(vagy legalább becsüljük meg, aki szeretne)

Hol lehet manapság a legtöbbet keresni? Bankszektor, biztosítási ágazatok, kereskedelmi cégek, különösen azok, amelyek kiemelt termékeket forgalmaznak (olaj, gáz, gyógyszer, stb.). De említhetnénk szinte bármelyik cég topmenedzsereit vagy egyszerűen csak vezetőit egy bizonyos szint felett. Jól van ez így? Jól hát, illetve… vagy nem, de ebbe most ne menjünk bele. Manapság minden fiatal főiskolára, egyetemre akar járni. Jól van ez így? Nem (biztos), de most ezt se ragozzuk. Már lassan egy diplomának (csak) akkora értéke lesz, mint 20-25 évvel ezelőtt az érettséginek. Itt nem teszem fel a kérdést, mert a válasz (viszonylag) egyértelmű. Kérdezek akkor mást. Akkor ki fog dolgozni? Ja, és hol?

A mostani történetet három-négy mondatban el lehetne intézni, talán még hatásosabb is lenne. De ha az ember sokat van otthon, akkor ráér nézelődni a neten, ahelyett, hogy valami „normális” elfoglaltságot találna magának. Sőt még tesz hozzá egy lapáttal, hogy a saját hülye történetét is világgá kürtölje. Az eset jogi hátterét szándékosan nem hozom előtérbe, mert a témában mostanában rengeteg írás született, és mint mindennek, ezeknek is csak mocskolódás lett a vége. Ez viszont így is kezdődött!

A helyszín: hétköznapi kereszteződés, kis forgalom. Autós áll a lámpánál, kis ívben jobbra akar fordulni. Egyszerre kap zöldet a gyalogátkelőhelyen közlekedőkkel. A szemben levő oldalról elindul egy kerékpáros (nyeregben, tekerve a zebrán).

- Autós: Nem tudsz leszállni, baszd meg?

- Kerékpáros: Ha leszállok, lassabban érek át.

- Autós: Baszd meg!

Mivel a kereszteződés közelében senki más nem volt, 6, azaz hat másodperc után mindenki folytatta útját.

A történetet elküldtem egy országosan ismert fórumra is. Az indulatoktól sem mentes hozzászólásokat az alábbi blogon olvashatjátok: http://autozz.blog.hu/2011/10/15/suru_karomkodas_a_zebranal

„Csak zabálni dolgozni kell és kefélni, mint George Clooney!” (Kösz, jav. még jó, hogy ketten láttuk!) Hatásos felvezetés, (is lehetne) de a komolyságtartalma ennek is csak annyi, mint az „Aki másnak kerbe kenész, annak fityereg a retymety fütyű” típusú okosságok. Csak hogy ennek a filmnek az egyik sarkalatos pontja, hogy egy olyan örökké megválaszolhatatlan kérdésre próbáljon magyarázatot találni, hogy mit kezdjen egymással egy fiú meg egy lány, ha nyíltan nem merik felvállalni az érzéseiket. Az még csak hagyján, hogy a külvilágot megpróbálják félrevezetni. De hogy magunknak miért kell hazudni…?

Akik egy kicsit is ismernek, tudják, nem vagyok nagy pedagógusbarát. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna kedvenc tanáraim. Ők azonban valószínűleg először emberek voltak a szememben, és utána tanárok, még ha a két dolog nem is kell, hogy oly távol essen egymástól. Amikor kiválasztottuk a filmet már közeledett az iskolakezdés, valahogy mégsem ugrott be, hogy milyen aktualitása is lenne a történetnek. Végül is kettőnk közül nem én voltam érintett az ügyben… legalábbis közvetlenül. Bár ha azt vesszük alapul, hogy a jó pap is holtig tanul, (aztán mégis hülyén hal meg…)

Akik rendszeresen olvassák az írásaimat, vagy figyelemmel kísérik tevékenységemet a facebook-on, láthatják, hogy időnként azzal „zaklatom” őket, hogy tetszésnyilvánításukat mások számára hozzáférhetően is tegyék közzé. Például olyan nagy fizikai megterhelésre buzdítom őket, hogy mutatóujjukkal gyakoroljanak nyomást az egerentyűjük bal gombjára. (Persze a megfelelő helyen és időben…)

