A terasznyitás korábban csak egy évről-évre visszatérő – nem is különösebb jelentéssel bíró – esemény volt sokak életében. Akkor most örüljünk, hogy az idén máshova esik a súlypont?

Látszólag ez egy teljesen ártalmatlan, magánjellegű bejegyzés. Különösen, ha még a képhez fűzött magyarázattal is egy családi szálat említek. Pedig a történet sok mást is a felszínre hoz.

Gyarló az ember! Hajlamos sokszor mindent rögtön a negatív oldaláról megítélni. Szidjuk a bírót, a rendőrt, a portást, a biztonsági őrt. Nincs is erre jobb bizonyíték, mint az első mondat. De miért? Rutinból, szokásból? Ezt is értem, de a kérdés inkább az: miért alakult így?

A születés az egyik legcsodálatosabb dolog a világon. Még ha látványnak nem is olyan szép, és a résztvevőknek időnként fájdalmas is. De maga a tudat, az új élet kezdete mindenki reménnyel tölt el. De akkor miért, és főleg mikortól válik szinte szitokszóvá a rutinszerűség?

Nem lehet kérdés, hogy mindenkinek, minden lehetséges eszközzel küzdeni kell a járvány megfékezése ellen. (Persze a józan ész határain belül.) Éppen ezért benne van a pakliban, hogy időnként nem mindig úgy sülnek el a dolgok, ahogy…

Mindenki nagy várakozással tekint általában a hétvégék elé. Amennyire lehet, kikapcsolódnánk a munkából, vágyunk a természetbe, vagy akár egy jó meccsre. Főleg, hogy a lehetőségét is belengették május első pihenőnapjaira, melynek értelmében az anyák napi virágokon kívül sok minden más is kinyílik.

Tudod-tudom, sokak fejében nem éppen ezzel a leírással jelenik meg az egyik legközvetlenebb emléknap. Na, éppen emiatt gyorsan tovább is lapoznak. Pedig az álszenteskedés nem éppen az a műfaj, ami mindenre megoldást jelent.

„Mindenkit anya szült”, aztán „mindenkinek csak az anyja a tuti”! – ugye ismerjük ezeket a szlogeneket. Pedig „modern” korunk „találmányai” kapcsán ezekben sem lehetünk már biztosak. Sőt, a nem engedélyezett, de egyre inkább nyilvánosságra kerülő kísérletek is bizonyítják, hogy a tudomány is megelőzi a saját szülőanyját. Rossznyelvek rögtön hozzá is teszik, hogy akinek nincs más módja arra, hogy gyereket csináljon, az gyakorlatilag szó szerint „legyártja”.

Az idén magyar nyelven köszöntöm a munka „ünnepét”, hiszen rutinból mégiscsak ez a leginkább kézenfekvő. Ez nem mindig volt így, sőt lehet, hogy eljön még az az idő…

Gyakorlatilag meg van a keretszám, mehetünk vonulni! Na azért nem úgy, ahogy régebben megszoktuk, nem is egészen oda. Persze vannak kivételek, mint ahogy az egyenlőbbeknél is vannak még egyenlőbbek.

Jó napot kívánok! A köszön(t)és az emberiség egyik legősibb szokása. Igen, a kurválkodás is az, de – gondolom – ott is szokás legalább annyit odabökni előtte hogy helló, egyfajta üdvözlés gyanánt.

Már második alkalommal kezdem kiemelt köszönéssel a bejegyzést. Ez ugyebár nem szokványos egy ilyen fórumon. De nyilván azért van így, mert valamire különösen szeretném felhívni a figyelmet.

Kellemes nosztalgiával gondolok vissza 2008. augusztus 16-ra, amikor az első blogom elindult Lépcsőház néven. Valami furcsa oknál fogva már akkor is azért, mert úgy gondoltam, hogy nem egészen „normális” az, ahogyan az emberek viselkednek egymással. Még ugyan köszöntek, de már akkor is ellopták a szomszédjuk biciklijét.

