Ismét új fogalommal ismerkedhettünk meg a vírushelyzet alatt: Terület alapú létszám-korlátozás az eladótérben. (Ez így nem egészen szakszerű, de a hétköznapi ember számára legalább érthető.)

A különféle üzletláncok eltérő módon végezhetik a vevők „létszámellenőrzését” a boltban. Végre olyat hasznosíthatunk a való életben, amit az iskolában rettentően rühelltünk: A matematikai példatárban a szöveges feladatokat.

A történet alapja ugyan valós helyzetre épült, de csak a képzelet szülte. Minden kapcsolódási pont a konkrét helyszínt illetve a szereplőket illetően csak a véletlen műve.

Már megint foci. Ezt minden kirakatba ki lehet tenni, ezzel mindent el lehet adni. Még akkor is, ha ennek most vajmi kevés köze van magához a bőrgolyóhoz

A kapus személye sokféle szempontból egyedi egy csapatnál. Hiszen – általában – egyszerre csak egy van belőle egy csapatban a pályán. Ennél magyarabb nem is lehetne a szituáció, hiszen ebben a „történetben” itt van mindjárt nekünk kettő.

Így a sokadik napon már „természetes”, hogy sokan és sokféleképpen közelítették meg Gulácsi Péter és Petry Zsolt kálváriáját. (A dolog pikantériája, hogy – „tartalék”-kapusként – még Király Gábor is megjelent a színen.) Azon már meg sem lepődünk, hogy olyanok is megszólaltak az ügyben, akiknek nem lett volna feltétlenül muszáj. Azon meg végképp nem, hogy a kommunikáció stílusa kritikán aluli. Ez utóbbi ugyebár sajnos „megszokott”, sőt további mélyrepülés várható…

A Húsvét mindig is a nagy zabálásokról szól, kár lenne emiatt álszenteskedni. (Már persze ott, ahol ezt megtehetik.) Éppen ezért sokaknak ilyenkor is a „tuti” - receptek, illetve a gasztro-élmények járnak a fejükben. De most előtérbe kerülnek a társított gondolatok.

Így, az ünnepek lecsengésével megint azzal szembesülünk, amit mindnyájan tudunk, de előtte nem gondolunk rá. A telítettség érzésével. Így talán könnyebben gördülünk át a kevésbé kellemes emlékeken. Persze ekkor derül ki igazán az is, hogy mi az, ami nélkülözhetetlen egy „modernkori” háziasszony éléskamrájából, – a hűtőből. Ezek után tessenek eldönteni, hogy „hamvas lánykorunk” hozadéka, a menza, milyen emlékeket éleszt fel.

Bajban vannak akik „sablontár”-ból dolgoznak. Az idén már nem túl hiteles az állapotot „rendkívüli”-ként leírni. A tavalyi Húsvétot ismerve – ami a lényeget illeti – nem sokat változott a helyzet. Ilyenkor jön elő az igazi kreativitás.

Könnyű lenne azt mondani, hogy nem gondolunk a „háttérre”, de valljuk be őszintén ez nem igazán életszerű. Akár otthon vagyunk, akár kihasználjuk a szabályok adta kivételek lehetőségeit, lépten-nyomon emlékeztet valami a korlátozásokra. Így nincs más hátra, azt kell tenni, amit szabad!

A türelem bravúrt terem! – mondogatják most Berlinben. Hiszen a legfontosabb csere talán most látszik beérni a Hertha kispadján. „A” vissza-csere. Dárdai Pál csapata magabiztos játékkal 3-0-ra legyőzte a Bayer 04 Leverkusent.

Még mielőtt a "hurrá-optimizmus" feltétel nélküli örömködésbe csapna át, tartsunk önmérsékletet. Nagyon messze még a bajnokság vége, de végre láttuk azt a meccset, ami miatt szerettünk volna bízni a magyar edzőben és csapatában.

Valljuk be, néhány hónappal ezelőtt, sokkal nehezebb döntés előtt állt Pali, mint a távozása óta bármikor. Akkor ugyanis emelt fővel „távozhatott". Most viszont ha bukik, könnyen „megeszi" az ellenlobby. Persze néhány dolgot nem igazán tudunk még most sem. A kisebb csapatoknál ugye a játékosok jövés-menésébe nem sok beleszólása van az edzőnek. Tehát, mint mindig, most is „hozott” anyagból kell dolgoznia.

