Július harmadikán – a zacskómentes világnapon – automatikusan a nylonokra, tasakokra vagy egyéb csomagolóanyagokra, illetve más műanyagipari termékekre gondolunk, amelyek „nyíltan beburkolják” a hétköznapjainkat. Pedig „akad” itt más is, bár ritkán kerül a látószögünkbe – szerencsére.

A „szerencse” persze nem éppen hálás megfogalmazás, hiszen a „nyeremény” nem abban van, hogy nem beszélünk róla, hanem, hogy nem túl gyakori jelenség. De aki már átélte a helyzet komolyságát, annak egy örökkévalóság. Függetlenül attól, hogy milyen módon vesztette el valaki a zacsiját, biztosak lehetünk benne, hogy maradandó és igen fájdalmas „élménye” lehetett a férfinak. (Remélem a „gendersemlegesség” jegyében nem ér majd támadás, hogy így nevén neveztem a „célközönséget”.)

Áremelésekkel nap mint nap szembesülünk, ebben – talán már – semmi meglepő nincs. Jó-jó időnként csökkentések is vannak, de ezek vagy ideiglenesek, vagy (ál-)akció jellegűek. Van azonban egy olyan burkolt „formátum”, amivel időnként nehezen tudunk mit kezdeni.

Nincs az a pasi, akit valamilyen formában ne lehetne a hasán keresztül megközelíteni. Még ha a sör-dolgot ki is vesszük, mert az ugye mindent visz. De ott van az anyós levese, a nyíregyházi nagymama lekvárja, meg háááát ugye az asszony sütije, ami a vasárnapi ebédet követő szundikálás után különösen jól esik. Így gyakorlatilag el is érkeztünk a címlapfotónkhoz. Mert mondjon bárki bármit, az édesítésnél mindig bejön a képbe a cukornak valamilyen formája. (Igaz, már most érzem a gasztroangyalok és bloggerek késpengéjének hidegségét a torkomon.) Mielőtt azonban a bio-, vagy a „valami-mentes” esetleg öko-megközelítés csapdájába esnénk, vizsgáljuk meg a tasakon levő mennyiséget.

Most egy könyvajánló magazint teszek a kirakatba, persze nem minden hátsó szándék nélkül. Akik hátulról kezdik az olvasást, – mint nagyanyáink "anno" a Szabad Földet – egy kis meglepetésben részesülnek. Annyit súgok, hogy még az én gondolatvilágomba is belelátnak.

Na, de mit jelent az, hogy egy könyvajánlót is „ajánlani” kell? Valójában a magazin – melynek kiadója az e-könyvbolt – azért több, mint egy könyvgyűjtő pont. Inkább egy kis irodalmi műhely, ahol amatőrökkel, kezdőkkel, és már kiforrott kortárs írókkal is lehet találkozni. Mindemellett pályázatok és már érdekességek is az elektronikus lapokra kerülnek.

Az INDEX címlapja sokak számára kiindulópont. Ezzel kelnek, fekszenek. De miféle emberek gyűlnek itt össze! Írók, olvasók, hirdetők. No meg persze blogot írók, köztük bloggerek és lelkes amatőrök, akik itt engedik ki a gőzt.

Na de mi lesz velünk, akik a népi internet legjavát „szolgáltatjuk”? Velünk „hasonszőrűekkel”, akik úgy csinálnak mint a hivatásos „poszt(t)olók”. Vagy éppen „szőrtelenek”, akik látszólagos álcájuk mögé bújva megpróbálják egy kicsit más arcukat a világ felé fordítani, a szürke hétköznapok napszámosaiként.

Ha valaminek „világnapja” van, az sokszor egyfajta ismertség, elismertség, esetleg nagyság szimbolikus ünnepe. Persze ennek ellentéte is igaz. Az elnyomás, az ismeretlenség, netán a kisebbségre való utalás is lehet „emlékezetes”. Ezúttal szó szerint is, hiszen június 21. a nemzetközi kerti törpe nap.

Ezeknek a „jószágoknak” is van egyfajta kultusza. Bár, ez nem egészen egységes, mondhatni inkább, hogy kiszámíthatatlan vagy szakaszosan visszatérő. Ha nem is annyira intelligensen, mint egyes vírusok. (Amelyek ugye vagy akkor jönnek, amikor szabad, vagy akkor, amikor mondják nekik.)

