek” kifejezésen, különösen most, amikor a színpaletta ezen besorolása erősen az IGAZI fenyőfa kategóriához hasonlítja őket.

Bármennyire is gyorsan telt el a 2011-es esztendő, többször sikerült olyan termékekbe belefutni, amelyektől – finoman szólva – égnek áll az egyre inkább őszülő hajam. (Buborékot köp(ül)ő medence, víz alatti mp3 lejátszó, vagy akár a melltartó-tartó.) Sőt, a múlt karácsonykor a szó szoros értelmében is sikerült „felfegyverkezni” egy épületes baromsággal. (Itt olvasható, ha valaki lemaradt volna, a legutóbbi szeretetünnepről.) Kérdezték is az ismerőseim, hogy mennyi időt töltök ezeknek a magasztos témáknak a felkutatásával. A válasz egyszerű, semennyit. Belefér a hétköznapokba. Csak egy kicsit kell más szemmel nézni a világot. Vagy, – mint a mai téma is bizonyítja – elég a facebook-ot lesni, mert a képet onnan „loptam”. Lapozz csak tovább...!

Az alábbi történetek akár önmagukban is megállnák a helyüket. A címben megfogalmazott különlegesen szép téli csapadék azonban arra ihletett, hogy csokorba gyűjtsek látszólag ellentétes hangulatú írásokat. A karácsony csak a népi mondások szerint fekete vagy fehér. Csakúgy, mint sokféle, a hétköznapokon elénk táruló, megoldásra váró „feladvány”. Talán azon kevés ünnepek egyike közeleg, amikor mindenkinek van lehetősége (előtte, közben vagy utána) arra, hogy egy kicsit elgondolkodjon a világ dolgain. Ezen közben szinte természetes, hogy a hangulatunk (is) olyan egyszer fenn, egyszer lenn. A hópelyhek a természet csodái, hiszen alakjuk, méretük ahány, annyi féle. Mégis jól megférnek egymás mellett. Íme, a négy történet, amelyben megjelennek mai „modern” világunk elektronikus alapelemei, megnyílnak a határok, szerepet kapnak az önálló gondolatok, és megidézhetjük kedvenceinket.

"Itt van az ősz, itt van ujra" – emlegetjük gyakran a Petőfi klasszikust, némi romantikus háttérgondolattal. Pedig valljuk be őszintén nem sokan vagyunk, akik szeretik ennek az évszaknak a beköszöntét. Mondjuk egy iskola előtt állva akár 100%-os is lehet egy nem is olyan különleges felmérés eredménye, ha arra keressük a választ, hogy mennyire kívánják megtenni az érintettek a következő lépést. A szülőkről meg nem is beszélve, főleg ha az anyagi oldalát nézzük a dolognak. De ne csak szülői szemmel nézzük, főleg ne azokéval, akik (hobby)terepjáróikkal hordják csemetéiket a jelzett oktatási intézménybe. Nekik ugyanolyan egyszerű mozdulat a bankkártyájukat végighúzni a töltőállomások termináljain, mint máskor. Legfeljebb az SMS után telefonjuk kijelzőjét egy kicsit jobban megzavarja a megjelenő összeg.

Újabb (bő) fél év telt el azóta, hogy legutóbb állítottuk az óránkat. Akkor előre. A médiumok azonban még mindig nem tanulták meg, hogy elég ezt a dolgot egy szimpla hírként közölni. Jó, értem, fontos hír. Tegyék akkor vezető helyre. „Kreatív” kormányunk újabb burkolt vagy nyílt adóemelési terveinek promóciója elé. De könyörgöm!  Hagyják a több mint harminc évvel ezelőtti (akkor talán még valós, bár…) takarékossági statisztikákat, meg egyéb ideológiai megközelítéseket. Főleg, hogy újat meg végképp nem tudnak mondani. Akit (még) érdekelnek az ezzel kapcsolatos dolgok, majd utánanéz…

Én se ragoznám tovább. Másfél évvel ezelőtt még megpróbáltam egy kissé könnyedebb stílusban megfogalmazni a gondolataimat. Nyilván nem abban a hitben, hogy ettől majd bármi is megváltozik. Mondjuk úgy a magam „szórakoztatására”. De, ahogyan az előbb leírtam, aki nem tud újat mondani, az ne ismételgesse, így én sem teszem. De aki utána akar nézni, vagy még nem olvasta, az most megteheti, ha ide kattint.

