Végre! Mondhatnánk, ha egy ilyen intézkedést hatékonyan be lehetne tarta(t)ni.

Megszavazta a parlament az internetes agresszió visszaszorítását célzó törvényjavaslatot. Az az intézmény, amelynek egyes tagjai – hogy is fogalmazzak, különösen egy ilyen intézkedés után – az átlagosnál egy kicsit több vajjal rendelkeznek a fülök mögött, ami a kommunikáció stílusát illeti. Már én szégyellem magam, annyit írtam erről, ezért nem is linkelem most vissza.

Aki nagy nyilvánosság előtt elektronikus hírközlő hálózat útján olyan kifejezést, ábrázolást vagy kép- és hangfelvételt használ vagy tesz közzé, amely beazonosítható személlyel vagy személyekkel szembeni erőszakos, halált okozó, vagy különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándékot vagy kívánságot fejez ki, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Végre utolérhetjük Ausztriát. Vagy legalábbis gyorsabban eljuthatunk a sógorokhoz.

Átadták ugyanis a 85-ös főúton a Bécsi-dombi alagutat, kiegyenesítve ezzel a Magyarországot Ausztriával összekötő terepet. Így már 2x2 sávon suhanhatunk a határig. Az „ottaniak” ugyan még nincsenek teljesen kész a csatlakozással, de nem hinném, hogy sokáig kell majd noszogatni őket.

De még mielőtt a szomszédainkat kezdenénk piszkálni, nézzünk szét kis hazánkban, hogy miért nem tudunk ennek igazán örülni. Jó, persze azért, mert magyarok vagyunk, és mindjárt ellenségképet látunk, sőt belekötünk még az élő fába is. Igen, utóbbi is szóba jöhet, hogy miért nőtt épp oda. Ha már odateremtette az anyatermészet, védjük meg és fúrjunk át alatta. Erre már persze, hogy mindenki felkapja a fejét, hiszen első látásra nem indokolta volna a helyszín ezt a gigaberuházást. Ettől már önmagában is két részre szakadt volna ez az egyébként is szétszabdalt pici ország. Tetézi még a „bajt”, hogy kb. 15 éve „hasonlóan sík” terepviszonyok között épült egy alagútrendszer az M6-oson Pécs felé. Erre gondolom, elég sokan emlékeznek még, sőt arra is, hogy ezt még a „másik” kormány épít(t)ette.

Egyre többen szeretnének „kisgazdák” lenni. Na, nem olyanok, hanem „igaziak”. Igaziak?

Hirtelen óriási érdeklődés övezi az aranykalászos gazda képzésre való jelentkezést. Ilyen sokan szeretnének földműveléssel foglalkozni? Aligha…

Ha valamire ilyen „hirtelen” megnő a kereslet, ott nem véletlenül éreznek egyesek „pénzszagot”. Ja, hogy annak nincs? Ugye költői a kérdés!

Van e még „széles” e hazában olyasvalaki, aki ne látta volna a Magyar-Menczer, vagy ha úgy tetszik a Menczer-Magyar szóváltás videóját? Egy valaki biztosan: én.

Először „csak” lemaradtam az „eseményről”, de utána már tudatosan kezdtem kerülni. Miért írok akkor róla? – kérdezhetnétek. Természetesen nem azt akarom „megideologizálni” amit nem is láttam. Azok ugyanis tények. De tudjuk, a propaganda azt is igyekszik megmásítani, ami mindenki számára egyértelműen látható.

Persze azért érdekelt, (volna) hogy mi történt valójában. Arra gondoltam, majd a hírekből meghallgatom, (elolvasom) hogy mire képes a „független” magyar sajtó, milyen a korrekt tömegtájékoztatás, stb. Na, azért még itt ne nézzen teljesen bolondnak, aki eddig nem tette, ráér később is.

Csak azért írtam oda a „Mozit”-t, nehogy valamelyik ismerősöm azt higgye „megbolondultam”. Csak elsétáltam, és leültem.

Mindig is azt vallottam, hogy szaladjon az, akinek sürgős dolga van. Én meg majd megnézem, meghallgatom, esetleg leírom. Aki meg kíváncsi rá, – mint ahogy most Te is, nagyon helyesen – elolvassa. Ez persze nem jelenti azt, hogy a futás ne lenne hasznos, egészséges, kikapcsolódást segítő, de ezért (is) jó, hogy nem vagyunk egyformák. Van, aki fut, és van, aki nézi – a moziban!