Június 13. a magyar feltalálók napja! Legyünk büszkék egy olyan emberre, aki ugyan nem alkotott új tárgyat, de ebben az esetben az újraértelmezés többet jelentett. Nem kellett hozzá más „csak” valami alternatív felhasználási megoldás. Vasalódeszka 3.0. Vagy csak 2.5? Döntsék el Önök!

Néhány éve már nagyon óvatos vagyok abban a tekintetben, ha egy vasalással kapcsolatos hírt látok neten. A bulvárhírekben nálam járatosabbak bizonyára képben vannak, hogy miért. Bizonyos B. Krisztián annak idején úgy gondolta, hogy patyolat tiszta fehér ingeit úgyis szükségtelen vasalni. A számára – és nyilvánvalóan sajátos értékrenddel bíró hölgykoszorújának szemével nézve – tökéletes testére két számmal kisebb inget húzva úgyis felesleges a ruhaneműit ennek háztartási eszköznek a felső lapján egy forró tárggyal simogatni. Valószínűleg ezért helyezte előtérbe anno a „legnemesebb” testrészét. Végül is bejött. Reméljük nem a „hétköznapi” háziasszonyok kárára, akiknek csak a klasszikus élvezetek jutottak a vasalódeszka használatát illetően.

Aligha kétséges, hogy címlapra kerülni az ismertség (vagy legalábbis az ismertté válás) egyik fokmérője, a média valamely felületének megtöltése. Talán éppen ezért, ki ne szeretné, hogy a kezdőoldalra kerüljön. Ennek az írásnak is (egyik) célja. De ez önmagában csak a feltűnési viszketegség beteljesülése lenne.

Kétségtelen, hogy a Tankcsapda zenekar az egyik legismertebb és (nem mellesleg) napjaink egyik leginkább elismert hazai rock csapata. Ezt azzal lehetne még fokozni, hogy a jók mindig jókor vannak jó helyen. Hogy erről ők maguk mennyire tehetnek, vagy csupán a véletlenek szerencsés egybe eséséről beszélünk, az már más lapra tartozik.

A sajtószabadságot sokan összetévesztik azzal, hogy a sajtóban mindent szabad. Egyre inkább „elfogadott” nézet ez, különösen Május 3-án, a sajtószabadság világnapján.

Remélem, többeknek inkább az anyák napja a fontosabb!

A blog-felületeken különösen érzékeny ez a téma, hiszen ezen portálok (sajnos) már egyértelműen a ló másik oldalát képviselik. Ezért gyorsan tisztázzunk 1-2 dolgot. Sajtótermékek e a blogok? Ez a megfogalmazás elég nehezen vált elfogadhatóvá. Ha nem is önállóan, de kétségtelenül a sajtótermékek részei, szerintem merjük kitenni az egyenlőségjelet!

Volt idő, amikor nagyon sokan el tudták olvasni ezt a címet. Aztán jött egy folyamat, amikor egyre kevesebben. (Sőt akik el tudták volna, azok is titkolták.) Manapság megint egyre többen vannak, akik megoldják. Ki ezért, ki azért.

Megint nosztalgiázni fogok, de csak egy kicsit. Ezt is összekötöm valami aktuális töltettel, hogy mindenkit megérintsen. Nagyon sok esemény maradt már el az idén, egyetlen, „főgonoszként” nyilvántartott dolog miatt. Sportrendezvények, kulturális események, kirándulások, családi ünnepek. Mit ad Isten, éppen mai napon egy olyan „társadalmi” rendezvény is áldozatául esett a kórnak, amit még akkor is szerettünk, amikor kötelező volt. Csak kicsit másképp.

Csörgött már? Bekapcsolt? Jaj, de rossz felkelni! Na, még egy kicsit! Bevetted? Megittad? Na, akkor azért fáj. Igyál még egyet! Klasszikus reggeli mondatok ugye?

Az is „természetes”, hogy a végén mindenki a pálinkára gondol! De hát hol vannak már azok a szék idők, amikor még munkanapokon is a rövidekkel kezdtünk. Sőt, a rövid munkanapokon is a felessel. Így két lehetőség maradt. Aki töményebben vagy erősebben szereti annak a fekete (jobb esetben a szőke asszony után). Aki könnyedebbre veszi, annak a tea, ha a közelben van a mellékhelyiség, akkor sok tejjel és fahéjjal bármelyik megteszi.

