Figyelem! A sorozat egyes epizódjai erotikus jeleneteket tartalmaznak, ezért megtekintésük csak felnőtt olvasóknak ajánlott!

Kedves Brigi és Ádám!

Nem tudhatom, kinek a kezébe kerül először a levél, de az majd eldönti, hogy mi legyen a további sorsa. Iszonyatos nagy hülyeséget csináltam. Sajnos többet is, bár előttetek most csak a legutóbbi az, amire sokáig emlékezni fogtok. A korábbiakról lehet, nem is tudtok, a mostani döntésemről pedig még továbbra sem tudom, hogy jó lesz e nekem, vagy bárki másnak. Egy történettel kezdem:

Figyelem! A sorozat egyes epizódjai erotikus jeleneteket tartalmaznak, ezért megtekintésük csak felnőtt olvasóknak ajánlott!

Nagyon lassan nyílt ki a fürdőszoba ajtaja. Először csak egy láb jelent meg, a lakkozott rózsaszín körmökkel. Majd előtűnt egy lány köntösbe burkolózva, fején a hatalmas kapucni, teljesen az arcába húzva. Csak néhány hajtincs lógott ki két oldalon. De amikor előrelépett, a vizes lába megcsúszott a padlón, és félrebillent a fejfedője.

Figyelem! A sorozat egyes epizódjai erotikus jeleneteket tartalmaznak, ezért megtekintésük csak felnőtt olvasóknak ajánlott!

Három hét telt el a házibuli, majd az első „kézfogó” óta. Ragyogtak, amikor találkoztak, de sajnos erre elég ritkán került sor. Egy kézszorítás, röpke puszi. Élményszámba ment, amikor tudtak egy órácskát kézen fogva sétálni az elég korán beköszönő téli hidegben. Nagyon sokat tanultak, készülve a félév lezárására és a vizsgaidőszakra. Egyetlen hétvégét sem tudtak együtt tölteni sőt, Ádámnak hét közben is haza kellett utazni néha, mert a családban nem mentek jól a dolgok. Erről nem igazán mesélt a lánynak, hiszen örült, ha vele lehetett, ilyenkor próbált a mosolyából erőt meríteni. Persze neki is el kellett mesélni, hogy miért nem futottak össze többször az itt töltött két és fél év alatt, mi történt vele.

Figyelem! A sorozat egyes epizódjai erotikus jeleneteket tartalmaznak, ezért megtekintésük csak felnőtt olvasóknak ajánlott!

Ahogy hazafelé sétált, próbálta másfelé terelni a gondolatait, bár nem volt egyszerű. Ez azért mégse az a helyzet, amit az utcán kell átgondolni. Megcsörrent a telefonja. Tudta, hogy Briginek most már nem kell Timitől megkérdeznie a számát, de ez azért mégis gyorsnak tűnt. Hirtelen megkönnyebbülést érzet, amikor nem egy telefonszámot látott, hiszen Brigié még nem volt elmentve. Timi volt.

Nehéz volt megmozdulni, de muszáj volt, mert Briginek teljesen kiszáradt a szája. Mindkettőjüknek töltött a teából, ami most már azonnal fogyasztható hőmérsékletűre hűlt. Ádám közben ujjaival elért egy ceruzát, és egy az egyik füzet sarkára rá tudott írni egy megjegyzést: „Hosszú napunk lesz”. Brigi elmosolyodott, de nem hagyta magát, hogy kiessen a szerepéből. Bár a lány eredetileg nem így tervezte, azért hogy láttassa, az írásbeli kommunikáció is felér egy megszólalással, úgy döntött megbünteti a fiút. Olyan részletekbe is beavatja, amit eredetileg nem szándékozott elmondani. Csak, hogy láttassa ő is tud alkalmazkodni egy megváltozott körülményhez. Újabb kézfogás, és folytatás…

-              Szabad! – de közben nagy csörömpöléssel ledobta a kanalat, mert az még mindig a kezében volt, egyfajta feszültség levezetőnek.

-              Te még pizsamában vagy? – kérdezte Ádám. Persze inkább csak az örömét akarta kifejezni, hogy a nem sokat takaró top még inkább kiemeli a lány karcsú derekát, mint a tegnap esti farmer-pulcsi kreáció.