A futásnak voltak már nagy klasszikusai, mint pl. a Forrest Gump, vagy néhány maraton-feldolgozás. De, most végre itt van nekünk minden egyben, ráadásul „magyarosan”, ami az irónia ellenére nem feltétlenül baj.

Készülsz a hétvégére, pucolnád a krumplit, nyúlnál a szokásos reklámújságért, amire tennéd a héját, és tessék. Tessék?

A nemzeti konzultáció lassan olyan, mint egy rossz zeneszám. Ha folyamatosan játsszák a füledbe, úgy megszokod, hogy már azt hiszed, hogy jó. Egy bizonyos idő után már dúdolni is elkezded. Ééééééés tényleg. Már vártam a „papírt”. Most éppen úgy éreztem, hogy végre nem csak négyévente vagyok fontos a „rendszernek”, hanem egyre sűrűbben gondolnak rám. Na, én is rájuk, de nem biztos, hogy azonos előjellel. Főleg, hogy ismét pénzt húznak ki a zsebünkből azt szajkózva, hogy milyen jó is nekünk. Sőt, hogy még jobb legyen, erősítsük meg a szándékukat abban, hogy jó úton haladnak a további jólét felé. Hogy ezt „rajtuk” kívül semmilyen tárgyilagosnak és hitelesnek tűnő fórum nem tudja megerősíteni, ez azért bizonyára nem a véletlen műve.

– Csak a véletlen műve, hogy az egyik szív alakú, de nem a szívást jelképezi, hanem a szeretetet! –

Egyhetes utazás, szinte minden napról 1-1 összefoglaló. Mégis van egyetlen, nagyon rövid szó, amivel értékelni lehet. Főleg, ha másokkal is azonos véleményen vagyok.

Mint minden sorozat, ez is véget ér egyszer, akárcsak az „Aladdin-világ” korába, és helyszíneire vezető utazás. Ráadásul most van is idő és lehetőség méltóképpen lezárni, nem csak úgy abbahagyni.

Bár az utazás eleje majdnem olyan veszélyesre sikeredett, mintha repülő szőnyegen közlekedtünk volna, de ugye minden jó, ha jó a vége.

Mindenki tervezi a jövőt, kisebb vagy nagyobb lépésekkel. Van, aki a sajátját, van, aki egy közösségét, és vannak, akik még ebben is megtalálják az összhangot.

Azért ellentmondásos arról beszélni az emírségekben, hogy valami nagy, mert ott tényleg óriási épületekről, sivatagokról, hatalmas mennyiségű aranyról, olajról és pénzről beszélhetünk.

Nem véletlenül emlegettem az 1971-es dátumot, az Emírségek születésnapját még az első részben. Akinek van jövőképe, már 2071-re tervez. Biztosan nem véletlen a pontosan 100-as évjárat. Az persze nem mellékes, hogy jövőkép mellett pénzre is van szükség. Már pedig, amíg olaj van, addig annak hozadéka is biztosított. De az, hogy fekete aranyból mekkora a tartalék, arra senki nem tudja a választ, bármekkora szakértőnek is tartja magát.

Néhány fotóval időnként többet lehet mondani, mint a félresikerült mondatokkal. Így talán a természet szavát is könnyebben „meghalljuk”.

Az előző részben már kifejtettem az embereknek a sivatagra gyakorolt hatását. Most azt nézzük meg, milyen, ha a természet „visszaszól”.

Persze most is onnan indulunk, hogy „gyarló” az ember, mindenütt szeretné otthagyni valami lenyomatát annak, hogy ott járt. A mai „modern” világban ez azért nem annyira bonyolult, hiszen akaratlanul is mindig hátrahagyunk egy-két dolgot. Ha pedig valami szándékosság van benne, ahhoz nem kell magyarázat. (Dehogy emlegetném én fel, hogy valaki a kakis pelenkát hagyja ott mint „nyomelemet”.) Maradjunk a „klasszikusoknál”, mint a papírzsepi vagy a PET-palack. Mondjuk, hogy ezek úgy „ottfelejtődnek”. A természet ezeket is megoldja, legfeljebb olyan időtávon, amit már sem mi, sem az unokáink, lehet, hogy az egész emberiség nem fog megélni.