Mesék, szólások, mondá(so)k – avagy minden, amit eddig nem láttunk

Így a mini sorozat vége felé közeledve megállapíthatjuk, hogy az élet minden területén tudunk olyan példákat hozni, amelyek összefüggésbe hozhatók a nézőkénkkel. Sőt nem csak a valódi életünk, hanem a mesevilág is tele van olyan főszereplőkkel, akik a nevük miatt kerülnek most látótérbe. Gondoljunk csak a csillagszemű juhászra, vagy akár Kökényszemű Katicára. Emlékeztek még melyik mesében szerepelt a kisasszony? (Nem, nem, nincs segítség, tessék visszatekinteni a múltba!)

(A szem, mint múzsa)

(Látunk, amit látunk – vagy éppen nem…)

Csak az kezdjen bele az olvasásba, aki nagyon ráér. Ja… és jók a szemei!!!

Ki ne emlékezne gyermekkorunk egyik jól ismert játékára a szembekötősdire. Egyik nagy kedvencem dalban is megörökítette a múlt emlékeit. (Neoton: Szembekötősdi) Ezen kívül számtalan olyan játékot játszottunk, amikor – ha csak képletesen is – de elvesztettük a szemünk világát. Az már más kérdés, hogy továbbgondolva a történetet, mindig kiolvashatunk belőle valami napi aktualitást is. De mi, – akik abban a „szerencsés” helyzetben vagyunk, hogy „ideiglenes vakságunkat” bármikor visszaállíthatjuk, – továbbra is csak játszunk a gondolattal. Persze mai „modern” világunkban is sok olyan dolgot élünk át, amit talán jobb lenne nem is látni.

Mindig vannak új olvasók. Különösen akkor van ennek jelentősége, ha tudván tudja az ember, hogy valakinek éppen akkor kell (írásban is) bemutatkozni, amikor egy meglehetősen érzékeny téma van terítéken, ráadásul elég sajátos hangnemben. Káromkodásban mindig is jól álltunk. De erre büszkének lenni balgaság lenne. Csakúgy, mint arra hogy nagyon sok negatív színben feltüntető statisztikai táblázaton foglalunk el „elismerésre méltó” helyet. (Alkoholizmus, öngyilkosság brrrrr…) Persze ennek a nyelvi „sajátosságnak” is meg vannak az előnyei. Jelesül, ha amerikai filmet nézünk. Amerika a kommunikációnak ebben a formájában is a szabadság hazája. De jó is nekünk, hogy az elhangzottakat teljes átéléssel és minden különösebb megerőltetés nélkül ültethetjük át a saját nyelvezetükre, még ha jótékony fordítói segítséggel is. Azért nem biztos, hogy szerencsés egy egész estét végig „fucking”-olni elméletben és a fizikai valóságban sem.

Aki egy picit is ismer, – legalább annyira, amennyire a sokak által imádott/szidott facebook egy (görbe) tükröt tart – az tudhatja, hogy a nevezett közösségi portálon időről időre megjelentetem az írásaimat. Igaz, ezek egy kissé furának tűnő környezetbe vannak ágyazva. Saját blogom, a lepcsohazonkivul.blog.hu lehetőséget biztosít a számomra, hogy megosszam élményeimet, és (időnként) tanulságos gondolataimat a világgal. 

Mondják, – elsősorban azok, akik saját magukból indulnak ki – hogy az ismeretlenség álcája mögé bújva mindenféle felelősségvállalás nélkül lehet osztani az „észt”. Na, az ilyenek a trollok, bértollnokok, meg még a fene tudja milyen jelzővel illetendő „jószágok”, akik inkább valami mást vennének a kezükbe, mint egeret meg billentyűzetet…