-              Neked is szia! – csattant fel a lány – örülök, hogy kipihented magad, és visszatért a tegnapi éned!

Aki olvasta „Az elme gyilkosai” trilógiát, talán másképp viszonyul ehhez a filmhez, mint a többi földi halandó. (Jó-jó, most én is olyan korszakomat élem, hogy mindent „lefordítok” Duncan Shelley egyik legsikeresebb alkotásából a hétköznapok világába.) Bár a könyv egy eleinte láthatatlan hatalomról beszél, itt mindenki tisztában van a „felső kaszt” létezésével, eszközeivel és módszereivel. Hová vezethet, ha van a társadalomnak egy olyan rétege, akik jólétben élnek? Unatkoznak. Ha unatkoznak, ki kell találni nekik valamit, amivel elfoglalhatják magukat. Mondjuk valami játékot. Ráadásul olyat, ami valóságosnak tűnik. Igen nevezhetjük akár valóságshow-nak is, csak félek, hogy azon olvasóim, akiknek az a szó már önmagában is egyfajta Istenkáromlás, azonnal elnavigálnak innen.

„Tiszteletreméltó” olvasóimtól hallottam már olyan véleményt, hogy én soha nem nézek meg egy „normális” filmet. (A miértre pedig szoktam utalásokat tenni.) Hááááát tessék! Sőt, a „normális” filmhez, most egy „normális” partner is társult. Ha a – hétköznapi – ember azt hallja, hogy egy film Oscar-díjas, akkor az két dolgot jelenthet. Vagy csúcs szuper, vagy nagyon sz@r. Előbbire példa mondjuk a „Táncolókkal farkaló” „Farkasokkal táncoló” című és igencsak figyelemre méltó alkotás. Az utóbbiakat meg fedje jótékony homály. A mostani mozi kiválasztása pedig még a díjkiosztó előtt történt, a valódi élményt viszont már az „aranyozott szobrocska” árnyékában élhettük meg.

Manapság mindenre lehet fogadni. Rengeteg játék alapja, vagy éppen utolsó fázisa a fogadás. De tehetünk újévi fogadalmakat is, amit a legritkább esetben szokás betartani. Sokat szerint mindez csak játék. Persze a játék is csak úgy igazi, ha komolyan vesszük. A fogadásnak azonban van egy speciális fajtája. Bár egy felemelő dologról van szó, mégis némi szomorúsággal írom le, hogy speciális. Pedig ennek kellene a „normálisnak” lenni. Ez a hűség. Ezt persze meg lehet fűszerezni még házassággal, vagy egyéb „kiegészítővel”, de ez már tényleg csak hab a tortán.

Ritkán olvasok bele a mások véleményét tartalmazó kritikákba a neten, mielőtt leírnám a sajátomat. De most muszáj volt, legalább egy kicsit. Csak nekem volt olyan érzésem, hogy a mai „modern” James Bond nem egy legújabb kori találmány? De meg is nyugodtam, nem vagyok (teljesen) megbolondulva. Persze ennek kapcsán akár egy „tyúk és tojás” típusú eszmefuttatást is levezethetnénk, de ennek nem sok értelme lenne. Mint ahogy a madárvilág eredetét firtató kérdéskör is már unalmas, a „szuperhősök” létezésének szükségessége is erősen megkérdőjelezhető. Egyet biztosan tudhatunk, az őstojás (vagy az őstyúk) körüli világot még nem örökíthette meg mai „modern” korunk valamelyik képrögzítésre is alkalmas technikai vívmánya – szerencsére.

Brazíliában is nagy lelkesedéssel figyelik a Magyarországról érkező híreket, melyek szerint labdarúgó válogatottunknak reális esélye van arra, hogy ott lehet a 2014-es világbajnokságon. A dél-amerikai ország nemzeti jelképe, máris példát vett az új magyar ikon – Szente Vajk – jellegzetes testtartásáról. A Brazil Labdarúgó Szövetség ígéretet tett arra, hogy sikeres magyar szereplés esetén piros, fehér, zöldbe öltöztetik a Cukorsüveg hegy tetején található szobrot, melynek árnyékából a magyar műsorvezető világgá kürtölheti: „Magyarország, szeretlek!”