Listát készíteni mindig egyfajta összeszedettségre utal. Vagy éppen az a cél, hogy ezt elérjük. Esetleg, hogy rögzítsünk egyes dolgokat. Persze van olyan, amit az ember nem felejt…

Orbán Viktor is rendszeresen levelez velünk, én is írtam már Áder Jánosnak, most meg épp Nyunyóka a soros – már úgy értem levélírásban.

Azt, hogy valaki a „hitelesen” jövőbe lásson, sosem tartottam reális elképzelésnek. Ami persze nem zárja ki az előrelátást, főként nem a józan paraszti ésszel való gondolkodást. De most maradjunk csak a megérzésnél. Nemrégiben elgondolkodtam azon, hogy a regisztrációból adódóan mindig kell, hogy legyen egy „másik” lista is. Egy dolog ugyanis, hogy valamire regisztrálunk. (Már akik.) Márpedig az egészségüggyel kapcsolatban bármire is jelentkezünk be, akkor a nyilvántartásból adódóan máris van egy másik lista, hogy éppen arra, nem regisztráltunk.

.

Idén is eljött „a” Március 15. A maga sablonjaival, hiányzóival, és újraértékelt gondolataival. Utóbbiak természetesen az Államfő tolmácsolásában.

Kicsit korábban ébredtem a szokásos „lustázós” napon megszokottól. A TV reggeli körkapcsolása közben örültem, hogy egy régen látott, ismerős arccal találkozhattam. Kicsit fura volt ugyan, hogy a „köztévé” reggeli adásában először idéztek Áder János ünnepi beszédéből, aztán leadták az egészet. Köszönöm, hogy felhívták a figyelmet, mire koncentráljak!

„Tisztelt Honfitársaim!” – eddig az idézet.

Bajban a haza, bajban a szakma. Mármint a köztársasági elnöki pozíció. Még szerencse, hogy csak egy van belőle, így majdcsak megoldjuk valahogy. Elfogytak ugyanis a közhelyek. Mint ahogyan egy nálamnál sokkal szakavatottabb blogíró fogalmazott: Szele Tamás, Fogókínpad: „Erről a napról aztán már végképp mindent megírtak 1848 óta és annak a mindennek az ellenkezőjét is nemkülönben”.

A bűncselekmények „megítélése” a legtöbbször indulatokat kavar. A hivatalos eljárások és a népítélet között bizony szakadékok is előfordulnak. Még akkor is, ha vannak olyan esetek, amikor minden egyértelműnek látszik.

A nőnap kapcsán fejtegetett – emberek közötti egyfajta – megkülönböztetést is a felszínre hozó írást a „várt” vegyes érzelmek fogadták. Azt kell mondjam, a szélsőséges reakciók is „normálisak” – sajnos. Természetesen nem az utóbbi volt a cél. De, hogy mennyire fontos, hogy – különösen – egyes helyzetekben a nők nagyobb védelmet kellene hogy kapjanak, az nem lehet kérdés.

Ismét olyan bűncselekmény került a címlapokra, amely minden jóérzésű ember számára gyomorforgató. Terhes nőt erőszakoltak meg Kistarcsán.

Idén sem maradhat el, hogy a nők iránti tiszteletet nem mellőzve, felhívjam arra a figyelmet, hogy ez is egyfajta megkülönböztetés ember és ember között. Még akkor is, ha a többség számára ez pozitív, de mégiscsak diszkrimináció.

Nem túl szép (de tényszerű) „hagyomány” ezen a felületen, hogy a nőnapon (is) igyekszem a földre rángatni azokat, akik egy „kicsit” túlzásba viszik a hétköznapok „kiugró” eseményeit. Így volt ez tavaly, sőt korábban is. Egyik megosztóbb, mint a másik. Éppen ezért most kis csúsztatással (a szó szoros és átvitt értelmében is) gondoljunk vissza a hét eleji ünnepre. De azért ne feledjük a címben rejlő „bugyuta” szójátékot sem.