Azóta azért történt valami… Az oroszok kijelentették, hogy ez lesz az utolsó. Tudom, az az idő már elmúlt, amikor rájuk hallgattunk. Bár néha lehet, érdemes lenne azért meggondolni…

Aki meg kitalálta, állítgassa, ha már nincs más, amit tudna!

 (vagy legalább becsüljük meg, aki szeretne)

Hol lehet manapság a legtöbbet keresni? Bankszektor, biztosítási ágazatok, kereskedelmi cégek, különösen azok, amelyek kiemelt termékeket forgalmaznak (olaj, gáz, gyógyszer, stb.). De említhetnénk szinte bármelyik cég topmenedzsereit vagy egyszerűen csak vezetőit egy bizonyos szint felett. Jól van ez így? Jól hát, illetve… vagy nem, de ebbe most ne menjünk bele. Manapság minden fiatal főiskolára, egyetemre akar járni. Jól van ez így? Nem (biztos), de most ezt se ragozzuk. Már lassan egy diplomának (csak) akkora értéke lesz, mint 20-25 évvel ezelőtt az érettséginek. Itt nem teszem fel a kérdést, mert a válasz (viszonylag) egyértelmű. Kérdezek akkor mást. Akkor ki fog dolgozni? Ja, és hol?

A mostani történetet három-négy mondatban el lehetne intézni, talán még hatásosabb is lenne. De ha az ember sokat van otthon, akkor ráér nézelődni a neten, ahelyett, hogy valami „normális” elfoglaltságot találna magának. Sőt még tesz hozzá egy lapáttal, hogy a saját hülye történetét is világgá kürtölje. Az eset jogi hátterét szándékosan nem hozom előtérbe, mert a témában mostanában rengeteg írás született, és mint mindennek, ezeknek is csak mocskolódás lett a vége. Ez viszont így is kezdődött!

A helyszín: hétköznapi kereszteződés, kis forgalom. Autós áll a lámpánál, kis ívben jobbra akar fordulni. Egyszerre kap zöldet a gyalogátkelőhelyen közlekedőkkel. A szemben levő oldalról elindul egy kerékpáros (nyeregben, tekerve a zebrán).

- Autós: Nem tudsz leszállni, baszd meg?

- Kerékpáros: Ha leszállok, lassabban érek át.

- Autós: Baszd meg!

Mivel a kereszteződés közelében senki más nem volt, 6, azaz hat másodperc után mindenki folytatta útját.

A történetet elküldtem egy országosan ismert fórumra is. Az indulatoktól sem mentes hozzászólásokat az alábbi blogon olvashatjátok: http://autozz.blog.hu/2011/10/15/suru_karomkodas_a_zebranal

„Csak zabálni dolgozni kell és kefélni, mint George Clooney!” (Kösz, jav. még jó, hogy ketten láttuk!) Hatásos felvezetés, (is lehetne) de a komolyságtartalma ennek is csak annyi, mint az „Aki másnak kerbe kenész, annak fityereg a retymety fütyű” típusú okosságok. Csak hogy ennek a filmnek az egyik sarkalatos pontja, hogy egy olyan örökké megválaszolhatatlan kérdésre próbáljon magyarázatot találni, hogy mit kezdjen egymással egy fiú meg egy lány, ha nyíltan nem merik felvállalni az érzéseiket. Az még csak hagyján, hogy a külvilágot megpróbálják félrevezetni. De hogy magunknak miért kell hazudni…?