Amikor egy ismerősömnek elárultam a következő epizód címét, elmosolyodott. Pasik játékai mi? Először leintettem, aztán elgondolkodtam… Bakker, „ennek” lehet, hogy igaza van…

Nem itthon vagyunk, (pontosabban voltunk) így minden egyes gondolatkört abba a környezetbe kell helyezni, ahol éppen megtörténnek a dolgok. Néha persze ki kell lépni az embernek a komfortzónájából, de azért nem szabad elfelejteni, hogy ki vagy, és honnan jöttél. (Aki elkerülné a hosszú bevezetőt, és egy kis kedélyborzolásra vágyik, az görgessen lejjebb, és keresse meg a „női szakaszt”!)

Megszállta Brüsszel Budapestet! – olvashattuk volna a különféle sajtótermékek címoldalán, ha valóban figyelemfelkeltő címet szerettek volna írni. De, csak a sablonok maradtak.

„Ilyen még nem történt Magyarországon”, és hasonló – bármilyen bulvárlapba illő – szalagcímekkel jelentek meg cikkek mindenütt. De ezekkel a „szólamokkal” a közösségi oldalakon csalogatják magukat a magukat komolynak mondó hírportálok. Nem véletlen hogy egyre többen fordulnak el az ilyen „megkeresésektől”. Akik meg erre „izgulnak”, azok igazi célpontjai a semmitmondó híreknek. „Kattints már rá csak azért, hogy egyáltalán megtudd, mi a hír!”

Most én is megszakítom a közel-keleti írásfolyamot. Remélem így is megérti mindenki, ha nem azt írom, hogy „Breaking news”. A fizikai megérkezés után illik fejben is hazaérni, nehogy elszokjak a hétköznapi valóságtól. De mégis mi történt? Idejöttek Európa állam- és kormányfői, meg néhány fontos ember még az unióból. Tényleg? Háááát könyörgöm, mi vagyunk az EU tanácsának soros elnöke. (Ja, még ebben is benne van a „Soros”…) Végre történik valami! Eddig ugyanis nem sok jót hallottunk erről az időszakról, illetve erről a tevékenységről 2024. július 1. óta. Közben lassan vége is lesz ennek a ciklusnak az év végén. Mivel ez egy szinte „kötelező”, majdhogynem automatikus „tisztség”, nem is értem miért kell ennek ekkora feneket keríteni. Ennek ellenére sok „magyarellenes” vagy inkább Magyarország ellenes politikus habzó szájjal hangoztatta még az első félévben, hogy hogyan is lehetne megtorpedózni, hogy a magyar elnökség egyáltalán bekövetkezzen. Aztán ez is eljött, igaz nem is nagyon történt semmi. Most meg idejönnek „Brüsszelből”, aztán vigyorognak, mint a pék kutyusa a meleg kiflire.

Vannak a világon elzárt közösségek. Ezek nem biztos, hogy jellemezhetők a létszám vagy a területnagyság alapján. Az igaz, hogy mint minden csoportosítás, ez is meglehetősen elfogult is lehet.

Az Egyesült Arab Emírségek egy nagyon különleges „társaság”. Nem egészen természetes módon jött létre, de nem is akaratlanul. Valószínűleg a működőképessége sem a véletlen műve.

Teljesen természetellenesnek azért ne minősítsük az alapokat, hiszen az anyaföld mégis csak jelentős mennyiségű nyersolajat „gyűjtött” össze erre a területre. Viszont amikor 1971-ben hét emír „összeállt”, létrejött egy nagyon speciális közösség. Ellentmondásosnak is nevezhető, hiszen bizonyos szempontból nagyon is zárt világ. De ez a működésük alapja. Amire aztán lehet építeni egyfajta nyitottságot, a gazdaság fejlődése szempontjából egyáltalán nem mellékes. Kicsit „megkésve” ugyan de most már a turisták is megtapasztalhatják a fejlődést. Főleg most és az elkövetkezendő időkben, hiszen erre a területre is óriási összegeket fordítanak.

A fogalom mára már általánossá vált. Bárkire mondják, aki egyfajta kívülállóként kotyog bele bármilyen témába. Ráadásul el is megy az arabokhoz, hogy megnézze a „Burj Khalifa”-t.