Egyre jobban várjuk a végét, vannak már célok is arra az esetre ha… De még nem dobtam azt az elvet, hogy élj a mának, a holnap még messze van!

Ezekben a mondatokban sokféle hasonlóság merül fel azokkal a gondolatokkal, amelyeket ismert emberek fogalmaztak meg. Én viszont annak örülök, hogy józan paraszti ésszel is lehet így élni. Nem kell ahhoz bugyit tologatni vagy 23-ad ragú show műsorokban szerepelni, hogy értelmes mondatokra találjunk. Sokkal fontosabb, hogy azokon a helyeken ahol vagyunk, jól érezzük magunkat. Ha meg mégsem, akkor (szó szerint) a szűkös lehetőségeket kihasználva kell menekülést keresni. Még az is benne van a pakliban, hogy ebben megleljük „A” kedvencet.

Végre úgy beszélhetünk egy rosszindulatú „jelenségről”, hogy már kifelé (is) látunk belőle. Így éppen ideje elgondolkodni arról, mi legyen az első dolog, ha tényleg vége lesz ennek az egésznek.

A különféle kommunikációs csatornák hitelessége továbbra is megkérdőjelezhető, de végre pozitív dolgokat is mondanak. Az ember meg olyan „gyarló”, hogy az ilyeneket könnyebben elhiszi. Na, de félre jövendőmondókkal, maradjunk csak a mi kis saját világunknál. Vegyük fel az alapállást, és induljunk ki ebből!

Már közvetlen ismerőseim előtt is megosztó személyiség lettem. Abban a tekintetben mindenképpen, hogy túl sokat foglakozom az anyagcsere-folyamatok lezárására kijelölt helyiség fontosságát, illetve annak használatát illetően. Pedig gondoljunk csak bele. Ennél többször már csak levegőt veszünk naponta.

Szerintem nincs ok az ijedtségre, hiszen a két folyamatot az „anya- és apatermészet” igen jó elhatárolta egymástól. A légcserét – jobbik esetben – olyan szerveinkkel végezzük, amelyek igen közel állnak egymáshoz. Míg a szilárd anyagok bevételi és kiadási oldalát a lehető legtávolabbi részen találjuk az anatómiai vizsgálatok során.

Azt hittem „besz@... behu...”, de úgy szó szerint! Azért ne gondold, hogy (mindig) ilyen közönséges vagyok, csak haladjunk tovább… Az igaz, hogy tegnap is sikerült (egy kicsit) belelépni az emberi „kutyagumiba” de akkor sem ok nélkül, Most viszont, szinte szó szerint a témához érkeztünk!

Időnként megemlítem a koromat, de mindig büszkeséggel (legalábbis egyelőre.) De azt azért gyakran hozzáteszem, hogy nekem már nem tudnak (sok) újat mutatni. Viszont ma megint egy nagy dobás az, ami átírta a gondolatvilágomat. Régebben is foglalkoztam időnként a kereskedelmi egységek furcsa termékeivel. Ha van kedved, nosztalgiázz velem egy kicsit a melltartó-tartó, az alternatív karácsonyfa, a pisztoly a szeretet jegyében, vagy az ehető papír-euro világában!

Ma már minden „valamire” való rádióadó úgy kezdi a műsorát, hogy elmondják a nap mottóját. Nevezik ezt napindítónak, bölcsességnek, bibliai idézetnek, vagy miegymásnak. Na, ilyenkor vonulok el a kicsi helyiségbe, hogy ha nem is jól, de legalább megkönnyebbülve induljon a reggel.

Ki az, aki mindenkire egyformán ható útravalót adhat ilyen korai időpontban? Ugyebár más-más szemmel nézzük a világot. Na, nem feltétlenül a növénytermesztésre gondolok, hiszen a narancsligetek és a szegfűvel teli üvegházak is egyedi gondozást igényelnek, nem elég a szemellenzőt felvenni.

Ha egy cikk olyan címet kap, hogy a „nap fotója”, szinte bizonyított, hogy automatikus kattintás-generátorként szolgál. Nekem is ez volt az első gondolatom, hogy ezzel próbáljam bevonzani a tekinteteket. De aztán a nyugodt alvásra szavaztam. Pedig éppen ezt használják ki főleg a bulvár oldalak is. Felvállalva azt, hogy mérhetetlen mennyiségű szidalmaknak teszik ki magukat, – akár a cikk szerzőjét, akár a fotóst illetően is – ha netán csalódást okoznak.