Akik egy kicsit is ismernek, tudják, nem vagyok nagy pedagógusbarát. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna kedvenc tanáraim. Ők azonban valószínűleg először emberek voltak a szememben, és utána tanárok, még ha a két dolog nem is kell, hogy oly távol essen egymástól. Amikor kiválasztottuk a filmet már közeledett az iskolakezdés, valahogy mégsem ugrott be, hogy milyen aktualitása is lenne a történetnek. Végül is kettőnk közül nem én voltam érintett az ügyben… legalábbis közvetlenül. Bár ha azt vesszük alapul, hogy a jó pap is holtig tanul, (aztán mégis hülyén hal meg…)

Akik rendszeresen olvassák az írásaimat, vagy figyelemmel kísérik tevékenységemet a facebook-on, láthatják, hogy időnként azzal „zaklatom” őket, hogy tetszésnyilvánításukat mások számára hozzáférhetően is tegyék közzé. Például olyan nagy fizikai megterhelésre buzdítom őket, hogy mutatóujjukkal gyakoroljanak nyomást az egerentyűjük bal gombjára. (Persze a megfelelő helyen és időben…)

Mesék, szólások, mondá(so)k – avagy minden, amit eddig nem láttunk

Így a mini sorozat vége felé közeledve megállapíthatjuk, hogy az élet minden területén tudunk olyan példákat hozni, amelyek összefüggésbe hozhatók a nézőkénkkel. Sőt nem csak a valódi életünk, hanem a mesevilág is tele van olyan főszereplőkkel, akik a nevük miatt kerülnek most látótérbe. Gondoljunk csak a csillagszemű juhászra, vagy akár Kökényszemű Katicára. Emlékeztek még melyik mesében szerepelt a kisasszony? (Nem, nem, nincs segítség, tessék visszatekinteni a múltba!)

(A szem, mint múzsa)

(Látunk, amit látunk – vagy éppen nem…)

Csak az kezdjen bele az olvasásba, aki nagyon ráér. Ja… és jók a szemei!!!

Ki ne emlékezne gyermekkorunk egyik jól ismert játékára a szembekötősdire. Egyik nagy kedvencem dalban is megörökítette a múlt emlékeit. (Neoton: Szembekötősdi) Ezen kívül számtalan olyan játékot játszottunk, amikor – ha csak képletesen is – de elvesztettük a szemünk világát. Az már más kérdés, hogy továbbgondolva a történetet, mindig kiolvashatunk belőle valami napi aktualitást is. De mi, – akik abban a „szerencsés” helyzetben vagyunk, hogy „ideiglenes vakságunkat” bármikor visszaállíthatjuk, – továbbra is csak játszunk a gondolattal. Persze mai „modern” világunkban is sok olyan dolgot élünk át, amit talán jobb lenne nem is látni.

Mindig vannak új olvasók. Különösen akkor van ennek jelentősége, ha tudván tudja az ember, hogy valakinek éppen akkor kell (írásban is) bemutatkozni, amikor egy meglehetősen érzékeny téma van terítéken, ráadásul elég sajátos hangnemben. Káromkodásban mindig is jól álltunk. De erre büszkének lenni balgaság lenne. Csakúgy, mint arra hogy nagyon sok negatív színben feltüntető statisztikai táblázaton foglalunk el „elismerésre méltó” helyet. (Alkoholizmus, öngyilkosság brrrrr…) Persze ennek a nyelvi „sajátosságnak” is meg vannak az előnyei. Jelesül, ha amerikai filmet nézünk. Amerika a kommunikációnak ebben a formájában is a szabadság hazája. De jó is nekünk, hogy az elhangzottakat teljes átéléssel és minden különösebb megerőltetés nélkül ültethetjük át a saját nyelvezetükre, még ha jótékony fordítói segítséggel is. Azért nem biztos, hogy szerencsés egy egész estét végig „fucking”-olni elméletben és a fizikai valóságban sem.

Aki egy picit is ismer, – legalább annyira, amennyire a sokak által imádott/szidott facebook egy (görbe) tükröt tart – az tudhatja, hogy a nevezett közösségi portálon időről időre megjelentetem az írásaimat. Igaz, ezek egy kissé furának tűnő környezetbe vannak ágyazva. Saját blogom, a lepcsohazonkivul.blog.hu lehetőséget biztosít a számomra, hogy megosszam élményeimet, és (időnként) tanulságos gondolataimat a világgal. 

Mondják, – elsősorban azok, akik saját magukból indulnak ki – hogy az ismeretlenség álcája mögé bújva mindenféle felelősségvállalás nélkül lehet osztani az „észt”. Na, az ilyenek a trollok, bértollnokok, meg még a fene tudja milyen jelzővel illetendő „jószágok”, akik inkább valami mást vennének a kezükbe, mint egeret meg billentyűzetet…