A hit ugyan elméleti dolog, de számtalan olyan gyakorlati lépésnek az alapja, ami végigvezet bennünket egész életünk során. Választ keresünk arra, hogyan alakul ki, és változhat e egyáltalán.

Szándékosan vagy véletlenül, de a Grafomágia-sorozat első epizódja a lélek irányába indult el – legalábbis részemről. A mai témával, a hittel, ugyancsak a bensőségek világába kalandozhatunk.

Ha a hit, illetve a hitbeli meggyőződés kerül szóba, a legtöbbeknek rögtön a vallási hovatartozás ugrik be. Valahol ez természetes is, de ne gondoljuk, hogy csak ez a kapcsolat létezik. Annál is inkább, mert nem mindenki vallásos. Legalábbis abban az értelemben nem, hogy hitét nem köti egyfajta Istenséghez, vallási kultúrához, de még csak valamiféle csoportosuláshoz sem.

Ismét új fogalommal ismerkedhettünk meg a vírushelyzet alatt: Terület alapú létszám-korlátozás az eladótérben. (Ez így nem egészen szakszerű, de a hétköznapi ember számára legalább érthető.)

A különféle üzletláncok eltérő módon végezhetik a vevők „létszámellenőrzését” a boltban. Végre olyat hasznosíthatunk a való életben, amit az iskolában rettentően rühelltünk: A matematikai példatárban a szöveges feladatokat.

A történet alapja ugyan valós helyzetre épült, de csak a képzelet szülte. Minden kapcsolódási pont a konkrét helyszínt illetve a szereplőket illetően csak a véletlen műve.

Már megint foci. Ezt minden kirakatba ki lehet tenni, ezzel mindent el lehet adni. Még akkor is, ha ennek most vajmi kevés köze van magához a bőrgolyóhoz

A kapus személye sokféle szempontból egyedi egy csapatnál. Hiszen – általában – egyszerre csak egy van belőle egy csapatban a pályán. Ennél magyarabb nem is lehetne a szituáció, hiszen ebben a „történetben” itt van mindjárt nekünk kettő.

Így a sokadik napon már „természetes”, hogy sokan és sokféleképpen közelítették meg Gulácsi Péter és Petry Zsolt kálváriáját. (A dolog pikantériája, hogy – „tartalék”-kapusként – még Király Gábor is megjelent a színen.) Azon már meg sem lepődünk, hogy olyanok is megszólaltak az ügyben, akiknek nem lett volna feltétlenül muszáj. Azon meg végképp nem, hogy a kommunikáció stílusa kritikán aluli. Ez utóbbi ugyebár sajnos „megszokott”, sőt további mélyrepülés várható…

A Húsvét mindig is a nagy zabálásokról szól, kár lenne emiatt álszenteskedni. (Már persze ott, ahol ezt megtehetik.) Éppen ezért sokaknak ilyenkor is a „tuti” - receptek, illetve a gasztro-élmények járnak a fejükben. De most előtérbe kerülnek a társított gondolatok.

Így, az ünnepek lecsengésével megint azzal szembesülünk, amit mindnyájan tudunk, de előtte nem gondolunk rá. A telítettség érzésével. Így talán könnyebben gördülünk át a kevésbé kellemes emlékeken. Persze ekkor derül ki igazán az is, hogy mi az, ami nélkülözhetetlen egy „modernkori” háziasszony éléskamrájából, – a hűtőből. Ezek után tessenek eldönteni, hogy „hamvas lánykorunk” hozadéka, a menza, milyen emlékeket éleszt fel.

Bajban vannak akik „sablontár”-ból dolgoznak. Az idén már nem túl hiteles az állapotot „rendkívüli”-ként leírni. A tavalyi Húsvétot ismerve – ami a lényeget illeti – nem sokat változott a helyzet. Ilyenkor jön elő az igazi kreativitás.

Könnyű lenne azt mondani, hogy nem gondolunk a „háttérre”, de valljuk be őszintén ez nem igazán életszerű. Akár otthon vagyunk, akár kihasználjuk a szabályok adta kivételek lehetőségeit, lépten-nyomon emlékeztet valami a korlátozásokra. Így nincs más hátra, azt kell tenni, amit szabad!