Végre megint moziztunk egy kicsit. Már úgy értem, amiből írás is született. (Ugyanis volt egy „kis” Sherlock Holmes is a héten, de még nem dolgoztam fel annyira az alfa állapotban megélt élményeket, hogy írjak is róluk.) Lényeg, hogy minden adott volt egy újabb mozgóképes kikapcsolódáshoz, még ha ehhez a kétdimenziós világba is kellett menekülni. Volt ugyan téli hideg, de ezt lehetett ellensúlyozni nagyanyáink klasszikusával: „Kabát, kesztyű, sapka sál”. Sőt ezektől egész gyorsan meg is lehetett szabadulni, amikor a pláza melegsége erre rásegített.

Bár a kezdeti örömök gyorsan alább hagytak. A történet „lényegi” része vontatottan és egy borzasztóan elcsépelt (táskacserés) alaphelyzet-beállítással kezdődött. Ezt még megfejelték néhány unalmas párbeszéddel. Még jó hogy kitartott a kuki-kóla mennyiség erre az időszakra. (Na jó, egy kicsit még lenyúltam a „szomszédom” nachos-ából is…) De ezeken most is legyünk túl, és filmezzünk végre!)

Ha egy iromány már rögtön magyarázkodással kezdődik, az még az álmoskönyvek szerint sem jelent jót. Mégis azt kérem, mielőtt valaki az egyházügyi államtitkárhoz, az erkölcsrendészethez, esetleg magához, Szalai Annamáriához fordulna, inkább olvasson tovább. Annál is inkább mert nem feltétlenül szükséges, hogy a címben felsorolt „egyén(iség)ek" bármilyen módon is kapcsolatba kerüljenek egymással. Mégis van bennük valami közös. Ilyenkor az év végén mindenki értékel, összegez, (kivon) és ami nem jött össze az idénre, azt betervezik jövőre is. (Ebből is látszik, hogy az általános világvége elméletek elég hamar megdőlni látszanak. Nem is véletlen, hogy akik ebben utaznak, az utóbbi időben kevesebb nyilvánosságot kapnak – vagy legalább is egyre inkább kiröhögik őket.)

Félreértés ne essék, nem akarom még temetni a fenyőünnepet, de ha már az előző írás a karácsony-várásról szólt, akkor lépjünk tovább. Illetve mégse szaladjunk ennyire előre. Ha valakinek nem jött volna be a sarokfenyő, akkor annak a találékony „magyar” kereskedőláncok kínálnak más megoldásokat is. Ebből is csak az látszik, hogy mennyire le vagyunk maradva a karácsonyfa-(sz)-állítási szokásokkal. Persze az is lehet, hogy a multik csak a „lelkes” természetvédőknek akarnak egy kicsit puncsolni. (Jaj, „ezek” meg nehogy megsértődjenek a „sötétzöldek” kifejezésen, különösen most, amikor a színpaletta ezen besorolása erősen az IGAZI fenyőfa kategóriához hasonlítja őket.

Bármennyire is gyorsan telt el a 2011-es esztendő, többször sikerült olyan termékekbe belefutni, amelyektől – finoman szólva – égnek áll az egyre inkább őszülő hajam. (Buborékot köp(ül)ő medence, víz alatti mp3 lejátszó, vagy akár a melltartó-tartó.) Sőt, a múlt karácsonykor a szó szoros értelmében is sikerült „felfegyverkezni” egy épületes baromsággal. (Itt olvasható, ha valaki lemaradt volna, a legutóbbi szeretetünnepről.) Kérdezték is az ismerőseim, hogy mennyi időt töltök ezeknek a magasztos témáknak a felkutatásával. A válasz egyszerű, semennyit. Belefér a hétköznapokba. Csak egy kicsit kell más szemmel nézni a világot. Vagy, – mint a mai téma is bizonyítja – elég a facebook-ot lesni, mert a képet onnan „loptam”. Lapozz csak tovább...!