Ha egyetlen mondattal „kellene” jellemeznem a látottakat, nem lenne nehéz dolgom. Szegényebb lettem egy álommal, gazdagabb egy élménnyel. Miért mondom ezt – tőlem talán egy kicsit szokatlan módon – már a beszámoló elején? A Harry Potter egy különleges helyzetben levő „csodabogár”. Jó, jó, azt én is tudom, hogy először könyv formájában jelenik meg a regények jelentős része, és utána filmesítik meg őket. Ez a fiú azonban – az AD/DC védjegyévé vált emblémával a homlokán – különös álomvilágba kergetett bennünket. Hosszú-hosszú éveken keresztül töltöttünk álmatlan éjszakákat az olvasással, de aki gyorsan olvasott, az meg cifrákat álmodhatott utána. A moziba is inkább csak azért tértünk be, hogy igazolva vagy éppen cáfolva lássuk elképzelésünket a varázslóvilág titkairól.

Mintha egy nyugdíjas találkozóra érkeztünk volna, jutott az eszembe/fejembe „számtalan szebbnél szebb gondolat” így első megközelítésben, amikor beléptünk kecskeméti múzeumkertbe. De aztán csak magamra kellett néznem, hogy ott még azért nem tartunk. Fúj, megint ez az önteltség, ahelyett, hogy inkább a lányokra figyeltem volna, akik elkísértek az örök Tini előadóestjére. Mindenkit megnyugtatok, az ő idejük is eljött a „koncert” után. Ráadásul nekik meg annyi közük volt a nyugdíjhoz, hogy az egyikük – HR-es lévén – már találkozhatott ezzel a fogalommal. Meg egyébként is… legutóbbi koncert-csapatunkból 2/3-os arányban vettünk részt a mostani eseményen, így tehát azt mondok/írok, amit ÉN akarok.

Elkapott a nosztalgiahullám. Annál is inkább, mert a közelmúltban részt vettem egy családi napnak álcázott gyereknapon, és ott is szóba került a kis gömböcskék előállításának folyamata. Arról nem is beszélve, ki kellett találni valami frissebb bevezető szöveget, hogy ne legyen olyan sablonos az ingyen reklám mögé bújtatott multi-fikázás. A multi alatt sem (mindig) feltétlenül a forgalmazót kell érteni, hiszen az emberi agy „multikulturális” formálódása sem mindig jelent „normális” fejlődési irányt.

(ahogy egy lelkes szemlélődő látta a mikrofon mögül)

Igen, lehet! Ez volt az egyértelmű válasz azoknak, akiknek megfordult egyáltalán a fejében, hogy a telet (majdnem) elűző farsangi mulatság hangulatát, lehet e még fokozni. Igaz, ha nem is telet idéző, de a júniusi időjáráshoz képest szokatlanul hűvös, borongós napra ébredtek azok, akik a KINCS-es családi napra készülődtek. Június 11-én, szombaton a Szent Család plébánia kertjében találkoztak azok, akiknek nem elég az otthoni nagy nyüzsgés.

Én még abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy élhettem az elmúlt évezredben, annak is többféle rendszerében. Nem a periódusos rendszerre gondolok, mert az azóta sem változott jelentősen. (Próbálkozások ugyan voltak, lásd Fluor Tomi esete, aki megpróbálta megszemélyesíteni a nevezett táblázat 9. elemét.) Anno még nem a kertészeti termékek voltak a meghatározók. Nem voltak virágzó narancsligetek, a szegfűt is csak a virágvázában tudtuk elképzelni. Manapság ezek a jelképek „kicsit” átértékelődtek, és semmilyen témát nem tudunk úgy megközelíteni, hogy az ne kötődne valamelyik növényhez. Ha már sikerült lerombolnunk az egykoron virágzó (vagy legalábbis meghatározó szerepet játszó) magyar mezőgazdaságot, legalább (politikai) szimbólumokkal utalhatnak arra az érintettek, hogy egykoron volt ez másképp is.