A türelem bravúrt terem! – mondogatják most Berlinben. Hiszen a legfontosabb csere talán most látszik beérni a Hertha kispadján. „A” vissza-csere. Dárdai Pál csapata magabiztos játékkal 3-0-ra legyőzte a Bayer 04 Leverkusent.

Még mielőtt a "hurrá-optimizmus" feltétel nélküli örömködésbe csapna át, tartsunk önmérsékletet. Nagyon messze még a bajnokság vége, de végre láttuk azt a meccset, ami miatt szerettünk volna bízni a magyar edzőben és csapatában.

Valljuk be, néhány hónappal ezelőtt, sokkal nehezebb döntés előtt állt Pali, mint a távozása óta bármikor. Akkor ugyanis emelt fővel „távozhatott". Most viszont ha bukik, könnyen „megeszi" az ellenlobby. Persze néhány dolgot nem igazán tudunk még most sem. A kisebb csapatoknál ugye a játékosok jövés-menésébe nem sok beleszólása van az edzőnek. Tehát, mint mindig, most is „hozott” anyagból kell dolgoznia.

Listát készíteni mindig egyfajta összeszedettségre utal. Vagy éppen az a cél, hogy ezt elérjük. Esetleg, hogy rögzítsünk egyes dolgokat. Persze van olyan, amit az ember nem felejt…

Orbán Viktor is rendszeresen levelez velünk, én is írtam már Áder Jánosnak, most meg épp Nyunyóka a soros – már úgy értem levélírásban.

Azt, hogy valaki a „hitelesen” jövőbe lásson, sosem tartottam reális elképzelésnek. Ami persze nem zárja ki az előrelátást, főként nem a józan paraszti ésszel való gondolkodást. De most maradjunk csak a megérzésnél. Nemrégiben elgondolkodtam azon, hogy a regisztrációból adódóan mindig kell, hogy legyen egy „másik” lista is. Egy dolog ugyanis, hogy valamire regisztrálunk. (Már akik.) Márpedig az egészségüggyel kapcsolatban bármire is jelentkezünk be, akkor a nyilvántartásból adódóan máris van egy másik lista, hogy éppen arra, nem regisztráltunk.

.

Idén is eljött „a” Március 15. A maga sablonjaival, hiányzóival, és újraértékelt gondolataival. Utóbbiak természetesen az Államfő tolmácsolásában.

Kicsit korábban ébredtem a szokásos „lustázós” napon megszokottól. A TV reggeli körkapcsolása közben örültem, hogy egy régen látott, ismerős arccal találkozhattam. Kicsit fura volt ugyan, hogy a „köztévé” reggeli adásában először idéztek Áder János ünnepi beszédéből, aztán leadták az egészet. Köszönöm, hogy felhívták a figyelmet, mire koncentráljak!

„Tisztelt Honfitársaim!” – eddig az idézet.

Bajban a haza, bajban a szakma. Mármint a köztársasági elnöki pozíció. Még szerencse, hogy csak egy van belőle, így majdcsak megoldjuk valahogy. Elfogytak ugyanis a közhelyek. Mint ahogyan egy nálamnál sokkal szakavatottabb blogíró fogalmazott: Szele Tamás, Fogókínpad: „Erről a napról aztán már végképp mindent megírtak 1848 óta és annak a mindennek az ellenkezőjét is nemkülönben”.

A bűncselekmények „megítélése” a legtöbbször indulatokat kavar. A hivatalos eljárások és a népítélet között bizony szakadékok is előfordulnak. Még akkor is, ha vannak olyan esetek, amikor minden egyértelműnek látszik.

A nőnap kapcsán fejtegetett – emberek közötti egyfajta – megkülönböztetést is a felszínre hozó írást a „várt” vegyes érzelmek fogadták. Azt kell mondjam, a szélsőséges reakciók is „normálisak” – sajnos. Természetesen nem az utóbbi volt a cél. De, hogy mennyire fontos, hogy – különösen – egyes helyzetekben a nők nagyobb védelmet kellene hogy kapjanak, az nem lehet kérdés.