Természetesen mindenkinek igaza van! Annak is, aki azt gondolta, hogy: de tényleg! No meg annak is, aki úgy gondolja, hogy a lőtéri kutyát sem érdekli. Nem vagyunk egyformák, éppen ezért ebben a helyzetben sincs „igazság”. De talán egy egyszerű példán is sikerült érzékeltetni, hogy hogy miképpen próbálnak befolyásolni bennünket a mindennapok „meghatározó” média szolgáltatói.

Hihetetlen, hogy milyen emlékek bukkannak elő a fejemből. Arra persze nem emlékszem, hogy tegnap mit ebédeltem. Ez már vég? Vagy pont az lényeg, hogy nem érzem a végzet közeledtét?

Remélem, sokan vannak, akik felismerik „hamvas lánykorom” leginkább meghatározó együttesének, a szombathelyi gyökerekkel bíró LORD–nak az egyik slágerét. A youtube videó neked is segít!

Bújócska az élet,
játsszunk, hogy mindig láthass!
Tudod azt, hol élek,
így könnyen rám találhatsz!

Fenemód furcsa, hogy a nyúlhoz kapcsolható ünnepet egy a szárnyasok által meghonosított „szokás”-al kell felvezetni. Cserébe: lehet, hogy kevesebb lesz a részeg disznó!

Az, hogy mennyire hangzik még hitelesen Győrfi Pál vagy Müller Cecília szájából az otthonmaradásra való felszólítás, már én sem tudom. Nehéz ilyet kijelenteni, de ami tény az tény: A közszolgálati rádió lazább verzióját (Petőfi) sem lehet 1-1 óránál tovább hallgatni, mert az ember beleőrül a sablonok szajkózásába. Aki megértette, hogy maradjon a „se@@én” annak már nem kell állandóan hangoztatni. Akinél meg még mindig nem tudatosodott, annál ezután sem fog, bármennyire is vonzó az ágya, a „lakótársa” a plüss nyuszija, vagy akármije a négy fal között.

Április első keddje e "jeles" ünnep. Ki más fogná meg ezt a témát, mint egy megrögzötten (és bevallottan) munkamániás. De aki azt várná, hogy a főnökömet kezdem kutyázni, az óriásit téved. (Annál is inkább, mert megkapja ő azt face- to face – szemtől szemben.)

A munka, sokak számára az a fogalom, ami az elvi megközelítés ellenére kézzel fogható. Ebben sok igazság rejlik, nem véletlen, hogy magam is sokszor utalok vissza ennek tisztázására miatt egy korábbi bejegyzésemre. (Dolgozzunk gyárban!) De egy ilyen „fontos” nap kapcsán nyilván nem erről van szó elsősorban.

Mi sem jellemzi jobban (vagy inkább látványosabban) a világ fejlődését, mint a legkülönfélébb területeken megjelenő, egyre feltűnőbb (és reméljük hasznosabb) digitalizáció. Azt azonban senki sem gondolta, hogy ezt az oktatásban – a lényegi részt tekintve – egyik napról a másikra vezessék be. Ennek sikerességéről még korai lenne beszélni, de a szükségessége – ebben a helyzetben – aligha kérdőjelezhető meg.

Kedves gyerekek! – kezdte mondandóját a legtöbb oktatási intézmény tanító nénije, tanár bácsija néhány héttel ezelőtt még élőben. Aztán megváltozott a világ, és megszakadt egy kapcsolat, ami különösen a kis iskolásokat viselheti meg leginkább. Megkezdődött a „tantermen kívüli digitális munkarend”. Egyfajta kontakt ugyan tényleg véget ért, de elkezdődött egy másfajta kommunikáció, amelyet az újdonság varázsa miatt még korai lenne értékelni. (Legalábbis pedagógiai szempontból.) Számtalan más hozadék van ugyanis, amelyek egyelőre a háttérben húzódnak meg, de a hatásuk máris érzékelhető. Ki van otthon a gyerekkel, ki segít neki a tanulásban? Különösen a kezdő tanoncoknál ez egyáltalán nem mellékes.

Van az ember életében az a pillanat, amikor már készíthet számvetést a Föld nevű bolygón eltöltött tapasztalatai alapján. Utóbbit nem is kell feltétlenül években számszerűsíteni. Egyszerűen csak úgy érzed, most már érdemes visszatekinteni. Az lett belőled, aki lenni szerettél volna?