Újabb bizonyíték arra, hogy a körülöttünk levő tárgyak mekkora hatással vannak ránk. Különösen, ha megtöltjük őket tartalommal. Hogy fizikailag vagy csak képzeletben, ez már mellékes. Illetve egy fenét: pont ez a lényegük!

Fordított világban élünk, még akkor is, ha nem feltétlenül az éppen aktuális helyzetre gondolunk. Sokszor futunk bele olyan marketing-kampányokba, amikor különféle üzletláncok a saját születésnapjukat ünneplik. Ennek apropóján ők ajándékozzák meg a vásárlókat. Lehet, hogy ez így „érdekes”, mert kapni mindenki szeret, de szerintem akkor sem „normális”.

Többféle módon igazolhatjuk magunkat a hatóságok előtt. Nyilvánvalóan a leghitelesebb iratok, a fényképes igazolványok. De mit tehetünk akkor, ha pont a valóság nincs kőbe „nyomtatva”?

Igyekszem arra törekedni, hogy a vírushelyzetet egyre kevesebbszer hozzam szóba. Van erre éppen elég „hiteles” forrás. Létezik azonban számtalan helyzet a hétköznapjainkban, amelyekre való hatását nem egyszerű értelmezni.

A klasszikus szófordulat szerint az idő mindig megszépíti a múltat. De tudunk e most úgy gondolni a jövőre, hogy egy év múlva visszaemlékezve, hitelesen számoljunk be a mai eseményekről?

Látszólag egyszerű a dolog, hiszen az elmúlt eseményekről hiteles dokumentumok vannak, csak a rögzített tényeket kell visszalapozni. No, de álljunk meg egy pillanatra. Hány olyan történet – sőt történelemkönyv – van, amit évek (évtizedek, évszázadok) múltán már „átírtak” egy párszor? Maradjunk csak a saját világunknál! Hogyan festenénk le a jelen – akár a mai nap – történéseit akárcsak egy év múlva? Különösen úgy, hogy a magukat „vezetőnek”, és „hitelesnek” mondó médiumokban is hallatják a szavukat olyan „szakértők”, akik arról beszélnek, hogy ennek sosem lesz vége.

Sok olyan üzem van szerte a világon, amelyet finoman szólva megviselt a járvány. Egy szektort azonban biztosan erősített: a mém-gyártást.

Az is igaz, hogy az egyik legveszélyesebb terület a médiában! Különösebben nincs is kategorizálva, így szabályozva sem. Általában a szöveges „megoldások”-at is képként látjuk, így gyakorlatilag együtt jelennek meg a valódi fotografikus ábrázolásokkal. De meddig lehet ezekkel elmenni? Kétségtelen, hogy az iróniában utazók előszeretettel „támogatják” a műfajt.

Amit Orbán Viktor mond, az nevezhető e közbeszédnek? Ez a felvetés túl messzire mutatna, és legalább akkora vitákat kavarhatna, mint annak idején egy „hivatali ember” magánjellegű fogalmazványa egy „céges papíron”. Így ezen túllépve lássuk a címben kiemelt szavakat.

Néhány hete, „jó” miniszterelnökünk szájából elhangzott az „asszonyság”-os „sztori.” Elsőre nem igazán értettem a hírértéket. El is kezdtem fogalmazni egy bejegyzést, amiben már majdnem a védelmére keltem a „főnöknek.” Aztán rájöttem, hogy nem kell őt védeni, erre ott van a TEK. A mondandóját meg a rendelkezésre álló médiafelületek úgyis kimagyarázzák. De, hogy én is megértsem, miről van szó, meghallgattam a szövegkörnyezetet is az „állami média” és „más” hírcsatornák „vágásában” is. Akik nem csak „hangharapásokat” közöltek, azok tudósításaiból hallható volt, hogy ebben nem volt semmi sértő.

Ki ne súgott volna már össze aktuális beszélgetőpartnerével olyas valakiről, aki éppen nem volt ott? Ráadásul az esetek nagyobb részében negatívan megközelítve az illetőt. A kérdés költői, hiszen nap, mint nap megtörténik.