Ismét olyan bűncselekmény került a címlapokra, amely minden jóérzésű ember számára gyomorforgató. Terhes nőt erőszakoltak meg Kistarcsán.

Idén sem maradhat el, hogy a nők iránti tiszteletet nem mellőzve, felhívjam arra a figyelmet, hogy ez is egyfajta megkülönböztetés ember és ember között. Még akkor is, ha a többség számára ez pozitív, de mégiscsak diszkrimináció.

Nem túl szép (de tényszerű) „hagyomány” ezen a felületen, hogy a nőnapon (is) igyekszem a földre rángatni azokat, akik egy „kicsit” túlzásba viszik a hétköznapok „kiugró” eseményeit. Így volt ez tavaly, sőt korábban is. Egyik megosztóbb, mint a másik. Éppen ezért most kis csúsztatással (a szó szoros és átvitt értelmében is) gondoljunk vissza a hét eleji ünnepre. De azért ne feledjük a címben rejlő „bugyuta” szójátékot sem.

Újabb bizonyíték arra, hogy a körülöttünk levő tárgyak mekkora hatással vannak ránk. Különösen, ha megtöltjük őket tartalommal. Hogy fizikailag vagy csak képzeletben, ez már mellékes. Illetve egy fenét: pont ez a lényegük!

Fordított világban élünk, még akkor is, ha nem feltétlenül az éppen aktuális helyzetre gondolunk. Sokszor futunk bele olyan marketing-kampányokba, amikor különféle üzletláncok a saját születésnapjukat ünneplik. Ennek apropóján ők ajándékozzák meg a vásárlókat. Lehet, hogy ez így „érdekes”, mert kapni mindenki szeret, de szerintem akkor sem „normális”.

Többféle módon igazolhatjuk magunkat a hatóságok előtt. Nyilvánvalóan a leghitelesebb iratok, a fényképes igazolványok. De mit tehetünk akkor, ha pont a valóság nincs kőbe „nyomtatva”?

Igyekszem arra törekedni, hogy a vírushelyzetet egyre kevesebbszer hozzam szóba. Van erre éppen elég „hiteles” forrás. Létezik azonban számtalan helyzet a hétköznapjainkban, amelyekre való hatását nem egyszerű értelmezni.

A klasszikus szófordulat szerint az idő mindig megszépíti a múltat. De tudunk e most úgy gondolni a jövőre, hogy egy év múlva visszaemlékezve, hitelesen számoljunk be a mai eseményekről?

Látszólag egyszerű a dolog, hiszen az elmúlt eseményekről hiteles dokumentumok vannak, csak a rögzített tényeket kell visszalapozni. No, de álljunk meg egy pillanatra. Hány olyan történet – sőt történelemkönyv – van, amit évek (évtizedek, évszázadok) múltán már „átírtak” egy párszor? Maradjunk csak a saját világunknál! Hogyan festenénk le a jelen – akár a mai nap – történéseit akárcsak egy év múlva? Különösen úgy, hogy a magukat „vezetőnek”, és „hitelesnek” mondó médiumokban is hallatják a szavukat olyan „szakértők”, akik arról beszélnek, hogy ennek sosem lesz vége.

Sok olyan üzem van szerte a világon, amelyet finoman szólva megviselt a járvány. Egy szektort azonban biztosan erősített: a mém-gyártást.

Az is igaz, hogy az egyik legveszélyesebb terület a médiában! Különösebben nincs is kategorizálva, így szabályozva sem. Általában a szöveges „megoldások”-at is képként látjuk, így gyakorlatilag együtt jelennek meg a valódi fotografikus ábrázolásokkal. De meddig lehet ezekkel elmenni? Kétségtelen, hogy az iróniában utazók előszeretettel „támogatják” a műfajt.