Lehet kedvelni, vagy nem szeretni Geszti Pétert, de kevesen vannak, akiknek egy ilyen bevezető után nem ugranak be klasszikussá vált szavai:

„Az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok”!

Természetesen nem kell azonosulni a gondolatsorral, inkább felhívom a figyelmet egy sokkal gyakorlatiasabb „problémára”. A felnőttek a kisgyerekkel való találkozásaik során gyakran teszik fel a kérdést: mi leszel, ha nagy leszel?

Soha nem látott lehetőséget kaptak a 65 év felettiek. Kijelölt – csak a számukra fenntartott – idősávban mehetnek vásárolni. Nincsenek fenntartó tényezők, viháncoló gyerekek, „csitri 50-esek” nem gátolják őket a szabad mozgásukban. De!!!

Az más kérdés, hogy fizikailag milyen módon közelíthetik meg a „KÖZÉRT” – már ha valaki még ismeri ezt a szót. A lakást ugyanis nem ajánlott elhagyni, de a boltban 9-12-ig benn tartózkodhatnak. Magyarul egy rendelet hivatalosan is bevezette a „hopponálás” (Harry Potter nyomán) intézményét. A dicső paragrafus alkotó ugyanis nem vette figyelembe „szüleink” utazási és vásárlási szokásait! Kérdem én: Hát nem tudják, hogy „szépanyáink-apáink” mindig reggel mennek a „bóóóóót”-ba? A csúcsforgalom idején a kisiskolásokkal vívnak az első felszállás jogáért. A fizika „első számú törvénye”, hogy a 7-es busz eleje hamarabb ér a piacra, mint a hátulja!!! Most, az iskolaszünet idején pont ki lehetett volna használni azt a helyzetet, hogy az idősek is élhessenek az első vásárlás jogával. (Ha már egyesek az első éjszakai bevetésről lekéstek annak idején.)

Ki ne emlegette volna már a „KEDVES”-ét a háta mögött. Tipikus emberi szokás, hogy kibeszéljük a „másikat” ha éppen nincs jelen. Munkahelyen, kocsmában, vagy akár baráti környezetben mindig beugrik egy-egy olyan sztori, amit azonnal meg kell osztanunk valakivel.

Alapjában véve nincs is ezzel semmi gond, hiszen minden ilyen élménybeszámoló az életünk egyik fontos, de legalábbis érdekes eseményébe enged bepillantást. Bármennyire is furcsa, most nem magára a pletykára szeretnék rágyúrni. Kiemelem inkább magát a főszereplőt. Van e jelentősége annak, hogy miként emlegetjük a „párunkat”? Maga a szóhasználat utal e a kapcsolatunkra?

Már kisiskolás korunkban megtanultuk, hogy a bolygónkon milyen alapelemek határozzák meg a sorsunkat. A víz, a tűz, a föld és a szél. Szüleinknek tulajdonképpen egyszerű dolguk volt, mert egy „laza” nyári vihar után csak ki kellet terelni bennünket a szabadba – de ezt most kerülni kell! Egy rövid környezettanulmány, meg némi szirénázás okának megismerése kapcsán mindenben képbe kerültünk.

Mára egy „kicsit” megváltozott a helyzet, hiszen a „modernkori” lurkóknak csak be kell kapcsolni a tévét, és „A bolygó kapitánya” című rajzfilmsorozat „segít” megérteni az összefüggéseket vagy éppen az ellentmondásokat. Igaz így senki nem lesz nedves, meg az ujját sem égeti meg, de ezek megismerését meghagyjuk az élet tapasztalatszerzési szakaszának. De, hogy pont a víz világnapjának idejére esik az egyik legfontosabb tanulság megerősítésének szükségessége, az mi sem gondoltuk igazán.

Távolról sem vicces az a helyzet, amelyet most átélünk „néhányan” – úgy pár milliárdan. De tegye fel mindenki (először) magának a kérdést! Akarok e búskomorságban, magamba fordulva élni minimum hetekig, de lehet, hogy hónapokig? Lehet e azzal egységet teremteni, hogy mindenkinek lefelé görbül a szája?

Nem hiszem. A világ fájdalmának összefoglalása ugyan lehet a megoldáskeresés egy apró pici részlete. De a vírus és „hozadékai” felett csak úgy győzedelmeskedhetünk, ha pozitívan gondolkodunk!