Gyarló az ember. Természetesen csak a „másik”. Erről leginkább úgy szokás beszélni, hogy az illető ne hallja. Igen, a háta mögött. Még akkor is, ha ez úgyis kitudódik. Az elemzésből most is kimaradnak az angol tudósok. Nincs is rájuk szükség, hiszen a hétköznapi „kisemberek” mindennapjairól lesz szó, tehát mindenki ismeri a helyzetet. Akár résztvevője, akár vétlen hallgatója, akár érintettje a történetnek.

Eddig sem panaszkodhattunk, hogy a kínaiak nincsenek velünk a mindennapjainkban. De valljuk be, van az a terület, ahol megszínesítik az életünket. (Akarom mondani az ételünket.) Persze ez is ízlések és pofonok kérdése – főleg a konyhában.

Miért éppen most lepődnénk meg, amikor a vakcinájukkal szó szerint a vérünkig hatolnának belénk? Na, de hogy a gyomrunkig is eljussanak ahhoz több csillag „szerencsés” együttállása is szükséges. Már pedig, ha azt szeretnénk, hogy ne nézzünk ferde szemmel a tányérunkba, egy dolgot mindenképpen érdemes figyelembe venni. Azt, hogy otthon nem kerül kutya vagy macska a tányérba, csak azok tudhatják biztosan, akik őstermelőtől veszik az alapanyagot, és saját maguk állítják össze a menüt a konyhájukban.

Mindannyian többféle hatás alatt élünk, ezek határozzák meg a mindennapjainkat. Ha egy könyv történetei közel állnak a valósághoz, az mindenképpen érdekes.

Sokaknak adatott meg, hogy a téli ünnepkör egy hosszabb szabadsággal párosult. Az is igaz, hogy sajnos ezt elég sokan kényszerből élték meg. Egyesek „csak” a vírus miatt szorultak kötött pályára, és visszatérhettek, de olyanok is akadnak szép számmal, aki még mindig tartósan kénytelenek otthon maradni.

Egyes embereknek hosszú idő óta rémálma, hogy megfigyelik őket vagy rajta vannak ilyen-olyan listákon. A digitális világ térhódításával ezek a „dokumentumok” egyre inkább „kézzel foghatók.”

A „halvérűek” megközelítésében „adathalászat”. A villámló bottal járók megközelítésében „adatvadászat”. Mi, hétköznapi emberek, pedig magunk vagyunk a „zsákmány”. Mindegy honnan nézzük, az ember bármennyire is magába gubózik, mindig van egy kiskapu. Ezen keresztül az illetékesek, – vagy éppen az illetéktelenek akarva-akaratlanul, de – bepillantást nyerhetnek a mi kis elzárt világunkba.

Ha az előző évre gondolsz, akkor azért. Ha a következőre, akkor azért. Ha volt, akkor azért. Ha van, akkor azért. Ha lesz, akkor azért. Volt? Van? Lesz?

Ilyenkor az év elején mindenki értékel – ha csak hallgatólagosan is – hogy milyen volt az előző. Megfogalmaz terveket a jövőre nézve. De lehet e egyetlen szóval jellemezni bármiféle időszakot? Persze, ha valaki beszáll egy ilyen polemizálásba, neki is le kell írni legalább egy szót: MUNKA. De mit is várhatna az ember egy ilyen munkamániástól?

Mindannyian szeretünk fürdeni. Vagy mégse annyira? Nézőpont kérdése. Sőt, a közeg sem teljesen mindegy. Vízben, közéletben, politikában. Azt hiszem, a népszerűség oltárán sokan feláldoznák magukat.

Mindenki igyekszik felhívni magára a figyelmet, pont azért, hogy az (el)ismertség fényárjában fürödve minél inkább a figyelem középpontjába kerüljön. Van, aki a bájait mutogatja, akad aki „hülye” blogbejegyzéseket ír, és van aki emiatt különféle összegekkel dobálózik. A Momentum elég lassan jutott el eddig az ismertségig, de ez nem jelenti, hogy ez a néhány százalék már valódi elismertséget jelentene. Na de mi ennek az ára? Kifejezhető pénzben? Egyáltalán kit és milyen módon lehet motiválni egy bizonyos összeggel?