Miért ne lenne ez élő megközelítés a bevándorlás ter(ület)én. Sajnálatos, hogy épp a kezdetekre nem emlékezhet senki, olyan régen történt. 895-896. Most hagyjuk az elő és utójátékot, az egy másik műfajban fontos szerepet játszhat, de itt elhanyagolható. Maga az esemény, már annál inkább idevágó. Honfoglalás. Láthatjuk, hogy a megnevezés is olyan emberközelinek tünteti fel az eseményt. Hazát teremtettek őseink, mondhatni otthonra találtak. Pedig már a bejövetel sem lehetett egyszerű a nevében is időnként „szoros”-nak titulált Vereckei hágón keresztül. Annál is inkább, hiszen a lovaknak seggükkel „előre” kellett vágtatni. Hiszen a lovasok a hátrafelé nyilazás nevű (még nem olimpiai) sportágban jeleskedve másképp nem tudtak volna eredményesen küzdeni a békésen itt élő telepesekkel. (Vagy innen eredeztetjük a „fordítva ülünk a lovon” kifejezést, és akkor mindjárt más megközelítésben látjuk a előre/hátra irányt.) De azt akkor még lenyelettük Európával. A később ide-”látogatók” bejöveteli politikáját, illetve módszereiket aztán már mi is másképpen ítéltük meg. Az ekkor ugyan még nem annyira változatos magyar szavaknak mára már sikerült megfelelő szinonimákat találni. Így tanulhattuk meg, hogy a tatárok (erre) „jártak”, a törökök meg „dúltak”. Akkor még nem így fogalmaztuk meg, hogy ideiglenesen állomásoztak hazánkban, mert ezt a megnevezést egy újabb népcsoport számára tartogattuk. Sőt, csak utólag mertük hangosan is kimondani az ideiglenes szót, amikor már az egykor rettenthetetlennek hitt Szovjetunió is megszűnt létezni. Sőt a bő ezer éves tündöklésünk után mutatták meg nekünk az „európaiak”, hogy a vérrel és verejtékkel elfoglalt területeket a zöld asztal mellett is el lehet veszíteni.

A „fejlődés” azonban nem állhat meg. Sőt még a szavakkal való játék sem merült ki. Be is lehet „szivárogni”. Hogy ezt az „őslakosság” csökkenésével összefüggésben mennyire legalizálják az éppen kormányon lévő kertészeti vezetők, ezen már meg sem lepődünk. Kikre gondolok? Természetesen a világ legnagyobb – és leggyorsabban szaporodó – népére. Az alábbi legenda ugyan nem nálunk keletkezett, de mint már jeleztem, én még a múlt érában (is) szocializálódtam:

A Kreml őrségparancsnoka rémülten szalad be a pártvezérhez:

- Pártfőtitkár (egykoron Brezsnyev) elvtárs 2 ember eszik a Vörös téren.

- Jól van, menjen vissza, és mondja meg nekik, hogy jó étvágyat!

Egy óra múlva visszatér a parancsnok és így szól:

- Pártfőtitkár elvtárs 10 ember eszik a Vörös téren.

- Jól van, menjen vissza, és mondja meg nekik, hogy jó étvágyat!

Újabb óra múlva:

- Pártfőtitkár elvtárs 100 ember eszik a Vörös téren.

- Jól van, menjen vissza, és mondja meg nekik, hogy jó étvágyat!

Másnap reggel a főtiszt már tajtékzik:

- Pártfőtitkár elvtárs már 1000 ember eszik a Vörös téren.

- Jól van, menjen vissza, és mondja meg nekik, hogy jó étvágyat!

- De Pártfőtitkár elvtárs, pálcikával esznek.

Na hát minden így kezdődött. Először csak bepróbálkoztak, beszivárogtak, mi meg hagytuk, aztán támogattuk, tűrtük … most meg vakarózunk, hogy mit is tettünk valójában. És ez még csak a kezdet (volt). Hallottam nálunk olyan családról, ahol az egyik szülő kínai, a másik magyar. A gyerek az egyik szülővel csak magyarul, a másikkal csak kínaiul beszélhet. Közben a szülők egymással angolul kommunikálnak. Na, ebből hámozd ki pár év múlva, hogy a gyerek honnan származik. A gatyáját csak nem tolhatod le, hogy megnézd a fenekét, rá van e írva: „Made in” honnan is! Egy idő után meg már a szeme állása sem lesz olyan egyértelmű. Sőt a tied lesz felettébb gyanús, ha ferde szemmel nézel rá.