Egy távoli utazásnál előbb-utóbb előkerül az a szál, hogy mi lehet otthon. Természetesen több terület is szóba jön ilyenkor. A család, a sport, na és természetesen a közélet, amiből elvileg szeretnél kikapcsolódni.

Ha valaki a látszatát kelti annak, hogy szakértője egy területnek, egy ideig nagyon okosnak tűnik. De amikor kiderül, hogy a „partvonalról” sem követi az eseményeket, rázúdul a népharag. Szeretne ő benne lenni a folyamatban, de saját magának is nehéz tudomásul venni, hogy nem lehet mindenben „okos”.

Felszabadultan is lehet bosszankodni „nyaraláskor”. Megéri, mert egész jó ki lehet jönni belőle.

Elég gyakran halljuk, hogy egy-egy repülő késik, csomagok, esetleg utasok maradnak itt-ott. A hírekben így van, de egészen másképp „kell” megélni a valóságban.

Végre egy jó döntés! – foglalkoznak a közlekedéssel. „Jó”, mondjuk a legtöbben nem így gondolták, de legalább történik valami.

Kicsit lassan haladunk az Európához való felzárkózással. Megoldás lehet a sebességváltás, illetve a nagyobb gázadás. Ha már a vasúton egyelőre nem igazán megy, térjünk vissza a közútra. Még akkor is, ha elég nagy port kavar időnként a sebességhatárok értelmezése.

Én elég sokat autópályázom, hetente minimum kétszer. Igaz, ez kilométerben nem kiemelkedő, (kb. 2-300 km/hét összesen). De aki ismeri az M5-öst, annak azért nem kell bemutatni. Ebben hétvége és hétköznap is van vegyesen. Tudom, hogy 80-100 km-es távon 1-2 percnél többet nem nagyon lehet nyerni egy „kis gyorshajtással”, de egyébként sem vagyok az a nagy „sebesség túllépő”.

Kis kellemetlenség, vagy nagy baj. Nyilván minden problémát lehet súlyozni.

Olyan jó idő van, gondoltam írok valami szépet, lírait az ősszel kapcsolatban. Csak már ennyi idősen én is egy „kicsit” bogaras vagyok. Most éppen kitágult a látómezőm. Vagy éppen beszűkült?

„Itt van az ősz, itt van ujra…” Bár én kevésbé vagyok rajongója, mint Petőfi Sándor. Lehet, hogy ezért van az, hogy csak a neveink fele azonos. Talán ez az egyik oka, amiért ez az időszak a „nagyonnemszeretem” kategóriájába tartozik. A másik az lehet, ami ebben az írásban is felsejlik. Kinéztem az ablakon gyönyörű őszi tájat láttam. A napsütés átszűrődött a felhőkön, amelyek mintegy laza sapkaként ültek az egyre kopaszodó fák fejére. Visszagondoltam arra az időre, amikor kisiskolás korunkban rugdostuk az avart, gyűjtögettük a színes faleveleket, ragasztgattuk különféle albumokba.

Biztos vagyok benne, hogy a KTE szurkolók a következő meccs előtt megemlékeznek majd arról az edzőről, aki visszatette a térképre a lila-fehér alakulatot.

Sokan még mindig azt gondolják, hogy a foci „csak” egy játék. Ez így is van, azzal az „apró” kiegészítéssel, hogy a meccs nem csak pályán folyik, hanem a színfalak mögött is. Sőt az a nagyobb. A labdarúgás a NER lovagok játszótere lett. Várható volt, hogy Kecskemétet is eléri a változás szele. Igaz, még nem tudni, mikor válik viharrá.

Szabó Pista egyre inkább egy magányos lovag szerepében tündökölt a nehézpáncélosok ellen egyfajta „Don Quijote”-ként. A csapat meg hű szolgaként próbálta meg követni, mint „Sancho Pansa”.

Nincsenek itt bonyolult dolgok: 1x1=1. Meg még szorozva 1,27-el.