Az alábbi történetek akár önmagukban is megállnák a helyüket. A címben megfogalmazott különlegesen szép téli csapadék azonban arra ihletett, hogy csokorba gyűjtsek látszólag ellentétes hangulatú írásokat. A karácsony csak a népi mondások szerint fekete vagy fehér. Csakúgy, mint sokféle, a hétköznapokon elénk táruló, megoldásra váró „feladvány”. Talán azon kevés ünnepek egyike közeleg, amikor mindenkinek van lehetősége (előtte, közben vagy utána) arra, hogy egy kicsit elgondolkodjon a világ dolgain. Ezen közben szinte természetes, hogy a hangulatunk (is) olyan egyszer fenn, egyszer lenn. A hópelyhek a természet csodái, hiszen alakjuk, méretük ahány, annyi féle. Mégis jól megférnek egymás mellett. Íme, a négy történet, amelyben megjelennek mai „modern” világunk elektronikus alapelemei, megnyílnak a határok, szerepet kapnak az önálló gondolatok, és megidézhetjük kedvenceinket.

"Itt van az ősz, itt van ujra" – emlegetjük gyakran a Petőfi klasszikust, némi romantikus háttérgondolattal. Pedig valljuk be őszintén nem sokan vagyunk, akik szeretik ennek az évszaknak a beköszöntét. Mondjuk egy iskola előtt állva akár 100%-os is lehet egy nem is olyan különleges felmérés eredménye, ha arra keressük a választ, hogy mennyire kívánják megtenni az érintettek a következő lépést. A szülőkről meg nem is beszélve, főleg ha az anyagi oldalát nézzük a dolognak. De ne csak szülői szemmel nézzük, főleg ne azokéval, akik (hobby)terepjáróikkal hordják csemetéiket a jelzett oktatási intézménybe. Nekik ugyanolyan egyszerű mozdulat a bankkártyájukat végighúzni a töltőállomások termináljain, mint máskor. Legfeljebb az SMS után telefonjuk kijelzőjét egy kicsit jobban megzavarja a megjelenő összeg.

Újabb (bő) fél év telt el azóta, hogy legutóbb állítottuk az óránkat. Akkor előre. A médiumok azonban még mindig nem tanulták meg, hogy elég ezt a dolgot egy szimpla hírként közölni. Jó, értem, fontos hír. Tegyék akkor vezető helyre. „Kreatív” kormányunk újabb burkolt vagy nyílt adóemelési terveinek promóciója elé. De könyörgöm!  Hagyják a több mint harminc évvel ezelőtti (akkor talán még valós, bár…) takarékossági statisztikákat, meg egyéb ideológiai megközelítéseket. Főleg, hogy újat meg végképp nem tudnak mondani. Akit (még) érdekelnek az ezzel kapcsolatos dolgok, majd utánanéz…

Én se ragoznám tovább. Másfél évvel ezelőtt még megpróbáltam egy kissé könnyedebb stílusban megfogalmazni a gondolataimat. Nyilván nem abban a hitben, hogy ettől majd bármi is megváltozik. Mondjuk úgy a magam „szórakoztatására”. De, ahogyan az előbb leírtam, aki nem tud újat mondani, az ne ismételgesse, így én sem teszem. De aki utána akar nézni, vagy még nem olvasta, az most megteheti, ha ide kattint.

Azóta azért történt valami… Az oroszok kijelentették, hogy ez lesz az utolsó. Tudom, az az idő már elmúlt, amikor rájuk hallgattunk. Bár néha lehet, érdemes lenne azért meggondolni…

Aki meg kitalálta, állítgassa, ha már nincs más, amit tudna!

 (vagy legalább becsüljük meg, aki szeretne)

Hol lehet manapság a legtöbbet keresni? Bankszektor, biztosítási ágazatok, kereskedelmi cégek, különösen azok, amelyek kiemelt termékeket forgalmaznak (olaj, gáz, gyógyszer, stb.). De említhetnénk szinte bármelyik cég topmenedzsereit vagy egyszerűen csak vezetőit egy bizonyos szint felett. Jól van ez így? Jól hát, illetve… vagy nem, de ebbe most ne menjünk bele. Manapság minden fiatal főiskolára, egyetemre akar járni. Jól van ez így? Nem (biztos), de most ezt se ragozzuk. Már lassan egy diplomának (csak) akkora értéke lesz, mint 20-25 évvel ezelőtt az érettséginek. Itt nem teszem fel a kérdést, mert a válasz (viszonylag) egyértelmű. Kérdezek akkor mást. Akkor ki fog dolgozni? Ja, és hol?