Bármennyire is szeretném, nem mehetek el a napi politikai események mellett… Barátkozunk a körülöttünk lévő őshonos és „keletkezett” országok népeivel, köztük a magyarsággal. Látványosan indult az a folyamat, amellyel – a kettős állampolgárság lehetőségét is meglebegtetve – közelebb hozhatjuk őket az anyaországhoz. Bááááár ez a nagy lendület mintha egy kissé alábbhagyott volna az utóbbi időben. Az Európában zajló folyamatoknak köszönhetően a papíron is magyarrá válás mintha vesztett volna a jelentőségéből. Pedig a határainkon kívül rekedteknek ez több mint puszta szimbólum. Tízezrével érkeznek a kérelmek Erdélyből, a Felvidékről, sőt Amerikából(!). A Vajdaságban élő magyarok számára pedig egyenesen köldökzsinórt jelenthet(ne) az itthoni személyi igazolvány. De a kérelmek elbírálása (papírok „elkallódása”, hiánypótlások szaporodása miatt) mintha vesztett volna jelentőségéből. Netán megijedtünk, hogy ők is bevándorolnának? Döntsük el végre, hogy mi akarjuk e? Köztük (még) vannak, akik igen!

További véleményeket olvashatsz a Bevándorlók – Mellettünk blogon!

Minden nap másnap – tarja a mondás. Mármint, hogy ez a hosszú élet titka. Kár, hogy ebben az összefüggésben bármennyire tartalmas életet is él valaki, elég kevés emléke lehet róla. De, hogy még ezt is lehet fokozni: másnap, naponta kétszer. Szerencsére ez is csak egyszer fordult elő velem. A „szerencse” most olyan megközelítésben (is) értendő, hogy mint filmes élmény se jöjjön elő ennyire gyors egymásutánban. Sőt még egy gyónással is tartozom, mert az első rész megtekintésével megszentségtelenítettem a „mozizást” azzal, hogy DVD-n láttam. De ezen az élményen felbátorodva, este csak meglátogattam azt a törzshelyet, ami visszavezetett az „igazi” mozi világába.

Az írás nyílt termékmegjelenítést tartalmaz, ami nem véletlen. Ne feledjük, minden(ki) jó valamire… ha másra nem, elrettentő példának…

Amikor egy áruházlánc katalógusának lapozgatása megihletett az első (ilyesfajta) blog megírására, magam se gondoltam volna, hogy egy folyamat indul el. A második írás már megerősítette, ha az embernek nincs vásárlási ingerenciája, (magyarán szólva pénze) akkor is érdemes a színes termékbemutatókat lapozgatni. A mai újabb „csúcstermékkel” elértem a trilógia kategóriát. Innen már csak néhány lépés, (karnyújtás, koppintás a billentyűzeten) és megírhatom az ezeket megelőző „újabb” három részt. Sőt gondolatban már a következő három epizód is megfogalmazódott. Csak a megfelelő csillagokat kell megtalálni… valamelyik katalógusban. Esetleg ezek valamiféle háborús konfliktusba is keveredhetnek egymással.

Update!

Köszönet azoknak, akik kiálltak magu(n)kért!

Köszönet azoknak, akik vették a lapot!

Reméljük egyik oldal sem felejti el ezt a tanulságos esetet, és tovább dolgoz(hat)unk a közös sikerekért.

(Ha valaki nem olvasta volna a történetet… A telefonos hirdetés feladói megtoldották a nyereménylistát egy valódi készülékkel. Hurrá!!!)

Ugye senki nem várja, hogy indulatok (és érzelmek) nélkül el lehet menni egy ilyen „pályázat” mellett! „Szerencsére” a (negatív) jelzőkkel nem kell spórolni, sőt a minősítés hangnemével sem kell visszafogottnak lenni. Mondom ezt annak ellenére, hogy az itt megfogalmazott szitkok egy olyan felület gazdáihoz szólnak, akik nekem is (tár)helyet biztosítanak ahhoz, hogy a fejemben megfogalmazódott gondolatok – a kezeim és a billentyűzet közbeiktatásával – az olvasók elé áramolhassanak. Sőt vallom ezt akkor is, amikor egy – soha el nem feledett – tanárom intelmei törnek elő belőlem: „Aki át akar úszni a folyón, az ne szidja a krokodilusok öreganyját!