Emlékszik még valaki, hogy mi történt 1988. január 1-jén? Nyilván azokat az embereket kérdezem, aki már tudatuknál voltak. Persze, újév, és valószínűleg rengeteg családi kötődésű esemény. No, meg ugye a másnap, buli után. Ünnep lévén amúgy sem sok mindent történhetett, hiszen akkor minden zárva volt. Magyarul, ez (is) egy jelképes dátum. De amiért ide hoztam, annak csak egy „pici” jelentősége van. Akkor vezették be hazánkban az ÁFA „intézményét”. 36 éve, ami már egy emberöltő. Tehát volt idő, megtanulni, „beleszokni”. De hogy jön ez most ide?

Politikai megközelítésben teljesen átlagos, amikor oldalakról beszélünk. Sőt a szimpátia is köthető ehhez a megkülönböztetéshez. De hogy az irányok mire lehetnek még jók, arra igen nagy a választék.

Az internet (szélesebb) elterjedése előtti időszakból elég nehéz archívumokat találni. Próbáltam egy kabaréjelentre hivatkozni, amiben arra kerestek „magyarázatot”, hogy a férfiakat lehet e úgy csoportosítani, hogy a péniszük nyugalmi helyzetben való elhelyezkedésük szerint jobbosak vagy balosak. Nem találtam meg.

Úgy a ’80-as, ’90-es évekre tenném az időszakot, amikor már annyira nyitott volt a közélet, hogy nyíltan is lehet ilyen intim témákról beszélni. De ilyen időtávlatból lehet, hogy 10-20 évet is tévedek. Így fogadjátok el szemléltető anyagnak az INDEX egyik 2005-ös fórumának részletét.

Azt hittük, hogy egyszer már kinőttünk ebből a „puszcsi, lavcsi, uncsi” formátumú kommunikációból. De mindennek van egy, vagy akár több feltámadása is.

Ha az isteni sugallat valami felső körből érkezik, akkor aztán nincs megállás. Először arra gondoltam, hogy írok valami „levezetőt” egy régebben sokszor emlegetett sorozatom felújításaként. Ebben „idióta” reklámokra, „félresikerült” katalógusokra hívtam fel a figyelmet. De úgy látszik az „elme” már nem áll meg a „gyári hülyeségeknél”, hanem tovább gondol…

Azt talán már nem mondhatjuk, hogy egyesek fordítva ülnek a lovon, de hogy kicsit későn fordultak meg az biztos. Arccal Kína felé! – adták ki több helyen is néhány évtizeddel ezelőtt. Kisebb nagyobb időeltolódással ugyan, (és most nem az időzónákra gondolok) egyre több ország illetve gazdasági tömb ébredt rá arra, hogy mekkora „buli” lenne Kínában gyártatni gyakorlatilag mindent. Mára meg már közhellyé vált, hogy „ami nem kínai, az nem is eredeti.”

Valami elkezdődött. Még az is lehet, jó (lesz). De a magyar egy „leleményes nemzet”.

Kétségtelen, hogy kavicsot dobtak az állóvízbe az új PET-palack visszaváltási rendszerrel, De ott „szólt a legnagyobbat”, ahol azt „tervezték”? Az biztos, hogy indulatok több helyen is keletkeztek.

Az újrahasznosítás tényleg klassz dolog ott ahol működik. Már gyerekkorunkban is gyűjtöttük a papírt, a vasat, vittük a MÉH-be. Igaz, nem feltétlenül a környezettudatosság vezérelt bennünket, hanem a kis aprópénz, amivel ezt gondoltuk, elkezdjük tanulgatni a pénz körül forgó kapcsolatok különféle formáit. Azóta sok minden változott, tényleg csak aprópénz, amit kapunk… már ha kapunk valamit. Sőt, már annak is örülünk, ha átvesznek valamit és nem nekünk kell fizetni érte.

A hét vége felé ismét átlépte az Euró/Forint árfolyam a 400-at. De nálunk ugye ez is sikernek számít, egyre nagyobbat mondhatunk.

Számokban mindig is jók voltunk, sok ebbéli nagy koponyát adtunk a világnak. De amióta a „számmisztikában” (is) a politikusoké az uralom, még inkább ferde szemmel nézünk a billentyűzet jobb oldalán levő gombokra.