A technika fejlődik, amihez nem kevés szellemi tőke (is) kell. Az viszont nem teljesen „normális”, hogy a munkát megkönnyítő segítőeszközök „okosodásával” párhuzamosan az embereknek el kell butulni.

Abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy a jól megérdemelt pihenő után 2021. januárjában visszatérhettem dolgozni. Így az első idei bejegyzés alkalmával a felület olvasóinak is Boldog Új Évet Kívánok! A boldogság persze nem teljes, pontosabban csak részben lehet az. Jó újra írni, remélem olvasni is! A kevésbé „szerencsés”, hogy a nem kevés iróniával, továbbra is van mire rávilágítani.

Különös kapocs fűz a termelő vállalatokhoz. Nyilván nem véletlenül, hiszen magam is ilyen helyen dolgozom. Természetes, hogy az ezzel kapcsolatos írásoknak is van egyfajta alapja. De, hogy a valódi termékeket előállító cégeknél – egyelőre – továbbra is szükség van az emberekre, aligha megkérdőjelezhető. Na, de mi az érdeke a multiknak? Meddig kell nekik az ember? Szabad e nekik a kreativitásban teret adni? Másfelől is meg lehet közelíteni! Elvárható e, hogy valaki gondolkodjon?

Link a forrásmegjelölésnél: a robot, mint büfés

Naná, hogy valami könnyedségre vágyunk az év utolsó napján. De akkor az újévi jókívánságokat nem is gondoljuk komolyan? Legalábbis olyan szimbólumokkal hozzuk összefüggésbe ezeket, amelyekkel nem a saját tetteinkben, hanem a szerencsében bízunk.

Az év végi ünnepség-sorozatot valaki nagyon ügyesen összerakta. Van benne gyermekien meseszerű a télapó világával. A szent karácsony a maga meghittségével és komolyságával. A végére meg egy kis lazulás „hülyeséggel” és feszültség levezetéssel. Január elseje meg mindezek kipihenésére – már aki egyáltalán emlékszik rá. (Ebből kifolyólag nem mindenkinek elég egy nap.)

Két dolog miatt osztják meg az emberek a neten a fájukat. Egyik, hogy képletesen együtt lehetnek a nem is feltétlenül távol levő szeretteikkel. A másik a polgárpukkasztás, hogy nekem ilyen van! Az idén ezek a határok elmosódnak.

Ha a karácsony az egyik legbensőségesebb ünnep, miért van szükség ekkora kereskedelmi, illetve médiafelhajtásra? Persze minden oldalnak meg vannak a maga érvei. De tudunk magunkban ünnepelni? Muszáj lesz, vagy legalábbis törekedni kell a kisebb „népsűrűségre”.

A közösségi média világában általánossá vált a mindenkit egy csokorba foglaló köszöntés. (Ennek összes előnyével és hátrányával.) A lustaságot pl. elég nehéz bármelyikbe is besorolni. A negatívumok között viszont van egy nagyon érzékeny pont.

Talán nem késő még a szenteste előtt egy nappal – az írás megjelenésekor – felhívni a figyelmet egy nagyon gyakran elfelejtett jelenségre. A fa alatt úgyis gyakori az elérzékenyülés. Kár lenne a szomorúságot fokozni egy olyan dologgal, ami „egyszerű” figyelmességgel elkerülhető.

Mindenki hangoztatja, hogy a karácsony nem a pénzről szól! – pedig dehogynem. Ha nem is közvetlenül, de nem kell hosszas beszélgetésekbe elegyedni, hogy elő ne kerülnének az anyagiak.

Sokféle bejelentést vártak az emberek karácsony előtt. A 13. havi fizetéstől kezdve a kijárási korlátozások módosításán át, a COVID-19 elleni vakcina engedélyezéséig. Remélem az elsőt már mindenki megkapta az írás megjelenése óta.  A másodikról is vannak már hírek – ráadásul eléggé vegyes érzelmek fogadták – hogy a szenteste hossza közelíthet a „normálishoz”. De, hogy keretbe zárjam a bevezetést, mégiscsak a pénztárcába kell nyúlni! – legalábbis annak, aki akarja.