Amit Orbán Viktor mond, az nevezhető e közbeszédnek? Ez a felvetés túl messzire mutatna, és legalább akkora vitákat kavarhatna, mint annak idején egy „hivatali ember” magánjellegű fogalmazványa egy „céges papíron”. Így ezen túllépve lássuk a címben kiemelt szavakat.

Néhány hete, „jó” miniszterelnökünk szájából elhangzott az „asszonyság”-os „sztori.” Elsőre nem igazán értettem a hírértéket. El is kezdtem fogalmazni egy bejegyzést, amiben már majdnem a védelmére keltem a „főnöknek.” Aztán rájöttem, hogy nem kell őt védeni, erre ott van a TEK. A mondandóját meg a rendelkezésre álló médiafelületek úgyis kimagyarázzák. De, hogy én is megértsem, miről van szó, meghallgattam a szövegkörnyezetet is az „állami média” és „más” hírcsatornák „vágásában” is. Akik nem csak „hangharapásokat” közöltek, azok tudósításaiból hallható volt, hogy ebben nem volt semmi sértő.

Ki ne súgott volna már össze aktuális beszélgetőpartnerével olyas valakiről, aki éppen nem volt ott? Ráadásul az esetek nagyobb részében negatívan megközelítve az illetőt. A kérdés költői, hiszen nap, mint nap megtörténik.

Gyarló az ember. Természetesen csak a „másik”. Erről leginkább úgy szokás beszélni, hogy az illető ne hallja. Igen, a háta mögött. Még akkor is, ha ez úgyis kitudódik. Az elemzésből most is kimaradnak az angol tudósok. Nincs is rájuk szükség, hiszen a hétköznapi „kisemberek” mindennapjairól lesz szó, tehát mindenki ismeri a helyzetet. Akár résztvevője, akár vétlen hallgatója, akár érintettje a történetnek.

Eddig sem panaszkodhattunk, hogy a kínaiak nincsenek velünk a mindennapjainkban. De valljuk be, van az a terület, ahol megszínesítik az életünket. (Akarom mondani az ételünket.) Persze ez is ízlések és pofonok kérdése – főleg a konyhában.

Miért éppen most lepődnénk meg, amikor a vakcinájukkal szó szerint a vérünkig hatolnának belénk? Na, de hogy a gyomrunkig is eljussanak ahhoz több csillag „szerencsés” együttállása is szükséges. Már pedig, ha azt szeretnénk, hogy ne nézzünk ferde szemmel a tányérunkba, egy dolgot mindenképpen érdemes figyelembe venni. Azt, hogy otthon nem kerül kutya vagy macska a tányérba, csak azok tudhatják biztosan, akik őstermelőtől veszik az alapanyagot, és saját maguk állítják össze a menüt a konyhájukban.

Mindannyian többféle hatás alatt élünk, ezek határozzák meg a mindennapjainkat. Ha egy könyv történetei közel állnak a valósághoz, az mindenképpen érdekes.

Sokaknak adatott meg, hogy a téli ünnepkör egy hosszabb szabadsággal párosult. Az is igaz, hogy sajnos ezt elég sokan kényszerből élték meg. Egyesek „csak” a vírus miatt szorultak kötött pályára, és visszatérhettek, de olyanok is akadnak szép számmal, aki még mindig tartósan kénytelenek otthon maradni.

Egyes embereknek hosszú idő óta rémálma, hogy megfigyelik őket vagy rajta vannak ilyen-olyan listákon. A digitális világ térhódításával ezek a „dokumentumok” egyre inkább „kézzel foghatók.”

A „halvérűek” megközelítésében „adathalászat”. A villámló bottal járók megközelítésében „adatvadászat”. Mi, hétköznapi emberek, pedig magunk vagyunk a „zsákmány”. Mindegy honnan nézzük, az ember bármennyire is magába gubózik, mindig van egy kiskapu. Ezen keresztül az illetékesek, – vagy éppen az illetéktelenek akarva-akaratlanul, de – bepillantást nyerhetnek a mi kis elzárt világunkba.