Dehogy jutnának nekem olyan szavak a „fejembe”, hogy „propagandaszöveg”, meg „hazugság”. Inkább örülnünk kellene, hogy a jó EURO-nak köszönhetően majd nagyobb lesz az év végi „sonkapénz”. Mert ugye a többségében nyugati vevőinktől csak úgy dől be a „közös” európai valuta. Persze… megint egy olyan „közös”-ség, amiből mi magyarok valahogy kimaradtunk. Ugyebár amíg nagyjaink kis közösségének ez az érdeke, még egy darabig így is lesz. 2026-ig biztosan, és persze utána is, hiszen ez nem megy egyik napról a másikra. Messze van még a Forint halála. Még akkor is, ha már a nagyja is csak „aprópénz”.

Nem nehéz ma elvetni a sulykot, hiszen bármilyen normán túl gyorsan átlép az ember. Még akkor is, ha ő „valaki”, vagy még annál is többet gondol magáról.

Hatalmi pozícióban is könnyen át lehet esni a paci másik oldalára, csak az a baj, hogy onnan nem lehet nagyot esni. Legalábbis egyelőre…

Az, hogy mennyire „fordulékony” az ember hangulata, nem igazán vannak mércék, annál inkább tapasztalatok. Azt, hogy mi váltja ki ezeket a pálfordulásokat, és ez hova vezethet, különösen nehéz előre meghatározni. Utólag értékelni persze könnyű. De vannak azok a helyzete, sőt azok a személyek, amelyeknek, illetve akiknek a „végletekben való” elhelyezkedése különösen irritáló. „kövér lászló” nem először kerül a „népharag” középpontjába arrogáns viselkedésével, mindent elsöprő, lekezelő stílusával. Erre persze sokan mondják, hogy „jó helyen teszi, éppen oda való.” – a Parlamentbe. Bár tudjuk, az épület nem egy kultúrközpont, magát az intézményt mégsem a feszültségek levezetésére találták ki (elsősorban). Hogy sokan mégis erre használják, – az elnökükkel az élen – sajnos már meg sem lepődünk.

Ennek a meglehetősen kritikus felületnek a stílusjegyeit ismerve gondolom nehéz elhinni, hogy e sorok íróinak is lehetnek emberi gondolatai. Pedig itt is csak egy halandó ül a billentyűzet mögött.

Ez a blog, – így természetesen én is – ritkán foglalkozik tragikus életeseménnyel. Legalábbis nyilvánosan. Talán egyetlen kivétel volt, Pelé halála. Most megint egy olyan EMBER ment el, akinek munkássága meghatározó lehet mindenki számára. Akitől egy ország búcsúzik: Karsai Dániel alkotmányjogász, aki az ALS betegség következtében hunyt el.

Az ügyvéd úr élete és munkássága, közéleti szerepvállalása előtt sokan azt sem tudtuk, mi ez a betegség. De ez alatt, az alig több mint két év alatt, volt időnk megtanulni. Amibe a gyilkos kór mellett még inkább beleláthattunk, sőt megtapasztalhattunk, hogy mi történik akkor, ha valaki ezzel szembeszáll. Ő nem csak a betegséggel dacolt, hanem azzal is, hogy ezt miként lehessen emberileg kezelni. Az orvoslás nyilván egy másik szakma, bár annak is része az emberség. De ami még ennél is fontosabb a méltóság. A földi életet hogyan lehessen akkor befejezni, ha már a tudomány sem áll az ember mellé.

Minden heti „Orbánunkat” add meg nekünk ma! Tessék, itt volt mindjárt kettő is!

Továbbra is vallom, hogy nevekkel nem viccelődünk! Még komolyan sem... Na, most sem a nevekkel van a baj.

Nem, kedves olvasó, nem Te ittál a héten többet a kelleténél. A kettős látás ezúttal nem a Te elborult állapotod miatt jött létre. Valóban dupláztak. Sőt, még a „főninek” sem esett rosszul, hogy nem egyes egyedül ő volt a főszerepben. De még ezt is tudom fokozni. Hiszen általában a Miniszterelnök szavait szokták „megvédeni” a megmondó emberek. Most még ebben is fordult a kocka. Maga Orbán Viktor „védte” meg azonos vezetéknevű „cimboráját”. Mondjuk kellett is a „segítség”. „Megszoktuk” ugyanis, hogy „nagyjaink” folyamatosan húzogatják a tűrőképességünk határvonalait, de mindig rá tudnak tenni egy lapáttal.