A kérdések és válasz(tás)ok vígjátéka

Ne, ne fülkeforradalom szintű választásokra tessenek gondolni. Ez nem az a kategória. Arról nem is beszélve, hogy a döntésünknek azonnal láthatjuk az eredményét. Sőt nevezhetjük akár következménynek is, ha egy jól sikerült mozizás után az (esetleges) görbe estének utódlási „problémái” is lennének. De még mielőtt messzemenő következtetéseket vonna le valaki ebből a polemizálásból, a film utáni beszélgetés kapcsán még a húsvéti tojások sem kerültek szóba.

/avagy így legyen ötösöm a lottón/

A húsvétot sok mindennel összefüggésbe lehet hozni. Lehet egyfajta megtisztulás, önvizsgálat, majd ezek alapján egyfajta kitárulkozás. Mindezeket kombinálva hagy tegyek egy kijelentést. Én azon többséghez tartozom, akik nem értenek a politikához. Viszont azon kisebbséghez, akik ezt be is merik vallani. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne próbálnék meg együtt élni a mindennapok híreivel és „hírességeivel”. Sőt, ezeken az „alakokon” és jelenségeken időnként el is mosolyodom. Bár nem ez lenne a megfelelő reakció. De a sírást inkább meghagyom a valódi emberi történetekhez és érzésekhez tartozó „tetszésnyilvánítás eszközeként”.

Bevallom, nekem nem tetszett a film, bármennyire meg is bántok a véleményemmel valakit. Sőt maga történet is egy marhaság. Azzal sem árulok el nagy titkot, ha egyébként is igyekszem magam távol tartani az ilyesfajta fantáziavilágtól. Jöhet nekem bárki azzal, hogy az eredeti művet Göncz Árpád fordította, hogy ez mekkora monumentális alkotás, és micsoda tömegeket (és nem mellesleg pénzeket) mozgatott meg a filmvásznak „hátterében” és a mozik kasszái előtt. De hááááát vannak ezzel így egyesek. Meg kettesek is. Annál is inkább, mert a mai gondolatok ihletadójának személyi száma is ez utóbbival kezdődik. De ez csak egy rövid utalás volt azoknak, akik már megszokták, hogy ezen a fórumon időnként mozi élményekkel kapcsolatos beszámolókat (is) olvashatnak. Most azonban másról lesz szó, mégpedig olyan dologról, ami sokkal inkább összefüggésbe hoztató a mindennapi élettel.

Minden „normális” pasi vágya, hogy két nővel legyen … egyszerre…! Nekem, most ez is megadatott. Lelkes csapatunk nemek szerinti felállása még így sem tükrözte hűen a néhány nappal ezelőtt – a Kecskeméti Tavaszi Fesztivál keretében – megrendezett Neoton ACOUSTIC koncert közönségének összetételét. Többen voltak ugyanis a lányok. Sokkal többen! De ezen manapság már senki nem lepődik meg. Az emberi érzések kimutatásában ugyanis a hölgyek járnak az élen. Pedig egyáltalán nem szégyen – egy pasitól sem – ha kívül is meglátszik rajta az, ami belül úgyis meg van. Ez a koncert pedig érzésekről szólt. A dalok szövegét, a Neoton történetét mindenki ismerte, és a mondanivalót se kellett nagyon újraértékelni. Sőt, a hangulat is olyan kis családias volt. Talán kétharmados telítettség a nézőtéren. (Naaaaa, ez a 2/3 nem az a 2/3. Ez 100% volt, ami a célt és a támogatottságot illeti!) Egy picit félve merem leírni, és remélem, hogy nincs is igazam. Talán idegenkedtek az emberek az „acoustic” szótól, (mint idegen kifejezéstől én is) vagy a Danubia Kamarazenekartól. Erre az egyik kollégám megjegyzését idézem, amit az élménybeszámolóm hallatán mondott: „Ami jó, az mindenhogy jó!” És ez tényleg jó volt – pedig ő ott sem volt